Patrióták és demagógok

Bíró Béla

Tovább gyűrűzik a pedagógusok fizetésemelése körüli botrány. Az államelnök aláírása nyomán a törvény hatályossá vált. Tăriceanu kormánya, hogy a fenyegető következményeket legalább a pénzpiaci válság nehezének elvonulásáig elhárítsa, kénytelen volt kormányrendeletben felfüggeszteni.

A pedagógus-szakszervezetek vezetőit a rendelet természetesen felháborítja. Ez magától értetődő, hiszen a pedagógusok joggal várják el a fizetések emelését, maga alatt vágná el a fát az a szakszervezeti vezető, aki ezzel az óhajjal szembehelyezkedne. Arról nem is beszélve, hogy a tanárok fizetése valóban megalázóan alacsony.

Főként európai összehasonlításban, de még a volt szocialista országok nagy részével összevetve is. A tanügy mellett ma már tényleg csak a pedagógia legelvetemültebb apostolai tartanak ki. A fiatalok közül pedig főként azok vállalnak óvónői, tanítói vagy tanári állást, akik másutt nem tudnak elhelyezkedni. S az anyagi motiváltság hiánya még az utóbbiak teljesítményét is jelentősen rontja.

Mindez kétségtelen. De ez a helyzet a román gazdaság állapotának közvetlen következménye. Az alacsony munkatermelékenység, a pazarlás, a közszférában uralkodó zűrzavar: balkáni örökségünk.

Ahhoz tehát, hogy a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók és a közhivatalnokok fizetését megfelelő mértékben növelni lehessen, mindenekelőtt a román gazdaság szerkezetét, termelékenységét, az elosztási rendszer aránytalanságait kellene átgondoltan kiigazítani. Ez azonban nem lehet kampányfeladat.

Az, hogy minálunk a politikai osztály éppen a választási kampány hónapjaiban és egy világgazdasági válság kellős közepén teszi meg azt, amit a hatalom birtokában és békésebb időkben maga sem tett meg, jellemző vonása a román politikának.

Legfeljebb az szokatlan, hogy ezúttal van egy kormány, amely élesen és eltökélten elutasítja a hatalomra ácsingózó politikusok (köztük saját párttársai) felelőtlenségét. S teszi ezt teljesen önzetlenül. A Tăriceanu-kormány magatartásának valóságos tartalma akkor válik átláthatóvá, ha feltesszük a klasszikus kérdést: „Cui prodest?” Kinek használ?

A kormány eltökéltsége ugyanis mindenkinek használhat, kivéve magát a kormányt. A hatalomért versengő politikai pártoknak, bárki kerüljön hatalomra, bizonyosan használhat, hiszen mentesítheti őket a bumerángszerű következményektől, a nekilendülő inflációtól, az államadósság növekedésétől, az állam finanszírozásának nehézségeitől.

Hogy a következményekkel nem a mai kormánynak kell majd szembenéznie, bizonyos, hiszen a liberálisoknak és az RMDSZ-nek – sem együtt, sem külön – nincs esélyük arra, hogy megtartsák a hatalmat. A novemberi választások nyomán egészen bizonyosan vagy a szocialisták, vagy a demokrata-liberálisok alakíthatnak majd kormányt. A liberálisok és az RMDSZ legfeljebb koalíciós partnerként jöhetnek számításba. Ha egyáltalán számításba jöhetnek.

A kormányhatározat – főként jelenlegi formájában – a pedagógusoknak és az állam polgárainak szintén csak használhat, hiszen megkímélheti őket az eufóriát követő keserves csalódástól, sőt, amint azt a nemzetközi pénzügyi intézmények prognosztizálják, a gazdasági összeomlástól.

Hogy az államelnök ennek ellenére a kormányt vádolja felelőtlenséggel és azt állítja, hogy az azonnali fizetésemelést azért vétózza meg, mert a fizetésemelésre szánt összegeket a politikai klientúrának szánja – ez, ha nem lenne rettenetesen demagóg, akár nevetségesnek is tűnhetne.

A klientúrát ugyanis a következő kormány néhány hónap múlva mindenképpen megfoszthatná a feltételezett előnyöktől. Ennyire azért egy – a szélsőséges nacionalisták által előszeretettel „bukottnak” titulált – kormány sem lehet ostoba.

