Van jogunk a sötétséghez?

Mielőtt bárki is átvitt értelemben holmi értelmi sötétségre gondolna (bár nem látom be, miért ne lenne ahhoz is joga valakinek …), én a Föld órája kapcsán a fénymentességen, a villanyvilágítás kikapcsolásán agyalok. Azaz agyaltam, miközben élveztem “sötétséget”, és elképzeltem azt a csillagos égboltot, amelytől a város megfosztott.

Annál is inkább, mert miközben egy barátomnál ültem az esemény alatt, azon kaptuk magunkat, hogy gyertyafény nélküli, “tiszta sötétésgében” is meglehetősen világos van az egész lakásban. Mert többek között a környéken lakók a kolozsváripolgármesteri hivatallal egyetembe magasan tettek az egész rendezvényre. Ez utóbbi az elmúlt két hétben rendszeresen spórolt a közvilágítással, így a barátom, erre ma fütyültek rá kikapcsolni. Pont ma.

Átlagos esti világítás volt…

Pedig ilyen sötétnek kell volna lenni..

Miközben az utcán zajlik a mindenesti forgalom

És mindezeken túl, vajon nem kellene azon gondolkodni: a fényszennyezést miként lehetne csökkentini, miközben az utcákat este valamilyen mértékben megvilágítjuk?

Vagy esetleg azon, hogy például az áruházaknak van-e joga felelőtlenül pazarolni a villanyáramot? Ugyanis becslésem szerint az átalam látogatottakban legkevesebb fele annyi áramfogyasztással is el lehetne érni a mostani kivilágítottságot. Persze a felmerült kérdésre lásztszólag egyszerű a válasz: amíg kifizeti rendesen a villanyszámlát, addig mi közöm. De nem ilyen egyszerű, ugyanis azzal, hogy energiát pazarol, azzal a Föld véges készleteit meríti le fölöslegesen, ésszerűtlenül.

Nem férne rá mindannyiunkra egy kicsit több felelőség? Akár kötelezettség formájában is, hisz a jövönkről van szó. És nem mellesleg, a csillagos égboltot, azt az igazi, Fiastyúkos, Gönczöl szeres, Tejútas égboltot, csak az emlékeinkbe száműzzük, megfosztva látványától gyermeinket. És máraztán majd csak azon síránkozhatunk, hogy bárcsak lekapcsoltuk volna a megfelelő pillantban a villanyvilágítást.

A politika reneszánsza?

Bíró Béla

A magyar és a román politikai élet válogatott zavarodottságai, maszatolásai, álságai és a fokozatosan hozzánk is begyűrűző gazdasági válság lelombozó jelenségei közepette igazán üdítő, sőt felemelő mozzanat volt az, ahogyan a Nemzeti Liberális Párton belül a hatalomváltás bekövetkezett. Valami olyasmit tapasztalhattunk, amiről már régen úgy gondoltuk, hogy kiveszett a kelet-közép-európai politikai életből: természetességet.

Ellentétek, sőt éles pengeváltások természetesen voltak. Csakhogy a vita soha nem lépte túl a kölcsönös tisztelet és megbecsülés határait. S a győztes fél önnön győzelmét ugyanolyan méltósággal könyvelte el, mint ahogyan a vesztes fél a veszteséget.

Crin Antonescu és új helyettese, Ludovic Orban egyértelmű győzelmet aratott. A döntést követően azonban győztesek és legyőzöttek kölcsönösen elismerték a másik fél teljesítményét és erényeit, s a kialakult helyzetet jó alapnak minősítették a további pártépítéshez.

Ellenfele győzelmét nem csak a kívülálló nem érzékelhette méltánytalannak, de szemmel láthatóan (a csalódását egyébként nem palástoló) Călin Popescu-Tăriceanu sem. Ahogyan az elismerés is méltányos volt. A korábbi pártelnök és kormányfő ugyanis rendkívül nehéz helyzetben, folyton késélen egyensúlyozva vezette el a pártot és az országot a tisztességesen megrendezett választásokig.

Az állam minden kérdésében igyekezett felelősen és távlatosan dönteni. Az államelnök konfrontatív politikájával és agresszív kirohanásaival szembesülve mindvégig megőrizte politikai hidegvérét és józanságát. Sem pártja érdekeit, sem saját érdekeit soha nem helyezte az ország érdekei elébe. Nem törekedett olcsó népszerűségre.

