Cigány szemében a szálkát

Fehér-Székely Elemér hullafáradtan ért haza. Nehéz napja volt. Hála a Merci-kirendeltségnek, ahol nem voltak képesek idejében kiállítani a vadonatúj városi terepjáró papírjait, buszozhatott a kórházig, mert apósának idejekorán betegnyugdíjat kellett szerezni – rebesgették ugyanis, hogy leépítések lesznek a hivatalban. Nemhogy kemény 500 lejbe és egy üveg szilvapálinkába került a diagnózis, de még a buszon is elkapták, mert ugye ki a fene lyukaszt két megálló kedvéért. Persze mázlija volt, jó üzletember lévén sikerült betömnie az ellenőr száját (és zsebét) a mindössze fél büntetésnyi összeggel. Utána vissza a kirendeltséghez, hogy kiderüljön, lejárt az adómentességi határidő, így 1500 eurónyi regisztrációs adóval fog többe fájni a kocsi. Hál’istennek az ipse értett a szóból és még egy 500-as fejében ugyan, de két héttel korábbi dátumra iktatta a Merci talonját. Ettől ugyan nem lett kevésbé bosszantó a dolog, de majdnem 1400 eurót csak sikerült megspórolni.

Erre muszáj volt inni egyet, pedig alig két hónapja csapták el a könyvét ugyancsak ittas vezetésért. Mondjuk, megbízható helyről volt amerikai hajtási is arra a variánsra, ha ismét megállítja a rendőr, de egy újabb szondázás esetén jó sokat kellett volna tejelnie, hogy ne legyen büntetőjogi cirkusz a dologból. Szerencsére a hazautat ezúttal megúszta különösebb incidensek nélkül.

Otthon kiégett fénycső várta (dobta is a szemetesbe azonnal, ejsze nem fog egy redvás elektromos hulladék miatt elszaladni a gyűjtőhelyig) és egy üzenet a roboton: az albérlője nyaggatta már megint azért a nyavalyás flotántért, pedig világosan megmondta a srácnak, hogy csakis akkor csinálja meg a papírokat a pénzügynél, ha a lakbér mellett az adót is hajlandó fizetni. Legszívesebben zuhant volna az ágyba, de hátra volt még a neheze: utolsó nap következett a könyvelési akták leadásához, és még nem tette be a sógor ausztriai sítúrájáról összegyűjtött benzinbonokat (annyival is kevesebb fizetnivaló jöjjön ki az állam felé a következő hónapra), no meg a félévi veszteséget is át kellett ügyeskedni az offshore cégre, hanem úszott volna a megpályázott uniós támogatás. Így kénytelen volt bekapcsolni a gépet – és káromkodni nagyokat, mert a kalóz szájtról letöltött Windows megint azzal kezdte, hogy lefagyott.

Éjfél után jutott oda, hogy – mintegy kikapcsolódásképpen – elolvassa a napi eseményeket az online hírportálon. Nem kis felháborodással nyugtázta a legújabb csíki botrányt: az Amnesty International tiltakozott a szeredai cigányok kényszer-kilakoltatása ellen, holott ilyesfajta népségnek a szennyvízülepítő közvetlen szomszédságában felhúzott fémbarakkoknál jobb helyet ki sem lehetett volna találni. Írt is egy dörgedelmes olvasói levelet azon becsületes, törvénytisztelő polgárok nevében, akik mélységesen elítélik, hogy a civilizált világ törvényeit semmibe vevő, tolvaj cigány társaságnak csak úgy ni pártját foghassák holmi nemzetközi segélyszervezetek.  

(Az írásban fellelhető apró-cseprő vétségek esetleges hasonlósága a fehér és székely mentalitás jellemző elemeivel kizárólag a szándékosság műve.)

Mindent a szemnek, semmit az észnek!

Besöpörte az Arany Glóbuszt az Avatar. Sőt. Némi szerencsével (meg nyomulással) akár az Oscart is elviheti. A rajongók tombolnak, a kritika visszafogott. Nekem pedig egyre csak Karinthy humoreszkjének elhíresült passzusa jár a fejemben.

Oz ember, ho nem todja, mit sinálja o drámoi jellemekkel, omik o fejire nűttek, megfagja üket, és a szájukbo beletümküd az erkülcsi tonolságt, hodha von. De adjonötni… oz is jú! (Karinthy Frigyes: Bródy Sándor – Linolea vagy Agyonütni, az is jó)

Nos, a Karinthy-féle útmutatások szellemében James Cameron biztosra ment az Avatarral. Megvolt az erkölcsi tanulság – és a biztonság kedvéért agyon is ütötte az egészet.

Jó laposra sikeredett.

