Kongresszus és hiányérzet

Romániai Magyar Demokrata Szövetségünk kilencedik kongresszusán igazi tét nemigen volt jelen, nagy szavak és még nagyobb személyiségek viszont annál inkább. Az persze már a privát hálátlanságomnak tudható be, hogy a – néhol izgalmasabban pörgő, de rendszerint a protokollszövegek szokásos érdektelenségébe fúló – beszédek és hozzászólások után a (résztvevők és a média által borítékolt) sikerélmény helyett inkább hiányérzettel maradtam.

Hiányoltam többek között, hogy a rendezvény (média)visszhangja gyakorlatilag tudomást sem vett a kongresszus egyik kulcsfontosságú „aranymondásáról”, mely a szabaddemokrata Kovács Kálmán szájából hangzott el: az anyaországban rég zajlott olyan politikai esemény, ahol mind a négy (egymásnak rendszeresen keresztbe tevő) parlamenti párt jeles képviselői önszántukból jelen legyenek és egyik se bojkottálja a rendezvényt – ehhez hasonló csodához ma már határon túli összejövetel szükségeltetik. Keserű humorral jegyezte meg a politikus, hogy az RMDSZ-nek ez sikerült, így a következő kongresszust bizonyára Magyarországon kellene tartani. Megértem, hogy az az anyaországi sajtó, amelyiknek tulajdonképpen

kegyetlenül jó üzlet az összmagyar marakodás,

elereszti a füle mellett a hasonló véleményt, de a spanyolviaszként újra felfedezett magyar összefogás Erdélyében azért elvártam volna, hogy egy ilyen mellbevágó kijelentésre minél többen ráharapjanak. Még akkor is, ha történetesen SZDSZ-es az „elkövető”.

Hiányoltam ezenkívül Markó szájából azt a minimális önbírálatot, ami – a dekoncentrált intézmények politikai indíttatású kádercseréjét lehetővé tevő kormányrendeletet illetően – hitelesebbé tehette volna az RMDSZ-elnök (egyébként jogos) felháborodását. Ahhoz mondjuk nem kell túl sok erkölcsi vagy politikai érzék, sőt, különösebb szellemi képesség sem, hogy valaki észrevegye: a jelenlegi kormány egyet mond a decentralizálás tekintetében és homlokegyenest egyebet tesz. Pontosabban fogalmazva minden erejével azon van, hogy saját embereit gyömöszölhesse az eddigi magyar vezetők helyébe. Csakhogy amíg a szövetség hatalmon volt, és neki is kapóra jött, hogy a magyar ajkú (értsd: RMDSZ-es) intézményvezetőket tömegesen, nem kompetenciájuk szerint (versenyvizsga), hanem politikai alkuval lehetett kinevezni,

valahogy ők sem szorgalmazták az ötletet,

hogy ez a gyakorlat esetleg alapvetően ellentmondana a helyi autonómia szellemének, így sürgősen felülvizsgálandó.

Végül hiányoltam, hogy a Bolíviában kivégzett, illetve letartóztatott magyar fiatalok története nem kapta meg az eset súlyosságát megillető figyelmet. Eckstein-Kovács Péter szóbahozta ugyan az eseményt, azonban ő is csak arra szorítkozott, hogy az incidens kapcsán román és a magyar államnak kötelessége megadni bizonyos, az áldozatokat illető támogatásokat, de szó sincs arról, hogy a kalandorifjakat hősöknek kellene kikiáltani.
Pedig egyébről – sokkal súlyosabb dologról – van itt szó. Igaz, hogy a fiúk finoman szólva ellentmondásos személyiségek voltak, és – amennyiben hinni lehet a Magyarosi Árpádról illetve Tóásó Elődről elszórt médiamorzsáknak – a szélsőjobb felfogás sem volt idegen számukra, de még egy Bin Laden esetében is