Volt bátorsága a kisebbségi magyarság képviselőivel közösen alakítani kormányt, s az RMDSZ-szel való szövetség mellett annak ellenére is következetesen kitartott, hogy tudhatta, ezzel saját népszerűségét is korlátok közé szoríthatja.

A közös kormányzás révén pedig bebizonyosodhatott, hogy a magyarság politikusai éppoly megbízható képviselői a romániai állampolgári nemzetnek, mint román nemzetiségű kollégáik. Ez a „demonstráció” az elkövetkező években számunkra, romániai magyarok számára és a romániai politikai nemzet egésze számára rendkívül értékesnek bizonyulhat.

Az persze tény, hogy a román választestület jelentős része ezeknek a változtatásoknak a befogadására ugyanúgy nem volt még fölkészülve, mint ahogyan a pedagógusi fizetések 50 százalékos emelésének elutasítására sem.

Ezért az őrségváltás a párt sikeressége, a választói támogatottság növelése szempontjából ésszerű lépésnek tekinthető. Annál is inkább, mert az új vezetői gárda minden lényeges vonatkozásban ugyanazokat az értékeket szándékszik továbbvinni, mint a régi.

Crin Antonescu programja, amelyet a román sajtó Obama programjával lát analógnak, valóban alkalmasnak látszik arra, hogy a román választópolgár számára vállalható és korszerű alternatívát kínáljon. Crin Antonescu személyisége és viszonylagos politikai ismertsége is alapot teremthet arra, hogy az elnökválasztási kampány során Traian Băsescu méltó ellenfelévé válhasson és egy esetleges második fordulóban a győzelem reális esélyével vehesse föl vele a harcot.

Arról nem is beszélve, hogy a történelem-filozófia szakos Crin Antonescu intellektuális vonatkozásban is képesnek látszik arra, hogy a román nemzeti doktrínát valóban korszerű formában újrafogalmazhassa, hogy a román államot eltérő kulturális nemzetekre alapozott politikai közösségként tekintse egységes és oszthatatlan állampolgári nemzetnek. Azaz egyszerre lehessen – a terminusok pozitív értelmében – nemzeti és liberális is.

Az, ahogyan az eredményhirdetés után a Nemzeti Liberális Párt újonnan megválasztott és leköszönő elnöke kezet rázott egymással, arról tanúskodott, hogy talán itt, Kelet-Közép-Európában is lehetséges lesz a szó eredeti értelmében politizálni. S hogy a párt a távolabbi jövőben olyan – számunkra is elfogadható – multikulturális politikai alakulat alapjául szolgálhat, amelyre a romániai magyarság tömegei is tartózkodás nélkül adhatják le szavazataikat.

http://umsz.manna.ro/velemeny/a_politika_reneszansza_2009_03_25.html

Modern képmesék: adjon az állam pénzt

45. Rész: Kölcsönkenyér visszajár

Arról, hogy jól teszi-e az állam, ha magánválallkozásoknak ad segélyeket. Obama szerint igen, Topolanek szerint nem.

28. Rész: Munkát, kenyeret!

Arról, hogy a munkanélküli segély nem azért van, hogy élj belőle, hanem azért, hogy fenntartson a munkakeresésben. Aktuális kérdés ez is , sajnos.

Bombahírek árnyékában

A minden nép olyan vezetőket kap, amilyeneket megérdemel mintájára bátran kijelenthetjük: minden népet olyan hírekkel etetnek, amilyeneket megérdemel. A sajtó ugyanis teljes erőbedobással reszeli államelnökünk aranyköpéseit, Sólyom László elügyetlenkedett látogatását, a MPP botrányos tisztújítását, de az igazán jelentős, nagy horderejű hírek egyszerűen elsikkadnak – magyarán a kutya sem tanúsít különösebb érdeklődést irántuk.

Kicsit őszintébben körülnézve blogunk legutóbbi termése között megállapítható, hogy (nyitottabb, szabadelvűbb és kritikusabb hangnemű írások formájában ugyan, de) mi is felültünk a botrány- és szenzációhajhász, olvasottság után szaladgáló „újságírás” divatjának – némiképp elfeledve, hogy valójában nem a vezetőink pikáns ballépései, nem a kis- és nagystílű politikai csatározások, hanem a Manna portál alig tizenöt soros beszámolójából megismert újításokhoz hasonló „kis lépések” azok, amik – túlzás nélkül – megváltoztathatják a világot.

Miról is van szó?

