»Cigánybűnözés« reloaded, avagy mi is lehetünk dogmatikusak

Parászka Boróka cigánykérdést boncolgató írásában jellegzetes görbe tükröt tart elénk – de főleg önmaga felé. Igen, ilyen az, amikor kiderül, hogy mi magunk, szabadelvűek is milyen könnyen belesüllyedhetünk saját dogmatizmusunk által szabott, merev szabályrendszerünkbe.

Az írás sok észrevétele – el kell ismernünk – nem mindennapi éleslátásról tanúskodik: a nyugat-európai bevándorlók/vendégmunkások kérdése és a cigányügy közötti párhuzam, a romák kulturális, szociális sokszínűsége (és ennek teljes figyelmen kívül hagyása az erdélyi magyar közbeszédben), stb. mind olyan aspektusok, amikre éppen ideje volt már valakinek felhívnia a figyelmet.

Amikor viszont a konkrét teendők vázolására kerülne a sor, szerzőnkből is előtörnek azok a – látszólag szabadelvűségre és az általános emberi jogokra apelláló, de lényegében drasztikusan egyszerűsítő – előítéletek, melyek valójában alaposan be tudnak kavarni egy cigánykérdés-komplexitású problémakör érdemi és igazán hatékony tárgyalásának.

Lássuk csak őket.

A cél nem a közösségek megváltoztatása, hanem az együttélési minimum kialakítása. A modus vivendi fentartása. Czika állításával ellentétben nincs „többségi értékrend”, nincs „alapértékrend”, amelyhez ki- vagy beemelni kell a romákat.

Azt a bizonyos többségi értékrendet, illetve alapértékrendet, ami szerzőnk szerint nincs, a demokratikus társadalmakban törvényességi keretnek nevezzük. És ha egy közösségen belül (ne nevezzük most őket romáknak) a lopás, a hazudozás és az állatkínzás kulturális színfoltnak számít, akkor bizony nem ússzuk meg az illető közösség megváltoztatása nélkül, ugyanis az a bizonyos együttélési minimum egyszerűen nem alakítható ki. De erről bővebbet a továbbiakban.
Hasonlóan felületes megközelítésről tanúskodik az alábbi passzus is:

Ha „integrálni” akarjuk a romákat, akkor az integráló társadalmon kell változtatni. A hiba a mi készülékünkben van.

Írása befejező részében a szerző Czika Tihamér publicisztikájával is vitába száll, de érveléseiben a cikkünk elején említett előítélet továbbra is tetten érhető:

a roma gyerekeket törvényt sérteni tanítják a szülei – állítja a cikk szerzője, de állítását nem tudja, és nem lehet bizonyítani. Etnikailag sem az erkölcs, se az erkölcstelenség nem kódolható. Ezt a fajta általánosítást diszkriminációnak hívja a törvény, és tiltja.

Ezt hívják szörnyű egyszerűsítésnek. De ha mi, liberálisok be is dőlünk a dolgok ilyetén szőnyeg alá seprésének (az emberi jogok szellemében, ugyebár), remélhetően a szociológusok nem fogják elkövetni ugyanezt a hibát. Amennyiben bár néhány százalék korreláció kimutatható a szülők által törvénysértésre tanítás és a roma családok között, ott probléma van, ami azonosításra és – a lehetőségek szerint – kezelésre vár. Pont. Nem magyargárda-stílusban, hanem ésszel és szakszerűen.

a cigány nő sosem érti meg, miért jó, ha nem hét, hanem csak két gyereked van – írja Czika, aki nem érti, hogy nem dönthet arról, hogy hány gyereket vállal a roma (magyar, román stb.) család. Etnikai alapon dönteni arról, hogy mely közösségnek milyen népszaporulat engedélyezhető, egyenértékű az etnikai tisztogatásra való felbujtással.

Nos, valóban, Czika tényleg nem dönthet erről – amúgy nem is derül ki a kontextusból, hogy dönteni akart volna. A demokratikus állam viszont – nemzetközi nyomásra például – minden további nélkül dönthet arról, hogy a 2-3 gyerekes családokat favorizálja, teszem azt, a 7-8 gyerekes családok ellenében. Nem etnikai alapon, és nem népszaporulat „engedélyezése” formájában, ez durva ferdítés. Hanem egyszerűen csak úgy, hogy felhívja a párok figyelmét a családtervezés előnyeire, esetleg a negyedik gyerek után már nem folyósít gyermekpénzt. Tévedés ne essék, ez kábé annyira antidemokratikus, mint a cigaretta luxusadóztatása. Egy olyan földgolyón, amelyik a fenntartható fejlődés szempontjából legalább tízes nagyságrenddel népesedett túl…

a roma nő képtelen betartani a pontos időt – áll a vitatott cikkben – és újra itt a kérdés: hol a felmérés és statisztika a roma nők időbeosztásáról?

Ha tényleg annyi pénzünk lenne elszállt kutatásokra, felmérés és statisztika is lenne. De ezt a pénzt talán értelmesebb lenne oktatási programokra fordítani, ami legalább a következő generációnál tényleg fölöslegessé tenné az effajta statisztikát.

a roma nőt a férje irányítja – a roma nők jogainak kérdése valóban problémás, mert nagyon sok roma közösségen belül rossz a nők esélyegyenlősége, rosszabb, mint a nem roma társadalomban. Tegyük fel a kérdést: van-e jogunk beleszólni a roma (muszlim, ortodox román stb) közösségek ilyetén szerveződésébe? És hagyjuk is nyitva a kérdést, bár könnyen adódnak a válaszok. A személyes és közösségi identitás védett Európában, ezért sem pro sem kontra nem törhetünk ebben a kérdésben pálcát.