megengedhetetlen, sőt felháborítóan jogsértő eljárás lenne,

ha jogerős ítélet nélkül, csak úgy ni, álmában végeznének vele. Nemhogy olyan fiatalok esetében, akikről tényleg nem tudni, mi a fenét kerestek Bolíviában, de az a verzió, miszerint közvetlenül a diktátor-elnök életére törtek volna, az eddigi adatok alapján finoman szólva kétséges.
Elhiszem, hogy például a lassacskán atomhatalom Észak-Koreával senkinek nincs kedve ujjat húzni, de mibe került volna az RMDSZ-nek, hogy kilobbizzon egy erőteljes diplomáciai fellépést olyan harmadrangú banánköztársaság diktatúrája ellen, amelyik gazdasági és katonai potenciálját tekintve igazán nem sokat oszt és szoroz a nemzetközi porondon?

Az említett apróságok ellenére a kongresszus vezérfonala, a magyar összefogás azért mindenképp üdvözlendő – és az se zavarjon senkit, hogy ez önmagában még távolról sem indokolna ekkora felhajtást. De résztvevő az volt elég (ennélfogva felemelt kéz is, amikor kellett), nagy nevek és rangos meghívottak méginkább, hogy a szövetséget körbeudvarlásokról és az újabb hangzatos ígéretekről ne is beszéljünk. Így a rendezvényt még a cinikusabbja is elsöprő sikerként könyvelhette el. Sőt, ha jól meggondoljuk, kampányeseménynek sem volt utolsó.

De ezt már tessenek inkább elolvasni a napi sajtóból. Esetenként roppantul szép és tartalmas beszámolók láttak napvilágot – amikhez egyúttal jó sok türelmet is kívánok a kedves olvasóknak.

Adu

Kis Tibor

Mirek Topolánek soros uniós elnöki minőségében e héten Chisinauba látogat, miközben az Európai Parlament is nekilát a moldovai gubanc szálazgatásának. Mindez jelzi, Brüsszel kezdi tudomásul venni: Moldova európai problémává vált, következésképpen az EU intézményeinek akadnak teendői az ügyben. E helyzetet az unió láthatóan kényelmetlennek érzi, és nem ok nélkül.

Adva van ugyanis egy perifériára szorult, lerongyolódott, ámde szuverénnek elismert ország; igaz, gyanús múltú vezetéssel. Ez az állam nem győzi hangsúlyozni európai orientációját, részt vesz minden létező uniós programban. Mindezt szívvel teszi. Ráadásul a geopolitikai helyzete kényes – Moldova Dnyeszteren túli vidékein még orosz tankok járőröznek. És ha még ez sem volna elég: Románia képében a moldovai játszmába teljes hévvel egy EU-tag is bekapcsolódott, és nyílt történelmi-etnikai fejtegetésekbe bonyolódik az egykori Besszarábia kapcsán. Traian Basescu már első elnöki beszédében jelezte, hogy neki “fáj Moldova”. És azóta is folyamatosan fáj neki, sőt a jelek szerint egyre jobban. Hangneme újabban a két háború közötti román retorikát idézi – ezzel aztán igencsak ingoványos vidékre merészkedett. Közben Bukarest moldovai befolyása erősítésén is szívósan dolgozik – például szép csendben tömegesen adott ki útlevelet ottani állampolgároknak, s romániai tanintézmények moldovai diákok sokaságát fogadják. A román taktika tulajdonképpen végtelenül egyszerű: azt sulykolja a moldávoknak, hogy Európába számukra csak Románián át vezet út. Még inkább komplikálja majd a helyzetet az a román elhatározás, hogy gyorsított ütemben további egymillió moldovai számára teszi lehetővé a kettős állampolgárságot. Bukarestet eközben az sem zavarja, hogy önellentmondásba keveredik. Hiszen a 2004-es magyarországi népszavazás idején az akkori román miniszterelnök még arról beszélt, hogy “az etnikai alapon adott kettős állampolgárságnak nincs semmilyen megalapozottsága a nemzetközi jogrendszerben – (…) az Európai Unió nem pártolja”. E téren a helyzet hivatalosan azóta sem változott.

