Zárvány vagy szórvány?

Ambrus Attila

A nagyvárosokban élő szórvány- vagy kisebbségi magyar közösségek jelenthetik a korszerű erdélyi magyar társadalom alapsejtjeit.

Brassóban a XX. század fordulóján zömében szász volt a belváros, román a Porond és magyar a Bolonya. A belvárosiak anyanyelvi szinten beszélték a magyart és a románt, a porondiak a magyart és a németet, a bolonyaiak pedig a németet és a románt. Elzúgott felettük a két világháború.

A nemzeti intolerancia csak órákra, legfennebb napokra tudta befészkelni magát a városba, de sohasem az óbrassóiak tudatalattijába. Aztán jött a szocialista iparosítás. Jöttek előbb a szomszédos agrármegyékből a munkavállalók: a magyarok sokan, és néhányan  románok is. Végül sok ezer embert telepített be a városba a hatalom. Szinte kizárólag román ajkúakat.

A harmadrésznyi magyar lakosság aránya tíz százalék alá csökkent. A Bolonya családi házait lebontották, a magyar negyedet elnyelte a betondzsungel. A lakókat szétszórták a város peremén szaporodó tömbházakba. A szomszédi viszonyok után a baráti viszonyok is leépültek, harmincezer magyar lakta már Brassót, nem egy erős közösség.

Mi itt a Cenk alatt már évtizedek, szinte emberöltő óta elszórványosodtunk – jutott eszembe Zsehránszky Istvánnak az ÚMSZ szerdai számában megjelent véleményét olvasva. Már annyira elszórványosodtunk, hogy eszébe sem jut a magyar szülőknek, hogy teher, ha a külvárosból a jó nevű belvárosi iskola elé naponta kétszer kell beautózniuk gyerekeikkel.

A szórványélmény megtapasztalása ugyanis rávezetett arra, hogy a közösségépítés az egyetlen eszköz az asszimiláció megakadályozására. Szerencsések vagyunk szerencsétlenségünkben!

Azonban kétségtelenül igaza van Zsehránszky Istvánnak: az iskolaválasztás fontos, és nem csupán Brassóban, hanem Kolozsvárt és Nagyváradon, Szatmárnémetiben, de már Marosvásárhelyen is. Az iskolaválasztás pedig sok esetben annak is a függvénye, hogy kapunk-e ösztönzést, mi több, segítséget a közösségtől, amelyhez tartozunk vagy tartozni kívánunk.

A nagyvárosokban élő szórvány- vagy kisebbségi magyar közösségek jelenthetik a korszerű erdélyi magyar társadalom alapsejtjeit. Még rendelkeznek azokkal a hagyományokkal, amelyek a hajdani mezővárosokban vagy falvakban – ahonnan ők vagy őseik származtak – éltek; és rendelkeznek már olyan anyagi háttérrel is, amely ma a modern kultúra hozzáférhetőségét biztosítja. Ráadásul birtokolják a dialógusnak és az interetnikus kapcsolatoknak azt a gyakorlatát, amely a világfalu hálózatrendszeréhez való csatlakozást lehetővé teszi.

A több mint félmillió szórványban vagy kisebbségben élő nagyvárosi erdélyi magyar többsége nem a zárványosodást, hanem az értékteremtés lehetőségét tartja a járható útnak. Előbbit, mármint az asszimiláció és önfeladás útját a tömböt egyedüli megélhető közegnek tartó – sokszor nagyvárosi kisebbségi sorban élő – társadalomkutatók, politológusok, politikusok jelölik ki a szórvány számára.

A valós kiindulópontú, helyes következtetéseket tartalmazó, de téves végkövetkeztetésű elméletek a gyakorlatias segítség elmaradását eredményezik. Ennek hatása pedig valóban romboló.

Miközben iskolabusz szállít hét-nyolc gyermeket a Székelyföldön a kis falvakból a községközpontba, a brassói munkásnegyedek több tucat magyar kisiskolásának jövőjét az dönti el, hogy a szülőnek, nagyszülőnek van-e lehetősége a nyolc-tíz kilométerre levő főgimnáziumba elkísérnie őket.

Miközben egy két-háromezer lakost számláló tömbmagyar községben akár több művelődési otthon is működik, a huszonötezer magyar lakta Brassónak közel két évtizeddel a rendszerváltás után sincs magyar háza, kulturális központja.

Kitől várjuk? Meddig várjuk? – jut eszembe Zsehránszky István kérdése. És agyamban motoszkál a válasza is: senki sem gondoskodik rólunk – helyettünk!

Elszórványosodott városaink közösségeinek erősödése éppen az évtizedek óta tartó atomizálódás miatt azonban nem valósulhat meg pusztán önerőből. Külső segítségre, koherens programokra volna szükség, amelyek keretében a nagyvárosokban élő félmilliónyi magyar önazonosságának megőrzését szolgáló intézmények létrejönnének, vagy ahol még-már léteznek, működésük biztosított lenne.

Lemond-e hát az erdélyi magyarság félmillió tagjáról? Lemondunk-e önmagunkról?

http://umsz.manna.ro/velemeny/zarvany_vagy_szorvany_2008_03_27.html

Éva vagy Lucy?

