Önéletrajzok a Hargita Megyei Környezetvédelmi(*) Ügynökség honlapján

Valaki házát építik Tibódban. Az a valaki, a Hargita Megyei Környezetvédelmi Ügynökség ügyvezetője, pardon ügyvezető igazgatója.

Nézem a képeket, és beismerem, eszi az agyam és a lelkem a sárga irigység, hiszen ránézésre Péter Pál (itt középen) fiatalabb, mint én, jól kereső állása van, és házat épít/épített.

Magam is ilyen ügyes szeretnék lenni, így gondoltam megnézem milyen iskolákat kell elvégezni, milyen szakmai útat kell bejárni, hogy valakinek jól fizető állása legyen. Keresem, keresem azt a bizonyos önéletrajzot, nézegetném azt már hónapok óta, de a fiatal ügyvezető Curriculum Vitae-je soha nem akar megnyílni (ahogy a többi munkatársáé sem) nekem. Hiába kattintgatok a megfelelő menüpontra, a HMKÜ honlapjának román, magyar vagy (hiányos)angol változatán.

Lehet, hogy a megnyílni nem akaró CV a dolog kulcsa?

(*) Környezetvédlmi volt eredetileg, de Péter Pál sziveskedett felhívni figyelmünket a nyelvi tévedésre. Köszönjük.

A választás szabadsága

Bíró Béla

Választások közeledtével az ember eltöpreng azon, hogy mit is jelent tulajdonképpen választani. Vajon én vagyok az, aki választok, vagy valakik jóval korábban már választottak helyettem, én pedig csak az ő döntésüket reprodukálom? Abban a hitben nyilván, hogy szabadon teszem, amit teszek.

De mi is a szabadság? Cselekedeteim soha nem lehetnek teljesen szabadok, hiszen a körülményeken múlik, hogy egyáltalán milyen alternatíváim merülhetnek fel. És nem csak a külvilágnak vagyok kiszolgáltatva, de szokásaimnak, jellememnek, vágyaimnak, hiteimnek is.

Ezektől éppúgy nem vagyok képes függetlenedni, mint külső kötöttségeimtől. Sőt, a szabadságon mintha éppen a belső és külső kötöttségekhez való önkéntes igazodást kéne értenünk. De van-e akkor egyáltalán akaratszabadság?

A kérdés a filozófiatörténet legtöbbet vitatott s máig megoldatlan kérdése. Nem csak az a tétel bizonyítható koherens érveléssel, hogy minden cselekedetünk determinált, hanem az ellenkezője is, hogy ugyanis a mindig determinált lehetőségek közül mégiscsak választanunk kell, azaz a mi emberi világunkban szabad akarat nélkül a meghatározottságok sem érvényesülhetnek.

Mindennapi élményünk, hogy a világ és főként a társadalmi környezet egyedi döntések következtében ugyan, de megváltoztatható. A mai gazdasági válságot is a neoliberális gazdaságelmélet képviselőinek döntései alapozták meg, s a kiút lehetősége is emberi döntéseken, az állami beavatkozás híveinek fellépésén alapulhat.

Igaz, a döntések következményei gyakran kiszámíthatatlanok.
Georgij Vladimovnak, a Novij Mir című szovjet irodalmi folyóirat akkori főszerkesztőjének adott pillanatban az apparátus valamelyik képviselője azt sugallta, hogy a lapban megjelentethet egy, a Gulágra vonatkozó szöveget, a legfelső vezetés ugyanis nem venné rossz néven a közlést. A főszerkesztő Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja és Varlam Salamov Kolimai történetek című elbeszélése közül választhatott.

„Gondoljon bele – vallotta a kor egyik legjelentősebb írójának, Tvardovszkij Olga Martinovának, aki az esetet most egy Szolzsenyicinről és Salamovról készített tanulmányában idézi fel –, hogy Salamov jelentősebb író lehetett volna, mint Szolzsenyicin! De – és itt szóltak közbe a kor rejtett mozgatórugói – a Szolzsenyicin-szöveg regény volt, melyet teljes egészében lehetett közölni. Még ha a cenzúra torzít is rajta, a mű mint egész mégiscsak megmarad. Salamov rövid történeteit azonban a cenzori beavatkozás teljesen szétzilálhatta volna, egyszerűen kivágták volna a legjobb történeteket, a maradék pedig (amelynek éppen a kihúzandó részek számára kellett volna menlevelet biztosítania) ezzel értelmét is veszítette volna. Így dőlt el – merő cenzúratechnikai megfontolásokból! –, hogy Szolzsenyicin lesz az, aki megkapja majd a Nobel-díjat, száműzetésbe vonul, és az emberiséget, főként az orosz népet arra okíthatja, hogy „nem lehet hazugságban élni”.

