Jó bulizást Jézuskával!

Kívánunk mindanyiotoknak Pat Condell barátunkkal együtt:

Igény, az volna rá

Tóta W. Árpád

Na, kuss lesz itt a csattogó bakancsoknak. Csend, rend, fegyelem. A Magyar Gárda Egyesület ezennel betiltatik. Egyelőre nem jogerős, de már érezhetik a tarkójukon a bunkó fasiszták a törvény lehelletét.

Fasizálódni tilos.

Az ítélet kimondja, hogy az Egyesület (amely nem azonos a Mozgalommal: a fasiszták, ahogy a kommunistáktól és a szcientológusoktól tanulták, imádják szétszervezni magukat) működése törvénytelen, amennyiben a gárdisták egyenruhája félelmet kelt. Továbbá hogy vannak cigány elkövetők, de a gárdisták ezt túl hangosan, mintegy a középpontba állítva, eltúlozva hangoztatják. Valamint egyszer balhé volt a rendezvényükön.

Ennek érdekes következményei lennének, ha Magyarországon precedensjog volna, vagyis kötelező lenne a bírói következetesség. De nincs, hála istennek, ezért a perek kimenetele teljesen megjósolhatatlan. Viszont puszta tekintélyből rá lehet förmedni a fasizálódó osztályhülyéjére, hogy: üjjélle! kussolj! nemszabad! Mér? Azér mer csak.

Ettől az ítélettől a gárdista bizonyára elszégyelli magát. Egyensapkáját gyűrögetve bevallja, hogy az utóbbi időben összeolvasott mindenféle ostobaságot, nem gondolta végig a dolgokat, ezért keltett félelmet és tévesztett arányt a’ izé, a roma polgártársai integrációs problémáit illetően. A feddhetetlen Száva Vincétől külön is bocsánatot kér, hazakullog, a maskarát rászoruló romáknak adományozza. Hogy melegedjenek.

Hát, ez volna a nagy terv. A gárdát be kell tiltani – idáig volt kiszámolva. Aztán, ööö, akkor volt fasizmus, nincs fasizmus. Ez a stratégia fényesen bevált anno a hajléktalanokkal és a koldusokkal, tudniillik be lettek tiltva, meg be lettek tiltva a szegénységkutatások is, és valóban, a szegénység engedelmesen megszűnt. Különösen meg volt szűnve a cigányság számára.

Ámde a gárdista, ha mégsem győzte meg a bírói vélemény, a továbbiakban ugyanúgy felveheti a pingvinjelmezt, és ugyanúgy lemehet helyszínelni borsodi meg középföldei falvakba, mint eddig. Egyesület híján csak rendezvényt nem tud bejelenteni, de semmiféle ítélet nem tilthatja meg, hogy pingvinjelmezben sétáljon Olaszliszkán, akár többedmagával. Ha rózsaszín bőrtangában szabad, akkor lajbiban is szabadjon, hö.

Vagy ha most kapott igazán kedvet az ellenállósdihoz, a nyilvános vonulás betiltásával, akkor vonulhat illegalitásba, játszhat partizánost, meg fabrikálhat bombát szifonpatronból. Közben képzelheti, hogy ő most valami nagynak a részese. Egy egész generációnak kimaradt az életéből az úttörősködés, zászlófogadás, laposkúszás. Egyesek Counter-Strike-ban ismerkednek a társas lövészet erotikájával, de vannak, akik a való világban szeretnének katonáskodni. Csak hobbiból, részmunkában, ahogy a horgászok vagy a veteránautósok. Őket ez érdekli, van ilyen.

