Savanyú a szőlő

Miért nem lehetünk államelnökök?

 

Horvát Zsolt sorozata vitte el Kelemen Hunor választásiplakát-versenyének a legeredetibb alkotásért járó különdíját. Megérdemelten – a grafika és a szellemes megközelítés szempontjából legalábbis. Nem úgy az üzenetet illetően, ahol már igencsak kilóg az Erdélyi Magyar Önsajnáltatás lólába a profi dizájnerre valló, tetszetős csomagolásból.

A plakátsorozaton az RMDSZ-jelölt kollázs-szerű portréi láthatóak, stilizált sapkával meg bajusszal, melyek rendre amerikai, francia illetve német jelleget hivatottak kölcsönözni a magyar jelöltnek – valamint egy román nyelvű kérdés, ami kábé úgy jönne ki, hogy „ha amerikai/német/francia lennék, megkapnám az áldásodat [értsd: szavazatodat]?”

Magyarra fordítva: azért nem sikerülhet nekünk soha semmi – még államelnökök sem lehetünk saját hazánkban – mert kisebbségiek, pontosabban romániai magyarok vagyunk. Agyonrágott sztereotípia, akár a savanyú szőlőn nevelkedett erdélyi magyar közösség bejegyzett védjegye is lehetne. Azt már mondjuk valamivel kényelmetlenebb végiggondolni, hogy valóban

elegendő-e a bajor bajusz és a tollas kalap,

hogy a Cotroceni-i palota automatikusan szélesre tárja kapuit elnökjelöltünk előtt?

Ki kell ábrándítanunk azon olvasóinkat, akik ezen a ponton épp arra gondoltak, hogy bezzeg „normálisabb” helyeken, ahol a bőrszín és a nemzetiség már nem (annyira) számít, Barack Obamának vagy Klaus Johannisnak milyen szépen összejött. A két, unalomig emlegetett sikersztoriban ugyanis nem az a tanulság, hogy az amerikai illetve a nagyszebeni lakosság évről évre nagystílűbb és toleránsabb közfelfogása folytán egy színesbőrű vagy egy szász kisebbségi akár átütő sikereket érhetett el. Hanem éppenséggel az, hogy ehhez a teljesítményhez még ezen körülmények között is legalább Obamának és Johannisnak kellett lenniük. Csakhogy számomra nem teljesen világos,

ki lehetne az a bizonyos Erdélyi Magyar Klaus Johannis.

Melyik is az a romániai város, amelyik az utóbbi évtizedben – társadalmi vagy politikai szempontból – csúcsteljesítménnyel vagy legalábbis kiemelkedő tevékenységgel büszkélkedő erdélyi magyart mondhat magáénak? Neadjisten polgármester formájában? Marosvásárhely, ahol az RMDSZ egyik legjobb szakemberének tartott Borbély László még a botrányairól elhíresült Dorin Floreát is képtelen volt megverni? Vagy annak a Szász Jenőnek az Udvarhelye, akit már lassan saját hívei is nemcsak szalonképtelennek, de egyenesen beszámíthatatlannak tartanak?

Obama csak számunkra, tájékozatlan európaiaknak tűnik úgy, mintha a semmiből bukkant volna elő, valójában lenyűgöző politikai és emberjogi tevékenység áll mögötte, Johannis pedig Románia-szerte irigyelt gyöngyszemmé és Európa egyik kulturális fellegvárává fejlesztette Nagyszebent, ráadásul városában is 5%-nyi kisebbségiként a polgárok több, mint 80%-a biztosítja rendszeresen támogatásáról. Tetszik vagy nem, hasonló kaliberű személyiség

pillanatnyilag abszolút hiánycikk

a romániai magyar politikai elit kínálatában – és értelemszerűen az RMDSZ fiatal elnökjelöltje sem kivétel. Az a néhány – félkézen is megszámlálható – karizmatikus személyiség pedig, akiket esetleg „meg lehetne csinálni” (vagy legalábbis lehetett volna), már meghökkentő amatőrizmussal tékozolták el valamikori bizalmi tőkéjüket – vagy ha nem, saját érdekvédelmi szövetségük csúcsvezetősége szorította le őket (konstruktív belső ellenzék csúfnéven) a pálya szélére.

Akkor hát mi is lenne az az ok, ami miatt egy, a plakát üzenete által megszólított hipotetikus román szavazó – nem törődvén a jelölt nemzetiségével – egy kvázi noname, ráadásul mindössze egy 6 százalékocskás párt támogatását élvező elnökjelöltre szavazna? Sőt. Úgy általában miért is szavazna bizalmat azon közösség politikai elitjének, ahol – tisztelet a kivételnek – az egyik fő kiválasztódási kritérium éppenséggel az, hogy

ki mennyire magyar?

A jelenlegi politikai konstellációban akkor már nemcsak hogy sokkal „románabb”, de sokkal tapasztaltabb, ismertebb, rátermettebb és – nem utolsósorban – sokkal komolyabb háttérrel illetve támogatással rendelkező jelöltek közül válogathat – és még ezek esetében is kétséges, hogy eljuthatnak-e egyáltalán a második fordulóig.