A kérdésre tehát, hogy a kormány intézkedései „kinek használnak”, egyetlen értelmes válasz kínálkozik: az országnak. A Tăriceanu-kormány pártjai nem csak a legkevésbé nacionalisták az 1989 utáni kormányzó pártok közül, de a legpatriótábbak is. Az ország érdekét egyértelműen fölébe rendelik saját rövid távú érdekeiknek.

Ezért nem fognak rájuk szavazni.

http://umsz.manna.ro/velemeny/patriotak_es_demagogok__2008_10_30.html

Ateista kampány Londonban

London utcáin hamarosan „Isten valószínűleg nem létezik” reklámfelirattal ellátott buszok fognak járni a neves ateista biológiaprofesszor, Richard Dawkins anyagi támogatásának köszönhetően.

A kampány szervezőinek véleménye szerint az üzenet megnyugtatóan ellensúlyozza majd azokat a vallásos hirdetéseket, amelyek örök kárhozattal fenyegetik az utasokat.

Még nem dőlt el végleg, hogy az „ateista buszok” pontosan milyen útvonalon fognak közlekedni, de annyi bizonyos, hogy a London központjában lévő Westminster kerületben fognak járni, így valószínűleg a Westminster Abbey közelében is, amely több mint ezer éve keresztény kegyhely.

Dawkins professzor, az Oxfordi Egyetem Tudomány-népszerűsítő Tanszékének vezetője így nyilatkozott: „A vallások rendszerint számos kiváltságot élveznek – adókedvezményeket, feltétlen tiszteletet, nem illik „megsérteni” őket, agymosásnak vethetik alá a gyerekeket. Még azon sem akad fenn senki, ha vallásos szlogenekkel vannak kiplakátolva a buszok. Ez a kampány, amelyben másféle szlogeneket helyezünk el a londoni buszokon, el fogja gondolkodtatni az embereket – és a gondolkodás nem fér össze a vallással.”

A kampányt, amelynek keretében az eredeti tervek szerint összesen 60 buszon helyeznek el hirdetéseket egy hónapon keresztül, egy blogbejegyzés indította el. Nyáron megtorpant a kezdeményezés, mert nem érkezett elég adomány, de Dawkins professzor anyagi támogatása új lendületet adott neki. Az Isteni Téveszme szerzője hangos kritikusa a vallások közéletre gyakorolt hatásának. A neves evolúcióbiológus felajánlotta, hogy 5500 font összeghatárig kiegészíti az adományokat, így a szervezőknek már csak 2750 fontra volt szükségük.

A Brit Humanista Szövetség felajánlotta, hogy megszervezi az adománygyűjtést, és intézi a hirdetésfeladás részleteit a CBS Outdoor hirdetésszervező cégnél, amely a buszok reklámfelületeit birtokolja. A hét elején indított kampány és adománygyűjtés a vártnál is sikeresebb: az eddig felajánlott összeg már a 100.000 fontot is meghaladja, és folyamatosan nő. Így már bizonyossá vált, hogy januárban az angol fővárosban csuklós buszok fognak járni a következő felirattal az oldalukon: “Isten valószínűleg nem létezik. Nincs miért aggódni, élvezd az életet!”

Hanne Stinson, a szövetség vezetője így nyilatkozott: „Annyi reklámot látunk, ami azt hirdeti, hogy Jézus megvált minket, vagy örök kárhozattal fenyeget, hogy bizonyos vagyok benne, ez a hirdetés felüdülést fog hozni. Ha mosolyra is fakaszt, amellett, hogy elgondolkodtat, az még jobb.”

A kampányt Ariane Sherine komikus indította, miután írt egy blogbejegyzést a buszokon látható keresztény hirdetésekről. Ő vetette fel, hogy az ateistáknak össze kellene dobniuk egy megnyugtató ellenkampányt, miután felfedezte, hogy a vallásos hirdetések egy olyan weboldalt népszerűsítenek, amely a nem keresztény hívőket azzal fenyegeti, hogy idők végezetéig a pokol tüzében fognak égni.

„Örülök neki, hogy ennyien támogatják az ateista buszt” – nyilatkozta.