Brüsszel viszont, ha másért nem, azért mindenképpen zavarban van, mert hirtelen milliós nagyságrendben növekedhet az uniós állampolgárok száma. De adott esetben nyilván ennél is jóval többről van szó. Arról, megengedhető-e, hogy az uniós perspektíva ígéretével (kvázi kisajátításával) kezdjen egy tagország etnikai alapú expanziót egy másik állammal szemben?

A lecke fel van adva. Az európai intézményeknek. Moldova esetében nemigen lehet majd megúszniuk az egyértelmű állásfoglalásokat. Topolánek útja valójában egyfajta lakmuszpapír lesz: válhat-e aduvá az etnikai kártya egy mai európai játszmában?

http://nol.hu/velemeny/lap-20090421-200904211-7

Perselyt tömnek a honatyák

Mihály László

A feltámadás mellett béremelésnek és hitbuzgó politikusoknak is örülhet az egyház, amelyhez az utóbbi hetekben különösen kegyesnek mutatkozott a parlament. Nagyhéten – miután befagyasztották a tanügyisek bérét – a honatyák fizetésemelést hagytak jóvá a papoknak, nemrég pedig 803 templomnak juttattak közvetve 60 millió lejt.

Miközben pedig a tanárok választási kampányfogásnak tartják a papoknak szánt ajándékot, a megszorítások miatt az Országos Színházfesztivál szervezői a közel húszéves rendezvény megszűnésétől tartanak.

A feltámadás mellett béremelésnek és hitbuzgó politikusoknak is örülhet az egyház, amelyhez az utóbbi hetekben különösen kegyesnek mutatkozott a parlament. Ráadásul az ortodoxok által ezekben a napokban ült nagyhét csak megkoronázta a jótékonykodások sorát, amikor a honatyák elsöprő többséggel – 201 szavazattal, 1 ellenszavazattal és 1 tartózkodással – hagyták jóvá a papok béremelését célzó rendeletet.

Az ajándékozós húsvét viszont keserű szájízt hagy a tanügyi dolgozókban, akik – noha már kellene kapják a tavaly megígért fizetésemelést – végül csak ígérettel maradtak: béreik a gazdasági megszorítások miatt legközelebb jövő évtől növekedhetnek.

A tanügyi szakszervezetek így nem hiába érzik, hogy az idei választási évben a papok kiváltságot élveznek velük szemben, utóbbiak viszont azzal védekeznek, ők kevesebben vannak, mint a tanárok, azért lehetséges számukra a béremelés.

A versengés természetesen a parlamenti plénumban sem maradt el, ahol a honatyák egymásra licitálva bizonygatták a rendelet szükségességét. „Ez a törvény a legjobb cselekedet a parlament részéről, főleg nagyhéten” – mondta Victor Surdu szociáldemokrata képviselő. Kollégája, Cristian Dumitrescu úgy véli, „hit nélkül nem lehet építkezni”, de a liberálisok és demokrata-liberálisok sem maradtak alul, azt bizonygatva, hogy „amilyen szükséges, olyan fontos is” a rendelet.

Egyébként nemrég a parlament úgy döntött, hogy a kormánykoalíció honatyái fejenként 70 ezer eurós összeget kapnak, amelyet oktatási intézmények, templomok felújítására, építésére fordíthatnak megyéjükben, így országos szinten 803 templom osztozkodhat a 60 millió lejes támogatáson.

Mindez persze akkor, ha Theodor Paleologu művelődési miniszter nem ülteti gyakorlatba szándékát, amellyel az egyháznak szánt összegekből csoportosítana át kulturális rendezvényekre. Így viszont az Országos Színházfesztivál megrendezése kerülne veszélybe, amely tavalyhoz képest 78 százalékkal kevesebb pénzforráshoz jutott, és a megszűnés veszélye fenyegeti.

http://umsz.manna.ro/aktualis/perselyt_tomnek_a_honatyak_2009_04_17.html

Nyitott gondolkodású vagy?

Jubilál a Szabadtér!

100-adik bejegyzését ünnepelheti az erdélyi liberális blog.

Köszönjük rajongóinknak, konstruktív bírálóinknak, ellenfeleinknek, s úgy általában, minden kedves olvasónknak (mondjuk a szpemmelőket leszámítva).