A látvány háromdimenziós világa előtt természetesen le a kalappal. Egyedülállóan szép, lenyűgöző, mellbevágó. Az effektusok tökéletesek, a színvilág telitalálat, a térhatás annyira meggyőző, hogy a nézők rendesen fogózkodnak a karfába és kapkodják fejüket a különféle ide-oda röpködő tárgyak vagy teremtmények elől. De ezek közül egyik sem nem viheti el a hátán az egész filmet. Inkább az egyre nyilvánvalóbb, de továbbra is szemérmesen elhallgatott tényre hívják fel a figyelmet: nemcsak hogy látvánnyal mindent el lehet adni, de lassan már csak a látvánnyal lehet eladni valamit. No meg arra, hogy a tisztelt publikum ingerküszöbje egyre magasabb. Mármint ahhoz, hogy azt a bizonyos tanulságot (felszínes, sztereotip megközelítésen túlmenően) továbbra is képtelen legyen felfogni.

Pedig az a mondanivaló, amit Cameron a háromdimenziós látvány mélységénél is mélyebbnek szánt, már

régóta ott porosodik a közhelytár polcain:

felsőbbrendűnek hitt civilizációnk vélt vagy valós érdekeiben határtalan disznóságokat vagyunk képesek véghezvinni, és kicsinyes elképzeléseink érvényesítése közben vajmi kevéssé vagyunk tekintettel arra, hogy nemcsak mi élünk egyedül a földgolyón. Csak ott a bibi, hogy eddig is találkozhattunk már a feladvánnyal – kóla, popcorn és 3D-s szemüveg nélküli, jóval prózaibb változatban. És nem egyszer vagy kétszer. Az ún. primitív civilizációk életterének elpusztítása lerágott csont, számtalanszor leírták, bemutatták, tanították, megénekelték, sokaknak (ha épp nyitva volt a szemük a megfelelő pillanatban) akár személyes élményük is fűződhetett hozzá. De nem. A Discovery vagy éppenséggel az esti híradó nem elég izgalmas ahhoz, hogy meghozza az étvágyat egy kis beleérzéshez, önvizsgálathoz. Az istenadtának immár tévéképernyőn lángoló ikertornyokra vagy a szétlőtt és földig perzselt pandorai paradicsom látványára van szüksége ahhoz, hogy

továbbra se jöjjön meg a jobbik esze.

Azaz kizárólag csak a három méteres, karcsú, kék arcú na’vi daliák irányába fejlődjön ki az empátiája (az „igazi”, földi bennszülöttek valamivel alacsonyabbak, na meg esetenként nem is ennyire szépek), és minden csoda három napig tart alapon a következő szuperprodukció vetítése alatt elfogyasztott csipszig tartson a megvilágosodás.

Persze – jól láthatóan – maga Cameron sem hisz a saját meséjében. Ha egy kicsit is érdekelte volna a dolog, bizonyára nem hitelteleníti el a sztorit a moralizáló akciófilmek

csaknem összes kliséjének felvonultatásával

(démonian gonosz ezredes, az unalomig ismert kaptafára húzott harci jelenetek, a Jó és a Rossz tragikomikusra sikeredett végső küzdeleme), ugyanis igazán meglenne az iskolája ahhoz, hogy ennyi pénzből, ilyen technikai háttérrel és főleg ilyen minőségű stábbal ne épp a lényeget herélje ki a filmből. És a bennszülött na’vi közösség elképesztően naiv, sablonos ábrázolásával se nézze hülyének pont azokat, akikról tulajdonképpen szólnia kellett volna az egész felhajtásnak.

Mondjuk, legalábbis a látvány kedvéért mindenkinek kötelező módon meg kell tekintenie az alkotást. Habár helyesebb lenne inkább nézvényről beszélni. Mert a Kis Herceg óta tudjuk, hogy látni azért mégis csak egyebet jelent.

Katalán székelyek?

Székedi Ferenc

A népbutításban az a legdurvább módszer, amikor valaki hasonlattöredékekkel igyekszik igazolni saját meglátásait, önmaga vagy intézménye fontosságát az egész bemutatása helyett és így csalfa ábrándokba próbálja ringatni mindazokat, akikhez szavait intézi.

Így tesz Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke is, aki a tavaly decemberi, civil szervezetek kezdeményezte és a katalóniai népesség adott hányadára kiterjedő, nem ügydöntő népszavazás nyomán a katalán szót székellyel helyettesítve egész sor következtetést von le a mifelénk is katalán módra megvalósítható autonómiáról, hogy a példa nyomán igazolva lássa az SZNT népszavaztatásait.

Sajnos, ezekkel a megállapításokkal megintcsak a látszatot, a pótcselekvést helyezi előtérbe a komoly és céltudatos munka helyett, mivel az autonómia-kutatók jórészt egyetértenek abban, hogy a modellek országról-országra nem importálhatók, minden sajátos helyzet sajátos megoldást kíván.

Így, hiába katalánozik az SZNT-elnök, senki nem tudja saját, erdélyi magyar szakembereinket felmenteni a munka alól, hogy ők törjék a fejüket: a jog elméletében és a hétköznapok gyakorlatában mit is takarhat számunkra a politikai széljárásnak megfelelően olykor fennen lobogtatott, máskor meg elföldelt fogalom. Már amennyiben valóban úgy gondolják, hogy szinte mindenkit érdekel, és nem csupán egy maroknyi ember számára jelenti a közéleti szereplés okát és ürügyét.