Ágoston Hugó/Andrei Cornea

Elképesztő, hogy egyes fundamentalisták mit el nem képesek követni az egyház, a vallás, a hit nevében és jegyében! Az evolúciótan kikerül a tantervből, helyét átveszi a kreacionizmus, valami olyasmi, ami a Genézis könyvében olvasható, Ádámmal és Évával, maximum Káinnal és Ábellel.

Andrei Cornea figyelmeztet a Revista 22, a Társadalmi Párbeszéd Csoport értelmiségi hetilapjában. Íme, néhány passzus a cikkből: „Ezután mindennek, amit a gyermekek megtudtak, annyi valóságalapja lesz, mint a pókemberes filmeknek, vagyis nulla. Így döntött mély bölcsességében és vallásos alázatában az oktatásügyi minisztérium, már két évvel ezelőtt. Mondjunk határozott nemet az evolúcióra és a darwinizmusra! Az embert az Isten úgy teremtette, ahogyan az a Genézisben le van írva, és ahogy a jelek szerint az egyház is vallja. Szó sincs sok százmillió éves geológiai korokról. Szó sincs rég eltűnt állatokról és növényekről. Semmit sem arról, hogy a Föld teljesen más volt, mint ma. A teremtés kereken hat napig tartott, és kész. Minden körülbelül hatezer évvel ezelőtt történt – itt a zsidók és a keresztények nem tudtak megállapodni abban, hogy pontosan mikor. (…)

Akárhogy vesszük, ettől az évtől kezdve, az osztályban egy szó sem esik ősanyánkról, Lucy australopithecusról, nagyapánkról, a sinantropusról; ami pedig visszamaradott testvéreinket, a neandertáliakat illeti, ezek biztosan nem voltak ott velünk az Édenkertben, úgyhogy ki velük a tankönyvekből! Éljen Ádám apánk, Éva anyánk és a két kedves testvér, Káin és Ábel! És ne felejtsük a kígyót sem, mert ő tett bennünket ilyen okossá.

Igaz, hogy a minisztériumból közölték, hogy a gyermekek »implicit módon« mégis tanulnak valamit az evolúció elméletéből. Remek ötlet, javasolom a kiterjesztését: mi lenne például, ha a tanulók »implicit módon« sajátítanák el Pitagorasz tételét is, vagy – miért ne? – az ország történelmét. Vagy ott van a nyelvtan – miért is ne tanulnák »implicit módon«, hiszen úgysem nagyon érti senki, hogy mi szükség van rá, amikor az összeviszsza beszéd és írás nem akadályoz meg abban, hogy az embernek nagy villái és széles szenátori széke legyen! Végül is maga az iskola, egészében »implicitté« redukálható, vagyis az »élet iskolájává«: (…) Azok, akiknek tiltakozniuk kellene – és egyelőre nem ezt látjuk –, nem annyira az ateisták vagy az agnosztikusok, hanem a mérsékelt vallásos emberek, akik megértik a szörnyű hibát, amit a Szentírás betű szerinti értelmezése jelent.”

Eddig az idézet, és bevallom, fordítás közben – azon kívül a kaján gondolaton kívül, hogy mindezt miként reagálná le, mondjuk, Ady Endre, a zseniális zsurnaliszta – mindvégig az foglalkoztatott, hogy képtelen vagyok felmérni ésszel, mit lehet tanítani a bibliai teremtésen annyi órán át. Persze, naiv vagyok, rengeteg tanítanivaló van még: a többi vallás gyalázása, a bűnök ostorozása, a gyónás szentsége és a többi. Örülök, hogy nincs iskoláskorú gyermekem, mert nem hagynám, hogy ilyesmit tanuljon tudomány helyett.\

http://www.riport.ro/topics.php?op=viewtopic&topic=48

Mi köze a NATO-nak az autonómiához?

Abszolút semmi. A NATO eddig sem és ezután sem fog foglalkozni etnikai, kisebbségi problémákkal, autonómiamozgalmakkal. Ez alól csak egy kivétel van: ha valahol komoly regionális biztonsági probléma van, instabillá válhat egy régió, polgárháború, etnikai tisztogatás zajlik. Székelyföldön ezekből egyik sem áll fenn. Fontos még az is, hogy a tagállamok nagyobb részének így vagy úgy érdeke annak a bizonyos régiónak a stabilitása.

“Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) a bukaresti NATO-csúcs alkalmából a tagországokhoz fordul azzal, hogy tegyék biztonságpolitikai megfontolás tárgyává a békés, demokratikus autonómiatörekvések támogatását — közölte Tőkés László, a határon túli magyar szervezeteket tömörítő tanács tegnap megválasztott elnöke budapesti sajtótájékoztatóján.” – tájékoztat a Háromszék.

A NATO-t megalapító 1949-es Washingtoni szerződést átolvasva nem sikerült találnom semmiféle olyan rendelkezést amely feljogosítaná a szervezetet autonómiatörekvésekkel való foglalkozásra. Persze ez nem jelenti azt, hogy a NATO-nak meg volna tiltva ezzel foglalkozni, de tény, hogy nem tartozik céljai közé. Ha megnézzük az Észak-Atlanti Szövetség eddig tevékenységét tisztál láthatóvá válik, hogy a NATO csak ott avatkozik bele ilyen fajta ügyekbe, ahol fegyveres konfliktus van. Hiszen logikus is, a szervezet célja a tagállamai biztonságának, azok régiója biztonságának a megőrzése. Legyen Bosznia-Hercegovina, legyen az Koszovó, a NATO csak ott vált tényezővé Európában ahol fegyveres konfliktus volt, instabillá vált a helyzet, polgárháború dúlt.

