A király(lány) meztelen

Posted on 2009. január 21. Szerző:

16


Figyelmeztetésben részesítette a Minimax rajzfilmcsatornát az Audiovizuális Tanács (CNA) egy olyan animációs népmese-feldolgozás közvetítéséért, melyben a királylány nyakig emeli a szoknyáját egy disznópásztor kérésére – közszemlére téve mindazt, ami (szerintük legalábbis) nem kívánatos látnivaló egy kisgyermek számára. Amint az várható is volt, azonnal megindult a vita a médiában és az internetes fórumokon arról, hogy elfogadható-e még a meztelenség ezen mértéke, ha kisiskoláskorú nézőkről van szó.
Pedig az a kérdés, hogy általában miért is ne lenne elfogadható a meztelenség, sokkal izgalmasabb…


Óhatatlanul egyik kedvenc viccem ugrik be a médiabotrány kapcsán.

A részeg buzgón keresi kulcscsomóját egy lámpaoszlop alatt.
– Biztos, hogy itt veszítette el? – kérdi az egyik járókelő.
– Á, dehogy. A másik oszlop mellett esett ki a zsebemből – így a részeg.
– Akkor miért nem ott keresi?
– Ott nincs elég fény…

Poén ide vagy oda, a struccpolitika fenti – tökélyre vitt – változatának csapdájába éppen azok esnek leginkább, akiknek felelős munkájuk során a legkevésbé szabadna. Azaz: tanárok, tanítók, lelkészek, szülők, és általában mindazok, akik tekintélyes részt vállalnak az ifjabb nemzedék nevelésében.

Lássuk csak, miről is van szó.
Ha valamilyen okból úgy találtatik, hogy a nebuló szellemi érettsége még nem teszi lehetővé bizonyos dolgok felfogását, akkor

jobb híján blődségekkel ildomos beetetni az áldozatot,

mert tanítani azért csak kell valamit, ugye, és a primitív hülyeség legalább érthető. Teszem azt, egy színvonalas verselemzés már meghaladná a szintet? Sebaj, Petőfit agyon lehet ütni lánglelkű forradalmárként, aki azért esett el Fehéregyházán, mert amúgy is tervben volt neki egy hősi halál – hasonlóképpen József Attilát is, mint a huszadik század nagy költője, de főállásban proletár.

Még fonákabb a dolog, ha már nem az „ártatlan” magyar irodalom, hanem a szexuális felvilágosítás kerül terítékre – értsd kisbabacsinálás mechanizmusa. Ilyenkor már nehezebb a mellébeszélés, mert a gyermek konkrétumokra kíváncsi, de nem lehetetlen; a korlátoltság gyakran párosul figyelemre méltó leleménnyel.

Vagy ha mégsem, még mindig ott a gólyamese.

A fentiek tükrében talán nem is annyira a gyermekek szellemi színvonala itt a probléma, hanem (tisztelet a kivételnek) éppenséggel a szülőké vagy a pedagógusoké. No meg azé az intellektuális tunyaságé, ami az imént említetteket gátolja abban, hogy – elődeik gyakran minősíthetetlenül szakszerűtlen felfogásával szakítva – megfelelő kiállással válaszoljanak a nevelés ilyen szintű kihívásaira.

A változtatás irányába tett első lépésként máris érdekes lenne elgondolkozni azon, hogy tulajdonképpen mi is az a gikszer, ami megakadályozhatja a kisiskolást a meztelen emberi test látványának befogadásában? Vagy mi az, amit képtelen lenne megérteni két felnőtt – horribile dictu – intim együttlétéből? Egy négyéves, háziállatok mellett felnőtt falusi gyermek ugyanis már régóta vágja, hogy mi a helyzet a kakassal és a tyúkkal, de rendszerint ennél sokkal többet is (ha mégsem, lehet gondolkozni a kisegítő iskolán). Netán a szexualitás iránti egészséges érdeklődést (igen, már 6 éves korban, lásd az idevágó szakirodalmat) tekintjük még mindig betegesnek vagy tabutémának? Esetleg oda jutottunk volna, hogy egy elemista ne tudná,

mi fán terem a szeretet, vonzódás, szerelem, testi közelség, testi érintkezés?

Amennyiben – sajnálatos módon – ez utóbbi a jellemző, bizonyára a lassan már „államvallási” babérokra törő – ostobasággal nyakonöntött – prüdéria lenne az utolsó, ami ezen problémát orvosolni tudná. A tézis alátámasztásához kapóra jön a CNA erkölcscsőszködésének szóbanforgó gyöngyszeme: A gyerekek egészséges fejlődésére ártalmasnak találják a népmese-feldolgozások művészi szintű szexuális utalásait, az viszont már abszolút helyénvaló, ha egy rajzfilmfigurát vagy kétdimenziósra püfölnek, vagy a tizedik emelet magasságából zuhanva lapul palacsintává, de az rögtön felpattan és tovább szalad, mintha mi sem történt volna.