Úgyhogy felejtsük csak el a „păcat că-i ungur” (rom. milyen kár, hogy magyar) legendáját. Számít ugyan, de messze nem ezen múlik. És ezt nagyon jól tudja mind az RMDSZ, mind az államelnökjelöltje. Persze már csak a meccs szépségéért illene, hogy – jelölését illetően – ugyanazt a komolyságot játssza meg a többségi nemzet szavazói felé is, és ne csak saját potenciális voksolói (romániai magyarok) irányába bizonygassa, hogy „magyar ember is képes lenne vezetni az országot, és az jobban tenné, mint az eddigi jelöltek bármelyike”. Érthetőbben fogalmazva: tegyen úgy, mintha

tényleg új szavazatokat óhajtana szerezni,

nem csak a biztosakat begyűjteni. De Kelemen Hunor főműsoridős szereplése a közszolgálati adó október 22-i esti híradójában másra enged következtetni. Nevezetesen, hogy jelöltünk még a román ajkú földijeit sem méltatja arra a minimális erőfeszítésre, ami a megszólításukhoz lenne szükséges. A félreértések elkerülése végett: azokról a többségi nemzethez tartozó állampolgárokról beszélünk, akik majdan kollégiális egyetértésben ugyanazon autonóm Székelyföldön fognak osztozni székelyeinkkel. Önmagában is elég nagy égés, ha egy (legalábbis formálisan) államelnöki címre aspiráló személynek fogalma nincs mondjuk a caracali választók legfájóbb gondjairól. De ha már a saját székelyföldi (román) polgártársai felé sincs mondanivalója  – pedig bizonyára naponta érintkezik velük –, az már egyértelműen a megengedhetetlen kategóriájába tartozik.

Még akkor is, ha minden valószínűség szerint maguk az érintettek sem igazán tudják, mit akarnak. Mert a politikában is érvényes, hogy mindig a kuncsaftnak van igaza…

Mi is kampányolunk Hunornak!

Ha már mindenki plakátot gyárt, mi sem maradhattunk ki a buliból:

Társadalmi kérdések: ahogy azt két magyar irodalmár látta

Néhány csemege akadt a kezembe. Azokról az évekről (is) szólnak amikor az első világháború után itt is, ott is (Magyarország) feje tetején állt a világ. És azoknak az éveknek üzennek, amikor itt is, de ott is megint feje tetején áll a világ s ez már 20 éve tart.

1. 1925 januárjának vége.

„Semmire se becsülte  azokat a diákszövetségeket, melyek – többnyire szakállas diákvezérek uszítására – jogot formáltak maguknak arra, hogy vallási és világnézeti szempontból nekik nem tetsző hallgatókat kiverjenek az egyetemről. Egyszer megkérdezte az egyik ifjút, hogy az ifjúsági egyesület, amelynek tagja, milyen cél felé vezeti őket.

– Megtanít arra, hogy mit jelent magyarnak lenni! – hangzott a büszke válasz.

– És hogyan teszi ezt? Talán még Dózsa Györgyöt is felmutatja nektek? Vagy csak Werbőczit? – kérdezte gúnyosan.

– Kérlek ez komoly dolog. Már a szervezet fölépítése is ősi, magyaros. A rangsor és a nevek! – Már sorolta is egymás után: – Fővezér, országos fővezér, főíródeák, nádor, hét vezér. Aztán Primus, Secundus, Commandator, Anonymus, Prior, Sub-Prior, Corporatio, Familiák.

– Eijha! – kapta föl fejét Attila. – Ez aztán valóban magyaros. És mondd csak, ezt az ősiségből kiásott korsótokat miféle szellemi kút italából töltitek meg, ti, mai ifjak?

– Micsoda kérdés! Magyar szellemiséggel, külön magyar önismerettel. Érdekösszeütközések vannak.”

(József Jolán: A város peremén. Dacia könyvkiadó, 1972)

2. „Bár lehozhatnád a fiaidat is. Az itteni egyetemen is tanulhatnának eleget. Mindössze 15 gyermek jár az államiba, a többit elhalászta a páter a felekezeti iskolának. Szóval: itt is dühöng az egyetértés. [...] Rengeteg szilvát aszaltunk és -unk, folyton főzik a lekvárt, tenger szilva gyűlt össze pálinkának, mivelhogy ebben a formában szívesebben veszi meg a magyar. [...] A leszegényedés már meg is indult, az erkölcsök  rettenetesen meglazultak, s azt hiszem rajtam s még egy-két emberen kívül mindenki lop. Nem csoda, ha nem kívánkozom ki a faluba.”

(Benedek Elek levele Benedek Marcellhez. Kelt Kisbacon, 1921. szept. 18 – Szabó Zsolt (szerk.): Benedek Elek irodalmi levelezése I. 1921-1925. Kriterion könyvkiadó , 1979)

Mindkét esetben a dőlt betűs szerkesztés nekem köszönhető. Mielőtt rásütnétek az 1-re, hogy jó kis kommunista propaganda könyv (tényleg jórészt az), hadd mazsolázzátok ki belőle ami értékes, érdekes. Mert tetszik, vagy sem, József Attila, a magyar irodalom jelentős alakja meggyőződéses kommunista volt. Akkor is támadták ezért, és ma sem néznék jó szemmel. Pedig nem akármilyen alkotást hagyott maga után.