Link: http://kitekinto.hu/nonpolitik/2008/10/25/ateista_kampany_londonban&s=hl

Humortalanság

Október 6-án Bayer Zsoltnak egy újabb, Magyar Hírlapban közölt írása erejéig ismét alkalma nyílt szélsőséges nézeteinek kifejtésére, természetesen a tőle megszokott stílusban és színvonalon. A zsidóságot ezúttal nem kevesebbel vádolja, mint a nemzetközi pénzügyi válság kirobbantásának közvetlen felelősségével, de egyúttal azt sem feledteti az olvasóval, hogy a magyar antiszemitizmus kismiska a nyugat-európaihoz, de főleg a tengeretúlihoz képest, azaz „az igazi, mély, tőrőlmetszett antiszemitizmust mi idehaza [ti. Magyarországon. A szerk.] még csak meg sem közelítjük”.

Ez eddig önmagában még híranyagként sem túl érdekes, a liberális- meg zsidóellenességéről híres szélsőjobb tollnok nem először és bizonyára nem utoljára publikál hasonló szemléletű cikkeket. A történet akkor kezdett izgalmassá válni, amikor az Index.hu Pulitzer-emlékdíjas újságírója, Tóta W. Árpád sajátos módon reagálta le az inkriminált írást közéleti blogjában.
A Zsidó álma című bejegyzés az alábbi linken teljes terjedelemben olvasható, de álljon itt ízelítőül néhány kiragadott bekezdés:
„ (…)Ám a világot, sajnos, nem egy lepke álmodja.
Hanem egy zsidó.
Egy csöpögő orrú, medencébe turházó zsidó. És az ő romlott fantáziájának minden perverz vágya beteljesül e világon. Gondol egyet a koszos zsidó, és spekulálni támad kedve. Alászáll azért, és öltönyös, sötét hajú üzletemberré változik. Brooklynban. Zsidul, tekergőzik és spekulál, hogy a föld népeit eleméssze. (…) Füvet, fát és megváltást ígér, és a Szűz hisz neki. S felveszi az olcsó hitelt, beleéli magát, gyanútlan hajtja álomra szép fejét. Így üzekedik a zsidó az ártatlan szűzzel. A világgal (…) Mit érdekli őt a megesett szűz sivalkodása a kereszt alatt? Mit érdeklik a bedőlt hitelek, az utcára került családok? (…) A zsidó nyálkás röhögése kíséri a nyomorba süppedő családok útját. A zsidó röhög.
S a Kárpátok fölött csillagtalan az ég…”

Az idézett bejegyzés talán nem tartozik Tóta legjobbjai közé (tegyük hozzá, nem volt könnyű helyzetben, Bayert olvasva sokszor csuklani is nehéz, nemhogy igazán frappáns választ kiötölni), de egy közepes képességű ötödikes tanuló szövegértésével felvértezve könnyen ráhöjet a kedves olvasó, hogy paródia esete forog fenn.
Nem úgy egy tisztes, magát zsidó származásúnak valló polgár, aki, szó szerint értelmezvén a szöveget, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének címzett levelében adott hangot felháborodásának: „Zsidó származású lévén mélységesen megalázott, ugyanakkor fokozott félelmet ébreszt bennem, hogy a gazdasági válság miatt felelőssé teszi a zsidóságot, ezzel is katalizátorként erősíti az antiszemitizmus terjedését, ami a mai politikai és társadalmi közegben különösen veszélyes és üldözendő…” És – az olvasni tudók jelek szerint eléggé szűk táborának megdöbbenésére – egy bolond százat csinált, azaz a MUOSZ etikai bizottsága is állásfoglalásban marasztalta el Tóta bejegyzését, többek között arra hivatkozva, hogy „(…) nincs olyan újságírói műfaj, amelyben »a vélemény kinyilvánításáért való felelősség« lehetővé tenné az inkriminált írásokban kifejtetteket.” Úgy látszik, a bizottság csúcsértelmiségijei hiányozhattak arról a magyaróráról, amikor paródiáról mint műfajról, illetve iróniáról mint stíluseszközről esett szó…

Eddig tart a sztori, legalábbis egyelőre, mert jelen pillanatig nem úgy tűnik, mintha a MUOSZ valami pontosításfélével vagy – horribile dictu! – nyilvános bocsánatkéréssel beismerte volna, mekkora hülyét csinált magából. Megesik. A történetnek van viszont egy sokkal szomorúbb, az intellektuális bakin jóval túlmutató tanulsága.