Nos ez a kérdésfelvetés valóban a liberális eszme egyik sarokköve. Engedtessék meg, hogy a közismerten liberális, Pulitzer-díjas Tóta W. Árpádtól idézzek:

És ha úgy dönt, hogy ő ahhoz a közösséghez csatlakozik, amelyik megengedi a más uborkájának ellopását vagy az útonállást, akkor azt tiszteletben kell tartani. Ez az ő önmegvalósítása. Pro-choice. Hát nem, kedveském. A „társadalmi együttélés szabályait” úgynevezett törvényekben rögzítjük. Ebben benne van például a más uborkájának védelme, az útonállás tilalma, meg az iskolakötelezettség. Azokat, akik a törvényenkívüliséget választják, egyáltalán nem kell az államnak támogatni, vagy akár elviselni, annyiban hagyni. A betyárnak sose járt segély.

Ha van olyan szubkultúra, amelynek szabályai szerint polgártársaink kirablása, megkéselése vagy meglopása elfogadható, akkor azt nem kötelességünk partnernek, multikulturális színfoltnak, megőrzendő értéknek tekinteni. Azt a szubkultúrát fel kell számolni. Ahogy a bűnszervezeteket, a közveszélyes szektákat, a pedofilhálózatokat. Felvilágosítással, oktatással, esélyteremtéssel megelőzve a bajt, és erővel, szigorúan odacsapva, ha már bekövetkezett. A menthetőknek pedig mutatni a kiutat, és sürgetni őket kifelé.

Kulturális meghatározottságról beszélni valamivel kisebb túlzás, mint genetikairól.

De még az is hülyeség. Magatartásminták vannak, determináció nincsen. Ha az afrikai bevándorlónak a fejébe verik, akár elrettentő példával, hogy errefelé nem hadonászunk bozótvágó késsel, akkor egy idő után leszokik róla, és a gyereke lehet akár Barack Obama. Ha nem verik a fejébe, ha a machetés rablást kulturális performansznak tekintik, akkor nyilván úgy marad.

Idézet bezárva. Tanulság: amíg a Boróka által említett közösségek egyik alapvető, alkotmányba is foglalt jogot, a női esély- és jogegyenlőséget  kérdőjelezik meg, méghozzá bicskanyitogató módon, addig aligha hiszem, hogy se pro, se kontra nem törhetünk pálcát. A törvényeknek megvan ugyanis a kellemetlen tulajdonságuk, hogy jogállamban szigorúan betartandóak, és maximum alkotmánybíróság elé lehet küldeni őket, ha nagyon igazságtalannak bizonyulnak. De pont az esélyegyenlőséget illetően kétes, hogy szerzőnk alkotmányosságot kezdjen firtatni…

ki kell emelni a roma gyermekeket a törvénysértő és alapvetően hátrányos szociális környezetből – írja Czika. A roma közösségekre azonban nem mondhatjuk sem azt, hogy törvénysértők, sem azt hogy hátrányos szociális környezetet biztosítanak (lásd az eddigieket).

Rendben. Ne feszegessük, hogy a roma közösségek mennyire törvénysértőek és mennyire nem, de ha már szavakon lovagolunk, akkor lovagoljunk a szavakon. Cseréljük le a ‘roma’ jelzőt valami semlegesre, pl. ‘kisiskolás’-ra: „ki kell emelni a kisiskolás gyermekeket a törvénysértő és alapvetően hátrányos szociális környezetből.” Ebből természetesen az következik, hogy azok a közösségek, ahol kisiskolás gyermekeket nevelnek, egytől egyig törvénysértők, illetve hátrányos szociális környezetet biztosítanak, nemdebár? Még egy elegáns húzás, még egy „kipipált” probléma…

Egy szó mint száz, azért mindenképp örvendetes, hogy érdemi vita körvonalazódik – és ebben nemcsak Czika Tihinek és Borókának, de még Béfé meglehetősen ellentmondásos legújabb „békájának” is csak köszönettel tartozhatunk, hiszen alaposan sikerült felpiszkálniuk az indulatokat.
Kérdés, hogy megússzuk-e az érdemi változtatásokat is a liberális dogmák merev keretei között. Attól tartok, hogy nem – de a rugalmasság, a dolgok átgondoltabb megközelítése nem feltétlenül jelent alapvető emberi jogoktól való eltávolodást.

Tegyük hozzá: szerencsénkre.

Autonómia vagy grandománia?

Sajátos ötlettel rukkolt elő a Limba Cailor blog egyik hozzászólója: a Székelyföld autonómiájáról folyó vita kapcsán azon félelmének adott hangot, hogy Székelyföld „függetlenségét” más, magyarlakta régiók (példának okáért Partium) önrendelkezése követheti, egészen addig, amíg valahogy csak kitriblizi az erdélyi magyarság azt a bizonyos „folyosót” a határig – onnan pedig már csak egy lépés az anyaországhoz való csatlakozás…

Mivelhogy a fenti gyöngyszemhez kapcsolódó észjárás már unalomig ismerős, nem is az az igazán érdekes, hogy juthatott ilyesmi eszébe a tisztelt hozzászólónak, hanem, hogy egyáltalán miért is foglalkoztatja őt – és sokan másokat – oly intenzíven a határrevízió kérdése? 