A 2-ik erdélyi (székelyföldi)  példa. Mi volt akkor is a probléma? Egyházi és állami iskolák viszonya, alkoholizmus, lopás.  No comment.

A cseh pók esete a pápával

A szekuláris humanista cseh pók is tudja, hogy Ratzinger és amit képvisel arra már pókháló jár:

Csehország Európa egyik legszekulárisabb állama, ahol a legutolsó népszámlálás szerint a lakosság 59% vallotta magát ateistának vagy agnosztikusnak. És ez még 2001-ben volt. Azóta ez az arány csak növekedett.

A pók sem érti, hogy mit keres a pápa Prágában…

Értünk is, nem ellenünk

Bíró Béla

Amióta Crin Antonescu, a liberálisok jelöltje a közvélemény-kutatások adatai szerint megelőzte Mircea Geoanát, a szociáldemokraták jelöltjét, jelentősen megváltoztak az elnökválasztási kampány végkimenetelének esélyei. Bár még mindig Traian Băsescu áll az élen, közel tíz százalékkal megelőzve Crin Antonescut is, a második fordulóban minden esély megvan rá, hogy Băsescu alulmaradjon.

Crin Antonescu demokráciához való viszonyára jellemző, amit Sepsiszentgyörgyön nyilatkozott, hogy ugyanis nem csak helyeselné, de a demokrácia tökélyének megnyilvánulásaként értékelné, ha a román választók magyar vagy roma elnököt választanának maguknak. Ezzel persze nem beszél önmaga ellen, hiszen ez a veszély jelenleg nem fenyeget. És különösen nem az autonómia-gyűlések által kiváltott román nemzeti hisztéria nyomán…

Ebből a hisztériából, ha csak a sikeresség esélyét föl nem adja, természetesen maga Antonescu sem maradhat ki. A román választó tudatállapotával mindenképpen számolnia kell. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy az Udvarhelyi nagygyűlés határozatait ne ítélje el. Gyorsan és határozottan.

Mindazonáltal a kampány egészét tekintve az udvarhelyi nagygyűlés pozitív fejleményként is értékelhető. Egyrészt a nagygyűlés szervezői és lebonyolítói Traian Băsescu volt kedvencei, akiket az RMDSZ-ellenes diverziók során nagy előszeretettel támogatott, sőt a magyar választók egy jelentős része előtt legitimált is.

Az udvarhelyi fellépés azonban a román nyilvánosságban ismét kedvezőbb színben tűntette fel a mérsékeltebb álláspontra helyezkedő RMDSZ-t. Ismét bebizonyosodott az, amit én évek óta ismétlek: az RMDSZ-nek a szó szoros értelmében szüksége van önnön ellenzékére, hiszen ez az ellenzék egyfajta villámhárító gyanánt is szolgálhat számára.

A radikálisok e pillanatban teljesíthetetlen követelései és nyilvánvaló nacionalizmusa arra késztetheti a román politikai osztályt, hogy több megértést tanúsítson az RMDSZ által képviselt józanabb nemzeti törekvések iránt, s fokozatosan elfogadja ezek egy részét legalább, közelebb juttatva bennünket a végső cél, a mindkét fél számára elfogadható autonómia megvalósításához.

Vakságra vallott az RMDSZ részéről az a korábbi törekvés, hogy ezt a segédeszközt hatalmi megfontolásokból kiiktassa a romániai magyar politikából. Ahogyan a Székely Nemzeti Tanács vezetői részéről is vakságra vall, hogy céljaikat az RMDSZ-nek a politikából való kiradírozásával szeretnék elérni.

Arra, hogy az autonómia álmát legalább részben és fokozatosan megvalósítsuk, a két félnek egyfajta racionálisan alakított, a rokon- és ellenszenvek fölé emelt összjátékra kellene alapoznia politikai stratégiáját. E stratégia legfontosabb célkitűzése e pillanatban annak a politikusnak az elnöki hatalomba való besegítése lehetne, aki a legtöbbet tehet a román-magyar együttműködés és a kölcsönös rokonszenv kialakítása érdekében.

Annál is inkább, mert a modern liberalizmusnak is egyik központi fogalma a társadalmi autonómia, az úgynevezett kommunitarizmus. A liberálisok eddig is meggyőzően bizonyították, hogy nem csak képesek együttműködni velünk, de az együttműködés sikeressége érdekében a román társadalom egy jelentős részének ellenszenvét is képesek vállalni.

Az a tény, hogy a több mint két esztendős együttkormányzás ellenére a román szavazók Antonescut részesítik előnyben a korábban jóval népesebb szavazótáborral rendelkező szociáldemokraták jelöltjével szemben, önmagában is beszédes jele annak, hogy a román szavazó egyre inkább fölülemelkedik nemzeti elfogultságain, sőt a szavazók jelentős része a magyarok iránti kifejezett rokonszenvtől sem idegen.