A KMAT javaslata tehát valahol a tájékozatlan, az illuzórikus és vicces között van. Épeszű ember nem képzelhet olyat el, hogy egy Afganisztánnal, Koszovóval, Irakkal, balkáni kisállamok felvételével foglalkozó, Bukarestben zajló (!) NATO csúcson bárki is napirendi pontok közé fogja venni a „Kárpát-medencei magyarok” autonómiájának kérdését. A nemzetközi diplomáciának kényes nyelvezete, és játszmai kódjai vannak. Olyan nincs, hogy hátsó ajtók mögött előre leegyeztetett forgatókönyvet valaki hirtelen felrepíti. Mégis melyik lenne az a NATO tagállam, amely a szövetség alapszabályzatának, céljainak, és eddigi tevékenységének ellenében hirtelen valamelyik ülés közepén felvetné az erdélyi magyar autonómiatörekvések kérdését? Vagy talán a főtitkárnak kellene felhozni a témát? Ilyesmit senki sem vállalhat be, mert ez nem az a közeg, nem az a szervezet, és nem az a helyzet.

Tőkés Lászlóék által levezényelt tanács egy még nagyobb baklövése ennek a nyilatkozatnak az a NATO felkéréses mondatnak a vége, amelyről már kevesebbet olvashattunk a napokban: „összhangban a koszovói helyzet rendezésének szolgáló Ahtisaari-tervvel”. Na most ebből vajon mit kellene érteni a nemzetközi sajtónak? Mit hozhat ki ebből a román, szlovák, szerb sajtó? Köztudott, hogy az Ahtisaari-terv vége gyakorlatilag függetlenséget jelentett Koszovónak (ellenőrzött függetlenséget, amely egy idő után teljes függetlenségbe végződik). Akkor most azt kérik, hogy a demokratikus eszközökkel történő kisebbségi autonómia-törekvéseket úgy kell támogatni, hogy Ahtisaari-féle végük legyen? Miért nem lehet vigyázni az ilyen félreértelmezhető nyelvezetre? Melyik az a NATO tagállam, amely ilyesmit támogatna a Koszovói cirkusz után? Vajon miért nem értik még mindig meg ezek az emberek, hogy Koszovó egyedi példa volt, egyedi véres út vezetett ehhez az eredményhez, amire nem érdemes hivatkozni, hisz nem hiszem, hogy bárki akarná ilyen áron az önrendelkezést.

Az RMDSZ-nek a végső kompromisszumos dokumentumba bevitt saját kezdeményezése így hangzott: „Támogatják (A KMAT tagszervezeti – szerk. megj.) az RMDSZ-nek az erdélyi magyarság kulturális autonómiája törvényi feltételeinek megteremtésére irányuló erőfeszítéseit”. A Krónika által idézett Szép Gyula, a tárgyalásokon résztvevő RMDSZ ügyvezető alelnök szerint „megállapodtunk abban, hogy természetes dolog elvben minden olyan lépést támogatni, amely a magyar közösségek autonómiatörekvéseit célozza. Hogy ez procedurálisan, jogilag hogyan történik majd, azt nem firtatom, mert nem az én asztalom. Tehát elvben erről volt szó.” Persze a Krónikától nem meglepetés, hogy egy értelmetlen „jobboldali” kezdeményezést (értsd NATO-hoz való fordulás), az RMDSZ különböző képviselői közötti konfliktusnak csavarja ki. Szép nyilatkozatából is kitűnik, hogy az RMDSZ elviekben támogat minden kezdeményezést ami az autonómia ügyét segíti. Konkrétumokban azonban elsősorban a saját kezdeményezése (értsd a kulturális autonómia) támogatásában érdekelt, hisz ezt vitte ő maga be.

Hogy Tőkésék tájékozatlanok külpolitikában azt Frunda György, Európa Tanács (ET) Parlamenti Közgyűlése romániai delegációjának vezetője tegnapi kijelentése is bizonyítja.   Frunda szerint a KMAT nyilatkozat által támogatott ET-nek benyújtott SZNT Memorandumot a procedurális előírásokat be nem tartásával adták le. Tehát nagy valószínűséggel sohasem lesz tárgyalva. Akkor meg miért nyomták be a KMAT nyilatkozatba ennek támogatását?
Pedig ebben az esetben nem lőttek volna félre, hisz egyértelmű, hogy ha valamilyen európai testület foglalkozik a kisebbségek ügyeivel, akkor az a 47 tagállamú Európa Tanács. Ennek keretében volt kidolgozva az Kisebbségi Nyelvek Chartája, neki köszönhetjük az 1201-es ajánlást, stb. Szóval ez a fórum az igazi fórum az ilyen kérdésekre és nem a NATO.

Hiába álmodozik Sylvester Lajos a Háromszékben arról, hogy lesz „Autonómia a bukaresti NATO-csúcson”. A NATO csúcson egy szó sem fog elhangzani a magyarok autonómiatörekvéseiről, bármelyik országban is legyenek azok. Mert ehhez a NATO-nak abszolút semmi köze, ezzel foglalkozni egy Koszovó után kényes helyzetben, főleg Bukarestben semmi érdeke. Ez az egész NATO-hoz való fordulás egy választások előtti Tőkés-féle PR akció volt, amelynek a realitásban való alapja zéró. Nem az első ilyen.

http://www.figyelo.ro/napi-figyelo/mi-koze-a-nato-nak-az-autonomiahoz.html

Miért bátorítjuk a magyar fasizmus eszméit Romániában?