Salamov ellenben, akinek írásai, amelyekkel a cenzúra könnyebben elbánhatott volna, nem jelentek meg, életében egyetlen sort sem közölhetett, és 1982-ben megkeseredetten, betegen és magányosan kellett meghalnia.

Az utókor persze igazságot látszik szolgáltatni neki is. De aligha adhatja vissza azokat az írásokat, amelyeket Salamov a hazai és a külföldi közzététel esélyének teljes hiányában meg sem írhatott.

És hányan lehetnek azok, akiknek a kéziratai elvesztek, vagy akik hozzá sem foghattak a megírásukhoz, mert nem térhettek vissza a gulágokról? És hányan voltak azok, akiknek egyetlen meggondolatlan gesztus, félreértett mondat vagy egyszerűen csak egy figyelmetlenség vált tragikus végzetükké?

Egy jelentéktelen döntésnek természetesen csak szélsőséges helyzetekben, diktatúrákban vagy kvázi-demokráciákban lehet főbenjáró hatása. A valódi demokráciában az egyéni sors a – soha ki nem zárható – véletlenszerű események ellenére is: nagymértékben kiszámítható. A tévedésnek ott is van kockázata, de csak a következmények arányában.

Éppen azért kell létünket befolyásoló alapvető ügyekben helyesen döntenünk: hogy a véletleneknek többé ne lehessen életünkben jóvátehetetlen szerepük.

http://umsz.manna.ro/velemeny/a_valasztas_szabadsaga__2008_11_24.html

Minőségjavításba burkolt áremelés

Hónap vége fele mindenkit elözönlenek a számlák, így a többi között én is készhezvettem az internetelőfizetésem számláját.

Első meglepetés: 40 lejt számáláztak, a szokásos 35 helyett.

Második meglepetés: a számla alján felhívták figyelmem a szolgáltatás mínőségjavítása által indokolt áremelésre, miközben elmagyarázzák, hogy a minőségjavítás alatt az adatátviteli sebesség dulájára való növelését értik. Ugyanakkor arról is szólnak, hogy ha nekem nem tetszik a változtatás, akkor csakis írásban, kérés ellenében és csakis november 30-ig bezárólag kérhetem számomra az eredeti bérlet díj és adatátviteli sebesség megtartását.

Harmadik meglepetés: az első két meglepetés egy olyan szerződésre vonatkozik, amely kimondja, hogy én nekik 35 lejt fogok fizetni, és hogy az esetleges áremelésekről a gyakorlatba ültetés előtt tájékoztatnak, és nekem jogomban áll azt elfogadni vagy a szerződést felbontani.

Negyedik meglepetés: a magyarázkodások a cég székhelyén.

Számomra teljesen abszurd, hogy anélkül változtatják meg az adatátvitelis sebességet, hogy előzőleg engem erről tájékoztatnának. Aztán meg szép sunyiba a számlát is kiküldik.Nem véletlenül úgy kellett volna az egész történjen, hogy felajánlják az újabb fajta bérleteket, és ha akarok bérletet változtatok, ha nem akarok akkor meg nem?

Lehet túl sokat elvárok egy balkáni EUország egyszerű internet szolgáltatójától.

Humortalanság reloaded

Közvetlenül Barack Obama elnökké választása után Európa megint szívhatta a fogát: Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök oroszországi látogatása idején tartott sajtótájékoztatón fiatalnak, jóképűnek és napbarnítottnak (sic!) nevezte az újdonsült afroamerikai elnököt, nem kis felháborodás- és tiltakozáshullámot váltva ki nemcsak Olaszországban, de az egész kontinensen – annak rendje és módja szerint, ahogy már ilyenkor a civilizált, demokratikus világban szokás. Az olasz ellenzék egyenesen otrombának és szerencsétlennek titulálta a megjegyzést, amire Berlusconinak nem maradt jobb replikája, mint az, hogy ő tulajdonképpen bókolni akart, az ellenzéknek pedig nincs humorérzéke.

Horribile dictu, Berlusconi – nézeteit, nyilatkozatait és aranyköpéseit illetően koránsem makulátlan – előélete ellenére én még hiszek is neki.

Mert lássuk csak, vicc(es) volt-e az olasz miniszterelnök kijelentése.

