A házasságszédelgés kockázata

Az RMDSZ csúcsvezetésének, majd a Szövetségi Képviselők Tanácsának gyakorlatilag egyhangú döntése, hogy koalícióra lépünk azzal a demokrata liberális párttal, melynek kormányát korábban megbuktattuk, sőt hogy annak az Emil Bocnak az irányítása alatt fogunk kormányozni, akit korábban tányérnyalónak, Basescu elnök csicskásának, hozzá nem értőnek tituláltunk, a román és a magyar választót is komoly zavarba hozhatja.

Azt persze tudjuk, hogy a politika nem kizárólag az erkölcs gyakorlóterepe. A rövid távú érdekek gyakorta késztethetik a politikust arra, hogy amorálisnak vagy akár immorálisnak tűnő döntéseket hozzon. Ezek a döntések azonban, ha a hátterében ott a lehetőség, hogy az átmeneti rossz, hosszabb távon a jó szolgálatába állítható, gyakorta morálisan is elfogadhatónak tekinthetők. Esetünkben azonban éppen ez az, ami nagyon is kétséges.

Annak ellenére is, hogy az RMDSZ-döntés érvek sorával indokolható. Látszólag ugyanis nem történt egyéb, minthogy utánamentünk a választói akaratnak. A magyar szavazók többsége Basescura szavazott. Ugyanakkor a lépéssel a leendő magyar miniszterelnök, Orbán Viktor, illetve az erdélyi magyar ellenzéket képviselő Tőkés László kimondott óhaját is teljesítettük. Méltánylandó politikai rugalmasság és bölcs megfontolás, ugyebár!

A kormányzati részvétel politikai előnyei is nyilvánvalóak. Lehetőség nyílik rá, hogy dűlőre jusson a kisebbségi és a tanügyi törvény. Az RMDSZ klientúra ismét visszaszerezheti az állami adminisztrációban betöltött pozícióit. A Kelemen Hunor által irányított kulturális tárcánál erősen mérséklődhet a magyar intézményekre nehezedő adminisztratív nyomás. S végül az átlagember is jóval nagyobb biztonságban érezheti magát. A döntés a román állam szempontjából is a lehető legpozitívabb. Az RMDSZ gesztusa ugyanis lehetőség teremt arra, hogy a román politikai, társadalmi és gazdasági élet visszatérhessen a normális kerékvágásba. Az értelmetlen politikai csatározások befejeztével ugyanis végre megszülethetnek a gazdaság szempontjából létfontosságú kormányzati döntések is.

Gyakorlatilag tehát minden a koalícióban való részvétel mellett szólna. Kivéve a morális szempontokat. Ezeknek azonban, vélhetnők, ostobaság lenne túlságosan komoly szerepet tulajdonítani. Elvégre a román politikai élet nem az elvszilárdságról és az erkölcsi következetességről vált hírhedtté.

Sajnos a helyzet jóval bonyolultabb, mint amilyennek első látásra vélhetnők. A magyar választóknak az a része ugyanis, mely racionális mérlegelés nyomán közveszélyesnek tartotta a Basescu antidemokratikus attitűdjeit, s az RMDSZ explicit ajánlására Geoanara szavazott, úgy érezheti, hogy képviselői az orránál fogva vezették. A szavazóknak abban a részében pedig, amely Orbán és Tőkés sugalmazására mérlegelés nélkül Basescura szavazott, mivel ezt egyértelműen az RMDSZ ellenében tette, csak még erőteljesebbé válhat az RMDSZ gátlástalanságára, a csúcsvezetés machiavellizmusára vonatkozó előítélet. Annál is inkább, mert a kormányzati részvétel az autonómia igényéről való lemondást is jelent. Márpedig ezt az igényt a kampányban az RMDSZ is előszeretettel hangoztatta. Mindez az RMDSZ és a bázis egymástól való eltávolodásának, a szövetség saját közösségén belüli politikai elszigetelődésének korábban is jól érezhető folyamatát erősítheti. Olyan kisebbségi eredményekre pedig, melyek ezeket a hatásokat ellensúlyozhatnák, Basescu- és Boc-féle szövetségesekkel aligha számíthatunk.

Ami a román politikai nyilvánosságot illeti, a hosszú távú hatások legalább ilyen súlyosak lehetnek. A szocialisták, akiket már másodszor viszünk jégre (négy évvel ezelőtt Adrian Nastase és pártja is a mi „áruló ”szavazataink és RMDSZ átállása miatt veszített Băsescuval és pártjával szemben) igazolva láthatják magyarellenes előítéleteiket. Bebizonyosodott, hogy az Erdélyre vonatkozó magyar nyilatkozatokban nem lehet megbízni, hiszen „ezek, lám, – ha érdekeik úgy követelik – az édes anyukájukat is készek elárulni”. Bármiféle politikai önállósághoz juttatni egy ilyen közösséget, a nemzet egysége szempontjából életveszélyes lehet! De mostani szövetségeseink sem lehetnek sokkal jobb véleménnyel rólunk. Átállásunkat nyilvánvalóan ők sem a nemzeti érdek szolgálatának, inkább a hataloméhes RMDSZ-klientúra nyomásának tulajdoníthatják.