Az amerikai MIT mérnökei másodpercek alatt tölthető akkumulátortípust dolgoztak ki, ezzel egy csapásra megoldván nemcsak a mobiltelefonok és más kisméretű elektronikai fogyasztók, de akár egy villamos meghajtású gépkocsi áramszükségletének gyors pótlását is. A technológia (lítium–vas–foszfát-alapú vegyületek) ráadásul kiválóan alkalmas az olcsó tömegtermelésre.

Mit is jelent ez?

Nem kevesebbet, mint azt, hogy a tisztán villanyárammal működő autók tömeges elterjedésének útjából elhárult az utolsó műszaki akadály! Egy akkumulátorról üzemelő járgány eddig is megtehetett akár több száz kilométert utántöltés nélkül, de a „tankolás” csaknem ugyanannyi időt vett igénybe, mint maga az utazás. Az újítás folytán ez viszont mindössze néhány perc kérdése lehet – pont, mint a hagyományos, benzinüzemű autók esetében.

Nem nehéz belátni, hogy – ideális körülmények között legalábbis – a felfedezés a száz éve lényegében változatlan elven működő robbanómotoros (környezetszennyező, gyenge hatásfokú, még mindig nem elég fiábilis és biztonságos) gépjárműveket alig néhány évtizeden belül teljesen kiszorítaná, azaz a benzin és a gázolaj (a közlekedést illetően legalábbis)

hamarosan rossz emlékké válhatna.

A változás horderejéről pedig (tisztább levegő, élőbb és élhetőbb környezet, olajmaffiák által diktált gazdasági és politikai függés megszűnése, nemzetközi kapcsolatok újraértelmezése és átrendeződése, olajmezőkön terpeszkedő, magukat világ urának képzelő diktátorocskák térvesztése, stb.) talán kár is szót vesztegetni…

De sajnos a helyzet távol áll még az ideálistól. Jól tudjuk, milyen – a legkegyetlenebb eszközöktől sem visszariadó – lobbi áll a kőolaj mögött, amelyik – amíg még lehet – biztosan keresztbe fog tenni az új technológia – sőt, szemlélet – elterjedésének. Ez persze nem a kutatók felelőssége, hanem a globális politikai játszma korrupt, kicsinyes érdekeiken felülemelkedni nem képes manipulátoraié.

És talán a miénk is.

Mert ha véleményformáló minőségünkben érzékenyebbek lennénk nem csak a bombahírekből és a visszásságok ostorozásából nyerhető népszerűségi tőkére, hanem a sokkal kevésbé látványos, de pozitív változások ígéreteire is, valószínűleg jóval könnyebb lenne az ügy mellé állítani egy, a piszkos érdekek képviselőinél is erősebb játékost – a közvéleményt.

Jelenkori középkor

Bogdán Tibor

Brüsszelben és általában „jobb” nyugati kancelláriákban bizonyára értetlenkedve csodálkoznak rá arra, hogy 2009-ben egy uniós állam parlamentje a „sátán útlevelétől” félti polgárait. A híres-nevezetes „biometrikus útlevelekről” van szó, amelyeknek kódjában, hosszabb számsor részeként, ott található a románszenátor-rémisztő 666-os számjegy.

Tanacu országában azonban szinte természetesnek tűnik, hogy a szenátusban komoly és hosszas vitát folytattak a kérdésről, mi több, a honatyák keresztvető kezüket röpke időre felemelve egyenesen a jogi bizottsághoz küldték vissza az új típusú passzus bevezetésére vonatkozó sürgősségi kormányrendeletet.

A „sátán” ellen a legelszántabban hadakozó (keresztes)vitéz szenátor a külpolitikai bizottság elnöke, a szociáldemokrata Titus Corlăţean volt, aki a napokban egyébként újabb győzelmet könyvelhetett el a gonosz elleni küzdelemben, amelynek során sikerült távol tartani a magyar államfő repülőjét Marosvásárhelytől.

Talán mintegy visszahatásként (is) a vallásüldöző „ateistenek” félévszázados uralmára, 1989 után Románia valóságos vallási révületbe esett, amiben a politikusoknak, a maguk szemforgató ájtatoskodásával, nem kis részük volt. A jelenkori középkorban Isten nevével handabandázó hitetlen hívők lettek az „új vallásosság főpapjai”, mint a megrögzött ateistából buzgó kereszthányó hívővé lett Ion Iliescu, vagy az elegánsan őszülő román miniszterelnök, aki kolostorlépcsőkön csúszkált térden a kormány- és rendszerbuktatásban ügyködő bányászvezérrel együtt. Vagy – hogy egészen mélyre szálljunk – az istentelenségeit Isten nevében elkövető Gigi Becali, aki kufárként alkussza ki a Teremtőtől a mennyei ellenszolgáltatást felépítendő templomaiért.