Parászka Boróka

Március 15-én megvertek egy magyar fiatalembert Kolozsváron, és ezen mindannyian – értelemszerűen – mélyen felháborodtunk. Március 15-én Árpád-sávos lobogóval fekete inges magyar fiatalok ünnepelték a magyar szabadságharc szabadságról, egyenlőségről és testvériségről szóló ünnepét Marosvásárhelyen. Saját nemzeti, szellemi, politikai lejáratásunkon, fasizálódásunkon nem háborodott fel az erdélyi magyar politikai, szellemi és kulturális élet egyik, magát felelősnek mondó szereplője sem. Miért?!

Tizennyolc évvel a szégyenletes marosvásárhelyi események után különös, és az erdélyi magyar közösség számára végzetesen tragikus fordulat tanúi lehetünk. Tizennyolc évvel ezelőtt törzsi háború dúlt ebben a városban, amelyet morálisan azok vesztettek el, akik a román nemzet nevében vetemedtek erőszakra, akik meghirdették és képviselték a történelmi gyökerekkel rendelkező,  román neofasizmust. És akiknek a politikai tőkéje úgy tűnt: több évtizedre elegendő.

A csatát akkor nem lehetett és nem is kellett megnyerni. Győztessé az vált, aki belátta, hogy itt nemhogy összecsapásnak, etnikai háborúnak, de még csak vetélkedésnek sincs helye. A túlélő az lett, akiben volt elég nyitottság és taktikus előrelátás fölülemelkedni a konfliktusokon. Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy a magyar nemzetközösség a túlélők táborát szaporítja. Ha nehezen is, de megérti és felismeri az etnopolitika reménytelen végét. Az egykori „győztesek” helyzeti előnye elolvadt, az akkori román jobboldal valamikor félelmetes figuráira ma már alig emlékszik valaki.A magyar érdekképviselet pedig azóta több ciklust maga mögött tudó, kormányzati tényező, inkább több, mint kevesebb sikert magának tudó intézményhálózat. Hibái ellenére is erénye: hogy van.

Mit mondhatunk a román újjobboldalról, az egykori marosvásárhelyi lincselők mai örököseiről? Lássuk be: csökött, erőtlen és nevetséges társaság. Hány tucat „magyarellenes” tüntetőt sikerült összeverbuválni Funar egykori városában? Öt? Alig száz főnyi, szedett-vedett, rosszul öltözött, rendezetlenül és ügyetlenül kóválygó társaság. Hozzájuk képest Budaházy György és csapata Budapesten professzionális hadsereg. Továbbképzésre sajnos a mai román fasisztákat a legnagyobb eséllyel Magyarországra lehetne küldeni. Fájdalom, de ott tudnának hatékonyságot tanulni.

És mit mondhatunk az egykor higgadt túlélőkről? Tizennyolc évvel a marosvásárhelyi események után, (nem messze az egykori náci gettó helyszínétől) Árpád-sávos lobogók alatt tüntetett és ünnepelt a reményteli magyar fiatalság, a fekete ing is előkerült ama történelmi fiókból. Az a fiatalság, akiknek a nemzeti esélyegyenlőség, a diszkriminációellenesség nevében kér és követel egyetemet, anyanyelvi oktatást és biztos jövőt a magyar érdekképviselet. Generációs szerepzavar? Történelmi tudatlanság? Mondhatnánk ezt is. Ne legyünk ennyire jóhiszeműek.

Az Árpád-sávos ünnep szemlélői és résztvevői voltak a Székely Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Párt politikusai csakúgy, mint az RMDSZ politikusai, mint a „történelmi” egyházak képviselői, mint a marosvásárhelyi gimnáziumok és egyetemek oktatói. És nem akadt egyetlen ember, aki az 1848-as eszme tisztaságának nevében, az erdélyi magyar lelkiismeret és történelmi tisztánlátás jegyében tiltakozott volna. Aki helyretette volna ezt a végzetes generációs kisiklást. Hallgatásukkal mind közös erővel felvonultak az Árpád-sávos lobogó alá: ez lett hát az egykori toleráns Erdély új és szégyenletes nemzeti szimbóluma.

Ez a március 15 volt az, amelyen végleg  és visszavonhatatlanul elvesztettük az 199O-ben felhalmozott erkölcsi tőkét. Ez az a március 15, amely után már nem képviselhejük ugyanazzal a magabiztossággal kisebbségi jogainkat, és nem foglalhatjuk el azt a tárgyalási pozíciót, amelyet több évtized alatt harcolt ki magának az erdélyi magyar közösség. Azért nem, mert alul maradtunk nemzeti önismeretből, lelkiismeretességből, mert a magyar történelem legsötétebb korszakába araszolunk vissza.

Kelemen Hunor és Tőkés László egyaránt a román törvényhozást figyelmezteti a fasizálódás veszélyére. Ugyanúgy érvel emberi jogi érvekkel, Martin Luther Kingre hivatkozva Székely Nemzeti Tanács elnöke és az RMDSZ ügyvezető elnöke a magyar kisebbségi jogokra hivatkozva március 15-én, miközben ugyanúgy hallgatólagosan támogatják a erdélyi magyar fasizálódás megnyilvánulásait. Az emberi jogi védelem helyett az erdélyi magyar politika teljes egésze a szimbolikus emberjogsértést választottal. Túl a szimbólumokon mi a következő lépés?