Márpedig, helyeztünk megváltozása hosszabb távon nem annyira a kormányzati intézkedésektől függ, mint inkább a román társadalom magyarokról alkotott sztereotípiáinak megváltozásától. A morális vétséget a román és a magyar politikai közösség eltérő okokból ugyan, de egyaránt szankcionálni fogja, ahogyan azt Magyarországon is tette. A moralitás a társadalmi együttélés alapja. Még a Balkánon is. Aligha tévedhetünk, ha úgy véljük, annak, aki politikai házasságszédelgőként és hozományvadászként írja be önmagát a köztudatba, a pillanatnyi előnyökért hosszabb távon halmozottan kell fizetnie.

Bíró Béla

Magyar szavazó vagyok, nem piskóta!

Egyesek jobban leplezik, mások kevésbé, de az elnökválasztás magyar vonakozását illetően általános a megdöbbenés. Noha pánikra valójában semmi ok. Egyik szemünk sír ugyan, de a másik akár nyugodtan nevethetne: Hölgyeim és Uraim, szép lassan, 20 év után a romániai magyar közösség politikai életébe is betévedt a normalitás. Magyarán, bealkonyult a etnikai szavazásnak.

Ezt persze az RMDSZ ideológusai még mindig vonakodnak elfogadni. Jobban fekszenek nekik a kimagyarázások tömkelege, a szövevényes szociológiai teóriák – valahogy csak be kell adagolni a kiábrándult választópolgárnak, miért szerepelt le a szövetség jelöltje az első fordulóban a maga 3,84 százalékával, és ugyanennek a jelöltnek a szavazatai miért oszlottak a második körben majdhogynem egyenlő mértékben a „világos útmutatás” ellenére is. Így a feladvány mondhatni banális megoldásáról, miszerint mégis csak alapvetően elhibázott koncepció volt – etnikai szavazásra bazírozva – saját jelöltet indítani, már nemigen esik szó. Könnyebb

mozgósítás hiányáról vagy elkóborolt nyájról beszélni,

mint beismerni, hogy a politikai kereslet–kínálat piaca immár a magyar szavazó számára is működik, s az RMDSZ eleve halálra van ítélve, ha továbbra is preferenciális, magyarsághoz kapcsolt árunak képzeli magát – és nem annak, ami valójában: a politikai piacgazdaság egyik játékosának a sok közül.

Utólag természetesen könnyű okosnak lenni, de élek a gyanúperrel, hogy potenciális választói irányában mutatott alázattal mégis csak össze lehetett volna hozni azt a sokat emlegetett magyar összefogást az elnökválasztás idejére is. Mondjuk, ehhez paradox módon éppen az kellett volna, hogy a szövetség ne holmi ‘magyarság’ szóra gépiesen reagáló,

arctalan, agytalan, szabadon gyúrható masszaként

kezelje a választópolgárait, hanem autonóm egyéniségek közösségeként, akiket az ország pragmatikusan felfogott érdekében lehet meggyőzni arról, melyik oldalra érdemes szavazni.

Ez nem történt meg, sőt, a kampánystáb nem minden arrogancia nélkül sajnálta le azon „eltévelyedetteket”, akik már jóval az első forduló előtt ellenezték az újabb etnikai kirakatszavazást. Ráadásul a magyar választók éppen elegendő hányada nem tudta megemészteni, hogy az első fordulóban még csakis egy „igaz magyar ember” lehetett az egyedüli, aki képviselheti az érdekeinket, a másodikban már

pipi nem állja, jó lesz nekünk Geoană is.

Így penderítettük le magunkat a mérleg nyelvéről, hanyag eleganciával.
Sors iróniája, hogy még az a nevezetes üzenet sem jutott el maradéktalanul a román ajkú szavazókhoz, mivelhogy Hunort egyszerűen nem hívták meg az első forduló legnagyobb nézettségnek örvendő utolsó megmérettetésére. Természetesen ezt is fel lehet fogni erdélyi magyarság elleni merényletnek, de a választópolgárok számára – horribile dictu! –

szerencsésebbnek bizonyult lemondani a magyar üzenetről,

mint végignézni egy olyan kabarét, ahol a tucatnyi elnökjelölt kedvéért az igazán esélyesek is csak fejenként alig néhány perc erejéig juthattak volna szóhoz. Volt már erre precedens, ugye.

P. Watzlawick szavaival élve a helyzet reménytelen, de nem komoly. Román állampogárként nem irigylem ugyan magam a várható fejlemények fényében, de romániai magyarként megvan az elégtétel: szavaztunk, a saját fejünk szerint.

Hogy a számla kissé borsos? Hát ez így van, de nagyon ideje volt már megtanulni: a voksolásnak igenis tétje van, nem a legszerencsésebb népszálmlálósdit játszani, ha épp államelnököt választunk, és az erdélyi magyarok szavazata sem egy marék piskóta, amit ezüsttálcán át lehet nyújtani bármelyik elnökjelöltnek.