Antonescunak természetesen a szavazótestület ama részét is maga mellé kell állítania, amely még nem volt képes kiszabadulni a nacionalista rögeszmék szorításából, és amelyet Vadim Tudor, Băsescu és Geoană populizmusa még erősen befolyásolhat. Érzelmeinket feltehetően borzolják az udvarhelyi nagygyűlés kapcsán megfogalmazott kijelentései, eszünkkel azonban érdemes elfogadnunk őket, hiszen esélye van annak, hogy amit tesz végső fokon értünk is teszi.

http://umsz.manna.ro/velemeny/ertunk_is_nem_ellenunk_2009_09_10.html

A guru és a hívek

Dr. Egry Gábor

Történelmi előadásra mentem hétfőn. Önmagában ez nem lenne meglepő, ám nem kis lelki erő kellett ahhoz, hogy tiszteletemet tegyem Raffay Ernő (EMI által szervezett) produkcióján. De a hétfőeste üres volt, nem történt semmi, s arra gondoltam, legalább egyszer jól fogok szórakozni.

Történelmi előadásra indultam, de egészen máshova érkeztem. Egy igazi, frusztrációkat feloldó kollektív pszichológiai tréning közepébe. Persze csak amolyan vidékibe, kissé esetlenül komponáltba. Ahol például a guru előtt a múzeum volt igazgatója, mindenki Ádi bácsija, lelőhetetlenül beszél vagy 25 percet, mert nem múlhat el a nap úgy, hogy ne prezentálná ő is saját nagyszerűségét. S ha már ott van, és éppen Nagyboldogasszony ünnepét ülik a katolikusok, hát elénekelteti a közönséggel a Boldogasszony Anyánkat is – váratlan zenei aláfestés egy történelmi előadáshoz. Hangolódjunk rá, mi is következik.

Nyilván a ráhangolást szolgálja az is, amikor Teleki Pál fotóját lobogtatva dicséri a szervezőket, akik szövetségük jelszavának a „mártír miniszterelnök” szavait választották: „Merjünk magyarok lenni!” (Még most sem tudom, vajon milyen titkos dolgot kell még felvállalnom a magyarságomhoz, ami annyira veszélyes, hogy bátorság kell hozzá?)
És persze megtudhattuk tőle azt is, hogy ma este a történelmi fehér foltokat kell eloszlatni. Mert az agymosás már a mi jó székelyeink közt (az igazibbnál is igazibb magyarok közt!) is hatásos – panaszolja. Lám, legutóbb is mit merészelt egy nagy tudású jogász, miközben az egész zsúfolásig telt terem a Trianonért felelős gaz liberálisok vérét akarta inni! Mentegette Linder Bélát! (Ha nem tudja az olvasó, nevezett kicsoda, ne idegeskedjen. Ennyit ér az egész probléma.)

De végre Ádi bácsi is mondandója végére ér (igaz, előtte még „bemutat” három A4-es méretű fénymásolatot meglehetősen közepes fametszetekről, melyek természetesen a magyar tragédiát örökítik meg igazán méltó módon), és következhet a guru. Illetve következhetne, mert a jelenlevők már nevének említésére is akkora tapsban törnek ki, mint egykor a pártgyűléseken, a megyei párttitkár szólásra emelkedésekor. És az igazmondó ember nem is okoz csalódást, s ha eddig volt valami halvány remény, hogy történelmi előadást hallunk, hamar semmivé foszlik.
Néhány földszagú személyes történettel kezd, demonstrálva együvé tartozását a hallgatósággal, no meg azt is, hogy úgy gondolja, a székely, éljen bár évtizedek óta városon, alapvetően mégis csak paraszt, aki legszívesebben kakaskukorékolásra ébred egy trágyaillatú hajnalon. Aztán, rutinosan, mintha csak en passant tenné, belekezd történetébe. A Történetbe. Elmondja mi is történt 1918 ősze és napjaink között.

Döbbenetes, amit mond. Nem történelem ez, hanem valóban egy pszichológiai tréninghez megírt szöveg. Sikerül úgy vázolnia az eseményeket, hogy azokban csak a magyarság és szomszédai jutnak szerephez. Nincsenek nagyhatalmak, nincsenek nemzetközi viszonyok. Nem volt belgrádi katonai konvenció, Vix- és Clemenceau-jegyzék, nem ülésezett a békekonferencia, a revízió pedig egyenesen ellenséges nagyhatalmak közepette elért magyar siker. Az általa berendezett színpadon csak az önmagukra építő magyarok és gonosz ellenségeik vannak. Csak rajtunk múlik, hogy mi történik, üzeni hálás hallgatóságának.