Katalónia – sajnos, vagy szerencsére, mindenki úgy értelmezheti az itt következőket, ahogyan akarja és oda helyettesítheti a székelyeket, románokat, ahová gondolja – nem Székelyföld. Az egykor Spanyolország gyárának nevezett terület ma is az ország egyik leggazdagabb régiója, az egy főre számított gazdasági mutatók jelentős része megközelíti vagy túllépi az uniós átlagot.

Nem véletlen tehát: különösképpen a múlt század hetvenes éveitől kezdve olyannyira erőteljesnek bizonyult a gazdasági bevándorlás, hogy a több mint hét milliós Katalónia lakosságának közel fele ma már spanyol.

És Izsák Balázs mintájára próbáljuk továbbra is ide-oda beszúrni a népneveket, mivel most az egyik katalán autonómia-szakértőtől idézek: „A bevándorlás kérdésében kialakított katalán integrációs politika nagyban hozzájárult az autonómia megszilárdításához. Mivel a bevándorlók száma igen magas, a katalán nemzet definíciójának tágabb értelmezésével Katalóniának sikerült hatástalanítania a belső kohézióra leselkedő veszélyeket. A katalán nemzetfogalom egy új, nem etnikai tartalmat kapott, amely szerint mindenki, aki a régióban él és dolgozik, az katalán.”

A Katalán Autonóm közösség 1979 óta az ország más tizenhét régiójához hasonlóan önkormányzattal rendelkezik, ám amíg a spanyol alkotmány megfogalmazása szerint a katalán a spanyol nemzeten belüli nemzetiség, addig ma már a fent vázolt összetételű katalánok önmagukat a spanyol államon belüli nemzetnek szeretnék tekinteni, az autonóm tartomány tennivalóit (például önálló infrastruktúra-gazdálkodás, egészségügyi ellátás!) kiegészítve a független államok több hatáskörével.

A régión belül, sőt az unióban is hivatalos nyelvnek tekintett, az oktatásban, médiában, hétköznapi használatban szerepét már régóta visszanyert katalán nyelv és a spanyol nyelv viszonya ugyancsak jelentős átértékelésen megy át.

Ugyanaz a szakértő állítja: „A spanyol anyanyelvűeknek a társadalmi integrálódás és a mobilitás miatt érdekükben áll megtanulni a katalán nyelvet. De most, hogy nyelvünket nem fenyegeti semmiféle veszély, mi katalán anyanyelvűek is értékelni kezdtük a spanyol nyelv hasznosságát az üzleti életben, valamint azokban a kapcsolatokban, amelyeket Spanyolország többi részével, azzal a sokmillió turistával tartunk fenn, akik évente meglátogatnak. A nyelvi béke hozzájárulhat mindkét fél jó nemzetközi megítéléséhez, valamint anyagi fejlődéséhez.”

Nos, lesz a székelyből katalán és Székelyföldből Katalónia? A sok évszázadnyi történelmi-társadalmi különbségeken túl egyetlen esélyünk talán azért még marad: figyeljük, jól figyeljük, hogy mikor jönnek a Hargitára áfonyát szedni a spanyolok.

http://umsz.manna.ro/velemeny/katalan_szekelyek__2010_01_05.html

A házasságszédelgés kockázata

Az RMDSZ csúcsvezetésének, majd a Szövetségi Képviselők Tanácsának gyakorlatilag egyhangú döntése, hogy koalícióra lépünk azzal a demokrata liberális párttal, melynek kormányát korábban megbuktattuk, sőt hogy annak az Emil Bocnak az irányítása alatt fogunk kormányozni, akit korábban tányérnyalónak, Basescu elnök csicskásának, hozzá nem értőnek tituláltunk, a román és a magyar választót is komoly zavarba hozhatja.

Azt persze tudjuk, hogy a politika nem kizárólag az erkölcs gyakorlóterepe. A rövid távú érdekek gyakorta késztethetik a politikust arra, hogy amorálisnak vagy akár immorálisnak tűnő döntéseket hozzon. Ezek a döntések azonban, ha a hátterében ott a lehetőség, hogy az átmeneti rossz, hosszabb távon a jó szolgálatába állítható, gyakorta morálisan is elfogadhatónak tekinthetők. Esetünkben azonban éppen ez az, ami nagyon is kétséges.

Annak ellenére is, hogy az RMDSZ-döntés érvek sorával indokolható. Látszólag ugyanis nem történt egyéb, minthogy utánamentünk a választói akaratnak. A magyar szavazók többsége Basescura szavazott. Ugyanakkor a lépéssel a leendő magyar miniszterelnök, Orbán Viktor, illetve az erdélyi magyar ellenzéket képviselő Tőkés László kimondott óhaját is teljesítettük. Méltánylandó politikai rugalmasság és bölcs megfontolás, ugyebár!