Nem tudom, hogy a kínos incidenst nyílt levelével kiprovokáló zsidó olvasó mennyire tekinthető egyedi esetnek, de az anyaországi közélet számos megnyilvánulása utal arra, hogy a magyarországi szélsőjobb piszkosul jó mukát végzett. Ráadásul pont ott, ahol a legkevésbé számították volna. Ők a leplezetlenül antiszemita kampánnyal az erkölcsi és – ha rajtuk múlt volna, akár – fizikai megsemmisítésre hajtottak, és nem esett le a tantusz, hogy a masszív sortűzzel nem is annyira a zsidóság szó szoros értelmében vett létét, de a kollektív humorérzékét, az önreflexióra, önbírálatra és öniróniára való hajlamát sikerült veszélybe sodorniuk – az extermináció határáig. Márpedig jaj annak a népnek, amelyik annyira beleszürkült már az egyre inkább támadásba forduló szüntelen védekezésbe, hogy már nem képes humorral, (ön)iróniával szemlélni önmagát…

Megkeseredett, lassan minden(ki)ben osztilitást feltételező, minden kicsit is bíráló megnyilvánulásra antiszemitizmust kiáltó közösséget nevelt ki az állandó vádaskodás, piszkálódás, a zsidókérdést folyton nagylángon tartó magyarországi közélet. (Apropó, mi is az? Tamási Áron elhíresült megjegyzése szerint inkább keresztény kérdésről lehetne beszélni.) Kisebbség legyen a talpán, mely ilyen körülmények között is hosszabb távon bírná cérnával – főleg ún. demokráciában, mert háború vagy diktatúra idején bizonyos dolgok paradox módon könnyebben átvészelhetőek –, úgyhogy igazán nem csodálkozhatunk, ha a zsidó (meg jiddis) vonatkozású humoros, legjobb értelemben vett önironikus irodalom hagyománya (Sólem Aléchem, Heine, Malamud, stb.) mintha a semmibe veszett volna. Mint ahogy a Radu Mihăileanu zseniális filmjében, az Életvonatban megismert, néha megmosolyogtató, de annál kedvesebb és szimpatikusabb, csavarokkal teli zsidó mentalitás is.

Oda jutottunk, hogy egy zsidó polgártárs nemhogy teljesen félreért egy – amúgy teljesen jóindulatú, sőt, filoszemita! – paródiát, de még zsidóügyet is csinál belőle. A józanság, valamint a mérsékeltebb, empatikusabb hozzáállás elkötelezettjei legfeljebb fogukat szívhatják a nem kevéssé zsenáns helyzet miatt, a szélsőjobb viszont elégedetten dörzsölheti a kezét, hiszen láthatóan egyre könnyebb a dolguk. Páholyból nézhetik végig, ahogy a magyarországi zsidóság önszántából belesétál az általuk állított csapdába.

Hangsúlyoznám, hogy állított, és nem kiagyalt. Mert ha valahol igen, akkor aztán szélsőjobbéknál a humortalanság, a bármiféle önbírálat vagy önirónia merev elutasítása, valamint az ugyanarról a tőről fakadó sovinizmus és xenofóbia tényleg zsigeri szintről erednek. Gyengébbek kedvéért: nem szükségeltetik hozzájuk agyműködés…

Ui.
Mindennemű valós vagy vélt hasonlóság az erdélyi magyar közfelfogás akut humordeficitjét, az állandó siránkozást, nacionalizmust, önmagát derűs iróniával való szemlélés képtelenségét illetően kizárólag a szándékosság műve.

Golyózáporban a magyar kisebbségek

Részlet TGM legújabb elemézéséből: “Az erdélyi magyarság problémái elsősorban nem közjogi, hanem gazdasági, mobilitási, demográfiai (népességfogyás, spontán asszimiláció) és kulturális természetűek, ezekre pedig a romániai magyar kisebbségi politizálás nem lelt válaszokat – nem is könnyű! – , a jövőt illető, fölöttébb indokolt és méltányolható aggodalmakra az ottani értelmiség egy része intenzív wassalbertezéssel, árpádsávozással, turulozással és kopjafázással felel, ami bájos, de aligha célravezető.”

Ezt a cikket egyszerűen mindenkinek el kell olvasnia:

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/16171

Inter-nacionalizmus

Bíró Béla

Magyarországi ismerősöm hív telefonon. Lelkes hangulatban. Hallotta a tévében, hogy a Spanyolországba látogató Băsescu elnök az ott élő román kolónia tagjai elé minket, romániai magyarokat állított példaképül.

Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy az élet bonyolultabb, mint ahogy első látásra tűnik. Választási kampányban vagyunk, Băsescu elnök korántsem megnyugtatni szeretné a Spanyolországban élő román kisebbség tagjait, hanem éppen ellenkezőleg, szorongást szeretne ébreszteni bennük.

Ha nem lesznek egységesek (azaz nem állnak egy emberként a román nemzetet megtestesítő elnök és pártja, a Demokrata-Liberális Párt mögé!), a megosztott román nemzetet előbb-utóbb sarokba fogja szorítani az érdekeit széthúzás nélkül képviselő romániai magyar kisebbség.

Mindezt még csak nem is kell részleteznie. Sapienti sat, ahogy a római ősök mondták volna. Elég pusztán a magyarokra utalni, a jó román, akit az oktatási rendszer, az egyház, a család másfél évszázada virulens magyarellenes érzelmekre szocializál, ért a szóból.

Az elnök látszatra lefegyverző argumentumai tehát valójában felfegyvereznek. Legalábbis szándék szerint. A nacionalista (természetesen a magyar is) mindig előszeretettel keltette azt a látszatot, hogy az ellenség egységes, egyénei öntudatosan és fegyelmezetten követik vezéreiket, miközben saját közösségének tagjai széthúznak, közismert és eléggé el nem ítélhető individualizmusukkal és vezéreik iránti bizalmatlanságukkal megosztják, következésképp végveszélybe sodorják a nemzeti közösséget.

Az érv az egyesült Európába is lényegi változtatások nélkül emelhető át. Látszatra ugyanis semmi köze a nacionalista elfogultsághoz, elvégre a kisebbségi közösséget dicséri, a többségit ostorozza.

Băsescu elnök azonban nemcsak ravasz, hanem következetes is. Hiszen ha az összefogás, az egyéni törekvéseket felfüggesztő kollektivizmus érték, akkor azt az ellenség táborában minden eszközzel alá kell aknázni. Az elnök ezért karolja föl a Székely Nemzeti Tanácsot és a Magyar Polgári Pártot.

Ráadásul mindeközben és az elvek szintjén azokra a demokratikus értékekre apellálhat, amelyeket saját közösségében gyakorlatilag fel szeretne számolni. Még az ellen az autonómia ellen sincs kivetnivalója, amelytől minden jó románnak hivatásszerűen agyára fut a vér. Legfeljebb azt köti ki, hogy a székelyudvarhelyi autonómia nem lehet szélesebb körű, mint a tulceai. Értse ki ahogy tudja!

S láss csodát, a nacionalista román közvélemény, amely a demokráciáért (főként ha abba mi, kisebbségiek is beletartozunk) nem rajong különösebben, s az autonómia emlegetésétől is rögvest bepánikol, valóban érti: hisztérikus tiltakozás helyett csöndes megértéssel fogadja az elnök székelyföldi idilljeit, sőt a parlamenti felfüggesztést követően is lelkesen rá adja a szavazatát. Mellesleg a magyar nacionalistákkal egyetemben! (Lásd: inter-nacionalizmus!)

A telefonvonal másik végén kelletlen hallgatás. Ismerősöm jól érezhetően nem lelkesedik azért, amit mondok.

Tovább próbálkozom. Választási kampányban vagyunk. A Spanyolországban élő románok szavazati joggal rendelkeznek. És nagy-nagy veszélyben vannak. A spanyol demokrácia kisebbségekkel szembeni toleranciája könnyen megfertőzheti őket, s akkor fennáll a veszély, hogy nem a nemzetvető ambíciókat dédelgető elnök pártjára, hanem a magyarokkal együtt kormányzó (a nemzeti erkölcs tekintetében tehát jócskán elfajzott) liberálisokra adják értékes szavazataikat.

A vonal végén továbbra is csend. Feladom. Igaz, aznap a Kossuth rádió is hív. A riporternő érti az érveimet, bár rajta is érződik, hogy nem igazán olvasott Caragialét. Az előző hívás azonban nem hagy nyugodni. Félek, hogy a hallgatók többsége ugyanúgy gondolkodik. Akkor pedig tényleg nehéz megérteni Băsescu elnököt vagy akár a velünk rokonszenvező román értelmiséget.

Előbb egymást kellene valahogy megértenünk.

http://umsz.manna.ro/velemeny/inter_nacionalizmus_2008_10_09.html