Hasonló esetekben amúgy a magyar hozzáállás is mondhatni sablonos. Rendszerint kétségbeesett tiltakozásban merül ki, hogy márpedig mi nem vagyunk olyan rosszak, eszünk ágában sincs ártani az ország területi egységének – és érdekes módon maga a naplóbejegyzés szerzője is szemérmesen félreáll a magasra dobott labda útjából. Pedig ha illetékeseink

nem pont ugyanazt csinálnák, mint román ajkú „bosszantóik”,

azaz érzelmileg túlfűtötten, a dolog racionális vonzatait elegánsan szőnyeg alá seperve próbálnának reagálni, hanem saját fejüket használnák, izgalmas nézőpontokra derülhetne fény.

Először lássuk, mi is a helyzet a (határ)revíziót illetően. Magával a revízió szóval a tömbházlakásban élők nap mint nap találkozhatnak, a liftre szerelt kis fémtábla formájában: „data următoarei revizii” (a következő revízió időpontja). Eszerint a karbantartó szakember is egyfajta revizionistának tekinthető: a felvonó időszakos felülvizsgálatát (revízióját) feltétlenül szükségesnek tartja – még akkor is, ha legtöbbször

tulajdonképpen semmi változ(tat)ás nem történik a rendszerben.

Magyarán, önmagában a kifejezésben nincs semmi ördöngős – egy bizonyos helyzet, állapot (időszakos) újragondolását, ellenőrzését jelenti, lehetőséget teremtve az esetleges (tehát távolról sem mindig esedékes!) módosításnak, korrekciónak.

A mai határokat a második világháborút követő békeszerződések alkalmával módosították legutóbb, azóta folyamatosan tabutémának számít nemhogy a döntés megkérdőjelezése, de egyáltalán a probléma felvetése is. Pedig – amint a fentiekben kifejtettük – a puszta újragondolás nem feltételezi a változás szükségességét, sőt. Esetünkben a határok nagyvonalú ide-oda tologatása lehet, hogy maguknak az érintett együttélő nemzetiségeknek sem lenne a legszerencsésebb megoldás. 

Tegyük fel például, hogy a „jótündér” EU egyszer csak leszakítja a többségükben magyarlakta területeket az ország testéről és Magyarországhoz csatolja.

Na bumm és akkor mi van,

kérdezhetnénk hamarosan, a kezdeti eufória(?) lecsengése után. Valóban, miért is akkora pláne az anyaországhoz való csatlakozás?

• Azontúl nem Bukarestbe ömlene a helyi gazdasági egységek által kitermelt pénz, hanem Budapestre.
• Az erdélyi magyarság nagyobbik része politikailag, gazdaságilag és társadalmilag részévé válna egy olyan közösségnek, mely
  • döntő többségében magyar ajkú ugyan, de attól még egy szabadeső gazdaság távolról sem boldog tulajdonosának mondhatja magát, és a válságból való kiutat a ország gyakorlatilag kettészakadását eredményező politikai csatározásokban meg egymás kölcsönös gáncsolásában látja. Hab a tortán, hogy a közösség vezetői nemcsak hogy inkompetensek, de már finoman szólva le is járatták magukat, és helyüket az újabb parlamenti ciklusra borítékolhatóan még inkompetensebb és önmagukat finoman szólva még inkább lejárató csapat fogja átvenni;
  • az utóbbi száz évben semmiféle helyi (neadj’isten területi) autonómiára való hajlandóságot nem mutatott, még ezek egykori hagyománya is kiveszőfélben van a köztudatból, kisebbségvédelmi téren pedig még azt a nyavalyás kisebbségenkénti egy parlamenti helyet se hajlandó törvény által szentesíteni.

Pedig az erdélyi magyar kisebbségnek – szerintem legalábbis – inkább a következőkre lenne szüksége:

• helyi erőforrások helyi szinten való menedzselése;
• közösséget érintő kérdésekben közösségi szinten történő döntés;
• törvényes keret arra nézve, hogy – a prefektusi tisztséget leszámítva – minden állami költségvetésű vezető pozíciót csakis helyi szavazás útján vagy versenyvizsgával lehessen elnyerni – különös tekintettel például a rendőrségre;
• anyanyelvhasználat garantálása a közügyekben illetve igazságszolgáltatásban;
• kisebbség nyelvén értő hivatalnokok;
• feliratok kisebbség nyelvén, közpénzből való finanszírozással;
• teljes oktatási hálózat magyar nyelven, önálló magyar egyetemet ideértve;
• anyanyelvű kultúra arányos, közpénzen történő támogatása.

Nos, a fenti pontok mindegyikére a területi autonómia (nem etnikai alapú, hiszen a kettő együtt fából vaskarika: nemcsak településeket, de hálószobákat is kettévágna) bőven elégséges – sőt, optimális – megoldásnak számítana. Anélkül, hogy határmódosításokkal piszkálnánk a hazai és nemzetközi kedélyeket.

És ezzel mindkét fél felelős gondolkodói nagyon is tisztában vannak,

valamint azzal is, hogy ez a szemlélet Románia területi integritását vajmi kevéssé csorbítaná.
Akkor pedig miért annyira lerághtatatlan csont a Romániától való elszakadás illetve a Magyarországhoz való csatlakozás – egyik részről támadó, másikról védekező pozícióból?