A kormányzati részvétel politikai előnyei is nyilvánvalóak. Lehetőség nyílik rá, hogy dűlőre jusson a kisebbségi és a tanügyi törvény. Az RMDSZ klientúra ismét visszaszerezheti az állami adminisztrációban betöltött pozícióit. A Kelemen Hunor által irányított kulturális tárcánál erősen mérséklődhet a magyar intézményekre nehezedő adminisztratív nyomás. S végül az átlagember is jóval nagyobb biztonságban érezheti magát. A döntés a román állam szempontjából is a lehető legpozitívabb. Az RMDSZ gesztusa ugyanis lehetőség teremt arra, hogy a román politikai, társadalmi és gazdasági élet visszatérhessen a normális kerékvágásba. Az értelmetlen politikai csatározások befejeztével ugyanis végre megszülethetnek a gazdaság szempontjából létfontosságú kormányzati döntések is.

Gyakorlatilag tehát minden a koalícióban való részvétel mellett szólna. Kivéve a morális szempontokat. Ezeknek azonban, vélhetnők, ostobaság lenne túlságosan komoly szerepet tulajdonítani. Elvégre a román politikai élet nem az elvszilárdságról és az erkölcsi következetességről vált hírhedtté.

Sajnos a helyzet jóval bonyolultabb, mint amilyennek első látásra vélhetnők. A magyar választóknak az a része ugyanis, mely racionális mérlegelés nyomán közveszélyesnek tartotta a Basescu antidemokratikus attitűdjeit, s az RMDSZ explicit ajánlására Geoanara szavazott, úgy érezheti, hogy képviselői az orránál fogva vezették. A szavazóknak abban a részében pedig, amely Orbán és Tőkés sugalmazására mérlegelés nélkül Basescura szavazott, mivel ezt egyértelműen az RMDSZ ellenében tette, csak még erőteljesebbé válhat az RMDSZ gátlástalanságára, a csúcsvezetés machiavellizmusára vonatkozó előítélet. Annál is inkább, mert a kormányzati részvétel az autonómia igényéről való lemondást is jelent. Márpedig ezt az igényt a kampányban az RMDSZ is előszeretettel hangoztatta. Mindez az RMDSZ és a bázis egymástól való eltávolodásának, a szövetség saját közösségén belüli politikai elszigetelődésének korábban is jól érezhető folyamatát erősítheti. Olyan kisebbségi eredményekre pedig, melyek ezeket a hatásokat ellensúlyozhatnák, Basescu- és Boc-féle szövetségesekkel aligha számíthatunk.

Ami a román politikai nyilvánosságot illeti, a hosszú távú hatások legalább ilyen súlyosak lehetnek. A szocialisták, akiket már másodszor viszünk jégre (négy évvel ezelőtt Adrian Nastase és pártja is a mi „áruló ”szavazataink és RMDSZ átállása miatt veszített Băsescuval és pártjával szemben) igazolva láthatják magyarellenes előítéleteiket. Bebizonyosodott, hogy az Erdélyre vonatkozó magyar nyilatkozatokban nem lehet megbízni, hiszen „ezek, lám, – ha érdekeik úgy követelik – az édes anyukájukat is készek elárulni”. Bármiféle politikai önállósághoz juttatni egy ilyen közösséget, a nemzet egysége szempontjából életveszélyes lehet! De mostani szövetségeseink sem lehetnek sokkal jobb véleménnyel rólunk. Átállásunkat nyilvánvalóan ők sem a nemzeti érdek szolgálatának, inkább a hataloméhes RMDSZ-klientúra nyomásának tulajdoníthatják.

Márpedig, helyeztünk megváltozása hosszabb távon nem annyira a kormányzati intézkedésektől függ, mint inkább a román társadalom magyarokról alkotott sztereotípiáinak megváltozásától. A morális vétséget a román és a magyar politikai közösség eltérő okokból ugyan, de egyaránt szankcionálni fogja, ahogyan azt Magyarországon is tette. A moralitás a társadalmi együttélés alapja. Még a Balkánon is. Aligha tévedhetünk, ha úgy véljük, annak, aki politikai házasságszédelgőként és hozományvadászként írja be önmagát a köztudatba, a pillanatnyi előnyökért hosszabb távon halmozottan kell fizetnie.

Bíró Béla

Magyar szavazó vagyok, nem piskóta!

Egyesek jobban leplezik, mások kevésbé, de az elnökválasztás magyar vonakozását illetően általános a megdöbbenés. Noha pánikra valójában semmi ok. Egyik szemünk sír ugyan, de a másik akár nyugodtan nevethetne: Hölgyeim és Uraim, szép lassan, 20 év után a romániai magyar közösség politikai életébe is betévedt a normalitás. Magyarán, bealkonyult a etnikai szavazásnak.