Nos, a pszichológia ma is nehéz helyezben van, ha a humor mibenlétéről kell számot adnia, de abban azért nagyjából egyetértenek a szakemberek, hogy a viccek zöme azért mulatságos, mert a csattanó hirtelen más megvilágításba fordítja át az addigiakat illetve a vicc folyamán a befogadó(k) által hallgatólagosan elfogadott szemléletet, konvenciókat homlokegyenest más szempont szerint értelmez, ami végül a tréfa közönségének nevetésében oldódik fel.

A fentiek értelmében a zsidó, cigány, magyar, román, skót, homoszexuális stb. viccek – amellett, hogy a sokak tudatalattijában szunnyadó másság iránti ellenszenvre hajtanak – pont emiatt a más megvilágítás miatt olyan érdekesek. Hiszen a kulturális, civilizációs, nyelvi, vallási vagy akár testi különbségek mintegy tálcán nyújtják a sztereotípiák átfordításának lehetőségét, mely – legalábbis az igazán jó viccek esetén – garantáltan komikus megközelítést eredményez. Tetszik vagy nem, ez a tézis aligha vitatható.

A napbarnítottság esetünkben evidens módon arra a kettősségre játszik rá, hogy egyrészt a szolárium látogatására vagy tengerparti nyaralásra (tehát pénzre és szabadidőre) utaló barna bőr státusszimbólum, hiszen a közember számára ritkábban adatnak meg a felső tízezer életformájának fenti kellékei, másrészt viszont pont az az embercsoport tekintheti ab ovo sajátos jegyének, amelyik nemcsak a közfelfogás, hanem – sajnos – a valóság szintjén is nehezen férhet hozzá a wellness-szalonok, egzotikus üdülések luxusához (aki járt Amerikában, főleg abban az Illinois államban, ahol Obama szenátor volt, tudja, miről beszélek). Így, ezzel a „csavarral” Berlusconi tréfáját úgy is lehet értelmezni, hogy a fiatal-jóképű-napbarnított hármasról, mint a társadalmi siker nem minden sznobériától mentes szimbólumáról rántja le a leplet.
Egy szó mint száz, kellemetlen a viccelemzés (elegáns kifejezés a viccmagyarázásra, ugyebár), Berlusconinak igaza volt: aki nem ért(ékel)i a poént, az magára vessen. Tehát az előbbiek alapján a válasz egyértelmű igen. Ám gondolom az is evidens a kedves olvasónak, hogy viccről ugyan, de a rosszabbik fajtáról beszélhetünk.

Vajon miért is?

Az, hogy mennyire jó illetve rossz egy vicc, rendszerint kettőn áll vagy bukik. Egyrészt magának a viccnek a minőségén (friss, szellemes, találó, stb.), másrészt a befogadó közönségen.
Márpedig az elmúlt száz év legnagyobb tanulsága, hogy minden lehetséges, minden megtörténhet. Nem viccelt a század az emlékezetessé vált tragikus eseményekkor, sem a szónak szoros, sem átvitt értelmében. Nem vicceltek a szélsőjobb-nemzetállami mozgalmak, nem viccelt sem a gazdasági válság, sem a háború, sem a fasizmus, sem a kommunizmus. Nem vicceltek a másság üldözésével és az emberi jogok lábbal tiprásával. De még a századvégi, egyre gátlástalanabb terrorizmus meg az újjáéledő népirtás sem volt vicc, hanem fájdalmas valóság. És csoda, hogy a múlt század szülöttjei olyan tökélyre fejlesztették a paranoját, hogy az ártatlan (esetenként vicces) kijelentések mögött is fenyegetést, hátsó gondolatokat sejtenek? A félelem korának szomorú precedensei megölték a humort.

Az újabb humortalan időszak hajnalán, melyet ezúttal a kultúrák globális összecsapásának századaként emlegetnek, a humortalanság sajátos védekezési mechanizmus szerepét tölti be. Ahelyett, hogy a vicc és nevetés által felszabadultabban, nyitottabban, empatikusabban tudnánk viszonyulni mások – de főleg sajátmagunk – görbe dolgaihoz, inkább a PC (politically correctness) túlzásba vitt gyakorlatára támaszkodunk. Nem szól szád, nem fáj fejed, hadd maradjanak csak tudat alatt a feldolgozatlan indulatok. Pedig normálisabb világban, ahol a négernek nem kell faji megkülönböztetéstől, a zsidónak antiszemitizmustól, a cigánynak pogromoktól, a homoszexuálisnak pedig garázdálkodóktól tartania, bizonyára nem lenne gond egy-egy sikamlósabb vagy rázósabb vicc elsütése sem – akárkinek számlájára is történjen. Sőt, maga a túlzásba vitt, álszent, igazi tartalom nélküli „tapintatoskodás” válna nevetségessé – ahogy velem is történt, amikor frappáns zsidóviccet meséltem kedves zsidó barátomnak, de a PC kedvéért indiánokra és törzsfőnökre átkomponálva. Mire ő, hogy hát ennek az eredetijét ismeri, sőt, egyik kedvenc zsidóvicce!
De hol vagyunk mi még ettől.