Amilyen meglepő a válasz, pont olyan egyszerű. Mindkét fél – tudat alatt legalábbis – továbbra is impozáns, erős, befolyásos, büszke országban gondolkozik. Elvégre jó érzés „nagy” nép fiának lenni, nemdebár?

Az már csak a senkit és semmit nem tisztelő cinizmusomnak tudható be, hogy a nemzeti grandomániáról az Amerikai Egyesült Államok jut eszembe. Hatalmas, büszke ország,

még a disznóólakon is nemzeti lobogó lengedez,

éppen csak egy összeomlás-közeli gazdasággal, bolygószerte alig leplezett közutálattal, keresztény fundamentalizmussal, össznemzeti paranoiával, ebből kifolyóan emberi jogok durva megerőszakolásával, valamint eszement háborúk csillagászati költségvetésével küszködik – és jöhet Obama vagy akárki, igazán nem az a hely, ahol szívesen élne az ember az elkövetkezendő néhány évben.

Másik póluson pedig ott van Európa két sikersztorija: Finnország és Szlovénia. Mindkettő jelentéktelenül kis nép, a finnekről legfeljebb a Nokia, a szauna és esetleg Sibelius juthatna eszünkbe – a szlovénekről még ennyi sem. Egyik alig emberöltő alatt, nyomorból, orosz fennhatóság(!) alól küszködte fel magát az Európai civilizáció, demokrácia, emberi jogok és jólét bástyájává, másik szinte észrevétlenül, néhány év alatt suhant át az egykori véres Jugoszláviából az EU középmezőnyébe. Pedig egyiknek sincsenek Nobel-díjas tudósai, nagy költői, világszerte olvasott írói, nemzetközi hírű sportolói,

urambocsá’ Attila- vagy Burebista-kaliberű történelmi személyiségei,

még csak (több)ezeréves múlttal sem büszkélkedhetnek. Jelenük és jövőjük van mindössze, de az nem akármilyen. És – nem utolsósorban – náluk nacionalista hőzöngés helyett inkább a legjobb értelemben vett szerénység, illetve alázat dívik, na meg persze az ésszerű, hatékony munka, ami nélkül nem is tudtak volna országot építeni.

Mért nem vagyunk képesek abbahagyni mi is a nemzeti rongyrázást „şi de o parte, şi de alta”*, levetkőzni a – párbeszédet és cselekvést bénító – tudatalatti nacionalista beidegződéseinket, és végre-valahára nekilátni a nem feltétlenül hatalmas és dicsőséges, inkább egyszerűen csak élhető – és pont emiatt szerethető – haza megteremtésének?

________________
* a.m. Mindkét részről egyaránt (rom.) – udvariasan semmitmondó médiasablon

A hitelválság – közérthetően

Ez a videó azoknak szól, akik nem pénzügyi szakemberek és meg szeretnék érteni, hogy miért jutott ide a világ ahol most van. Vagyis mindanyiunknak, kik laikusok vagyunk a témában. Jonathan Jarvis kisfilmje a Crisisofcredit.com – ról:

A lényeg 2 szóban: kapzsi bankárok felelőtlen módon adtak kölcsönöket felelőtlen embereknek a gyors meggazdagodás ábrándjában. Aztán egyszer csak a felelőtlen emberek nem kezdték visszafizetni a kölcsön-részleteket. Ez a pénzhiány aztán végigment az egész rendszeren, megbuktatva azt.

Beszélgetés egy honlap margóján

A: Ezek a gyerekek a Partiumi Egyetem média szakának a tanulói. Felismerem a feladatokat, amire készítik a képeket
A: Fasza. Mire is kell erdmagyar egyetem?
A: Kampánymunkás-képzésre.

B: De hogy ismered fel a feladatokat, amelyekre készítik a képeket?

A: A talált tárgy például. Ezek ilyen képzőművészeti kategóriák és feladatok fotósoknak.
A: Találsz egy képet, kezdj vele valamit.
A: Látszik a képeken, hogy ezek ilyen képszerkesztési gyakorlatok.

B: Éljen az erdélyi magyar csúcsértelmes kampányszakmunkás képzés!

»Cigánybűnözés«

A magyar szélsőjobb kedvelt szókapcsolata lassacskán itthoni terminológiánkba is kezd átszivárogni – mondjuk, nem ez az első kifejezés, amit oly lelkesen importáltunk a higgadtnak és toleránsnak már régóta nem nevezhető anyaországi közbeszédből. A roma nemzetiségű elkövetők késelésében elvérzett, neves román kézilabdázó halála szomorú ürügyet kínál a fogalom – és összefüggései – figyelmesebb körüljárásához.

Ritka eset, hogy a hazai és a magyarországi sajtó ennyire egy húron tudjon pendülni egy, akár román–magyar vonatkozásúnak is felfogható híranyag tekintetében. Valóban, Marian Cozma halála fájdalmas veszteség mind a román, mind a magyar kézilabda számára – előbbiek a válogatott, utóbbiak a nemzeti és európai bajnok klubcsapat alapemberét sirathatják a tragikus esemény következtében. Ámde a tehetséges játékos érdemei és a gyilkosság brutalitása mellett harmadik csomópontja is van azon bizonyos húr által keltett rezgésnek: nevezetesen, hogy a tettesek roma nemzetiségűek.