És reméljük, nemcsak mi élveztük…

Magyarok Országa, avagy »Adj, vagy köpök!«

Arra a kérdésre, hogy mi az alternatíva a köpködésre, roppant egyszerű megoldást tudnék ajánlani: ülni az ülőgumókon és a közröhejjé válás elkerülése érdekében megkísérelni úriemberként viselkedni.

Nem kellett túl sokat töprengenem ahhoz, hogy – Szondy Zoltánnak névrokonom, Bíró A. Zoltán írásával polemizáló cikkére reagálandó – egeret és billentyűzetet ragadjak. Nem mintha tisztem lenne lecsapni az esetenként nem a legkorrektebb módon felütött labdákat (ezt az élvezetet inkább meghagynám a tanár úrnak), de az a – Szondy írásában nagyon is tetten érhető – sajátos mód, ahogy az erdélyi magyar kisebbség értelmezi az anyaországi gondoskodást, eléggé kívánja már, hogy valaki egyszer s mindenkorra tiszta vizet öntsön a pohárba.

Ha eltekintünk attól a logikaibukfenc-gyanús kijelentéstől, miszerint szerzőnk (amennyiben megelőlegezzük neki az úriemberséget) a köpködést meg a dobigálást ugyan nem tartja megoldásnak, de nem lát más megoldást, Szondy írása azon premissza körül forog, hogy az anyaországnak kutya kötelessége támogatni a határon túl ragadt kisebbségeket – és ennek elmulasztását a határon túli magyar kisebbségek

minden további nélkül számonkérhetik az anyaországi politikusokon.

Ez az előfeltevés túl szépen és főleg túl szívhez szólóan cseng ahhoz, hogy testületileg (tehát itt sajnos nemcsak a szélsőjobbra tolódott polgártársainkra gondolok) elgondolkozzunk, hányadán is áll a dolog.

Akkor hát vágjunk bele. Milyen minőségben „kötelezhető” a magyar állam a határon túl ragadt kisebbségek iránti morális, de főleg anyagi törődésre?

Hogyha abból indulunk ki, hogy Magyarország annyi, mint Magyarok Országa, még mindig kérdéses, hogy mitől lesz egyúttal a magyar nemzet, azaz minden magyarok hivatalos képviselője is. De tegyük fel a vita kedvéért, hogy így van. Csakhogy, ha Magyarország tényleg a magyarok országa, akkor

Romániát is a románok országának kellene tekintenünk,

vö. nemzetállam és az alkotmány első paragrafusa. Ami már – jogosan! – vörös posztó minden erdélyi magyar szemében. Ennek értelmében tehát – feltéve, hogy kicsit is adunk a logikai következetességre, és nem szeretjük a kettős mércét – az állam és a nemzet fogalmainak összemosása nem mindig szerencsés. (És erre még az sem lehet mentség, hogy régiónkban lényegesen több magyar osztozik a kisebbségi sorson, mint román. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés – meglehetősen ellenjavallt következetlenül bánni a nemzetállam fogalmával, mert előfordulhat, hogy mi húzzuk a rövidebbet.)

Ha pedig az anyaország nem ‘Magyar Ország’, hanem csak egyszerűen ‘Magyarország’, ergo nem elhanyagolható számban lakják más nemzetiségek is, vajon mennyire tisztességes egy magyarországi ukrán adóját (érthetőbben: pénzét) mondjuk az Erdélyi Magyar Tudományegyetem fenntartására fordítani? És – kicsit általánosabbra véve a kérdést – egyáltalán mennyire korrekt dolog elvárni egy akármilyen államtól, hogy saját erőforrásait meghaladva, akár önnön állampolgárai amúgy is szűkös lehetőségeit korlátozva más állam polgárait segítse?

Az esetben viszont, ha az illető állam szavazópolgárai (legyenek azok magyarok, románok, németek, szlovákok, cigányok) politikai preferenciájuk kinyilvánításával mégis vállalják ezt az áldozatot, úgy kedves hölgyeim és uraim,

semmi gond, sőt le a kalappal gesztusuk előtt.