Egymásrautaltságunk

Biró Béla

Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöhessen: az RMDSZ-nek, sőt a romániai magyarság egészének a román liberálisok mellett a helye. Nem azért, mert a liberálisok jobban szeretnek bennünket, mint mások. Köztük is szép számmal vannak olyanok, akik nem. Összetartozásunk okai nem annyira érzelmiek, mint inkább doktrinálisak, illetve konjunkturálisak.

A liberális politikai doktrína ugyanis az állampolgárt autonóm lénynek tekinti, aki képes arra, hogy azokat a szokásokat, normákat, törvényeket, amelyeknek aláveti magát, szabad akaratából válassza meg. Az autonóm egyéniség szabadsága – a hagyományos liberalizmus felfogástól eltérően – nem a társadalmi kötöttségektől, azaz a közösségi kapcsolatrendszertől való függetlenségben, hanem az önként és öntudatosan vállalt függésben rejlik.

Azaz az individualizmusnak az egyéni önzéssel, minden társadalmi kötelesség és kötelezettség elutasításával való azonosítása, ami erdélyi társadalmunkban is szinte általánosnak tekinthető, a tények nem ismeretéből fakadó félreértés.

Az individualizmus és a kollektivizmus lényegében egyazon érmének a különböző oldalai. Közösségi hovatartozás (azaz az állampolgári nemzet mint kulturális közösség tagsága) nélkül nincs individuum, s különböző szinten öntudatosult individuumok nélkül nincs állampolgári közösség. Az állampolgári minőséget e két aspektus egysége és folytonos kölcsönhatása tartja fenn.

Következésként az eltérő nyelvekhez és kultúrákhoz tartozó közösségek léte sem áll ellentétben az állampolgári közösség fogalmával. Egy állampolgári közösség eltérő kulturális közösségekből épülhet fel, s gyakorlatilag az államok elsöprő többségében abból is épül fel. A liberális doktrína tehát, főként annak kommunitárius változataiban, minden más politikai doktrínánál alkalmasabb a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezésére.

De konjunkturális okok is a liberálisokkal való szövetségre ítélnek bennünket. Lévén, hogy a két kommunista utódpárt, a szocialisták és a demokrata-liberálisok körülbelül azonos politikai erőt képviselnek, a mérleg nyelvének szerepét több választási ciklus óta a liberálisok játsszák.

Nem képzelhető el olyan kormány, amelyben a liberálisok ne lennének jelen. Ami azt jelenti, hogy a liberálisok, bár a másik két pártnál kisebb támogatottságuk van, kulcsszerepet játszhatnak a román politikai életben. De mert minden kormányba csak kisebbségi pozícióból léphetnek be, szükségük van olyan szövetségesre, akiben fenntartások nélkül megbízhatnak.

Crin Antonescu a kampány során explicite is kimondta, hogy Romániában egyetlen valóban megbízható politikai alakulatot ismer, az RMDSZ-t. Ez a kijelentése annál is meglepőbb, mivel az RMDSZ az utóbbi időben inkább a nagyok kegyeit látszott keresni, mintsem a liberálisokét. Kijelentése mindazonáltal racionális. Szükségünk van egymásra. És most inkább, mint bármikor.

Crin Antonescu egy olyan féllel kényszerül koalícióra, akivel kapcsolatban – ezt a kampányban is kimondta – nincsenek illúziói. Nem lesz könnyű a szocialista nómenklatúra kijárási technikáit, a klientúra igényeinek kielégítésére tett törekvéseit, s az ezekhez kötődő korrupciós kockázatokat kivédeni. Ehhez lesz szükség az RMDSZ támogatására is.

Ez persze azt is jelenti, hogy ha a liberálisoknak valóban partnerei akarunk lenni, akkor az RMDSZ-en belüli klienterális politizálást is vissza kell szorítanunk.

Érdemes lesz, hiszen a liberálisokkal való hosszú távú együttműködés a romániai magyar választópolgár RMDSZ-be vetett bizalmát és közösségi biztonságérzetét is hatékonyan erősítheti. Olyan állampolgári közérzetet alakíthat ki bennünk, amely lehetővé teszi, hogy Romániát fokozatosan saját országunknak is tekintsük. Hogy kettős identitásunkat a kulturálisat és az állampolgárit szerves egységben élhessük meg.

S ez természetesen a román politikai közösség számára is fontos, hiszen többségi polgártársaink csak akkor szabadulhatnak meg véglegesen nacionalista reflexeiktől, ha érzékelhetik, hogy valóban összetartozunk. És ha románokká nem is válhatunk, román állampolgárnak nem vagyunk megbízhatatlanabbak, mint ők.

http://umsz.manna.ro/velemeny/egymasrautaltsagunk_2009_11_26.html

Az erősebb kutyáé itt a tér

„Azt szeretnénk, ha az lenne a [fő]tér, ami volt: a magyar egyetemisták találkozóhelye, a mindenkori magyar lakosság jelképes és tényleges városközpontja” – hangoztatják a Miénk itt a tér! felhívás nemes egyszerűséggel „A kezdeményező kolozsvári fiatalok”-ként szignált kiagyalói. És roppant biztosak a dolgukban.