Kérdés, hogy tényleg szempont az elkövetők cigány nemzetisége?

A konzervatív válasz borítékolhatóan egyszerű: „naná, hogy igen!” Nem kevésbé a liberális, amelyik „a bűnnek nincs nemzetisége” klasszikus szlogennel ütni agyon a dolgot.
A szakmabeli már feltehetően jóval több pragmatizmussal – no meg bölcsességgel – kezelné a kérdést. A vérbeli szociológus ugyanis gyakran egy-két százaléknyi korrelációban is kutatásra, felülvizsgálásra érdemes törvényszerűségeket szimatol – és távolról sem kell briliáns elme ahhoz a megállapításhoz, hogy a cigányság és a bűnözés esetében már nem csupán százalékocskákról van szó. Magyarán, a cigányság körében a bűnözési ráta szignifikánsan magas. Ha nem így lenne, egyszerű diszkriminációnak tekinthetnénk a tettesek hovatartozásának kihangsúlyozását, de így

semmiféle PC (politically correctness) nem seperheti a szőnyeg alá,

hogy húsbavágóan valós, nemcsak kutatásra és felülvizsgálásra, de sürgős megoldásra váró problémák állnak a dolog hátterében.
Mivelhogy konkrét, mellébeszélés nélkül körülírható jelenség esete forog fenn, rasszizmus, magyargárda és társai ide vagy oda, a cigánybűnözés kifejezés – legalábbis terminus technicusként – talán nem is annyira indokolatlan.

A baj ott kezdődik, amikor a ‘cigánybűnözés’ fogalma beszabadul egy olyan köztudatba, mely amúgy is társadalmi, faji, nemzetiségi, vallási meg szexuális előítéletek egész tárházával küszködik – és főleg egy olyan médiaközegbe, ahol majd’ minden előfordulása a

„cigány = bűnözés” alapeszméjű szörnyű egyszerűsítésre játszik rá.

Így az elvileg pusztán szakkifejezésnek – a cigány közösségek sajátos helyzetéből, életkörülményeiből, mentalitásából fakadó bűncselekmények megnevezésére – szánt szintagma egyből határozott rasszista felhangra tesz szert. És az egyesek által „cigánykérdésként” számontartott problémahalmaz méltányos – meg főleg empatikus –  megoldáskísérlete helyett zárul a kör: a köztudat minden cigányban potenciális törvényszegőt lát, erősödik a hátrányos megkülönböztetés, és ezzel a szegénység, iskolázatlanság fokozása, így a kitörés ellehetetlenítése, ami – legyen dacból, frusztráltságból vagy egyszerűen csak a megélhetésért – ideális táptalaj a bűnözés erősödéséhez.

Pedig – ha a tényleges megoldás nehéz, költséges, körülményes és hosszantartó folyamat is – maga a koncepció pofonegyszerű.
A bűnözés kiváltó okainak eredményes kezelése társadalmi probléma, ami a cigányság egészét érinti – legyen szó célzott, hatékony szociális támogatásról (nem holmi odavetett gyerekpénz formájában, ami struccpolitikának elsőrangú ugyan, de tisztességes megélhetést még nem nyújt, a munkakedvet viszont már nagyon nem serkenti), értelemmel átgondolt iskoláztatási programról, vagy akár pozitív diszkriminációról is a munkahelyi elhelyezkedést illetően (a munkáltatók általános és mély előítéleteinek ellensúlyozásaképpen).
Magának a bűnözésnek a kezelése viszont igazságügyi probléma, ami

a büntetés-végrehajtást illetően kizárólag az elkövetőt terheli.

Még akkor is, ha történetesen roma az illető. És – visszautalva a Marian Cozma-ügyre – határozottan rímel erre a magyarországi roma közösség azonnali és kategorikus elhatárolódása a bűncselekménytől. 
Bár evidencia, de külön kihangsúlyozandó, hogy ide tartozik az ártatlanság vélelme is…

Nagyon nem jövök rá, mi annyira megemészthetetlen a fenti gondolatmenetben a hatóságok számára. A cigányprobléma kezelése felsőbb szinteken ugyanis kétkulacsosságban merül ki, amikor is a hatalom szócsövei (lásd bizonyos médiaorgánumok) maximális hangerőn cigányoznak, de „éles helyzetekben”, roma vonatkozású súlyosabb incidensek (bandaháború, maffiózók, vasutak meg autópályák biztonsági berendezéseinek ócskavasként történő értékesítése) esetén a rendőrség illetve csendőrség többnyire tehetetlen; megfelelő apparátus, no meg a politikai akarat híján mondhatni szemérmesen ódzkodnak a határozott, szakszerű, törvényes, közmegelégedésre szolgáló megoldástól.

Éppen ezért lenne szükséges nyíltan, józanul, tabuk nélkül (köz)beszélni a cigányságról és annak problémáiról. Még akkor is, ha sokak szerint jóval könnyebb és kényelmesebb egyszerűen csak cigányozni.

Sarki autó

Sike Lajos

Úgy látszik, minden románok elnökének Szász Jenő sokkal rokonszenvesebb, mint a legfelsőbb magyar közméltóság, amit viszont nyíltan kimutatni a diplomáciai szokásjog szerint – egyenesen surmóság.