Romániában ortodox papok esőért imádkoznak, esős időben pedig sztriptízbárokat szentelnek fel; hétköznapivá lettek a csodák, a médiában fában, krumpliban megjelenő keresztekről, sütőtökben kirajzolódó Jézus- és Mária-arcokról, hazajáró lelkekről olvashatunk, írástudatlan jósnők nyilatkoznak az emberiség jövőjéről, asztrológusokat interjúvoló fontoskodó riporterek a tudomány rangjára emelik az asztrológiát, amelyről pedig már Kepler is megmondta, hogy nem több „az asztronómia csalafinta lányánál”.

A román politikai élet szereplői jól tudják, hogy a nemzetiségi gyűlölet szítása mellett az ájtatosság az, ami szinte semmire sem kötelezi, de szavazathoz juttatja a politikust.  Aki a voks kedvéért akár a nevetségességet is vállalja, mint például most, a „biometrikus útlevelek” esetében, amikor még az egyébként a világfinak igazán nem mondható ortodox főpapok is belátták, a sátán nem az útlevélben rejtőzik.

Megvilágosodásuk, úgy látszik, mennyei útmutatást jelentett Traian Băsescu államfő számára is, aki, amolyan sárkányölő Szent Györgyként, nyomban hősiesen bejelentette: elsőként kér biometrikus útlevelet.

http://umsz.manna.ro/vezercikk/jelenkori_kozepkor_2009_03_16.html

Ady és a magyartanárnő esete a kurvasággal

Adott az ‘A’ szöveg…

Ady Endre a modern magyar líra vezéralakja, a teljességigény és mindenségvágy megszólaltatója. A XX. század emberének drámai küzdelmeit a lélek ősi rétegének megszólaltatásával fejezte ki. Költészetének középpontjában a személyiség áll, de a magyarságnak is vátesze volt, prófétai küldetéstudattal és szerepvállalással. A szimbolizmus és a szecesszió jegyében költészeti forradalmat hajtott végre. Egyéni mitológiát teremtett, verseinek középpontjában a ő énje áll. A tér és az idő fiktív. A versvilág elemei jelképesek, a történések lelki-tudati folyamatokra utalnak. Jellegzetes szimbólumai: Léda, pénz, halál, magyarság, kurvaság, Isten, forradalom, háború, vénülés, érzés.

… és a ‘B’ szöveg.

Ady Endre a modern magyar líra vezéralakja, a teljességigény és mindenségvágy megszólaltatója. A XX. század emberének drámai küzdelmeit a lélek ősi rétegének megszólaltatásával fejezte ki. Költészetének középpontjában a személyiség áll, de a magyarságnak is vátesze volt, prófétai küldetéstudattal és szerepvállalással. A szimbolizmus és a szecesszió jegyében költészeti forradalmat hajtott végre. Egyéni mitológiát teremtett, verseinek középpontjában a ő énje áll. A tér és az idő fiktív. A versvilág elemei jelképesek, a történések lelki-tudati folyamatokra utalnak. Jellegzetes szimbólumai: Léda, pénz, halál, magyarság, Isten, forradalom, háború, vénülés, érzés.

Amennyiben kedves olvasóinknak pont annyi türelmük volt átrágniuk magukat a fenti szópuffogtatásokon, mint nekem begépelni őket, inkább jönnék is a farbával: igen, a két szöveg közötti egyetlen különbség mindössze a ‘kurvaság’ szó (a jellegzetes szimbólumok felsorolásánál keresendő).

Úgy látszik, a B szöveget papírra vető tizenkettedikes tanuló számára igencsak zsenánsnak tűnhetett leírni (vagy inkább a padtársáéról lepuskázni) ama bizonyos kifejezést – azt ugyanis a kedves olvasók máris gyaníthatják, hogy iskolai dolgozatokból idéztem. Valóban, a szövegrészek minden valószínűség szerint magyar érettségire felkészítő anyagból íratott rögtönzések termékei – a tárgyi bizonyítékok egy rangos kolozsvári magyar tannyelvű középiskola egyik osztálytermében kerültek a kezembe.

Nem is tudom, melyik a nagyobb kurvaság.