Azzal is a békét véded

Ezt a társadalmi igényt nem a Jobbik ismerte fel először. Simicskó István már 2000-ben javasolta egy Nemzetőrség létrehozását, ami a profi hadsereg mellett működne. Ennek persze nem csak az az értelme, hogy a masírozni vágyók szabad vegyértékeit lekösse. Simicskó először és sajnos kábé egyetlenként ismerte fel, hogy a húszezres hivatásos sereg és a tizennégy Gripen nagyon alkalmas arra, hogy a NATO-műveletekben specialistáskodjon, meg a tévében szerepeljen vágóképként, viszont éles helyzetben közel sem elég. Nemcsak háborúban, de természeti csapások idején is szükség van néhány tízezer viszonylag egészséges férfira. Nem mikroprocesszorra, hanem magyar hímekre. Háborúban meg főleg. Ahogy az iraki és afganisztáni kaland bebizonyította, az agresszor az első néhány órában szinte veszteség nélkül szétbombázza a professzionális hadsereget, akárhány tisztjük végzett radar szakot. Viszont elég nehezen boldogul százezer félkatonával, akkor is, ha ezek a gárdisták kizárólag az AK újratöltéséhez és az RPG elsütéséhez értenek. Ha egy országnak összesen húszezer fegyverforgatója van, akkor ki lehet számolni, mennyibe kerülne lerohanni őket. Ha van a képletben ismeretlen számú gerillatömeg egy-egy szál puskával meg kézigránáttal, akkor már rizikósabb az ügylet. Ezt különben úgy hívják, hogy területvédelem, és a neonáci Svájc biztonságpolitikájának alapja, többek között. Ezért nem is próbálták megszállni az igazi nácik.

Az iraki agresszor, a világ legerősebb izomtibije egyébként fenntart egy Gárdát. Nem a Ku-Klux-Klan alapította, hanem a kormány. Feladatuk nemcsak a háborús védekezés, hanem a rendfenntartás is, olyan helyeken, ahol valamiért elszabadult a bűn. Végül is területvédelem ez, a belső ellenség ellen. Az amerikai kormány differenciáltabb gondolkodású, mint a KKK, ezért az ő Nemzeti Gárdájuk nem a négereket érti belső ellenség alatt, hanem a bűnözést magát. Akár a hurrikán nyomában kezdődtek fosztogatások, vagy gangháború aggasztja a helyieket, a Gárda ott van és segít. Homokzsákokkal és automata lőfegyverekkel egyaránt.

Nyers, darabos emberek az amerikai gárdisták, fellépéseik nem ritkán túlkapásokkal járnak. Viszont tetteikért felelnek, azokat az állam látóterében és kontrolljával hajtják végre. Ha ezek a polgárok esetleg azt vennék a fejükbe, hogy ők inkább valami fasisztoidabb milíciában szeretnének hobbikatonáskodni, azt is megtehetik. Csakhogy a Nemzeti Gárdának helikopterei, repülőgépei, tankjai és jogosítványai vannak, és így ezerszer menőbb, mint kispuskával célba lőni a magángárdában, pingvinjelmezben. A Magyar Gárdához hasonló cserkészek labdába se rúgnak az Egyesült Államokban. Ezért nem is kell betiltani őket.

Magyarországon – cunami nélkül – egész kistérségek szakadnak le a törvényről és rendről, a körzeti megbízottak néhol alig számíthatnak erősítésre – nem is provokálják ki, hogy szükség legyen rá. Inkább kitanulják a tolerancicát. Ha mégis kiszáll egy rendőrbusz a törzsi villongáshoz, a szabályszerű intézkedés után húznak elfele, és ott hagynak mindent, ahogy volt. Nem maradnak, nem szállják meg a falut napokra, hogy az összeomló rendet aládúcolják, és a bűnözőket keményen megfélemlítsék. Hogy vegyenek vissza, hogy ők ne akarják kiprovokálni az erősítést, mert az nekik rossz lesz. Erre a feladatra nincs legálisan bevethető egység. Nincs nyomozó- és kommandós task force, amely a bűnbe, törvénytelenségbe süppedt településeket szakszerűen, törvényesen, közmegelégedésre megtisztogatná.

De igény, az volna rá.

Ezt elégíti ki a Gárda, a maga maszek bumfordiságával, szalonképtelenségével, téveszméivel, fegyvertelen felvonulásaival. Be lehet tiltani, ahogy a marihuánát is be lehet. Kriminalizálhatjuk, ugyanúgy. Annál izgalmasabb lesz a kiskamaszoknak és édesapjuknak. Annál többet hoz a rátelepedett bűnözőknek. Pedig lehetne belőle zárjegyes, jövedéki termék. A törvényen innen.