Ezt persze az RMDSZ ideológusai még mindig vonakodnak elfogadni. Jobban fekszenek nekik a kimagyarázások tömkelege, a szövevényes szociológiai teóriák – valahogy csak be kell adagolni a kiábrándult választópolgárnak, miért szerepelt le a szövetség jelöltje az első fordulóban a maga 3,84 százalékával, és ugyanennek a jelöltnek a szavazatai miért oszlottak a második körben majdhogynem egyenlő mértékben a „világos útmutatás” ellenére is. Így a feladvány mondhatni banális megoldásáról, miszerint mégis csak alapvetően elhibázott koncepció volt – etnikai szavazásra bazírozva – saját jelöltet indítani, már nemigen esik szó. Könnyebb

mozgósítás hiányáról vagy elkóborolt nyájról beszélni,

mint beismerni, hogy a politikai kereslet–kínálat piaca immár a magyar szavazó számára is működik, s az RMDSZ eleve halálra van ítélve, ha továbbra is preferenciális, magyarsághoz kapcsolt árunak képzeli magát – és nem annak, ami valójában: a politikai piacgazdaság egyik játékosának a sok közül.

Utólag természetesen könnyű okosnak lenni, de élek a gyanúperrel, hogy potenciális választói irányában mutatott alázattal mégis csak össze lehetett volna hozni azt a sokat emlegetett magyar összefogást az elnökválasztás idejére is. Mondjuk, ehhez paradox módon éppen az kellett volna, hogy a szövetség ne holmi ‘magyarság’ szóra gépiesen reagáló,

arctalan, agytalan, szabadon gyúrható masszaként

kezelje a választópolgárait, hanem autonóm egyéniségek közösségeként, akiket az ország pragmatikusan felfogott érdekében lehet meggyőzni arról, melyik oldalra érdemes szavazni.

Ez nem történt meg, sőt, a kampánystáb nem minden arrogancia nélkül sajnálta le azon „eltévelyedetteket”, akik már jóval az első forduló előtt ellenezték az újabb etnikai kirakatszavazást. Ráadásul a magyar választók éppen elegendő hányada nem tudta megemészteni, hogy az első fordulóban még csakis egy „igaz magyar ember” lehetett az egyedüli, aki képviselheti az érdekeinket, a másodikban már

pipi nem állja, jó lesz nekünk Geoană is.

Így penderítettük le magunkat a mérleg nyelvéről, hanyag eleganciával.
Sors iróniája, hogy még az a nevezetes üzenet sem jutott el maradéktalanul a román ajkú szavazókhoz, mivelhogy Hunort egyszerűen nem hívták meg az első forduló legnagyobb nézettségnek örvendő utolsó megmérettetésére. Természetesen ezt is fel lehet fogni erdélyi magyarság elleni merényletnek, de a választópolgárok számára – horribile dictu! –

szerencsésebbnek bizonyult lemondani a magyar üzenetről,

mint végignézni egy olyan kabarét, ahol a tucatnyi elnökjelölt kedvéért az igazán esélyesek is csak fejenként alig néhány perc erejéig juthattak volna szóhoz. Volt már erre precedens, ugye.

P. Watzlawick szavaival élve a helyzet reménytelen, de nem komoly. Román állampogárként nem irigylem ugyan magam a várható fejlemények fényében, de romániai magyarként megvan az elégtétel: szavaztunk, a saját fejünk szerint.

Hogy a számla kissé borsos? Hát ez így van, de nagyon ideje volt már megtanulni: a voksolásnak igenis tétje van, nem a legszerencsésebb népszálmlálósdit játszani, ha épp államelnököt választunk, és az erdélyi magyarok szavazata sem egy marék piskóta, amit ezüsttálcán át lehet nyújtani bármelyik elnökjelöltnek.

Egymásrautaltságunk

Biró Béla

Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöhessen: az RMDSZ-nek, sőt a romániai magyarság egészének a román liberálisok mellett a helye. Nem azért, mert a liberálisok jobban szeretnek bennünket, mint mások. Köztük is szép számmal vannak olyanok, akik nem. Összetartozásunk okai nem annyira érzelmiek, mint inkább doktrinálisak, illetve konjunkturálisak.

A liberális politikai doktrína ugyanis az állampolgárt autonóm lénynek tekinti, aki képes arra, hogy azokat a szokásokat, normákat, törvényeket, amelyeknek aláveti magát, szabad akaratából válassza meg. Az autonóm egyéniség szabadsága – a hagyományos liberalizmus felfogástól eltérően – nem a társadalmi kötöttségektől, azaz a közösségi kapcsolatrendszertől való függetlenségben, hanem az önként és öntudatosan vállalt függésben rejlik.

Azaz az individualizmusnak az egyéni önzéssel, minden társadalmi kötelesség és kötelezettség elutasításával való azonosítása, ami erdélyi társadalmunkban is szinte általánosnak tekinthető, a tények nem ismeretéből fakadó félreértés.

Az individualizmus és a kollektivizmus lényegében egyazon érmének a különböző oldalai. Közösségi hovatartozás (azaz az állampolgári nemzet mint kulturális közösség tagsága) nélkül nincs individuum, s különböző szinten öntudatosult individuumok nélkül nincs állampolgári közösség. Az állampolgári minőséget e két aspektus egysége és folytonos kölcsönhatása tartja fenn.