Mi tagadás – valóban zseniálisak vagytok, kedves Kezdeményező Kolozsvári (Magyar) Fiatalok. Feltaláltátok a spanyolviaszt. Hallatlan eredetiséggel ötöltétek ki, hogy a Matyi (sic!) tér nehogy má’ minden kolozsvárié legyen, mert az (továbbra is?) Titeket illet meg.

Azért legyünk őszinték, valahonnan csak ismerősnek tűnik a koncepció. Hoppá, megvan! Mintha Sorin Apostuék is pont ilyesmit akarnának!

Kisajátítani a főteret.

Ja persze, nem a magyaroknak. De ismerjétek el, nekik jutott eszükbe hamarabb, ráadásul ügyesebben, visszafogottabban, elegánsabban is csinálják.

És – nem utolsósorban – velük az Erő. Mert ők vannak többen. Legutóbbi népszámlálás szerint legalább négyszer annyian. Tudjátok, mindig az erősebb kutya…

Savanyú a szőlő

Miért nem lehetünk államelnökök?

 

Horvát Zsolt sorozata vitte el Kelemen Hunor választásiplakát-versenyének a legeredetibb alkotásért járó különdíját. Megérdemelten – a grafika és a szellemes megközelítés szempontjából legalábbis. Nem úgy az üzenetet illetően, ahol már igencsak kilóg az Erdélyi Magyar Önsajnáltatás lólába a profi dizájnerre valló, tetszetős csomagolásból.

A plakátsorozaton az RMDSZ-jelölt kollázs-szerű portréi láthatóak, stilizált sapkával meg bajusszal, melyek rendre amerikai, francia illetve német jelleget hivatottak kölcsönözni a magyar jelöltnek – valamint egy román nyelvű kérdés, ami kábé úgy jönne ki, hogy „ha amerikai/német/francia lennék, megkapnám az áldásodat [értsd: szavazatodat]?”

Magyarra fordítva: azért nem sikerülhet nekünk soha semmi – még államelnökök sem lehetünk saját hazánkban – mert kisebbségiek, pontosabban romániai magyarok vagyunk. Agyonrágott sztereotípia, akár a savanyú szőlőn nevelkedett erdélyi magyar közösség bejegyzett védjegye is lehetne. Azt már mondjuk valamivel kényelmetlenebb végiggondolni, hogy valóban

elegendő-e a bajor bajusz és a tollas kalap,

hogy a Cotroceni-i palota automatikusan szélesre tárja kapuit elnökjelöltünk előtt?

Ki kell ábrándítanunk azon olvasóinkat, akik ezen a ponton épp arra gondoltak, hogy bezzeg „normálisabb” helyeken, ahol a bőrszín és a nemzetiség már nem (annyira) számít, Barack Obamának vagy Klaus Johannisnak milyen szépen összejött. A két, unalomig emlegetett sikersztoriban ugyanis nem az a tanulság, hogy az amerikai illetve a nagyszebeni lakosság évről évre nagystílűbb és toleránsabb közfelfogása folytán egy színesbőrű vagy egy szász kisebbségi akár átütő sikereket érhetett el. Hanem éppenséggel az, hogy ehhez a teljesítményhez még ezen körülmények között is legalább Obamának és Johannisnak kellett lenniük. Csakhogy számomra nem teljesen világos,

ki lehetne az a bizonyos Erdélyi Magyar Klaus Johannis.

Melyik is az a romániai város, amelyik az utóbbi évtizedben – társadalmi vagy politikai szempontból – csúcsteljesítménnyel vagy legalábbis kiemelkedő tevékenységgel büszkélkedő erdélyi magyart mondhat magáénak? Neadjisten polgármester formájában? Marosvásárhely, ahol az RMDSZ egyik legjobb szakemberének tartott Borbély László még a botrányairól elhíresült Dorin Floreát is képtelen volt megverni? Vagy annak a Szász Jenőnek az Udvarhelye, akit már lassan saját hívei is nemcsak szalonképtelennek, de egyenesen beszámíthatatlannak tartanak?

Obama csak számunkra, tájékozatlan európaiaknak tűnik úgy, mintha a semmiből bukkant volna elő, valójában lenyűgöző politikai és emberjogi tevékenység áll mögötte, Johannis pedig Románia-szerte irigyelt gyöngyszemmé és Európa egyik kulturális fellegvárává fejlesztette Nagyszebent, ráadásul városában is 5%-nyi kisebbségiként a polgárok több, mint 80%-a biztosítja rendszeresen támogatásáról. Tetszik vagy nem, hasonló kaliberű személyiség

pillanatnyilag abszolút hiánycikk

a romániai magyar politikai elit kínálatában – és értelemszerűen az RMDSZ fiatal elnökjelöltje sem kivétel. Az a néhány – félkézen is megszámlálható – karizmatikus személyiség pedig, akiket esetleg „meg lehetne csinálni” (vagy legalábbis lehetett volna), már meghökkentő amatőrizmussal tékozolták el valamikori bizalmi tőkéjüket – vagy ha nem, saját érdekvédelmi szövetségük csúcsvezetősége szorította le őket (konstruktív belső ellenzék csúfnéven) a pálya szélére.