Az, hogy Adynak volt képe az említett szimbólumhoz folyamodni?
Vagy inkább az, hogy maholnap felnőtt emberek ilyen gyerekes módon – és főleg gátlástalanul – puskáznak?
Esetleg – ha mégsem puskázásról lenne szó – az, hogy egy magyartanár(nő) képes legyen efféle hadovát nemhogy órán előadni, de szóról szóra bemagoltatni jobb sorsra érdemes diákjaival?
Sőt az, hogy érettségiztető tanárokat (érettségi vizsga címén!) be lehessen etetni egy ennyire semmitmondó, irodalomelméleti közhelyekkel tűzdelt, fűrészkorpaízű és -állagú sablonszöveggel – na meg azzal, hogy akármelyik vizsgázó tanuló csak úgy ni, saját fejére és önálló gondolataira hagyatkozva szokott előrukkolni a megtestesült tankönyvízűség hasonló gyöngyszemeivel?

Szidhatjuk, feleim, a tanügyminiszter-asszonyt, megéri a pénzét. De a magyar irodalom tanításának ennyire beszédes szegénységi bizonyítványát tekintve ideje körülnéznünk saját portánk tájékán is…

Virtuális tornaórák

Alig néhány hónapnyi (botránytól és cirkusztól távolról sem mentes) tevékenységének hála, tanügyminiszterünknek többször is sikerült már alaposan magára irányítania az ország figyelmét. Legutóbbi remeklése, a tornaórák átszervezését célzó ötlet méltán folytatja a hazai sport azon hagyományát, miszerint élsportolóink tündökölnek a nemzetközi versenyeken, a közönséges halandók túlnyomó részének viszont nemhogy a dobogóra állás, de az uszoda- vagy fitnesszterem-használat élményét sem volt még alkalma testközelből megtapasztalnia.

Valamikor 89 előtt esett meg a dolog, hogy megcsodáltam az új, (akkor még) korszerű(nek számító) nagyváradi fedett uszodát. Büszkék is voltak rá a váradiak, hiszen a medencének köszönhetően vízilabdázóik zsinórban szerezték meg a dobogós helyeket a nemzeti bajnokságban. A látottak és hallottak hamar meghozták a kedvemet egy kiadós úszásra, így rögtön a nyitvatartás felől érdeklődtem.

A méltatlankodó válasz nem váratott magára. Hogyan is képzelem a dolgot? Ha az uszoda a nagyközönség számára is nyitva lenne, mikor lenne idő a versenyúszók és a vízilabdások tréningjére, magyarán

mi lenne az érmekkel és a város sportéletével?

A tragikomikus helyzet – Ecaterina Andronescu tanügyminiszter áldásos ötletének köszönhetően – megismétlődni látszik. Úgy néz ki, hogy illetékeseinknek pont addig terjed az agyuk, mint 20 évvel ezelőtt: nyomassuk továbbra is keményen a versenysportokat a néhány tízezer kivételezett – valamint a nemzet – minél nagyobb dicsőségére, a szürke átlag pedig igazán beérheti a sportújsággal, a tévés közvetítések közbeni nassolással vagy a lelátók és az ellendrukkerek szétverésével.

Ez utóbbi legalább testmozgásként is felfogható.

Azt ugyanis senki sem gondolhatja komolyan, hogy a tornatanároknak különösebb türelmük lesz a „diákok versenyszellemének fejlesztése” címén az átlagnál soványabb vagy kövérebb, esetleg ügyetlenebb vagy félénkebb gyermekekkel foglalkozni. Való igaz, mért is kínlódnának velük, amikor borítékolhatóan az iskolai csapat teljesítménye alapján fogják értékelni a tanári teljesítményüket is. Így az a néhány kiválasztott lesz az új rendszer haszonélvezője, aki egyébként is sportolna, a többiek – a hazai (már alapból egészségtelen) táplálkozás illetve életmód amerikai stílusú megfejelése áldozatainak egyre népesebb tábora – szép lassan le fognak morzsolódni, megkapják majd az átmenőt minden félév végén és

még lábatlankodásukkal sem kell hogy zavarják

az iskola versenysportolóinak sikert és elismerést hozó tevékenységét.
Ahelyett, hogy hetente háromszor uszodába és/vagy fitnesszterembe terelnék az egész társaságot, ahol szaktanári felügyelet alatt mindenki (a hátrányos testalkatú vagy a testmozgást zsigerből utáló is) megtalálhatná a számára kedvesebb, előnyösebb és eredményesebb testnevelési módozatot.

De minek.