Ha valaki megkérdezné, milyen korban szereték élni, bizonyára azt válaszolnám: olyanban, ahol minden házban lehet kötélről beszélni. Mert már nem akasztanak embereket…

Jobbágyok és utcák

Jókai (Napoca) utcai üzletben, Szentegyház (Iuliu Maniu) utcai galériában, Széchényi (Mihai Viteazul) téri buszmegállóban, stb.
Ismerős?

Talán a magyarságtudat ápolásáról, a kollektív történelmi emlékezet ébren tartásáról lehet szó – gondolná a frissen kolozsvárra került, megfelelő naivsággal és jóhiszemmel felvértezett egyetemista, miközben épp az kavarog fejében, hogy a Petőfi utcai találkához a mostani Avram Iancu, vagy inkább az egykori Dohány utca sarkánál kell-e várakoznia.

Minden bizonnyal a szokásos nemzeti siránkozásaink sajátos megnyilvánulásáról, a régi világ vissza nem állíthatósága miatti fájdalmunk kifejezéséről, az aktuálpolitikai valóság elfogadása elleni görcsös reakcióról, és talán (nem utolsósorban) a román nemzettársak orra alá tört borsról van szó – gondolnám én galádul, nem minden cinizmus híján, ahogy ez már szabadabban gondolkozóéknál annyira bevett szokás.

Hogy melyik áll közelebb a valósághoz, inkább a kedves olvasó ítélőképességére bíznám. De az biztos, hogy a lassan kolozsvárimagyar-hóborttá terebélyesedett jelenség, miszerint a a sajtó, vagy akár a többé-kevésbé hivatalos, magyar nyelvű közlemények is a jelenleg érvényben levő megnevezésekkel szemben következetesen az ún. „történelmi utcaneveket” részesítik előnyben, nem a legszerencsésebb megoldás. Amennyiben tényleg érdembeli változás – és nem sebeink nyalogatása, frusztráltságunk levezetése, netalán a várost kevéssé ismerők (turisták) alapos összekavarása az elsődleges cél.
Lehet ugyan ábrándozni arról, hogy egy szép napon majd lehullanak a jelenlegi névtáblák és ismét a M.kir. utcanevek kerülnek vissza a helyükre (bár ez a fajta hozzáállás mentálhigiéniai zavarokra utal), de jobb helyeken az utcanévproblémák méltányos megoldása inkább megfelelő tanácsi lobbit, ésszerű érveken alapuló vitát, politikai érzéket, empátiát, határozott kiállást, stb. feltételez. Egyszóval: profizmust. A régi utcanevek pedig végre elfoglalhatnák az őket megillető helyüket: levéltárak, történelemkönyvek, ismeretterjesztő helytörténeti kiadványok, internetes adatbankok, Kolozsvár témájú irodalmi művek – no meg az élő emlékezet.

 A széllel szembeni pisilés tudománya természetesen nem a kolozsvári magyarok kiváltsága. A fentiekhez hasonlóan ugyancsak megmosolyogtató, ahogy 17 évvel a két világháború közötti román helyesírás újbóli bevezetése után egyes sajtótermékek még mindig tüntetően a régit használják. Nyilvánvalóan nem volt túl értelmes dolog újból helyesírást változtatni (ahogy az utcanevek provokatív, abuzív lecserélése sem), de annak valószínűsége, hogy ilyesfajta „nyomásra” visszaállítsák az „î din i”-t, vetekszik azéval, hogy Kolozsvár ismét Szappany-, meg Külső-Felső-Szén utcákkal büszkélkedjen.

Amúgy a kedvencem nem is annyira a Petőfi helyett Dohány, hanem az Aranyos utca helyett a Jobbágy utca. Vajon mit vétett Aranyos pataka (mely egyúttal – és nem is annyira mellékesen – jelentős magyar lakossággal rendelkező néprajzi tájegységhez adta a nevét), hogy a Györgyfalvi negyed hangulatos utcájához kolozsvári magyarságunk inkább – a nemcsak magyar, de – az európai keresztény kultúrkör egyik legnagyobb szégyenét, a jobbágyrendszert idéző utcanevet preferálja?

Apropó. Tudja valaki, hol van Kolozsváron a Hitler tér?
Ja, elnézést. Tudja valaki, hogy hol volt?