Akkor hát mi is lenne az az ok, ami miatt egy, a plakát üzenete által megszólított hipotetikus román szavazó – nem törődvén a jelölt nemzetiségével – egy kvázi noname, ráadásul mindössze egy 6 százalékocskás párt támogatását élvező elnökjelöltre szavazna? Sőt. Úgy általában miért is szavazna bizalmat azon közösség politikai elitjének, ahol – tisztelet a kivételnek – az egyik fő kiválasztódási kritérium éppenséggel az, hogy

ki mennyire magyar?

A jelenlegi politikai konstellációban akkor már nemcsak hogy sokkal „románabb”, de sokkal tapasztaltabb, ismertebb, rátermettebb és – nem utolsósorban – sokkal komolyabb háttérrel illetve támogatással rendelkező jelöltek közül válogathat – és még ezek esetében is kétséges, hogy eljuthatnak-e egyáltalán a második fordulóig.

Úgyhogy felejtsük csak el a „păcat că-i ungur” (rom. milyen kár, hogy magyar) legendáját. Számít ugyan, de messze nem ezen múlik. És ezt nagyon jól tudja mind az RMDSZ, mind az államelnökjelöltje. Persze már csak a meccs szépségéért illene, hogy – jelölését illetően – ugyanazt a komolyságot játssza meg a többségi nemzet szavazói felé is, és ne csak saját potenciális voksolói (romániai magyarok) irányába bizonygassa, hogy „magyar ember is képes lenne vezetni az országot, és az jobban tenné, mint az eddigi jelöltek bármelyike”. Érthetőbben fogalmazva: tegyen úgy, mintha

tényleg új szavazatokat óhajtana szerezni,

nem csak a biztosakat begyűjteni. De Kelemen Hunor főműsoridős szereplése a közszolgálati adó október 22-i esti híradójában másra enged következtetni. Nevezetesen, hogy jelöltünk még a román ajkú földijeit sem méltatja arra a minimális erőfeszítésre, ami a megszólításukhoz lenne szükséges. A félreértések elkerülése végett: azokról a többségi nemzethez tartozó állampolgárokról beszélünk, akik majdan kollégiális egyetértésben ugyanazon autonóm Székelyföldön fognak osztozni székelyeinkkel. Önmagában is elég nagy égés, ha egy (legalábbis formálisan) államelnöki címre aspiráló személynek fogalma nincs mondjuk a caracali választók legfájóbb gondjairól. De ha már a saját székelyföldi (román) polgártársai felé sincs mondanivalója  – pedig bizonyára naponta érintkezik velük –, az már egyértelműen a megengedhetetlen kategóriájába tartozik.

Még akkor is, ha minden valószínűség szerint maguk az érintettek sem igazán tudják, mit akarnak. Mert a politikában is érvényes, hogy mindig a kuncsaftnak van igaza…

Mi is kampányolunk Hunornak!

Ha már mindenki plakátot gyárt, mi sem maradhattunk ki a buliból:

Társadalmi kérdések: ahogy azt két magyar irodalmár látta

Néhány csemege akadt a kezembe. Azokról az évekről (is) szólnak amikor az első világháború után itt is, ott is (Magyarország) feje tetején állt a világ. És azoknak az éveknek üzennek, amikor itt is, de ott is megint feje tetején áll a világ s ez már 20 éve tart.

1. 1925 januárjának vége.

„Semmire se becsülte  azokat a diákszövetségeket, melyek – többnyire szakállas diákvezérek uszítására – jogot formáltak maguknak arra, hogy vallási és világnézeti szempontból nekik nem tetsző hallgatókat kiverjenek az egyetemről. Egyszer megkérdezte az egyik ifjút, hogy az ifjúsági egyesület, amelynek tagja, milyen cél felé vezeti őket.

– Megtanít arra, hogy mit jelent magyarnak lenni! – hangzott a büszke válasz.

– És hogyan teszi ezt? Talán még Dózsa Györgyöt is felmutatja nektek? Vagy csak Werbőczit? – kérdezte gúnyosan.

– Kérlek ez komoly dolog. Már a szervezet fölépítése is ősi, magyaros. A rangsor és a nevek! – Már sorolta is egymás után: – Fővezér, országos fővezér, főíródeák, nádor, hét vezér. Aztán Primus, Secundus, Commandator, Anonymus, Prior, Sub-Prior, Corporatio, Familiák.

– Eijha! – kapta föl fejét Attila. – Ez aztán valóban magyaros. És mondd csak, ezt az ősiségből kiásott korsótokat miféle szellemi kút italából töltitek meg, ti, mai ifjak?

– Micsoda kérdés! Magyar szellemiséggel, külön magyar önismerettel. Érdekösszeütközések vannak.”