Csupán azért, mert egy ország testileg és szellemileg egészséges, mozgás- és életszerető állampolgárokkal büszkélkedhet, még egyetlen olimpián vagy világbajnokságon sem osztottak aranyérmet…

Politikai okkultizmus Magyarországon 8.: Ifjú szívekben

Zsuppán András

Nemzeti rock, őstörténeti előadások, Magyar Sziget, Trianon-vetítés, magyar karácsony, rovásírás-oktatás, íjászat és baranta – a radikális jobboldali fiatalságnak ma már nem kell Csurka unalomig ismert antiszemita szónoklatait hallgatva fagyoskodnia a Hősök terén, ha szórakozni akar.

A radikális jobboldal az elmúlt években – bizonyos értelemben – depolitizálódott: a MIÉP csúfos bukása óta a szélsőjobboldali szervezetek politikai aktivitása stagnál, megszületett viszont egy ellenkultúra, amely alternatívát kínál a fogyasztói társadalommal, a liberális világnézettel és a “hivatalos” tudományossággal szemben. Ez az ellenkultúra ifjúsági jellegű: huszonéves fiatalok állítják elő, szervezik és népszerűsítik saját korosztályuk tagjai számára.

A nemzeti radikalizmusnak megvannak a maga könyvesboltjai (Szittya, Fehérlófia, Két Hollós), újságjai (Magyar Demokrata, Arany Tarsoly), hírportáljai (nemnemsoha.hu, kuruc.hu), egyesületei (Hatvannégy Vármegye, Magyar Önvédelmi Mozgalom) és kábeltévéje (Árpádhír). A neten változatos a kínálat: újabb és újabb szervezetek, csoportok, kiadványok jönnek létre, alakulnak át és szűnnek meg. Választhatunk revizionista, ősmagyar, hagyományőrző vagy keresztény jellegű egyesületek közül – de a programok, a fontosabb célok és irányelvek, a kulturális rokonszenvek rendkívül hasonlóak.

Az e szervezeteket jól ismerők szerint a személyi átfedések is gyakoriak - virulenciája ellenére a szubkultúra követőinek létszáma nem túl nagy, a határok átjárhatók. A Jobbik és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagsága állítólag többé-kevésbé megegyezik. A közösség politikailag zárt a marginális, erőszakos náci csoportok irányában – egyetlen komolyabb nemzeti radikális oldalon sem fogunk találni például a Vér és Becsület csoport honlapjára utaló linket. A törvényesség, a civil jelleg éles határvonal a fennálló rend erőszakos megdöntésére buzdító, agresszív csoportokhoz képest, s tartózkodnak a második világháborús nosztalgiától, a nyilaskultusztól.

Ennek az ellenkultúrának van politikai vetülete: az eredetileg szintén ifjúsági szervezetként induló Jobbik mára a legjelentősebb szélsőjobboldali párttá nőtte ki magát. Idén ősszel a parlamentbe kerülés érdekében szövetségre léptek Csurkáékkal Harmadik Út néven. Bár az “öregek” szavazatai jól jöhetnek a választáson, Csurka személye ma már egyértelműen ciki. A nemnemsoha.hu portál szavazásán például a megkérdezettek 66 százaléka véli úgy, hogy a szövetség rontja a Jobbik renoméját. Politikai korrektség ugyanis nemzeti radikális változatban is van: a Hatvannégy Vármegye vezetői például kéthetente közleményben szokták tagadni, hogy erőszakos határmódosításra törekednének. Egy igazi nemzeti radikális szélsőjobboldali minden további nélkül csótánynak nevezi Gyurcsányt vagy Demszkyt, de a szélsőjobboldali jelzőt határozottan elutasítja, és nyilvánosan nem zsidózik – az utálat célpontjai a liberálisok (persze a liberális “többletjelentése” azért könnyen dekódolható e szubkultúrában), a kommunisták és általában a globalizáció erői. Fiatalokról lévén szó, a radikális szubkultúrában