Băsescu a legfőbb és legvitézebb erdélyi polgárnak azt mondta, hogy a Székelyföldnek és Székelyudvarhelynek akkor lesz autonómiája, amikor Caracalnak, Sólyom Lászlónak pedig a reményét is megtagadta, amikor odavágta: soha!

Másokkal együtt magam is elgondolkoztam: ezek után még mit lehetne tenni a sikeresebb autonómiaharcért? Ha napjainkban is érvényes az a történelmi tapasztalat, amely szerint mindenkit a saját fegyverével lehet meghódítani, akkor bőven maradtak eszközeink. Például az ajándék, figyelmesség, románul csubuk, spága, amit állítólag a törökök plántáltak a két román fejedelemségbe, mert ott addig minden a tízparancsolat és a magas erkölcsiség szellemében zajlott.

Vajon mit szólt volna Băsescu az autonómiáról, ha Budapesten egy vadonatúj dunai luxushajót ajándékoznak neki, mondjuk ilyen felirattal: „Imperium Traianus”? Alapvető nemzeti érdekről lévén szó, minek riadnánk vissza akár az olyan hálószobás eszközöktől, amelyeket a románok Trianonban sikeresen vetettek be, hogy övék legyen Erdély! (Állítólag még az öreg Tigris, vagyis Clémenceau ágyába is dugtak egy-két örömlányt.) Fél sikert jelenthetne a székely területi autonómiának, ha utólag kiderülne, valójában székely lányok voltak!

Persze vannak szelídebb, hosszabb ráhatást igénylő eszközök is. Ezek egyikét a kiváló székely alpinista, Tulit Zsombor [eredeti anyagban itt és a továbbiakban is hibásan Zsoltként szerepel – a szerk.] tette közkinccsé a napokban a sajtóban, főképpen a Duna TV-ben. Zsombor kérdezetlenül is mondta, hogy az Északi-sark legmagasabb jéghegyén kis csapatával (amelynek volt román tagja is) az autonómiáról beszélgettek.

Alkalmasint ez még a mínusz 50 fokos hideg leküzdésénél is fontosabb volt számukra. Csakis úgy lehet komolyan foglalkozni dolgokkal, ha minden más, akár a létünket veszélyeztető körülményt kizárunk.

Íme, a példa és a megoldás: ha román barátainkkal a hegyekbe, futballmeccsre, tengerre megyünk, ne az időjárásról, a fociról, a vízről, hanem az autonómiáról beszélgessünk! S lehetőleg teremtsünk erre minél több alkalmat.

Például székelygulyás, kürtőskalács, köménymagos pálinka és hasonló partik rendezésével. Mert Zsombinak végtére is igaza van: az autonómiáról nem önmagunkat, hanem a románokat kell meggyőznünk. Ugyanis azt nem a váradréti püspöki templomban, még csak nem is a vásárhelyi Bernády-házban kell megadják, hanem a román parlamentben!

http://umsz.manna.ro/velemeny/sarki_auto_2009_02_06.html

Nappali álom reggeli merevedéssel

Önöket olvasva

óhatatlanul elmúlik az a nappali merevedésem, amelyhez nekem nincs szükségem se Tőkés Lászlóra, se Markó Bélára, tudniillik elemi fizológia, és nappali álom képek ülik meg agyam, pereg a film: Kukkori és Kotkoda meséjének valahányadik epizódja.

Már önmagában a bevezető zeneszám: „nagytaréjú cifra tollas kapirgáló egyedek (…)/kotkodács, kotkodács egy kis jó árulkodás/jól esik ám a zúzánknak jobban, mint a kendermag” sem szorul különösebb átírásra, hogy a jelen helyzetre ráhúzzuk, így nagytotállal folytatódhat az álom.

Nagytotál: valahol a kép közepétől kicsit jobbra, kicsit balra (kinek hogy tetszik) alig kivehető szerencsétlen szemétdomb, rajta két alig kivehető kiskakas (Kukori és Kopasznyakú, avagy…hagyjuk) heves hetvenkedésben, szemétdomb körül alig kivehetően egy rakás baromfi.

Ráközelítés: két kiskakas ugyanazon földigiliszta más-más végét cibálja, giliszta közepe nem látszik, baromfiak szurkolnak, szurkolnak, szurkolnak. Szurkolásnak semmi erdeménye, giliszta kitart, közepe nem látszik, rendezők idegesen forgatják a szövegkönyvet, nézik a borítót, rajta nagy betűkkel VAGY-VAGY, és ehhez még bele se kellett volna lapozni. Pedig ha valaki belelapozott volna a szövegkönyvbe, vagy esetleg a szurkoló baromfiak agytekervényeit venné górcső alá, SEM-SEM helyzetre jönne ki a statisztikai görbe csúcsa.

A kakasok meg dolgoznak, izzadnak keményen a gilisztarángatásban, nem élvezik, de hivatali kötelesség és a hivatal, az HIVATAL, a megrendelő, az MEGRENDELŐ. És mi „Dolgozni fogunk! Dolgozni fogunk!”, adják elő drámaian a munkát, mint Szonya Csehov Ványa bácsi darabjának a végén.

A baromfiak pedig e „sem-sem”-ben, humortalanul, kockavetéssel döntenek, és ez lényegtelen különbség, hisz a nappali álomfilm csak pereg, csak pereg.