Következésként az eltérő nyelvekhez és kultúrákhoz tartozó közösségek léte sem áll ellentétben az állampolgári közösség fogalmával. Egy állampolgári közösség eltérő kulturális közösségekből épülhet fel, s gyakorlatilag az államok elsöprő többségében abból is épül fel. A liberális doktrína tehát, főként annak kommunitárius változataiban, minden más politikai doktrínánál alkalmasabb a kisebbségi kérdés megnyugtató rendezésére.

De konjunkturális okok is a liberálisokkal való szövetségre ítélnek bennünket. Lévén, hogy a két kommunista utódpárt, a szocialisták és a demokrata-liberálisok körülbelül azonos politikai erőt képviselnek, a mérleg nyelvének szerepét több választási ciklus óta a liberálisok játsszák.

Nem képzelhető el olyan kormány, amelyben a liberálisok ne lennének jelen. Ami azt jelenti, hogy a liberálisok, bár a másik két pártnál kisebb támogatottságuk van, kulcsszerepet játszhatnak a román politikai életben. De mert minden kormányba csak kisebbségi pozícióból léphetnek be, szükségük van olyan szövetségesre, akiben fenntartások nélkül megbízhatnak.

Crin Antonescu a kampány során explicite is kimondta, hogy Romániában egyetlen valóban megbízható politikai alakulatot ismer, az RMDSZ-t. Ez a kijelentése annál is meglepőbb, mivel az RMDSZ az utóbbi időben inkább a nagyok kegyeit látszott keresni, mintsem a liberálisokét. Kijelentése mindazonáltal racionális. Szükségünk van egymásra. És most inkább, mint bármikor.

Crin Antonescu egy olyan féllel kényszerül koalícióra, akivel kapcsolatban – ezt a kampányban is kimondta – nincsenek illúziói. Nem lesz könnyű a szocialista nómenklatúra kijárási technikáit, a klientúra igényeinek kielégítésére tett törekvéseit, s az ezekhez kötődő korrupciós kockázatokat kivédeni. Ehhez lesz szükség az RMDSZ támogatására is.

Ez persze azt is jelenti, hogy ha a liberálisoknak valóban partnerei akarunk lenni, akkor az RMDSZ-en belüli klienterális politizálást is vissza kell szorítanunk.

Érdemes lesz, hiszen a liberálisokkal való hosszú távú együttműködés a romániai magyar választópolgár RMDSZ-be vetett bizalmát és közösségi biztonságérzetét is hatékonyan erősítheti. Olyan állampolgári közérzetet alakíthat ki bennünk, amely lehetővé teszi, hogy Romániát fokozatosan saját országunknak is tekintsük. Hogy kettős identitásunkat a kulturálisat és az állampolgárit szerves egységben élhessük meg.

S ez természetesen a román politikai közösség számára is fontos, hiszen többségi polgártársaink csak akkor szabadulhatnak meg véglegesen nacionalista reflexeiktől, ha érzékelhetik, hogy valóban összetartozunk. És ha románokká nem is válhatunk, román állampolgárnak nem vagyunk megbízhatatlanabbak, mint ők.

http://umsz.manna.ro/velemeny/egymasrautaltsagunk_2009_11_26.html

Az erősebb kutyáé itt a tér

„Azt szeretnénk, ha az lenne a [fő]tér, ami volt: a magyar egyetemisták találkozóhelye, a mindenkori magyar lakosság jelképes és tényleges városközpontja” – hangoztatják a Miénk itt a tér! felhívás nemes egyszerűséggel „A kezdeményező kolozsvári fiatalok”-ként szignált kiagyalói. És roppant biztosak a dolgukban.

Mi tagadás – valóban zseniálisak vagytok, kedves Kezdeményező Kolozsvári (Magyar) Fiatalok. Feltaláltátok a spanyolviaszt. Hallatlan eredetiséggel ötöltétek ki, hogy a Matyi (sic!) tér nehogy má’ minden kolozsvárié legyen, mert az (továbbra is?) Titeket illet meg.

Azért legyünk őszinték, valahonnan csak ismerősnek tűnik a koncepció. Hoppá, megvan! Mintha Sorin Apostuék is pont ilyesmit akarnának!

Kisajátítani a főteret.

Ja persze, nem a magyaroknak. De ismerjétek el, nekik jutott eszükbe hamarabb, ráadásul ügyesebben, visszafogottabban, elegánsabban is csinálják.

És – nem utolsósorban – velük az Erő. Mert ők vannak többen. Legutóbbi népszámlálás szerint legalább négyszer annyian. Tudjátok, mindig az erősebb kutya…

Savanyú a szőlő

Miért nem lehetünk államelnökök?

 

Horvát Zsolt sorozata vitte el Kelemen Hunor választásiplakát-versenyének a legeredetibb alkotásért járó különdíját. Megérdemelten – a grafika és a szellemes megközelítés szempontjából legalábbis. Nem úgy az üzenetet illetően, ahol már igencsak kilóg az Erdélyi Magyar Önsajnáltatás lólába a profi dizájnerre valló, tetszetős csomagolásból.