––––––––––

Az írást a Pulitzer-emlékdíjas szerző közéleti blogjáról vettük át. Köszönet érte!
http://w.blog.hu/2008/12/17/az_eroszak_vege_1

Különös házasság

Ónody-Molnár Dóra

Bizarr egy döntés! Első pillantásra úgy tűnhet, az Alkotmánybíróság a melegek elleni diszkriminációt támogatja, mert megsemmisítette a regisztrált együttélésüket biztosító törvényt.

Második pillantásra aztán kiderül, hogy az Alkotmánybíróság valójában a heteró párok között alkalmaz diszkriminációt. No, meg persze egy kicsit a melegekkel szemben is.

Részletesebben: a melegek egyenjogúsítása érdekében az SZDSZ azt kezdeményezte, hogy azonos nemű párok is köthessenek házasságot. Az MSZP-nek ez túl sok volt, végül kompromisszumként létrehoztak egy új intézményt, a több európai országban is ismert regisztrált élettársi kapcsolatot. Ez a meleg pároknak sok tekintetben hasonló jogokat adott volna, mint a házasságban élő különnemű pároknak. Nem mindenben: gyereket nem fogadhattak volna örökbe. A melegek többsége jelentős lépésnek tartotta ezt a törvényt, természetesen közbülső lépésnek. A nem házasságban élő heteroszexuális pároknak is előnyös lett volna a módosítás.

A kereszténydemokraták a szeretet nevében az Alkotmánybírósághoz fordultak, mert számukra nem mindegy, hogy kik és milyen formában szeretik egymást. Az AB döntése után ők lehetnek a legkevésbé boldogok. A törvényt ugyanis megsemmisítették, de nem azért, mert a melegek közötti regisztrált élettársi kapcsolatot alkotmányellenesnek találták volna (a határozat tételesen ki is mondja, hogy a melegek esetében ez a kapcsolati forma alkotmányos), hanem azért, mert a heteroszexuális pároknak biztosít túl nagy választási szabadságot. Az AB, abból kiindulva, hogy az Alkotmányban egy mondatban szerepel a házasság és a család védelme mint állami kötelezettség, arra következtet: az együttélési formák között a házasságnak kitüntetett szerepe van, így az állam nem önmagában a házasság intézményét, hanem annak elsőbbségét is védi. Az AB szerint a regisztrált élettársi kapcsolat férfi és nő között azért alkotmányellenes, mert tartalmilag egyenrangú a házassággal, ami nem fér azzal össze, hogy a házasságnak magasabb rendűnek kell lennie.

Az alkotmánybírók úgy kétszáz évvel vannak elmaradva koruktól. Először is: szekuláris alapon elég nehezen védhető a polgári házasságnak ez a misztikus megkülönböztetése. Miért ösztönözné (kényszerítené) az állam felnőtt férfiak és nők egy részét, hogy házasodjanak, ha párkapcsolatukban egyenlő jogokat akarnak élvezni a házasságban élőkkel? Szabad emberek miért ne dönthetnének úgy, hogy ugyanolyan vagyoni természetű garanciákat szeretnének a házasság procedúrája nélkül? Miért nem marad az állam semleges a különböző együttélési formák tekintetében?

A mindennapi élet már rég túllépett a XIX. századi eszményeken. Az emberek jelentős része más kapcsolati keretek között keresi a boldogságát. Bragyova Andrást leszámítva, az alkotmánybírók a heteroszexuális párokat diszkriminálják.

Meleg pároknál éppen azért nem alkotmányellenes a törvény az AB szerint, mert nekik házasságra eleve nincs lehetőségük. Az ő hivatalos együttélésük nem üresíti ki a házasság AB által védett szentségét. Ezzel persze rögzítik azt, hogy a melegek házasságról ne is álmodozzanak. Csak hogy azt ne gondolják, éppen olyan emberek, mint a többiek.