[ez az írás a Transindex Wélemény rovatának lett postázva, de a viccesség hiányára hivatkozva közlését nem vállalta a szerkesztő]

Nincs de!

Az első videó azoknak szól, akik újra és újra hajtogatják, hogy a jó székely/magyar ember iszik. Az erdélyi magyar/székely világban népszokás által intézményesített alkoholizmus fenntartóinak üzenjük, hogy:

A második videó meg szóljon azoknak, akik azt hajtogatják, hogy jó hagyományos erdélyi magyar/székely kajánál nincs jobb és egészségesebb. Az erdélyi magyar/székely világban népszokás által intézményesített egészségtelen táplálkozás fenntartóinak üzenjük, hogy:

A Nincs de kampány a magyarországi médiaunió projektje. Nekem nagyon tetszik. Ha neked is, küldd tovább a bejegyzés linkjét. Ezt inkább érdemes, mind a sok kuruzslós önmegvalósító powerpointot, amit naponta kapsz. Talán hasznos is lehet

Itt a kampány bevezetőfilmecskéje:

Amint megjelennek az újabb epizódok, folytatjuk

A középszer rémuralma

A címadó szószerkezet egy temesvári író-házaspár tudományos-fantasztikus sorozatának talán legjobb darabjából, a Gubólakókból* származik. Bár kamaszkorom utolsó éveinek kedves olvasmánya valójában a totalitárius diktatúrák (akkori lehetőségekhez mérten) vitriolos szatírája, nekem mégis a hónap elejére beharangozott kolozsvári nemzetközi leszbikus fesztivál ellen indított internetes aláírásgyűjtés kapcsán elevenedett fel a rég olvasott történet. Hiába na, jelek szerint a középszerűség díszpéldányai nemcsak a kommunizmusban diktáltak emberi sorsokról, de napjainkban is…

 Ők a demokratikus „többség”. S bár a könyvbeli utópisztikus rendszerben mindenkit, aki valamilyen módon – főleg képességei tekintetében – kilógott a szürke tömegből, explicit módon, karhatalmilag bélyegeztek abinak (vö. aberráns), a mediokritás hatalma a legnemesebbnek tartott demokrácia keretei között, minden (rendőr)állami szabályozás nélkül is kiválóan működik. Sőt. Az általában vett közösségnek, mely rendszerint megmaradása érdekében mindent megtesz, hogy konzerválja önmagát, nem érdeke, hogy a populáció „gauss-görbéjének” változással, netán az egyensúly felborításával fenyegető „végpontjai” meghatározó szerephez juthassanak a társadalomban.

Sem a selejt, de főleg nem a kiemelkedő egyéniség.

A szürkeállomány nélkül elképzelhetetlen újítások mondjuk létszükségletei a közösségnek – hiszen ki ne szeretne korszerűbb kocsit, nagyobb tévét, trendibb ruhákat meg hatásosabb gyógyszereket –, így a különleges képességű egyéneket is kénytelenek megtűrni, de a középszerre alapuló berendezkedés őreinek azért megvan a gondjuk rá, hogy a zsenik – küldetésük teljesítése közben – nehogy a kelleténél veszélyesebb mértékben bontogathassák szárnyaikat.

A középszerűség ezen önszabályozó mechanizmusa gyakorlatilag már a legszűkebb értelemben vett csoporton (családon) belül, az anyatejjel együtt ivódik az emberpalántába, de első evidens jele a tágabb közösséggel való első találkozáskor, az óvodában mutatkozik. Kinek ne lennének emlékei az első óvodai durva csúfolódásokról, kiközösítésekről, megbélyegzésekről – akár a csúfoló, akár a csúfolt, akár az elfojtott dühével tehetetlenül szemlélő minőségében. Ha szemüveges, vörös hajú vagy balkezes – azért; de ha túl kövér vagy túl sovány, túl hosszú vagy túl rövid hajú, túl magas vagy túl alacsony, túl okos vagy túl buta, akkor azért. Több se kell annál, hogy valamilyen módon kilógj az átlagból! A Középszer már középcsoportos korában is ösztönös félelemérzettel (és az ennek közvetlen folyományakénti agresszivitással) viszonyul a langyosan kényelmes létét potenciálisan veszélyeztető Mássághoz – említeni is fölösleges, hogy

a csúfolódók vajmi ritka esetben kerülnek ki a majdani lángelmék közül.

A mediokritás meghatározó dózisát az iskolai évek alatt adagolják be az óvodában már megfelelőképpen előkészített átlagpolgárjelöltnek. A kiemelkedő képességet lehet ugyan kirakatban mutogatni, de az igazi kedvenc mégiscsak az, aki valahogy megtanulja, de nem tesz fel kényelmetlen kérdéseket és a tanultak továbbgondolásával sem zavarja tanárai nyugalmát. Ez a megfelelő időszak a társadalmi előítéletek, a nyájszellem, az egyéni ízlést mellőző, vakbuzgó divatkövetés – de ezzel együtt a nemzeti és vallási fundamentalizmus megalapozásához is. Legyen az magyar vagy román, katolikus, protestáns vagy ortodox.
Az oktatási folyamat vége fele már bevetésre készen áll a mindennapi életben egész tűrhetően boldoguló középszer – bár ez többnyire jellemzően evés-ivásban (és italozásban), rongyrázásban, gyermekcsinálásban (és -verésben), hírességek és szomszédok kipletykálásában, valamint buzgó templombajárásban merül ki. Aki viszont minden új, szokatlan helyzetre, fejlődésre, szemléletváltásra, értékrend-módosulásra józan mérlegelés helyett ösztönszerű, görcsös ellenkezéssel reagál. Quod erat demonstandum.