A plakátsorozaton az RMDSZ-jelölt kollázs-szerű portréi láthatóak, stilizált sapkával meg bajusszal, melyek rendre amerikai, francia illetve német jelleget hivatottak kölcsönözni a magyar jelöltnek – valamint egy román nyelvű kérdés, ami kábé úgy jönne ki, hogy „ha amerikai/német/francia lennék, megkapnám az áldásodat [értsd: szavazatodat]?”

Magyarra fordítva: azért nem sikerülhet nekünk soha semmi – még államelnökök sem lehetünk saját hazánkban – mert kisebbségiek, pontosabban romániai magyarok vagyunk. Agyonrágott sztereotípia, akár a savanyú szőlőn nevelkedett erdélyi magyar közösség bejegyzett védjegye is lehetne. Azt már mondjuk valamivel kényelmetlenebb végiggondolni, hogy valóban

elegendő-e a bajor bajusz és a tollas kalap,

hogy a Cotroceni-i palota automatikusan szélesre tárja kapuit elnökjelöltünk előtt?

Ki kell ábrándítanunk azon olvasóinkat, akik ezen a ponton épp arra gondoltak, hogy bezzeg „normálisabb” helyeken, ahol a bőrszín és a nemzetiség már nem (annyira) számít, Barack Obamának vagy Klaus Johannisnak milyen szépen összejött. A két, unalomig emlegetett sikersztoriban ugyanis nem az a tanulság, hogy az amerikai illetve a nagyszebeni lakosság évről évre nagystílűbb és toleránsabb közfelfogása folytán egy színesbőrű vagy egy szász kisebbségi akár átütő sikereket érhetett el. Hanem éppenséggel az, hogy ehhez a teljesítményhez még ezen körülmények között is legalább Obamának és Johannisnak kellett lenniük. Csakhogy számomra nem teljesen világos,

ki lehetne az a bizonyos Erdélyi Magyar Klaus Johannis.

Melyik is az a romániai város, amelyik az utóbbi évtizedben – társadalmi vagy politikai szempontból – csúcsteljesítménnyel vagy legalábbis kiemelkedő tevékenységgel büszkélkedő erdélyi magyart mondhat magáénak? Neadjisten polgármester formájában? Marosvásárhely, ahol az RMDSZ egyik legjobb szakemberének tartott Borbély László még a botrányairól elhíresült Dorin Floreát is képtelen volt megverni? Vagy annak a Szász Jenőnek az Udvarhelye, akit már lassan saját hívei is nemcsak szalonképtelennek, de egyenesen beszámíthatatlannak tartanak?

Obama csak számunkra, tájékozatlan európaiaknak tűnik úgy, mintha a semmiből bukkant volna elő, valójában lenyűgöző politikai és emberjogi tevékenység áll mögötte, Johannis pedig Románia-szerte irigyelt gyöngyszemmé és Európa egyik kulturális fellegvárává fejlesztette Nagyszebent, ráadásul városában is 5%-nyi kisebbségiként a polgárok több, mint 80%-a biztosítja rendszeresen támogatásáról. Tetszik vagy nem, hasonló kaliberű személyiség

pillanatnyilag abszolút hiánycikk

a romániai magyar politikai elit kínálatában – és értelemszerűen az RMDSZ fiatal elnökjelöltje sem kivétel. Az a néhány – félkézen is megszámlálható – karizmatikus személyiség pedig, akiket esetleg „meg lehetne csinálni” (vagy legalábbis lehetett volna), már meghökkentő amatőrizmussal tékozolták el valamikori bizalmi tőkéjüket – vagy ha nem, saját érdekvédelmi szövetségük csúcsvezetősége szorította le őket (konstruktív belső ellenzék csúfnéven) a pálya szélére.

Akkor hát mi is lenne az az ok, ami miatt egy, a plakát üzenete által megszólított hipotetikus román szavazó – nem törődvén a jelölt nemzetiségével – egy kvázi noname, ráadásul mindössze egy 6 százalékocskás párt támogatását élvező elnökjelöltre szavazna? Sőt. Úgy általában miért is szavazna bizalmat azon közösség politikai elitjének, ahol – tisztelet a kivételnek – az egyik fő kiválasztódási kritérium éppenséggel az, hogy

ki mennyire magyar?

A jelenlegi politikai konstellációban akkor már nemcsak hogy sokkal „románabb”, de sokkal tapasztaltabb, ismertebb, rátermettebb és – nem utolsósorban – sokkal komolyabb háttérrel illetve támogatással rendelkező jelöltek közül válogathat – és még ezek esetében is kétséges, hogy eljuthatnak-e egyáltalán a második fordulóig.