(József Jolán: A város peremén. Dacia könyvkiadó, 1972)

2. „Bár lehozhatnád a fiaidat is. Az itteni egyetemen is tanulhatnának eleget. Mindössze 15 gyermek jár az államiba, a többit elhalászta a páter a felekezeti iskolának. Szóval: itt is dühöng az egyetértés. [...] Rengeteg szilvát aszaltunk és -unk, folyton főzik a lekvárt, tenger szilva gyűlt össze pálinkának, mivelhogy ebben a formában szívesebben veszi meg a magyar. [...] A leszegényedés már meg is indult, az erkölcsök  rettenetesen meglazultak, s azt hiszem rajtam s még egy-két emberen kívül mindenki lop. Nem csoda, ha nem kívánkozom ki a faluba.”

(Benedek Elek levele Benedek Marcellhez. Kelt Kisbacon, 1921. szept. 18 – Szabó Zsolt (szerk.): Benedek Elek irodalmi levelezése I. 1921-1925. Kriterion könyvkiadó , 1979)

Mindkét esetben a dőlt betűs szerkesztés nekem köszönhető. Mielőtt rásütnétek az 1-re, hogy jó kis kommunista propaganda könyv (tényleg jórészt az), hadd mazsolázzátok ki belőle ami értékes, érdekes. Mert tetszik, vagy sem, József Attila, a magyar irodalom jelentős alakja meggyőződéses kommunista volt. Akkor is támadták ezért, és ma sem néznék jó szemmel. Pedig nem akármilyen alkotást hagyott maga után.

A 2-ik erdélyi (székelyföldi)  példa. Mi volt akkor is a probléma? Egyházi és állami iskolák viszonya, alkoholizmus, lopás.  No comment.

A cseh pók esete a pápával

A szekuláris humanista cseh pók is tudja, hogy Ratzinger és amit képvisel arra már pókháló jár:

Csehország Európa egyik legszekulárisabb állama, ahol a legutolsó népszámlálás szerint a lakosság 59% vallotta magát ateistának vagy agnosztikusnak. És ez még 2001-ben volt. Azóta ez az arány csak növekedett.

A pók sem érti, hogy mit keres a pápa Prágában…

Értünk is, nem ellenünk

Bíró Béla

Amióta Crin Antonescu, a liberálisok jelöltje a közvélemény-kutatások adatai szerint megelőzte Mircea Geoanát, a szociáldemokraták jelöltjét, jelentősen megváltoztak az elnökválasztási kampány végkimenetelének esélyei. Bár még mindig Traian Băsescu áll az élen, közel tíz százalékkal megelőzve Crin Antonescut is, a második fordulóban minden esély megvan rá, hogy Băsescu alulmaradjon.

Crin Antonescu demokráciához való viszonyára jellemző, amit Sepsiszentgyörgyön nyilatkozott, hogy ugyanis nem csak helyeselné, de a demokrácia tökélyének megnyilvánulásaként értékelné, ha a román választók magyar vagy roma elnököt választanának maguknak. Ezzel persze nem beszél önmaga ellen, hiszen ez a veszély jelenleg nem fenyeget. És különösen nem az autonómia-gyűlések által kiváltott román nemzeti hisztéria nyomán…

Ebből a hisztériából, ha csak a sikeresség esélyét föl nem adja, természetesen maga Antonescu sem maradhat ki. A román választó tudatállapotával mindenképpen számolnia kell. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy az Udvarhelyi nagygyűlés határozatait ne ítélje el. Gyorsan és határozottan.

Mindazonáltal a kampány egészét tekintve az udvarhelyi nagygyűlés pozitív fejleményként is értékelhető. Egyrészt a nagygyűlés szervezői és lebonyolítói Traian Băsescu volt kedvencei, akiket az RMDSZ-ellenes diverziók során nagy előszeretettel támogatott, sőt a magyar választók egy jelentős része előtt legitimált is.

Az udvarhelyi fellépés azonban a román nyilvánosságban ismét kedvezőbb színben tűntette fel a mérsékeltebb álláspontra helyezkedő RMDSZ-t. Ismét bebizonyosodott az, amit én évek óta ismétlek: az RMDSZ-nek a szó szoros értelmében szüksége van önnön ellenzékére, hiszen ez az ellenzék egyfajta villámhárító gyanánt is szolgálhat számára.

A radikálisok e pillanatban teljesíthetetlen követelései és nyilvánvaló nacionalizmusa arra késztetheti a román politikai osztályt, hogy több megértést tanúsítson az RMDSZ által képviselt józanabb nemzeti törekvések iránt, s fokozatosan elfogadja ezek egy részét legalább, közelebb juttatva bennünket a végső cél, a mindkét fél számára elfogadható autonómia megvalósításához.

Vakságra vallott az RMDSZ részéről az a korábbi törekvés, hogy ezt a segédeszközt hatalmi megfontolásokból kiiktassa a romániai magyar politikából. Ahogyan a Székely Nemzeti Tanács vezetői részéről is vakságra vall, hogy céljaikat az RMDSZ-nek a politikából való kiradírozásával szeretnék elérni.