És persze azokon az okkult erőkön, amelyek nemzetünk vesztére törnek. Akik olyan embereket helyeztek az ország élére, mint Károlyi Mihály, aki az előadás szerint 19 napig utazott Szatmárnémetiből Budapestre, 1919 márciusában (na ja, a MÁV-val már akkor sem volt minden rendben), s ez alatt a szociáldemokratáknak sikerült összefeküdniük a kommunistákkal. (Hogy eközben Károlyi miként vehette át Pesten a békekonferencia jegyzékét a kelet-magyarországi semleges övezet megállapításáról, az mostantól rejtély számomra.) Igaz, ezek a kommunisták legalább megpróbáltak fegyverrel visszaszerezni valamit, na de ugyanakkor a régi intézmények felszámolása miatt veszélybe került még az ország léte is! Hiszen a szomszédok alig várták, hogy megszálljanak minden talpalatnyi földet! (A csuda tudja, hogy akkor a később ezt majdnem elérő románok miért akartak mindenáron magyar kormányt alakítani Budapesten. Annyi románt, mint Nagyváradon, ott is találtak volna.)

De amikor már úgy tűnt, hogy végképp nincs tovább, akkor, „mintha a semmiből jönne” (R. E. saját szavai), feltűnt egy igazi férfi. Horthy Miklós. Akinek kormányai aztán sikeresen, önerőből felbomlasztották a békerendszert. Tevékenységük ma is modellként szolgálhat. Meglátni a lehetőséget, szövetségest keresni, és akcióba lépni, pusztán ennyi a siker receptje. Hiszen megmutatták nekünk, Trianon nem örök, ha összeomlott egyszer, össze fog omlani még egyszer. Persze vannak ezek a magyar kommunisták, akik nem nemzetiek. Akik nem élnek a lehetőségekkel.(Bezzeg a szomszéd kommunisták, azok igen! Ja, hogy közben tevékenységük az emberi- és polgári jogok elleni bűncselekmény? Végre egyszer már mi követhetnénk el ezeket mások ellen!)

Aztán belekezd a rendszerváltás utáni lehetőségek ecsetelésébe. Felsorolja, hogy mikor lehetett volna valamit elérni a szomszédoktól. Kedélyesen meséli, hogy honvédelmi államtitkár korában (!) javasolta az akkori miniszterelnöknek, ugyan ne törődjön már azzal, mit mondanak Washingtonban, legalább egyetlen kis falut foglaljunk vissza a szerbektől! A történelem kedvéért. Sajnálkozik azon, hogy Magyarország nem fenyegette meg a frissen megalakult Szlovákiát fegyveres támadással, hogy legalább egy kis autonómiát kizsaroljon tőlük. Én már legszívesebben elbújnék, de a hallgatóság egyre elragadtatottabb. Még az sem tűnt fel nekik, hogy az első elszalasztott lehetőségként a guru 1989 decemberét említette. Keményen megrótta az akkori magyar kormányt, amiért hírszerzési információkkal segítette a román hadsereget a Securitate alakulatai elleni harcban. Ahelyett, hogy hagyta volna, lőjék egymást minél tovább. Itt, Sepsiszentgyörgy utcáin is, a jelenlevők életével játszva. Mert hát mit nekünk az a pár ezer halott! (És különben is, Ádi bácsi milyen szép beszédeket tartana az emlékművüknél, itt, Magyarországon!)

A dörgő tapsot követően aztán jöhet a tréning második része. A jelenlévők kérdezhetnek, előadhatják teóriáikat arról, hogy már nem tarthat sokáig, de legalábbis örökké, ez a nyomorúság, hogy Trianonért a nemzetietlenek és a nem magyarok a felelősek, hogy a békeszerződést egykor feltételekhez kötötték, és azokat Románia nem teljesítette, és persze arról, hogy itt minket elnyomnak. A guru mindent megerősít, mindennel egyetért, mindenkit segít abban, hogy legalább egy percre feloldja frusztrációit.

Én meg hazafelé indulok. Súlyosan nehezedik rám az elnyomás. Hiszen lám, egy igazi revizionista és irredenta gyűlésről jövök. Románia közepén. És sehol egy rendőr, sehol egy csendőr. Csak a bejárat fölött kókadozik egy árva trikolór. Piros-sárga-kék.
…

(2005.augusztus 18.)

Statiszták főszerepben

A társadalomkutatási iroda (BCS) legfrissebb felmérése nem az Antonescu–Geoană párharc kiegyenlítődése miatt érdekes. Háromesélyes választásnak nézhetünk elébe, ami hazai viszonylatban újdonság – de ezt eddig is sejthettük. Ami viszont annál inkább említésre méltó, hogy a statiszták hada (gyengébbek kedvéért: azon „jelöltekről” beszélünk, akik – jó közelítéssel – kerek nulla százalékos eséllyel pályáznak az elnöki posztra) pont a kiegyenlítődés miatt igencsak beleköphet a nagyágyúk levesébe. Kemény százalékokat fognak (teljesen potyára) elhappolni a nagyok elől, olyan körülmények között, amikor ezrelékeken múlhat a második forduló két játékosának személye – s ennélfogva bizonyára az elnöki poszt várományosáénak is.   