Félreértés ne essék, távolról sem vagyok híve annak, hogy válogatás nélkül bármiféle szexuális töltetű anyag kiskorúak (sőt, kisgyermekek) szeme elé kerülhessen. Még azt sem állítom, hogy a „mit lehet és mit nem” kérdése ökölszabály szintjére egyszerűsíthető. De azt megkockáztatnám, hogy ha például egy vizuális élmény (film, fotó, animáció) feldolgozhatatlan a túl zsenge életkor miatt, azért rendszerint nem az esetleges szexuális tartalom a felelős. Tipikus példa a pornófilm, ami nem önmagában az explicit tartalma miatt tekinthető károsnak, hanem a valóság egyik, nagy fontossággal bíró szeletének

veszélyes mértékben torz ábrázolása miatt,

amit egy kiskorú – megfelelő élettapasztalat hiányában – még képtelen korrigálni. Egy érett, aktív szexuális életet élő személynél ilyen szűrők elvileg már működnek, bár a tévéreklámok a legfőbb példa arra, hogy egy felnőtt is milyen könnyen bedőlhet a sarkítottan, idealizáltan ábrázolt világnak, és ez sokszor nagyon is valóságos önértékelési problémákhoz, sőt, depresszióhoz vezethet. (Ez vajon miért nem zavarja a prüdéria élharcosait?)

Ettől függetlenül a „védjük gyermekeinket a média gonoszaitól” típusú hozzáállás vajmi kevés a boldogsághoz, a tizennyolcaskarikák és gyermekzárak vak hiedelme pedig nem sokban különbözik anekdotabeli részegünk kulcskeresési kísérletétől. Aki olyasmit feltételez, hogy bármilyen, tiltásra alapuló módszerrel távoltartható az ún. nemkívánatos tartalom, az vagy reménytelenül naiv, vagy soha nem volt tizenéves. Az osztály vagy baráti kör hangadó figurája előbb vagy utóbb garantáltan előrukkol egy XXX kategóriás csemegével – és karika ide vagy oda, a tiltott gyümölcs vonzereje lesz az erősebb.

Az értelmesebbnek – és hatékonyabbnak – ígérkező stratégia az egyszerű tiltásnál lényegesen több bátorságot igénylő lépést feltételez: ha már diszkvalifikálni nem lehet a pornográfiának nevezett vizuális hulladék dömpingjét,

nincs mese, be kell szállni a mérkőzésbe.

És ilyen kemény ellenfél ellen csakis „témába vágó”, megfelelő mértékben explicit, de minőségi kivitelezésű, átgondolt, a „célközönség” gondolkozásmódjára és igényeire messzemenően figyelő alkotással lehet indulni.

Érthetőbben: ha alapos a gyanú, hogy a pornófilmmel való első találkozás már megtörtént, vagy mindez csak napok kérdése, nézzünk meg a kiskorúval együtt egy ugyanazon dolgokat ugyanolyan merészen, de igényesen, művészi szinten ábrázoló művet – természetesen részletekbe menő magyarázatok kíséretében. Persze szülő legyen a talpán, aki végig tudja vinni ezt a nem kevéssé kínosnak tartott mutatványt (huszonvalahány kiéhezett kamasz előtt „vizsgázó” osztályfőnökről inkább ne is beszéljünk), de ha valóban a pornográfia hegemóniáját akarjuk megverni és nem – látszatmegoldásként – magát a tizenévest, nincs sok alternatíva.
Hacsak nem feltétlen szándékunk frusztrált, bűntudatvezérelt, vakvilágba gyermekcsináló új generációt nevelni, amelyik

felnőtt korára egy aktfotó-kiállítással sem tud mit kezdeni.

A Minimax ártatlan „meztelenkedése” nyomán – az internetes fórumokon illetve blogokon – kipattant viták sajnos messze nem az általam remélt irányba mutatnak. A véleményezők döntő többsége továbbra sem mer – vagy nem is akar – kitörni a prűdség burkából, és továbbra sem érti, hogy a kényesebb témákhoz való – jószándékúnak képzelt – álszent hozzáállás pont a nem kívánt eredményhez: terhesen maradt tinédzserek tragédiáihoz, tudatlanságból és felületességből elrontott életekhez vezethet.
Szomorú iróniája a sorsnak, hogy a hozzászólások szerzői jól láthatóan a fiatalabb – így értelemszerűen nyíltabb, szabadelvűbb – korosztályt képviselik. És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa…
Jelen írást illetően sincsenek illúzióm.

Egy szó mint száz. Ha egy királylány meztelen, mindenki azonnal felkapja fejét, vezérelje bár álszemérem vagy puszta kíváncsiság. De nem látjátuk, feleim, szümtükhel, hogy a király meztelen?