Vajon ez csak „nemakarom”-ot jelent, vagy tényleges szellemi impotenciát?

Különösen szép – és főleg találó – vizuális hasonlattal próbált rávilágítani a Discovery Channel egyik, fejlődéslélektanról szóló ismeretterjesztő adása a tanulás illetve gondolkozás mechanizmusáról: a dokumentumfilm az emberi elmét homokos tengerparthoz hasonlította, ahol a megismerés folyamata egyre szélesebb és mélyebb ösvényeket vág a homokba. A (rendszerint eleve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösség szűrőjén keresztül érkező) további információk feldolgozása, „lecsapódása” már ezen meglévő ösvények mentén történik – és minél kitaposottabb az unalomig alkalmazott gondolati sablonok mélyítette ösvény, annál nehezebb letérni róla. Magyarul, agyunk még akkor is a beidegződött sémák szerint gondolkozik, reflektál a világ dolgaira és ítélkezik,

ha adott esetben az ésszerű, logikus útvonal sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb lenne.

fotó: Koncsol Tünde (Budapest, Magyarország)

Amennyiben tehát a kutatók igazat beszélnek, nincs is mért csodálkoznunk azon, hogy a saját mediokritásukba süppedt kezdeményezők és ezek követői nemhogy nem fogadják el, de valójában nem is értik, mit jelent a homoszexualitás. Sokkal egyszerűbb nekik egy homályos, szövevényes, ellentmondásokkal teli bibliai történetet előrángatni és vallási előítéleteik alapján bűnösöknek, betegeknek, természetelleneseknek titulálni a melegeket, mert agyukban sajnos csak ebben az irányban vannak kitaposott ösvények. Csoda, ha csecsszopó koruk óta kizárólag ezzel etetik őket? Az, hogy Ádám férfi volt és Éva nő, már elegendő érv számukra, hogy egy párkapcsolat csakis különnemű lehet, de azon kényelmetlen kérdés, hogy

egyetlen emberpár mi módon tudta vérfertőzés bűne nélkül benépesíteni a földet,

már jóval túlmutat szellemi horizontjukon.

Észérvek nyilván nem sokat segítenek. Ha a legelején kezdjük, hogy a homoszexualitás nem betegség, és nemcsak az embernél, de a legtöbb állatfaj-populáció egyedeinek jól meghatározott százalékánál majdhogynem törvényszerűen jelen van, még csak megnéznek – természetesen anélkül, hogy kicsit is mélyebben töprengjenek a hallottakon.

 fotó: Filep Lajos (München, Németország)

De ha már arra terelődik a szó, hogy az egyneműek házassága tulajdonképpen csak alapvető emberi jog szavatolásáról szól, vagy horribile dictu az egynemű párok által nevelt gyermekekre

messze nincs annyira rossz hatással a szülők szexuális orientációja,

mint ahogy a köztudat tartja (és mindenképp nagyságrenddel jobb alternatívát jelent az árvaháznál), már ébredezik a gyanú: ha ennyire bele tudom élni magam a helyzetükbe, nem vagyok-e én is homokos? Hát nem (ez hamar tisztázódik), de akkor miféle globális összeesküvés húzódhat a dolgok mögött, hogy csak úgy ni, pártját fogom valakiknek – anélkül, hogy közvetlen hasznom származna a dologból?
Ha pedig a vehemens homofóbiájukról tanúságot tevő középszerek történetesen belekóstoltak már egyéb – mondjuk, nemzeti – kisebbségi lét viszontagságaiba, vérig sértődnek, hogy holmi „buzijogokat” egy napon merünk emlegetni szentnek és sérthetetlennek tartott nemzeti kisebbségi törekvésekkel.

Summa summárum. Ahol egyik fél számára idegen a gondolkozás, eléggé kétséges, hogy kialakulhat érdemleges párbeszéd. Ennélfogva aláírásosdit játszó nyárspolgárainknak nincs is honnan tudniuk, hogy

az esetenként tényleg a jó ízlés határait súroló melegparádék egyből okafogyottá válnának,

ha a homoszexualitás is végre-valahára normalitásként vonulna be a köztudatba – és nem lenne szükség extrém, kétségbeesett manifesztációkra a jogfosztottságra irányuló figyelem felkeltéséhez.

fotó: Jakab Szilárd (Tamási, Magyarország)

Így hát egyik részről továbbra is tiltakozás, másikról a rendezvény. És a remény, hogy a világ – ha mondjuk nem is máról holnapra virradóan – hátha mégis csak a jó irányba halad.
De addig is maradtunk egy jobb sorsra érdemes kisebbség további exponáltságával, megaláztatásaival, veszélyeztetettségi helyzetével.

Meg a középszerűség rémuralmával.

•

(A leszbikus párokat ábrázoló művészfotókat a Fotózz! fényképészeti szakportál galériájából válogattuk és szerzőik szíves hozzájárulásával közöljük. Hálás köszönet, hogy lehetővé tették munkáik felhasználását!)

_____________________
* Mandics György – M. Veres Zsuzsanna: Gubólakók. Kriterion, Bukarest, 1988