 

Pedig ezek a jelöltek minden valószínűség szerint nem azért neveztek be az elnöki posztért indított harcba, hogy istenesen megkavarják az igazán esélyesek mezőnyét. Mondjuk, azért sem, hogy államelnökök legyenek. Elvileg nem kritérium ugyanis, hogy egy jelölt bár minimális szellemi kapacitással rendelkezzen, de általában véve azért elmondható:

ritka az az annyira gyengeelméjű elnökjelölt,

aki ne lenne képes legalább azt megérteni, hogy Romániában nem volt még példa felmérés-százalékocskáknak – akár második fordulóhoz elegendő – robbanásszerű növekedésére. És ez minden bizonnyal most sem lesz másként. Magyarán, közelébe se juthat a végső megmérettetésnek.

Nem, ezek az emberek tényleg nem lehetnek ennyire hülyék. Persze mindenki tudja, valójában mit keresnek statisztáink a választási kampányban: olcsó népszerűséget.

Magyarán, gátlástalan törtetők.

Mert elvileg egy politikus kihasznál minden kapaszkodót, amivel népszerűségi tőkét tud harácsolni magának, de – ha egy kicsit is ad arra, hogy (jó esetben) egy közösséget képvisel – talán kétszer is meggondolja, hogy hajlandó-e az általa képviselt emberek akaratát – a tőlük begyűjtött (értsd: elpocsékolt) szavazatok formájában – nemes egyszerűséggel kivonni a forgalomból az elnökválasztás erejéig. Naná, hogy esze ágában sem lesz ezen morfondírozni – neadjisten még idejében visszalépni –, amikor ilyen jó ugródeszkát jó esetben ötévente egyszer tolnak a lába alá. Így válhat a statiszta

az elnökválasztás főszereplőjévé

– olyan kontextusban persze, amivel jobb helyeken nemigen szokás dicsekedni.

Ennyire szigorúak azért ne legyünk a „leszázalékolt” társaság épp minden tagjával, hiszen magyarok vagyunk és tudjuk, hogy Kelemen Hunor a fentiek alól természetesen kivétel. Ő is a néhányszázalékocskás esélytelenek mezőnyében fut ugyan, de nemes eszmékért (kisebbségi magyar értékeink népszerűsítéséért, kisebbségi magyar üzenetünk eljuttatásáért és kisebbségi magyar önbizalmunk növeléséért) vállalta a jelöltség hálátlan feladatát – és még véletlenül sem azért, mert esetleg bolond lenne kihagyni

a politikai karrierjéhez annyira szükséges ingyenreklámot

(pontosítsunk, a látszólag ingyenreklámot, mert puszta indulásával jelentős mennyiségű rommagyar szavazat pancsikolódik el), no meg a nagy lehetőséget, hogy a jelenlegi RMDSZ-elnök utódjának szánt arc minél élesebben vésődhessen be a kongresszus majdani választóinak emlékezetébe.

És ezen nemes eszmék képviseletéért igazán fel lehet áldozni egy államelnök-választást. 5 év nem a világ, és különben is, tökmindegy, kivel kerül a jelenlegi elnök a második fordulóba.

Annyira egyformák. Igaz, egyik ‘-escu’, a másik kevésbé, de mindkettő román… 

Hétköznapok diszkriminációja

Vincze Loránt

Madonna lecigányozta a románokat és megrótta őket, amiért diszkriminálnak. Ez volt a hangulata a díva szerda esti koncertjéről szóló beszámolóknak.

A felvételeket nézve nem tudom eldönteni, hogy a nézők hurrogása a beszólásnak vagy a diszkrimináció tényének szólt. Mindenesetre a televíziók által megkérdezett résztvevők szerint a díva túllőtt a célon, nem kellett volna a románokat „bírálnia”.

Madonna egész pontosan arról beszélt a román fővárosban, amit azóta hall, mióta múlt héten gépe magyar földön landolt: a kelet-európai cigányokat diszkriminálják. Bukaresti beszólását felhívással folytatta: „Ennek nem kellene megtörténnie, ők is emberek, mint mi. Minden ember egyenlő. Nem szabad diszkriminálni sem a romákat, sem a homoszexuálisokat.”

Szerintem rendkívül elegánsan fejezte ki magát, nem mutatott újjal egyik nemzetre sem, a jelenlévők mégis magukra vették. A hetvenes években még így szóltak be a koncerteken: Make love, not war. De Woodstock-on ettől még senki nem hitte azt, hogy a vietnami háború kirobbantójának tartják.

Az Egyesült Államokban a szórakoztatóipar nagyjait művészi, de főként pénzszerzési képességeiken túl úgy is számon tartják, hogy ki milyen ügyet karol fel nyilvánosan, az elnökválasztáson melyik jelöltet támogatja. Madonna, gyakorlatilag nyilván a körülötte lévő szakemberek tartalmat akartak lopni a show-ba.

Hogy éppen a roma diszkriminációt emelték ki, azt mutatja, hogy az amerikai szabadságjogokon az elmúlt negyven évben felnőtt generáció szerint térségünkben valóban ez a legkényesebb kérdés. Bukarestbe érkezve a romákat a homoszexuálisokkal lehetett kiegészíteni, hiszen a románoknak a nemi másság iránti türelmetlensége kirívó esetnek számít Európában.