Arra, hogy az autonómia álmát legalább részben és fokozatosan megvalósítsuk, a két félnek egyfajta racionálisan alakított, a rokon- és ellenszenvek fölé emelt összjátékra kellene alapoznia politikai stratégiáját. E stratégia legfontosabb célkitűzése e pillanatban annak a politikusnak az elnöki hatalomba való besegítése lehetne, aki a legtöbbet tehet a román-magyar együttműködés és a kölcsönös rokonszenv kialakítása érdekében.

Annál is inkább, mert a modern liberalizmusnak is egyik központi fogalma a társadalmi autonómia, az úgynevezett kommunitarizmus. A liberálisok eddig is meggyőzően bizonyították, hogy nem csak képesek együttműködni velünk, de az együttműködés sikeressége érdekében a román társadalom egy jelentős részének ellenszenvét is képesek vállalni.

Az a tény, hogy a több mint két esztendős együttkormányzás ellenére a román szavazók Antonescut részesítik előnyben a korábban jóval népesebb szavazótáborral rendelkező szociáldemokraták jelöltjével szemben, önmagában is beszédes jele annak, hogy a román szavazó egyre inkább fölülemelkedik nemzeti elfogultságain, sőt a szavazók jelentős része a magyarok iránti kifejezett rokonszenvtől sem idegen.

Antonescunak természetesen a szavazótestület ama részét is maga mellé kell állítania, amely még nem volt képes kiszabadulni a nacionalista rögeszmék szorításából, és amelyet Vadim Tudor, Băsescu és Geoană populizmusa még erősen befolyásolhat. Érzelmeinket feltehetően borzolják az udvarhelyi nagygyűlés kapcsán megfogalmazott kijelentései, eszünkkel azonban érdemes elfogadnunk őket, hiszen esélye van annak, hogy amit tesz végső fokon értünk is teszi.

http://umsz.manna.ro/velemeny/ertunk_is_nem_ellenunk_2009_09_10.html

A guru és a hívek

Dr. Egry Gábor

Történelmi előadásra mentem hétfőn. Önmagában ez nem lenne meglepő, ám nem kis lelki erő kellett ahhoz, hogy tiszteletemet tegyem Raffay Ernő (EMI által szervezett) produkcióján. De a hétfőeste üres volt, nem történt semmi, s arra gondoltam, legalább egyszer jól fogok szórakozni.

Történelmi előadásra indultam, de egészen máshova érkeztem. Egy igazi, frusztrációkat feloldó kollektív pszichológiai tréning közepébe. Persze csak amolyan vidékibe, kissé esetlenül komponáltba. Ahol például a guru előtt a múzeum volt igazgatója, mindenki Ádi bácsija, lelőhetetlenül beszél vagy 25 percet, mert nem múlhat el a nap úgy, hogy ne prezentálná ő is saját nagyszerűségét. S ha már ott van, és éppen Nagyboldogasszony ünnepét ülik a katolikusok, hát elénekelteti a közönséggel a Boldogasszony Anyánkat is – váratlan zenei aláfestés egy történelmi előadáshoz. Hangolódjunk rá, mi is következik.

Nyilván a ráhangolást szolgálja az is, amikor Teleki Pál fotóját lobogtatva dicséri a szervezőket, akik szövetségük jelszavának a „mártír miniszterelnök” szavait választották: „Merjünk magyarok lenni!” (Még most sem tudom, vajon milyen titkos dolgot kell még felvállalnom a magyarságomhoz, ami annyira veszélyes, hogy bátorság kell hozzá?)
És persze megtudhattuk tőle azt is, hogy ma este a történelmi fehér foltokat kell eloszlatni. Mert az agymosás már a mi jó székelyeink közt (az igazibbnál is igazibb magyarok közt!) is hatásos – panaszolja. Lám, legutóbb is mit merészelt egy nagy tudású jogász, miközben az egész zsúfolásig telt terem a Trianonért felelős gaz liberálisok vérét akarta inni! Mentegette Linder Bélát! (Ha nem tudja az olvasó, nevezett kicsoda, ne idegeskedjen. Ennyit ér az egész probléma.)

De végre Ádi bácsi is mondandója végére ér (igaz, előtte még „bemutat” három A4-es méretű fénymásolatot meglehetősen közepes fametszetekről, melyek természetesen a magyar tragédiát örökítik meg igazán méltó módon), és következhet a guru. Illetve következhetne, mert a jelenlevők már nevének említésére is akkora tapsban törnek ki, mint egykor a pártgyűléseken, a megyei párttitkár szólásra emelkedésekor. És az igazmondó ember nem is okoz csalódást, s ha eddig volt valami halvány remény, hogy történelmi előadást hallunk, hamar semmivé foszlik.
Néhány földszagú személyes történettel kezd, demonstrálva együvé tartozását a hallgatósággal, no meg azt is, hogy úgy gondolja, a székely, éljen bár évtizedek óta városon, alapvetően mégis csak paraszt, aki legszívesebben kakaskukorékolásra ébred egy trágyaillatú hajnalon. Aztán, rutinosan, mintha csak en passant tenné, belekezd történetébe. A Történetbe. Elmondja mi is történt 1918 ősze és napjaink között.