És meddig hasonul egymáshoz az RMDSZ és saját ellenzéke? Mikor válik Markó Béla és a mögötte álló RMDSZ vezérkar Tőkés László és az általa képviselt politikai eszmék árnyékává? Mi az a végső kompromisszum, amelyet a szavazatok megszerzése érdekében még vállalni lehet? A körvonalazódni látszó erdélyi magyar politikai egység, és a mögötte felsejlő fekete inges politikai kultúra még adhat esélyt egyetlen választási csata megnyerésére. De 1990-ben már láttuk: jaj az ilyen győzteseknek.

http://ahet.ro/content/view/3605/102/

Erdélyi liberálisok

Ez egy olyan kérdés, amely bizonyos erdélyi értelmiségi köröket ’89 óta foglalkoztatja. Én ugye koromtól fogva egész későn csöppentem bele az egészbe. Nézegettem, olvasgattam, gyűjtöttem az adatokat, gondolkodtam, elemeztem, beszélgettem barátaimmal.

Sokan azt mondták, és mondják mai is, hogy Erdély nem a liberálisok világa, és talán sosem lesz az (itt természetesen az erdélyi magyar mini-társadalomra gondolunk). Én azt hiszem hogy tévednek. Hisz az erdélyi magyarságtól nem volt idegen a liberalizmus a múltban sem, és végképp nem lehet idegen a jelenben és a jövőben.

Egy nagyon érdekes, 2007 márciusában lezajlott beszélgetést végigolvasva, A Hét portálján találtam rá ugyanezekre a dilemmákra nálam sokkal szakavatottabb emberek előadásában. Egyed Péter filozófus foglalja össze az erdélyi liberálisok dilemmáit:

“Én azt hiszem, hogy az erdélyi társadalom a maga periferiális mivoltában soha nem került abba a helyzetbe, hogy a liberalizmussal szembesüljön. Itt a védekezés csak akkor volt lehetséges, ha kollektív fellépésként történt. Amikor mi a liberalizmusról beszélünk, akárhogy is beszélünk: a szabadságot helyezzük a középpontba. Mindenki született liberális, csak nem tudja megfogalmazni. A szabadság és a kényszer párban vannak, csak ezt soha nem hangsúlyozzuk. Azt hiszem, hogy a liberalizmus a filozófiától a doktrínáig messze nem fogalom. Hanem valóban: érzület. Amikor szabadelvű barátaim, liberálisokként próbáltak megfogalmazni bizonyos dolgokat, akkor mindig azt mondták nekem, hogy Egyed, menj át a másik szobába, nézz magadba, és szállítsd az alapelvet. Amikor Misi azt mondja, hogy a liberalizmus kritika, akkor tökéletesen egyet tudok vele érteni. És hozzáteszem: a liberalizmus ugyanakkor reform. Nem tud a hagyományból építkezni. Amikor a szabadelvű platform a nemzetről és a vallási kérdésekről kellett nyilatkozzon, akkor mindig bajban voltunk.”

Mindig bajban voltunk. De miért is voltunk mindig bajban? Tibori Szabó Zoltán válaszol ugyanabban a beszélgetésben:

„Hány olyan cikket jelentettetek meg, amely elmagyarázta volna az egyszerű embereknek, mi a liberalizmus? Én egyetértek azzal, hogy mindenki pontosítsa, milyen liberalizmust vállal fel. De miért van az, hogy a kilencvenes évektől kezdve nem mondta ki a romániai magyar elitben senki, hogy a kisebbségi közösség alapvetően liberális közösség. Mindig valamit szeretne. Hogy legyen szabad ezt, legyen szabad azt. Akkor miért kell meggyőzni ezt a közösséget a liberalizmus igazáról?”

Volt, akit meglepett Magyari Nándor szociológus 2007 decemberében publikált felmérésének eredményei az erdélyi magyarság politikai nézeteiről, volt aki a lehető legtermészetesebb dolognak tartotta. Én az utóbbiak közé tartozom. Ez szerint 2007 októberében az erdélyi magyarság 24.3% – a érezte magához legközelebb a liberális politikai ideológiát.
Vita van arról, hogy mennyire lehetett tiszta a válaszadóknak, hogy mit is értenek a liberalizmus alatt. Egyszerűen a szabadságérzet vonza őket, a nyitottság és tolerancia üzenete, vagy ténylegesen tisztában vannak vele, hogy a liberális értékrend miről és szól, illetve miről is szólhat Erdélyben? Olyan kérdések ezek amelyeket sokan és még sokáig fognak firtatni.

Egy biztos: van egy fiatal értelmiségi generáció felnövekvőben amely tudasztosan vállalja a liberális értékrendet. Még akkor is, ha ez elkerülhetetlen összeütközésekhez vezet a nemzeti-keresztény közéleti hangulattal, amely kisebbségi társadalmunkat, annak politikai életét dominálja.
Nem vagyunk többségben, de nem vagyunk jelentéktelen kisebbség sem. Egyre többen vagyunk, és itt az ideje átvenni az erdélyi liberális örökséget (mert van ilyen), reciklálni azt egy modern európai kozmopolita formában és hallatni hangunkat. Modernizációt akarunk az életünk minden területén.