Nemrég készített felmérést a Diszkriminációellenes Tanács, amelyből kiderül, hogy a romákkal kapcsolatos ellenérzéseit a lakosság több mint fele elismeri! Megmosolygom, hogy Bukarest esetében olyan többség nyilvánítja ki véleményét, amely a parkokat napraforgómaggal köpködi tele, úton útfélen hangoskodik és veszekszik, a közlekedésben pofátlanságával szerez arasznyi előnyt magának.

A romakérdésről a nyilvánosság előtt csak akkor lesz szó, ha „ügy” van: Marian Cozma meggyilkolása, a magyarországi romagyilkosságok, az alcsíki romák elüldözése, a Madonna beszólása. Pedig „ügyek” a hétköznapokban folyamatosan vannak, csak nem kerülnek a hírekbe.

A megoldásokat a kisközösségek szintjére leereszkedve kellene keresni, ehhez pedig nem Madonna intőjére van szükség. A díva most bedobott egy jól hangzó mondatfüzért, azzal megy a több millió dolláros hasznot hozó következő tömegdemonstrációra. Mi maradunk, a romák maradnak, a mentalitásunk marad.

Könnyű ezekben a hónapokban mindennel a gazdasági válságot okolni, pedig a másság iránti türelmetlenség nem az amerikai hitelválsággal kezdődött és nem a gazdaság felívelő pályájával ér véget. A gazdasági és a társadalmi válságnak azonban ugyanaz a sajátossága: nem lehet szőnyeg alá söpörni, figyelmen kívül hagyásával pedig hosszú távon nagyot lehet bukni.

http://umsz.manna.ro/vezercikk/a_bukaresti_koncert_alatt_madonna_a_cigany_diszkriminiacio_ellen_szolt_2009_08_28.html

Hargita Népe: a fától az erdőt?

A Hargita Népe napilap munkatársai ahelyett, hogy leszűrjék a György Attila lapukban megjelent cikkéért kapott elmarasztalás konzekvenciáit, egyre- másra közölnek olyan cikkeket, amelyekben vagy a korrekt idézés szabályait, vagy éppen az információk korrekt tálalását meglátásom szerint nem tartják be.

Az elsőre példa a minap (2009. augusztus 24. hétfő, Hargita Népe XX. évfolyam 161. szám) megjelent Darva Attila és Mihály László által jegyzett Ajtót mutatnának Strujannak cikk. Ennek végére az alábbi bekezdés került:
“Nemrég a manna.ro internetes portálon jelent még meg a csíki magyarokat sértő írás. Ennek szerzője akkor – a Csíkszentkirályon kirobbant konfliktus után – így fogalmazott: „Miféle szerencsétlen nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb (…) Állatok.”". Nos, az igazság az, hogy a szerző nem úgy fogalmazott,  mert helytelenül idézet szöveg valójában így néz ki (ismétlés a tudás anyja):

“Miféle szerencsétlen nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb. Répáját félti, nem az életét. [...]

A legnagyobb szégyen azonban nem a csíki cigányügyekbe belebukott intézményeké, hanem az ott lakóké, és mindazoké, akik hallgatnak. Előbbiek csak mulasztottak. Utóbbiak cinkosai a bűntettnek, aktív vagy passzív elkövetők. Állatok.” (Parászka Boróka: Nesztek nektek csabakirályfizás ).

Nekem úgy tűnik, hogy igencsak sok minden van, értelemben és szavakban, az “elegánsan” három ponttal eltakart szövegrészben. Olyan részek, amelyek a szöveg értelmezését alapvetően befolyásolják.

Másodikra példa a Szemétre szoktatnak a tévék című, Szondy Zoltán által jegyzett cikk (Hargita Népe, 2009. augusztus 20. csütörtök, XX. évfolyam 159. szám). Ebből idézek:

“A Magyar Nemzet arról számol be, hogy Morvai Krisztina, a Jobbik EP-képviselője levélben tiltakozott a budapesti rendőrfőkapitánynál, mert utóbbi betiltotta a Magyar Gárda szombati eskütételét. „Az lehet, hogy a nyakunkon ülő helytartók feloszlattatják az önvédelmünkre létrejött Magyar Gárdát, és ellehetetlenítik az Új Magyar Gárdát is. De azt nem fogják tudni megakadályozni, hogy ha a szükség úgy hozza, alkalmas időben a magunkfajta magyar emberek kapával és kaszával kergessék el megszállóinkat és helytartóikat a tőlünk ellopott földekről, a mi nemzeti vagyonunkból, a mi hazánkból” – idézi a lap a népszerű politikust.”

Az általam elérhető legfrisebb népszerűségi indexek tanúsága szerint, Morvai Krisztina 41 ponttal áll a népszerűségi listának nem éppen a legelején. Ugyanis őt messze megelőzi a 100 pontos skálán Kósa Lajos (63 pont), Sólyom László (58 pont), Orbán Viktor (56 pont), Schmitt Pál (54 pont), Pokorni Zoltán (51 pont) és Tarlós István (50 pont), de még Szili Katalin (48 pont) is megelőzi. Dávid Ibolyának pedig pont 41 pont, azaz Morvaival megegyező a népszerűségi indexe. Ebből világosan kitűnik, hogy Morvait a lakosság jóval kevesebb, mint fele kedveli. Ami a többi politikai szereplő adatainak a tükrében sem igazán jelent népszerűséget. Ez 8 hely!