Döbbenetes, amit mond. Nem történelem ez, hanem valóban egy pszichológiai tréninghez megírt szöveg. Sikerül úgy vázolnia az eseményeket, hogy azokban csak a magyarság és szomszédai jutnak szerephez. Nincsenek nagyhatalmak, nincsenek nemzetközi viszonyok. Nem volt belgrádi katonai konvenció, Vix- és Clemenceau-jegyzék, nem ülésezett a békekonferencia, a revízió pedig egyenesen ellenséges nagyhatalmak közepette elért magyar siker. Az általa berendezett színpadon csak az önmagukra építő magyarok és gonosz ellenségeik vannak. Csak rajtunk múlik, hogy mi történik, üzeni hálás hallgatóságának.

És persze azokon az okkult erőkön, amelyek nemzetünk vesztére törnek. Akik olyan embereket helyeztek az ország élére, mint Károlyi Mihály, aki az előadás szerint 19 napig utazott Szatmárnémetiből Budapestre, 1919 márciusában (na ja, a MÁV-val már akkor sem volt minden rendben), s ez alatt a szociáldemokratáknak sikerült összefeküdniük a kommunistákkal. (Hogy eközben Károlyi miként vehette át Pesten a békekonferencia jegyzékét a kelet-magyarországi semleges övezet megállapításáról, az mostantól rejtély számomra.) Igaz, ezek a kommunisták legalább megpróbáltak fegyverrel visszaszerezni valamit, na de ugyanakkor a régi intézmények felszámolása miatt veszélybe került még az ország léte is! Hiszen a szomszédok alig várták, hogy megszálljanak minden talpalatnyi földet! (A csuda tudja, hogy akkor a később ezt majdnem elérő románok miért akartak mindenáron magyar kormányt alakítani Budapesten. Annyi románt, mint Nagyváradon, ott is találtak volna.)

De amikor már úgy tűnt, hogy végképp nincs tovább, akkor, „mintha a semmiből jönne” (R. E. saját szavai), feltűnt egy igazi férfi. Horthy Miklós. Akinek kormányai aztán sikeresen, önerőből felbomlasztották a békerendszert. Tevékenységük ma is modellként szolgálhat. Meglátni a lehetőséget, szövetségest keresni, és akcióba lépni, pusztán ennyi a siker receptje. Hiszen megmutatták nekünk, Trianon nem örök, ha összeomlott egyszer, össze fog omlani még egyszer. Persze vannak ezek a magyar kommunisták, akik nem nemzetiek. Akik nem élnek a lehetőségekkel.(Bezzeg a szomszéd kommunisták, azok igen! Ja, hogy közben tevékenységük az emberi- és polgári jogok elleni bűncselekmény? Végre egyszer már mi követhetnénk el ezeket mások ellen!)

Aztán belekezd a rendszerváltás utáni lehetőségek ecsetelésébe. Felsorolja, hogy mikor lehetett volna valamit elérni a szomszédoktól. Kedélyesen meséli, hogy honvédelmi államtitkár korában (!) javasolta az akkori miniszterelnöknek, ugyan ne törődjön már azzal, mit mondanak Washingtonban, legalább egyetlen kis falut foglaljunk vissza a szerbektől! A történelem kedvéért. Sajnálkozik azon, hogy Magyarország nem fenyegette meg a frissen megalakult Szlovákiát fegyveres támadással, hogy legalább egy kis autonómiát kizsaroljon tőlük. Én már legszívesebben elbújnék, de a hallgatóság egyre elragadtatottabb. Még az sem tűnt fel nekik, hogy az első elszalasztott lehetőségként a guru 1989 decemberét említette. Keményen megrótta az akkori magyar kormányt, amiért hírszerzési információkkal segítette a román hadsereget a Securitate alakulatai elleni harcban. Ahelyett, hogy hagyta volna, lőjék egymást minél tovább. Itt, Sepsiszentgyörgy utcáin is, a jelenlevők életével játszva. Mert hát mit nekünk az a pár ezer halott! (És különben is, Ádi bácsi milyen szép beszédeket tartana az emlékművüknél, itt, Magyarországon!)

A dörgő tapsot követően aztán jöhet a tréning második része. A jelenlévők kérdezhetnek, előadhatják teóriáikat arról, hogy már nem tarthat sokáig, de legalábbis örökké, ez a nyomorúság, hogy Trianonért a nemzetietlenek és a nem magyarok a felelősek, hogy a békeszerződést egykor feltételekhez kötötték, és azokat Románia nem teljesítette, és persze arról, hogy itt minket elnyomnak. A guru mindent megerősít, mindennel egyetért, mindenkit segít abban, hogy legalább egy percre feloldja frusztrációit.

Én meg hazafelé indulok. Súlyosan nehezedik rám az elnyomás. Hiszen lám, egy igazi revizionista és irredenta gyűlésről jövök. Románia közepén. És sehol egy rendőr, sehol egy csendőr. Csak a bejárat fölött kókadozik egy árva trikolór. Piros-sárga-kék.
…

(2005.augusztus 18.)