http://nol.hu/velemeny/lap-20081217-20081217_02-37

Számítástudók felelőssége

A kormányalakítási láz (mely e sorok írásának pillanatában még javában tart) mintha mindenkit elfeledtetett volna arról, mennyi bosszúságot, felfordulást és fejfájást okozott ez a hibrid egyéni választókörzetes választási rendszer – gyakorlatilag minden szóbajöhető politikai alakulatnak, így magának a leglelkesebb támogatójának, a PD-L-nek is.
Meggyőződésem ugyan, hogy a parlamenti százalékok a hagyományos, listás rendszerrel sem különböznének lényegesen a mostaniaktól (a két szélsőjobb például pont úgy kiesett volna), az egyéni választókerületekből kikerült „győztesek” személye viszont sok esetben – mindenki legnagyobb megdöbbenésére – még köszönő viszonyba sem került az ún. népakarattal. Pedig mintha pont erre ment volna ki a játék – legalábbis az új rendszer apostolai szerint…

A nagy vesztesek közül számunkra érthető módon az RMDSZ az igazán érdekes. Az új rendszer amúgy pont a szövetségnél produkálta a legmeghökkentőbb anomáliákat, például Benedek Imre vásárhelyi képviselőjelölt csaknem 13 ezer szavazatával a mindössze 34(!) voksot szerzett Kötő Józsefnek kellett átadnia helyét a képviselőházban (be is perelte ezért a központi választási irodát). A legfájdalmasabb veszteség természetesen Eckstein Kovács Péter elveszített mandátuma: talán minden idők lehitelesebb, legkorrektebb, legkompetensebb RMDSZ politikusa hullott ki – magától értődően jelentős számú szavazattal – az új rendszer rostáján, míg más politikusok, esetenként egy évtizedet meghaladó, sikersztorinak nem nevezhető polgármesterkedés után, időszerű visszavonulás helyett „első körből” a szenátusba jutottak!

Hogyan – és főleg, miért – történhetett meg mindez?

És itt lép be az érdekes kérdés azzal a bizonyos szavazópolgári felelősséggel.
Eddig a dolog mindenki számára érthetően és roppant egyszerűen működödött: az öntudatos és felelős szavazópolgár mérlegelte a politikai ajánlatokat, döntött, majd elment szavazni.
Most viszont a – jelek szerint – nemhogy az állampolgárok kilencvenvalahány százaléka nem értette, milyen következményekkel jár a szavazólapra pecsételés, de maguk a kampány összehangolói, sőt alanyai sem fogták fel igazán, min áll vagy éppenséggel bukik a parlamenti hely megszerzése.

E sorok írója is keserűen vallhatja be magának, hogy a közszolgálati TV esti híradója alatt rendszeresen végigunatkozta azokat a perceket, amikor a bemondó inkább kevesebb, mint több sikerrel próbálta elmagyarázni a nézőknek az új rendszer mechanizmusát.
Jobb híján abban bízva, hogy választottjaink azért csak tudják, mit tesznek.
Csakhogy, ha tényleg tudták volna – értsd: legalább ők tisztességesen végiggondolták volna a rendszert – most értelemszerűen nem lenne ekkora meglepetés, na meg siránkozás a helyek elosztását illetően.

Pedig nem is lett volna olyan nagy dolog eső előtt köpönyeg alapon, előre végigkalkulálni, sőt, virtuális terheléspróba alá vetni az egészet. Harminc évvel ezelőtt az egyéni választókörzetes rendszer számítógépes modellezése egy megyeszékhely számítóközpontjának jelentős kapacitását vette volna igénybe a több hetes előzetes kutató- és implementálási munkálatokat is ideértve. Most viszont a szükséges számolásokat egyetlen nap alatt elvégezte volna a kereskedelemben kapható akár legolcsóbb asztali számítógép, így idejében kiderült volna, hogy az elképzelés kiforratlan, tökéletlen, ennélfogva – ha nem változtatnak rajta – a végén majd’mindenkinek fájni fog. Természetesen, ha az írás- illetve „számítástudók” kasztjának bár néhány képviselője vette volna a fáradságot, hogy leüljön a gép, de főleg a probléma mellé…

De nem vettük, s az eredmények beszédesek. Kolozs megye magyarsága elveszített egy szenátusi mandátumot. És igazán nem akárki személyében!

Így jobb híján mea culpa – és csak remélni tudom, hogy mindannyian tanultunk az esetből.