Nem biztos, hogy szerencsés a romániai helyzettel összehasonlítani, de a nyolcadik hely érzékeltetéséhez, csak annyit, hogy ez a jövendő romániai elnökválasztás legfrissebb népszerűségi listáján a futottak még kategória.

Lehet, hogy ez az elmúlt pár nap terméséből kimazsolázott két példa szőrszálhasogatásnak tűnik, de sajnos ez csak a jéghegy csúcsa, ahogy mondani szokás. Ugyanis nem az a legnagyobb baj, hogy az idézés például teljesen helytelen, hanem az: így van ez a fejekben, és erre egész skandalumot épített az önkormányzati vezetőktől kezdve mindenki. És az újságíró sem tesz mást, miközben a Strujan nyilatkozata körüli botrányt taglalja. Pedig tehetne, mert egyrészt van sok igencsak könnyen támadható kijelentése: „Magyarországról kapják az üzeneteket, teljesen az ottaniak befolyása alatt állnak, akik az itteni magyar népesség fenntartásában érdekeltek. És a szélsőjobb bizony érdekelt. Könnyen észrevehető, hogy az európai országokban az utóbbi időben történt cigányellenes támadások, a magyarok közösségeiben zajlottak”. Ergo, az szűrhető le, hogy egyrészt hogy ő nem érdekelt a magyarok székelyföldi megmaradásában (de mi ebben az új?), illetve, hogy nem akar tudni például a hadrévi és egyéb román-roma konfliktusokról.

Másrészt, és ez az igazán érdekes, mondott egy-két igencsak érdekes dolgot, például a szélsőségesség terjedéséről, illetve a Magyarországtól való függőségről. És ez az, amit még Demeter Szilárds észrevett:

„Magyarországról importáljuk a hülyeséget (olv. megosztottság, szélsőjobb, fasizmus, nemzetárulás etc.). Nem köll importálni, él az magától is, a kereskedelmi tévék és az internet borították a skanzen-fílinget, Székelyföldön Gyurcsány-Bajnait szidják és nem Emil Bocot, jobban ismerjük Magyarország gazdaságföldrajzát, mint Erdély más régióit (a Regátról nem is beszélve), Ábel kívülről fújja a pesti villamosok menetrendjét. Mivel a mai napig nem tudtunk összerakni egy „új transzszilvanizmust”, erdélyi identitást (benne a románokkal!), nem csoda, ha nálunk is működik a kis magyar logikácska. Egy a nemzet, ja.”

Erre igencsak elegánsan tromfol a már említett Szondy cikk. Mert szépen példázza, hogy nem csak a tévék szoktathatnak szemétre, hanem a romániai magyar újságok is. Mert mi másnak lehetne nevezni a Morvai Krisztinától idézett, uszító, önbíráskodásra buzdító szöveget?

Kinek jó mindez?

Magyarok, romák, Szisz és Csíkszentkirály

Az alcsíki roma-magyar nyílt konfliktusok óta Szilágyi Domokos (Szisz): Magyarok című versének első sorai (Cigány egy nép. Nem, hogy tudatlan,/ Nem ez a baj: nem is akar/ tanulni!) járnak újra és újra a fejemben. Szisz ezt1974-ben írta, Kolozsvárott. Kántor Lajos 1990-ben például beleválogatta az Élnem adjatok című Szisz gyűjteménybe (Amennyit parlag hevertem “ciklus”). Ezért tudtommal sem Kántort, se utólag Szisz emlékét nem érte bántódás.

DE manapság, ha egy újságíró így kezdte volna a cikkét, és mondjuk eme mottóval a székelyföldi eseményekre reflektált volna? Borboly és csapata egészen biztosan Székelynek látta volna a Magyarokat.

DE a sorsnak van fekete humora, mert a vers ott olvasható Csíkszentkirály honlapján. Magam is úgy akadtam rá, hogy bevágtam a Google-be Szilágyi Domokos magyarok és a fenti honlap volt a legelső amit kidobott. Íme hát a vers:

MAGYAROK

…ez örült sár, ez istenarcú fény
(Vörösmarty)
Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába’
Jármot, hátára kancsukát!
(Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! – Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei – míg múlton múlik
az idő – fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy „hajh, a régi szép idők!”,
s hogy aszongya: „így volt megírva”
s hogy aszongya: „hajh, azelőtt” -
és így tovább. -
Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
„az istenadta nép” rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
- mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi – vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért – miért-nemet! ) -
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek – ha élnek – rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellenfélnek;
s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és „tejfoggal kőbe…”
s szánk a másik száját enné meg – -
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez el fogja előbbutóbb.
Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök – rajt, hejjehujja!
Nyomunk a szél porral befújja.
Hát ezek vagyunk, magyarok.

(Kolozsvár, 1974. július 12.)