Ez a blog elsősorban az erdélyi politikai életről fog szólni. Természetesen jöhet minden téma amely közéleti vitáinkban előfordul, hisz végső soron legtöbbje úgy is a politikai porondon köt ki. Lesznek benne saját bejegyzések, és lesznek lapszemlék is (elsősorban publicisztika-szemlék).

Nem akarunk mi senkivel sem tartani, vagy senki ellen sem harcolni. Véleményünket azonban kimondjuk, és ez nem független lesz: ez liberális szemszög lesz. Ahogy Egyed Péter is mondta: a liberalizmus kritika, de ugyanakkor reform. Nem célunk sem jobbra (vagy még jobban jobbra), sem balra húzni.

Mi előre akarunk menni. Minél hamarabb és minél hasznosabban mindenki számára.

Isssteni!

Bogdán Tibor

Miután az ortodox egyház az utóbbi időben mindent megtett azért, hogy elhatárolja magát a világi hatalomtól – papjai szekus múltját nem vizsgálhatják földi átvilágítók, vagyonában nem kutakodhatnak korrupcióelleni ügyészek –, most, hogy nyakunkon a választások, egy csapásra részt kívánnak maguknak a világi hatalom gyönyöreiből.

Az idegenforgalmi menedzserségből és médiacézárságból is jelesre vizsgázó új pátriárka meglepő módon engedélyezte egyháza papjainak a választásokon való indulást, miután elődje, a megboldogult Őtúlboldogsága 2004-ben megtiltotta azt.

Így aztán júniustól lesznek pap polgármestereink, pap tanácselnökeink, vagy ha úgy tetszik, polgármester papjaink és tanácsos atyáink, egyház és közigazgatás kibogozhatatlanul egybefonódik majd, miután az állam, tekintélyes állami intézmények, a kormány, a törvényhozás, az oktatás már amúgy is Isten szolgáját, az ortodox egyházat szolgálja.

Az akkor még szocdem Traian Băsescu államfő Teoctist pátriárka megkisztihandolása után egy önfeledt pillanatában államvallásnak nevezte az ortodox vallást. Călin Popescu Tăriceanu liberális kormánya egyetlen laza tollvonással negyedmilliárd eurót ajándékozott az ortodox mega katedrális építésére – a katolikus, református, zsidó, muzulmán stb. adófizető pénzéből is.

A képviselőház ugyancsak szabadelvű elnöke, Bogdan Olteanu törvénytervezete értelmében az ortodox egyház – és a felekezetek közül csakis ő – képviselője útján kifejtheti a parlamentben véleményét olyan fontos össztársadalmi kérdésekben, mint az oktatás, az ország közkincsei, az államvagyon.

A tisztelt házban a honatyák öles kereszt alatt követik el istentelenségeiket, az Országos Audiovizuális Tanács finomam ajánlja a kábeltévéseknek, vennék már fel műsorcsomagjaikba a Daniel pátriárka neve alatt futó Trinitas ortodox egyházi tévéadót. Az iskolai szentképek sorsáról ádáz vita folyik, és miközben csak azt lehet elérni, hogy a vallásóra választható legyen, a fejlődéstant kitiltják a tananyagból.

Ezek után, persze, miért éppen a közigazgatásból hiányoznának az ortodox papok? Felmérések szerint az ortodox egyház a legnépszerűbb intézmény, képviselőinek bizonyára sikert hoz az egyéni választókerületes szavazási rendszer. És feltehetően legalább annyira rátermett városatyák lesznek, mint Funar, Halaicu, Lis és társaik voltak.

Ha pedig nem töprengünk el azon, hogy ki fizeti és milyen pénzből választási kampányukat, és miként egyeztetik össze egyházi elöljáróik és támogató pártjaik elvárásait, meglátjuk: isssssteni évünk lesz!

http://umsz.manna.ro/velemeny/isssteni_2008_03_16.html

Hal biciklivel, Darwin nélkül

Kinde Annamária

Vitatkozgatás zajlott a médiában az elmúlt hónapokban a vallásoktatás körül. Azért nem írok vitát, mert az nekem komolyabbat jelent. Igazából „közvitának” hívták. Én látszatvitát is írhattam volna: nem vagyok ugyanis sem meggyőzve, sem meggyőződve semmiről. Arról sem, hogy azok a román médiumok, amelyek tematizálták ezt a vitát, komolyan vették volna egy pillanatig a kérdést.

A román ortodox egyház annál komolyabban vette a lehetőséget, hogy kifejtse: nélküle Romániában nincs élet. Bartolomeu Anania kolozsvári ortodox érsek a tanügyminiszternek címzett nyílt levelében így fogalmazott: „A román nép társadalmi, gazdasági és politikai talpra állítása lehetetlen a vallás erkölcsi alapja nélkül, amely egyedül képes visszaállítani a nép kiegyensúlyozottságát, és képes azt csatlakoztatni egy ősrégi keresztény hagyománnyal rendelkező Európához. Vajon hányszor kell még elismételnünk azt a cáfolhatatlan igazságot, hogy a vallást nem történelmi fejlődés során szereztük be, hanem az az emberi lét konstitutív adottsága?” Én bizonyosan komolytalan vagyok, mert az a mondás jut eszembe erről, hogy olyan az ember vallás nélkül, mint a hal bicikli nélkül. És ez a románokra is érvényes.