Úgyhogy felejtsük csak el a „păcat că-i ungur” (rom. milyen kár, hogy magyar) legendáját. Számít ugyan, de messze nem ezen múlik. És ezt nagyon jól tudja mind az RMDSZ, mind az államelnökjelöltje. Persze már csak a meccs szépségéért illene, hogy – jelölését illetően – ugyanazt a komolyságot játssza meg a többségi nemzet szavazói felé is, és ne csak saját potenciális voksolói (romániai magyarok) irányába bizonygassa, hogy „magyar ember is képes lenne vezetni az országot, és az jobban tenné, mint az eddigi jelöltek bármelyike”. Érthetőbben fogalmazva: tegyen úgy, mintha

tényleg új szavazatokat óhajtana szerezni,

nem csak a biztosakat begyűjteni. De Kelemen Hunor főműsoridős szereplése a közszolgálati adó október 22-i esti híradójában másra enged következtetni. Nevezetesen, hogy jelöltünk még a román ajkú földijeit sem méltatja arra a minimális erőfeszítésre, ami a megszólításukhoz lenne szükséges. A félreértések elkerülése végett: azokról a többségi nemzethez tartozó állampolgárokról beszélünk, akik majdan kollégiális egyetértésben ugyanazon autonóm Székelyföldön fognak osztozni székelyeinkkel. Önmagában is elég nagy égés, ha egy (legalábbis formálisan) államelnöki címre aspiráló személynek fogalma nincs mondjuk a caracali választók legfájóbb gondjairól. De ha már a saját székelyföldi (román) polgártársai felé sincs mondanivalója  – pedig bizonyára naponta érintkezik velük –, az már egyértelműen a megengedhetetlen kategóriájába tartozik.

Még akkor is, ha minden valószínűség szerint maguk az érintettek sem igazán tudják, mit akarnak. Mert a politikában is érvényes, hogy mindig a kuncsaftnak van igaza…

Mi is kampányolunk Hunornak!

Ha már mindenki plakátot gyárt, mi sem maradhattunk ki a buliból:

Társadalmi kérdések: ahogy azt két magyar irodalmár látta

Néhány csemege akadt a kezembe. Azokról az évekről (is) szólnak amikor az első világháború után itt is, ott is (Magyarország) feje tetején állt a világ. És azoknak az éveknek üzennek, amikor itt is, de ott is megint feje tetején áll a világ s ez már 20 éve tart.

1. 1925 januárjának vége.

„Semmire se becsülte  azokat a diákszövetségeket, melyek – többnyire szakállas diákvezérek uszítására – jogot formáltak maguknak arra, hogy vallási és világnézeti szempontból nekik nem tetsző hallgatókat kiverjenek az egyetemről. Egyszer megkérdezte az egyik ifjút, hogy az ifjúsági egyesület, amelynek tagja, milyen cél felé vezeti őket.

– Megtanít arra, hogy mit jelent magyarnak lenni! – hangzott a büszke válasz.

– És hogyan teszi ezt? Talán még Dózsa Györgyöt is felmutatja nektek? Vagy csak Werbőczit? – kérdezte gúnyosan.

– Kérlek ez komoly dolog. Már a szervezet fölépítése is ősi, magyaros. A rangsor és a nevek! – Már sorolta is egymás után: – Fővezér, országos fővezér, főíródeák, nádor, hét vezér. Aztán Primus, Secundus, Commandator, Anonymus, Prior, Sub-Prior, Corporatio, Familiák.

– Eijha! – kapta föl fejét Attila. – Ez aztán valóban magyaros. És mondd csak, ezt az ősiségből kiásott korsótokat miféle szellemi kút italából töltitek meg, ti, mai ifjak?

– Micsoda kérdés! Magyar szellemiséggel, külön magyar önismerettel. Érdekösszeütközések vannak.”

(József Jolán: A város peremén. Dacia könyvkiadó, 1972)

2. „Bár lehozhatnád a fiaidat is. Az itteni egyetemen is tanulhatnának eleget. Mindössze 15 gyermek jár az államiba, a többit elhalászta a páter a felekezeti iskolának. Szóval: itt is dühöng az egyetértés. [...] Rengeteg szilvát aszaltunk és -unk, folyton főzik a lekvárt, tenger szilva gyűlt össze pálinkának, mivelhogy ebben a formában szívesebben veszi meg a magyar. [...] A leszegényedés már meg is indult, az erkölcsök  rettenetesen meglazultak, s azt hiszem rajtam s még egy-két emberen kívül mindenki lop. Nem csoda, ha nem kívánkozom ki a faluba.”

(Benedek Elek levele Benedek Marcellhez. Kelt Kisbacon, 1921. szept. 18 – Szabó Zsolt (szerk.): Benedek Elek irodalmi levelezése I. 1921-1925. Kriterion könyvkiadó , 1979)

Mindkét esetben a dőlt betűs szerkesztés nekem köszönhető. Mielőtt rásütnétek az 1-re, hogy jó kis kommunista propaganda könyv (tényleg jórészt az), hadd mazsolázzátok ki belőle ami értékes, érdekes. Mert tetszik, vagy sem, József Attila, a magyar irodalom jelentős alakja meggyőződéses kommunista volt. Akkor is támadták ezért, és ma sem néznék jó szemmel. Pedig nem akármilyen alkotást hagyott maga után.

A 2-ik erdélyi (székelyföldi)  példa. Mi volt akkor is a probléma? Egyházi és állami iskolák viszonya, alkoholizmus, lopás.  No comment.