kulcsszerepet játszik a zene

Rockegyütteseik (Kárpátia, Romantikus Erőszak, Ismerős Arcok, Egészséges Fejbőr) koncertjei fontosabb találkozóhelyek az unalmas politikai nagygyűléseknél, és az érdeklődő újoncok is itt kapcsolódhatnak be legkönnyebben a mozgalomba. Míg a marginális skin-head zenekarok (Oi-kor, Titkolt Ellenállás) előadásain legfeljebb 30-40, horogkeresztes zászlót lengető, Hitler-pólós őrült csápol, addig a mainstream kultúra peremén egyensúlyozó “nemzetirock”-koncertek igazi tömegrendezvények. Az együttesek egész évben járják az országot és a határon túli magyarlakta területeket – ám fő seregszemléjük az ötödik éve megrendezett nagymarosi Magyar Sziget, melynek bevallott célja, hogy a dekadensnek tartott “nagy” Sziget egészséges, nemzeti jellegű versenytársa legyen. Idén másodszor a szlovákiai Kamocsán Felvidéki Magyar Szigetet is rendeztek. A Magyar Sziget zenei programjába minden belefér a skinheadektől Nagy Ferón át a népdalénekesekig, és a zene mellett tudományos (és áltudományos) ismeretterjesztő előadásokat, hagyományőrző népi programokat, irodalmi felolvasásokat is tartanak.

A Magyar Sziget szervezője a legbefolyásosabb revizionista egyesület, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. A nemzeti rockbandák többsége viszont pártfüggetlennek tartja magát, és a világnézeti rokonszenv ellenére sem szeretne “udvari zenésznek” tűnni. Egyértelmű kapcsolat van viszont a Kárpátia és a Hatvannégy Vármegye között, ők idén tavasszal közös udvarhelyi koncerttúrát is szerveztek. A nemzeti rock internetes központja a rockszerda.hu, mely általános kulturális-politikai hírportálként is működik hunhir.hu néven. A dalszövegek általában klasszikus radikális témákat járnak körül: őstörténet, Trianon, Erdély, átdolgozott revíziós dalok a 30-as évekből, idegen elnyomás és a kitartás eszméje – maga az ellenség általában nincs konkrétan megnevezve. Az együttesek maguk is szerveznek “zenén túli” kulturális programokat, a Romantikus Erőszak például ezen a nyáron koncerttel egybekötött “100 százalék magyar” székelyföldi túrát hirdetett: “Megállunk Farkaslakán Tamási Áron sírjánál, megtekintjük a Nyikó menti tájházat, a máréfalvai festett székelykapukat, rövid pihenőt tartunk a Tolvajos-tetőn a Hargitán, megnézzük Alcsík három híres erődtemplomát és rovásírásos emlékét, majd elfoglaljuk szállásunkat Csíkszentmártonban. Este a havasok aljában báránysütéssel, bőséges helyi jellegű étel- és italkínálattal, népzenével, irredenta dalokkal múlatjuk az időt közösen a székelyekkel a turulos emlékmű közelében.” Nem kell magyarázni, miért vonzóbb egy ilyen program egy huszonéves fiatal számára egy vérpezsdítő Csurka-beszédnél.

Néhány publikált életútinterjú meg persze saját tapasztalataink segítségével megkísérelhetjük felvázolni a radikális szubkultúra képviselőjének

archetipikus alakját

Emberünk húszas évei elején járó fiatal srác, aki valamelyik vidéki kisvárosból költözött pár éve Budapestre, jelenleg történelem szakos egyetemista, rövid szakállt visel, haját copfba köti, időnként hímzett bölcsésztarisznyát akaszt a vállára, a mobilja egy népművészeti vásáron beszerzett autentikus nemeztarsolyban lapul.

Az életútinterjúk egyik vissza-térő eleme a nagyapák és az általuk mesélt történetek (ostrom, oroszországi front, a komcsik által elvett tanya) kiemelt jelentősége. Később, ideológiailag öntudatra ébredve ezek a sztorik értelmet nyernek, és megerősítik a családi (és ezáltal persze az egyéni) sors párhuzamosságát a nemzeti történelemmel. A haza és az egyén érdekei soha nem keresztezik egymást – a mesékben átörökített élmények arról tanúskodnak, hogy a kettő sorsa szorosan összefonódik. A nagyapákkal ellentétben a többnyire diplomás, hivatalnoki-közalkalmazotti státusú szülők alakja halványabb, a családtörténetből szőtt egyéni mitológiában nincs helye a Kádár-kor kis kompromisszumainak. A radikális mozgalomban részt vevő fiatalemberek olvasottabbak a szüleiknél, így a hatás általában visszafelé működik – ők próbálják “felnyitni” a szülők szemét.

Minden radikális fiatal beszámol az öntudatra ébredés élményéről, az “igazsággal” való találkozás megvilágosodásszerű pillanatáról. Ezt magányos harcok követik, általában a középiskolában vagy az egyetemen, ahol meg kell küzdeni az értetlen osztálytársakkal meg egy-egy pikkelős, rosszindulatú, komcsi tanárral. A harcok során szerzett sérelmek bizonyítják, hogy a történelem ismétli önmagát – a nemzet elpusztítására törő erők ma is aktívak, és tönkreteszik, aki megpróbál szembeszállni velük, miközben a közösség részvétlenül figyeli a konfliktust.