Kolozsváron jön a világvége

Legalábbis valamelyik honfitársunk ezzel rémisztgeti a Pasteur utcában megfordulókat, egy óriásplakát segítségével.

Vajon, ha azt írta volna ki, mint Londonban: “Valószínűleg Isten nem létezik!” (ez utóbbiról lásd itt), hány percig maradt volna a helyén az óriásplakát?

Olcsón adtuk

Épp tizenegyet mutat az óra. Mindenki a híradókat és a hírportálokat lesi, bármelyik pillanatban billenhet a mérleg nyelve az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának kérdését illetően. Azaz: kell-e a szövetség a jelenleg kormányzásra legesélyesebb PSD–PDL koalíciónak? Úgymond még nem dőlt el semmi…

Pedig szerintem már sajnos igenis eldőlt.

Az RMDSZ – függetlenül attól, hogy kormányra kerül-e vagy sem – elkövette a visszavonhatatlant. Jól tudjuk, hogy a politika nem feltétlenül erkölcsről és gerincről, hanem inkább érdekekről, alkuról és kompromisszumokról szól. Akkor hát ne nevezzük jellemtelenségnek, de sokkal inkább meggondolatlanságnak azt a könnyedséget, amivel a szövetség csuklás nélkül egyedül hagyta volna ellenzékben eddigi hűséges koalíciós társát, a liberálisokat, csakhogy kormányzati részvételért nyomulhasson (értsd: hatalomért).

Hogy mit veszített ezzel a szövetség? Eddigi legerősebb aduját: a lojális, megbízható politikai alakulat imidzsét. És ha még a kormányzati részvétel is elmarad, elmondhatjuk, hogy igencsak gyenge lapot osztottak neki cserébe…

Mi értelme az MPP-nek?

A mai Szabadság hasábjain merült fel a címben lévő kérdés. Szóval: van bármi értelme már az MPP-nek?

Markó Béla nem tudja, mi értelme van még a Magyar Polgári Párt (MPP) létezésének, tekintettel a választásokon elért eredményeikre – jelentette ki az RMDSZ elnöke szombati marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján. Markó kifejtette, elemezniük kellene a polgáriaknak bukásuk okait, azzal a „paradox és abszurd” döntésükkel ugyanis, hogy függetleneket támogatnak a parlamenti választásokon, nagyon alacsony szavazat-számot értek el.

„Én már felhívtam az MPP-s kollégák figyelmét, hogy vonják le a következtetéseket, elemezzék a helyzetet. Nem hogy sikerük nem volt, alig kaptak néhány százalék szavazatot. Az én választókörzetemben az »ellenfelem« mintegy tizedét kapta meg a rám adott szavazatoknak, de az MPP által támogatott többi független jelölt esetében is ugyanez a helyzet. Ekkora sikertelenség után elemezni kell a helyzetet, én felkértem őket, hogy jöjjenek vissza az RMDSZ-be, és dolgozzunk együtt”, idézi a Mediafax Markó Bélát.

„Nem azt akarom sugallni, hogy feloszlassák magukat, de látom, hogy pártként nem érték el céljukat, nem tudom tehát, hogy mi értelme lenne még ennek a pártnak” – válaszolta Markó arra a kérdésre, hogy úgy gondolja-e, az MPP-nek meg kellene szűnnie.

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/18642

Sikerek és aggodalmak

Bíró Béla

A választásoknak a magyar közösség számára – a nagymérvű távolmaradás ellenére is – van két rendkívül fontos hozadéka. Az egyik az, hogy a Nagy-Románia Párt kiesett, Gigi Becali „új nemzedéke” pedig be sem jutott a román parlamentbe. Mindkettő az RMDSZ-kormányzás eredményességét jelzi.

Az már önmagában is óriási teljesítmény, hogy a leköszönő kormányban már-már aggályosan túlreprezentált RMDSZ a kormánytagok és a szövetségi képviselők állásfoglalásainak, politikai attitűdjének, érzelmi reakcióinak köszönhetően nem fokozta, hanem mérsékelte a román közvélemény lappangó magyarellenes reflexeit.