A magyar egyházakra akár büszke is lehetnék: közös nyilatkozatukban csak az erkölcsi nevelést tartották szükségszerűnek. Sajnos azokat senki nem veszi komolyan, akik szerint a vallás nem állami ügy, hanem a magánszférához tartoznak a hitbeli kérdések; azokat sem, akik a vallási fundamentalizmus veszélyével riogattak. A Pro Europa Liga ennek ellenére kiadott egy kötetet A vallásoktatás az állami iskolákban címmel, mely háromezer diák és pedagógus megkérdezésén alapult.

Vélhetően ez a kötet indította be a román sajtós kollégák egy részét is, akik nem a kötelező vallásoktatást szüntették volna meg, hanem a tankönyvekben fellehető aberrációkra hívták fel a figyelmet, egyebek közt olyan ortodox gyöngyszemekre, hogy aki nem hisz az Istenben, azt elüti az autó. (Eszembe jut az a kommunikációs módszer, hogy ha az a cél, hogy valamivel ne foglalkozzanak az emberek, kétféle úton lehet elérni: vagy nem beszélünk a kérdésről, vagy pedig túl sokat beszélünk róla. A vallásoktatás kapcsán mintha az utóbbi határát súrolnák.)

Jellemzőek a romániai közvélemény jelenlegi értelmi szintjére a témával kapcsolatos megszólalások. Még a Pro Europa Liga jeles vezetője is csak odáig jutott el a törzsfejlődésben, hogy legyen a vallásoktatás elemiben kötelező, utána opcionális, majd fakultatív… Vajon miért nem merték kimondani, hogy papoknak és hittérítőknek semmi keresnivalójuk az állami iskolákban? Azért, mert ebben a szerencsétlen térségben ezt még mindig nem lehet így kimondani? Tekintettel a „hívő ortodox román nép” érzékenységére? Vagy azoknak a politikusoknak az „érzékenységére,” akiknek nagyon is megfelel az egyház arra, hogy úgymond „kordában tartsa az embereket” a vallásos érzülettel? Merthogy ezt jól meg lehet lovagolni választások közeledtével, főpapok kezeinek csókolgatásával?

Másik kedvencem a vallástanárok februárban megfogalmazott álláspontja: „A létező előírások mellett, melyek mindenképpen a tanügyi rendszer javát szolgálják, a tanügyi törvénytervezetnek ki kell védenie azt a diákokat és szülőket érhető diszkriminációt, mely abból származna, ha a tervezetből kiiktatnák az elmúlt húsz évben kivívott vallásórák helyét és státusát.” Magyarul: ha már kiképeztem magam vallástanárnak és ezért fizetést is kapok, nehogy már meg tessék ezt szüntetni, tisztelt minisztérium!

Jellemző a tájékoztatás hiányára, ami egy országos felmérésből kiderült: a tanárok hatvan, a diákok hetven százaléka úgy tudta, kötelező volt a vallásoktatás az iskolákban, holott az eddig érvényes törvény nem tette ezt kötelezővé. A kolozsvári Báthory István Gimnáziumban miért tudtak etikaórát tartani annak a két gyermeknek, aki ateistának vallotta magát? S másutt miért nem közölték a szülőkkel, hogy a vallásoktatás nem kötelező?

Azt tapasztalom, ha civilek közt szóba kerül a téma, mindenkinek van egy-egy rémtörténete, ami a vallásoktatáshoz kapcsolódik. Például az, hogy mit ért Ábrahám és Izsák történetéből egy másodikos gyermek, akinek ráadásul kötelezően illusztrálnia kell ezt a horrortörténetet. Vagy hogy miért jön haza katolikus édesanyjához református vallásóráról a gyermek elborult arccal – míg végül nagy nehezen ki lehet szedni belőle, hogy vehemens tanára arról szónokolt az órán, hogy kardélre kéne hányni valamenynyi szemforgató és bálványimádó pápistát!

Szép lett volna persze vallástörténetet tanítani és ezzel együtt toleranciára nevelni a fiatalokat. Azonban a tapasztalat azt mutatja, a vallási nevelés főként kirekesztő hatású.

És akkor arról az aberrációról, hogy Darwint száműzték a tankönyvekből, még szót sem ejtettünk.

http://www.riport.ro/topics.php?op=viewtopic&topic=25#nezopont3

Szomorúság az ünnep minálunk

Meg lehet újítani egy nemzeti ünnepet? Egyáltalán a patriotizmus updatelhető? Vagy örökre el vagyunk ítélve szomorú sirató versekre és operaáriákra? Esetleg nem is kell updatelni, inkább hagyjuk kihalni?

Tudunk mi magyarok egyáltalán ünnepelni? Lássuk mi volt a tavaly Kolozsváron.

Az elmaradt Gyurcsány kifütyülés

A szokásos, utcalezárásos koszorúzás a Biasini szállónál. Ebben talán az egyetlen igazi boldogság, hogy ekkora magyar tömeget látsz együtt. Mert ennyi magyar Kolozsváron máskor nem igazán gyűl össze. Aztán ki lehet fütyülni végre nyilvánosan Ferikét is. Az ünnepség fénypontja már egy pár éve (úgysincs semmi új soha).