A radikális fiatalok öntudatosabbnak tartják magukat a fogyasztói társadalom és a liberális média által elbutított kortársaiknál, úgy érzik, helyettük is gondolkodniuk és küzdeniük kell. A világnézetük klasszikusan dualista: a világ a jó és a rossz közötti örök harc terepe. Ezt sokszor a kortárs populáris kultúra nyelvén fejezik ki, meglepően sokan rajonganak közülük például a Star Trek sorozatért. Vallásosságuk viszont inkább politikai jellegű: bár sokan mondják magukat kereszténynek, a valódi, személyes, megélt hitnél jellemzőbb a nemzet, a származás, az őstörténet, az anyaföld “istenítése”. Többségük nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy az általa vallott hiedelmek és nézetek összeférhetetlenek a szavakban propagált kereszténységgel.

A személyes elhivatottság rendkívül erős érzését így fogalmazza meg Toroczkai László, a Hatvannégy Vármegye vezetője nemrég megjelent könyvében: “Életem folyamatos küzdelem, harc, s azt a bizonyos gyógyírt úgy keresem, mint egykor keresték a Szent Grált. Utamat gyilkosságok, harc, veszedelem, száműzetés, hazugságok és legalább négy állam titkosszolgálata tette rögössé. Kosovóban megéreztem a halál leheletét, Délvidéken mellettem robbant a bomba, esetenként a szerbek vertek, és előfordult, hogy visszaütöttem. Volt, hogy rágalmaztak, elárultak és megaláztak. De a harc közben egyre több társra, testvérre leltem, s végül egy nemzet romjain új Mozgalom született.”

Erdély tájai,

műemlékei, az ott élő emberekkel való találkozás minden nemzeti radikális fiatal számára meghatározó az ideológiai eszmélés során. Területileg ez elsősorban a Székelyföldet jelenti, azon belül is a csíksomlyói búcsút, ahol a nemzeti elkötelezettség egybefonódik a transzcendenciával és a közösség erejének a megtapasztalásával. (Természetesen az Erdély-élmény nincs szélsőséges világnézeti elkötelezettséghez kötve, ezúttal pusztán arról beszéltünk, amit a nemzeti radikális fiataloknak jelent.)

Irodalmi téren ezeket az érzéseket Wass Albert regényei fejezik ki számukra, akit nemzeti prófétát és írófejedelmet megillető rajongással vesznek körül. Wass Albert népszerűségéhez hozzájárul az illegalitás, az üldözöttség varázsa: Romániában az író háborús bűnösnek számít, szobrát Budapesten nem engedte felállítani a radikálisok által idegenek bérencének tartott liberális városvezetés. Az irodalmi kritika által preferált, politikamentes Funtineli boszorkánnyal szemben a nemzeti radikális fiatalok kedvencei az író kommunistaellenes, nacionálromantikus művei, elsősorban az Adjátok vissza a hegyeimet! és az Elvásik a veres csillag.

Izgalmas a környezetvédelem és a nemzeti radikalizmus összefonódása is. A jelenség magyarázata nyilván a globalizációval szembeni kritikus hozzáállás vagy általánosabb értelemben a modernitással szembeni ellenségesség. A Verespatak megmentéséért vívott küzdelem még magyarázható lenne pusztán az Erdély iránti kötődéssel, de a margitszigeti uszoda fakivágásai elleni tiltakozás vagy a génkezelt áruk kitiltásának követelése már egyértelműen a klasszikus környezetvédelem körébe tartozik. (Ismét csak a rend kedvéért hangsúlyozzuk, hogy nem neveztük szélsőjobbosnak az összes zöldet és globalizációkritikust.)

Revízió, hagyományőrzés, okkult áltudományosság, nacionálkereszténység, környezetvédelem, rockzene és népi tánc – a nemzeti radikalizmus szélsőségesen romantikus, nacionalista ifjúsági mozgalom, ahol rokonszenves ötletek keverednek a legvadabb elfogultsággal, intoleranciával és ostobasággal.

Sokan bizonyára kinövik, mások meg így maradnak.

Megjelent: Magyar Narancs XVIII. évf. 1. szám – 2006-01-05. Kiemelések tőlem.

link: http://www.magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=12590