Ez a teljesítmény főként akkor bizonyul rendkívüli jelentőségűnek, ha a szlovákiai helyzettel hasonlítjuk össze. Az RMDSZ-t nem csak a politikai paletta pártjai fogadják el virtuális koalíciós partnernek, olyan párt is akad, amely kormányzati feladatvállalását is az RMDSZ kormányzati részvételéhez kötné.

A liberálisokkal kialakított jó viszony még abban az esetben is meghatározó fontosságú lehet, ha – a legkevésbé valószínű forgatókönyv szerint – nagykoalíció alakul, s így a kormányalakításhoz sem a liberálisokra, sem miránk nem lesz majd szükség. Ebben az esetben is lesz egy olyan román pártalakulat, amely az RMDSZ politikai és nem utolsósorban kulturális törekvéseinek támogatójaként léphet fel a román törvényhozásban.

Azaz: a szlovákiaihoz hasonló helyzet akkor sem alakulhat ki, ha az RMDSZ kiszorul a hatalomból. Mert egészen másként hangzik az, ha egy kisebbségi követelést pusztán mi fogalmazunk meg, mint az, ha törekvéseinkhez egy román párt következetes támogatását is megnyerhetjük.

S ez még akkor is igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy a Nagy-Románia Párt parlamentből való kiesése nagyrészt annak a következménye, hogy a párt politikusainak egy része a szocialistákhoz, illetve a demokrata-liberálisokhoz szivárgott át, a továbbiakban tehát e pártok presztízsével a háta mögött próbálkozhat a nacionalista hangulatkeltéssel.

Erre ugyanis ez idő szerint – s ez az RMDSZ-kormányzás legjelentősebb vívmánya – nem sok esély van. Az RTV1 vasárnap esti választási műsorában is tapasztalhattuk, hogy bár az egyik meghívott kísérletet tett az ingerült-nacionalista hangvétel bevetésére, a politikai elemző, Cristian Pârvulescu néhány – a konszociatív demokráciára vonatkozó – mondata is elegendő volt ahhoz, hogy az illető látványos visszavonulásra kényszerüljön.

A nacionalizmus ugyanis társasjáték, csak az azonnali, maradéktalan siker esetén működőképes, a kétellyel, a racionális érvekkel, a fenntartásokkal szemben tehetetlen. Elegendő egyetlen józan hang, amely román szájból hangzik fel, hogy a vita a nacionalista eufória fellegeiből az együttélés valóságába szálljon alá.

Az RMDSZ igazi gondjai a közeljövőben sem a román–magyar viszony, sokkal inkább a magyar–magyar viszony problémáiból adódnak majd. Az RMDSZ választói bázisa ugyanis jól érzékelhetően apad. És nem azért, mert a szavazók a román pártokhoz áramlanak át (elvben lehetne, kihez, hiszen a liberálisok valóban kiérdemelték rokonszenvünket), hanem azért, mert nem is járulnak az urnák elé.

A válság legtisztább jelei a Székelyföldön, különösképpen Háromszéken érzékelhetőek, ahol voltak jelöltek, akik a virtuális választók alig több mint 15 százalékának szavazataival kerülhettek be a parlamentbe. A szórvány és az ütközőzónának tekinthető megyék (Szatmár, Bihar és Maros) szavazói voltak azok, akik megmentették a helyzetet.

A szövetség és a szavazóbázis közti kapcsolat lazulásának – az ünneplés elmúltával – mindenképpen el kell gondolkodtatnia a szövetség vezetőit. Háromszéken súlyos hiba volna a viszonylagos sikertelenségért a Háromszék című napilapot felelőssé tenni.

A lap ugyanis még annyira sem volt képes a jobboldali szavazókat mozgósítani, mint az RMDSZ a sajátjait. Háromszéken sajnos két – az idő által ideológiailag és morálisan meghaladott – érdekcsoport, a lap közvetlen támogatóinak és az RMDSZ klientúrájának küzdelme rontotta le a magyar politizálás esélyeit.

Ezen a helyzeten a felnövekvő fiatalabb nemzedéknek mihamarabb túl kell lépnie.

http://umsz.manna.ro/velemeny/sikerek_es_aggodalmak__2008_12_04.html