A tavaly azonban megfosztották ettől az örömtől a kolozsvári, vagy ide exportált székely nemzetieket azzal, hogy a magyar kormány üzenetét bent a templomban olvasták fel. Ott aztán ciki lett volna fütyörészni. A tavalyelőtt annál jobban rászolgáltak szégyenükre a nagymagyar református és unitárius teológusaink, akik a zászlóikat leengedve, azoknak a rúdjait a földhöz ütögetve, hátat fordítva hallgatták azt végig. A tavaly sajnos szegényeknek csak a szövegre való ráéneklésre tellett. A templomban mégis elég gáz lett volna dübörögni. Nem tetszik a magyar miniszterelnök, fiúk? Őszintén, annyira nekem sem. De azért nem kellene a fogunk fehérjét ilyen paraszt módon kimutatni. Ez a cirkusz minden évben egyre szomorúbb.

Nyugdíjasbérlet-műsor az operában

Este a kolozsvári operában fennkölt műsor volt, ami egy nemzeti ünnepnél talán normális is. Csakhogy unalmas és ódon. Tele műízű beszédekkel, számomra és talán mások számára is ismeretlen, olykor elkínlódott opera részletekkelVan köztük néhány vidámabb, de a legtöbb szomorkás. Sehol egy modern hangszer, sehol valami új zene, új színek, új hangok. Nyugdíjas bérletre készült a műsor. És a fiatalok?

Aztán ott volt a Bíró József (egyébként egyik kedvenc színészem) által előadott vers. Szép vers, megható. Csak újra halálian szomorú. Vonagló sáros honvédekről szólt, akik tolták az ágyút. És sok-sok sor szomorúság benne. De a végén…a végén! Mégis…mégis a miénk a győzelem! Mert a szabadságot nem vehetik el, még akkor sem, ha mi mind elvesztünk…

Nem akarok több ilyen siratós verset. A fenébe is! Miért kell 40 soron át gyászolni magunkat, hogy aztán 3 sorral a végén elintézzük, hogy mégis miénk az erkölcsi győzelem?

A koszorúzás, a templomi és az operaműsor ugyanazzal jellemezhető: szomorúság, panaszkodás és unalom.

Mióta jelent az „ünnep” szó szomorúságot?

Miért nem lehet ezt az ünnepet annak ünnepelni, ami: mi 1848-ban megcsináltuk azt, amit mások nem: Európa legkomolyabb forradalmát. A semmiből egy hadsereget hoztunk létre, nekimentünk sikeresen egy birodalomnak, létrehoztunk egy államot, frissítettünk a jogrendent, megerősítettük a nemzeti identitást. Most az egyszer tényleg nagyot alkottunk. És szerencsére van egy árva nemzeti ünnepünk, ami valami pozitívról szól. Nekünk sikerül azt is elsiratni.

Azt hiszem, hogy nekünk, magyaroknak teljesen mindegy, milyen ünnepet ülünk meg, sikeresen el tudjuk mindeniket szomorítani. Ha a történelmi megemlékezéseinket nézi az ember, akkor azt hinné, hogy a magyar történelem csupa tragédiák sorozata. Pedig nem így van. Finomvegyes az is, mint a másoké.

Rebranding needed

Rebrandingelni kellene a nemzeti ünnepet. Legalábbis itt, Erdélyben. Mert amíg Budapesten vidám szabadéri színjátékkal ünnepeltek, addig nálunk ugyanaz megy már 18 éve: az egyházzal túlságosan átitatott többnyire siránkozó, panaszkodó, idusi közhelyekkel teli unalmas protokollünnep. Jó kérdés, hogy miért az egyházak a főszereplői ennek az ünnepnek is (csak) nálunk?

Nemzeti ünnepünknek nálunk elhangzó üzenete elfér kb. ennyiben:

„Annyit szenvedtünk teee, de annyit itt, mi, Erdélyben, és ezután is szenvedünk, csak az isten segítsen minket, és a megtartó egyház. Március idusán, idusán, idus, iduska. a márciusi fiatalok elindították a nemzetet. A nemzetet, aki aztán a túlerővel szemben… de az erkölcsi győzelem a miénk! És szabadok voltunk, még ha nem is voltunk azok… De most, az Európai Unióban… Na majd az EU megoldja… Egyesültünk az Unni jóban…Egységben az erő, a szabadság, és panaszkodjunk továbbra is, együtt, testvéreim jövőre is…”

Mikor lesz már valami megújulás?

Érdekes, állandóan megújuló, kreatív, alternatív, pozitív töltetű, bizalomgerjesztő nemzeti ünnepet akarok!

Unom már a közhelyes „március idusát”, az egységdumát, az orcátlan teológusokat, a mindent egyházi ünnepé csavaró papokat, a dédnagymamám operáit. Unom a túl magasan lévő Petőfi táblát, és az idétlen létráramászást is. Mi a fenéért nem lehet már kicserélni, és lejjebb tenni? Olyan ez a tábla, mint az ünneplésünk. Túlságosan magasan van, régi és kopott.

Vajon az idén más lesz?

Erre tudja mindenki a választ. Na de egy kicsit lehet, hogy mégis más lesz. Ott lesz a Noua Dreaptă román fasiszta szervezet. Pontosan ez hiányzott még. A tökéletes időutazás.

http://www.manna.ro/bedaralo/marcius_15_Kolozsvar_nemzeti_unnep