De félreértés ne essék: a fentiek alapján Magyarországnak, mint államnak ez semmi szín alatt nem kötelessége. Sem jogilag, sem erkölcsileg.

Ennek fényében azon arrogancia, amivel az erdélyi magyar szélsőjobb (és sajnos nemcsak) szó szerint kiköveteli magának az anyaország részéről a gondoskodást, legkevesebb tragikomikus – nagyon nem csodálkoznék, ha egyszer valaki rákérdezne, hogy kinek is képzelitek magatokat. És itt a megfelelő pillanat arra, hogy egyúttal lebontsuk

a magyar állam erdélyi „tartozásainak” mítoszait.

Először is, az a tény, hogy őseink valaha magyar állampolgárok voltak, csakis akkor jelenthet előjogot az alanyi jogon járó magyar állampolgárságra, ha magától értődőnek vesszük, hogy ugyanezen gondolatmenet alapján akár minden román, akinek nagyapja erdélyi lakosként élte meg Trianont, igényt tarthat erre a címre. Ez pedig túl nagy falat lenne a „külhoni állampolgárság” intézményének, nemdebár?

Másik hasonló mítosz az Erdélyből emigráló és odaát országot építő szürkeállomány, amiért az erdélyi magyarok sajátos logikája szerint fizetség jár. Márpedig – elnézést a meredek társításért – nekem erről az útkereszteződések ablakmosói jutnak eszembe, akik kéretlenül veselkednek neki a szélvédőknek, s utána még meg is sértődnek, ha nem kapják meg érte a borravalót. A kitelepedőket

az ég kerek világán senki nem kötelezte arra,

hogy méregdrága szakemberképzésüket ne otthon, hanem a határon túl kamatoztassák. És képzeljük csak el, mekkora kavarodás lenne abból, ha most aprópénzre váltanánk, melyik ország éppen mely bevándorlóinak köszönheti gazdasági fejlődését…

Az elmondottak értelmében szerzőnk olyan szintagmái, mint „az értünk is felelős, több esetben rólunk is fontos döntéseket hozó magyarországi politikusok” legkevesebb fenntartásokkal kezelendőek. És ez a mi sorsunkról döntés is elég különösen hangzik. „Milyen más eszköze van az erdélyi magyarnak, ha az ő sorsáról is döntő magyarországi politikusokat kíván számonkérni?” – teszi fel a kérdést az inkriminált cikk szerzője. Én másképp ragadnám meg a problémát: kicsoda, mikor és főleg hogyan döntött a sorsunkról odaát? Netalán a
„gyászos” december ötödikére gondol a cikkíró? Szóval, ha teszem azt, kifelejtenek egy végrendeletből, akkor ezzel döntöttek is a sorsom felett? És különben is. Magát az ötletet, hogy az én sorsomról esetleg nem itthon, hanem egy határral odébb döntenének, erdélyi magyar minőségemben igenis határozottan kikérem magamnak.

Mikor fogadjuk már el, hogy nem az anya-, hanem saját országunktól kell várnunk a boldogulásunkat? Saját sorsunkért kizárólag mi vagyunk a felelősök – egyrészt a befektetett munkánk és hozzájárulásaink, másrészt az általunk választott vezetőink útján –, az anyaország felelős gondoskodását pedig megköszönni illik,

nem verni magunkat a földhöz, ha ez valamilyen ok miatt mégis elmarad.

És – ez ügyben legalábbis – végre-valahára békén hagyni Hungáriát.

A felvezetőben feldobott költői kérdésre pedig, hogy mi az alternatíva a köpködésre és a tojással való dobálásra, roppant egyszerű megoldást tudnék ajánlani: ülni az ülőgumókon és a közröhejjé válás elkerülése érdekében megkísérelni úriemberként viselkedni – még akkor is, ha a magukat tüntetőknek és véleménynyilvánítóknak képzelő randalírozók esetleg a lelkük mélyén nem érzik annak magukat.

Jelen bejegyzés a Transindex reply rovatában megjelent írásom utánközlése:
http://reply.transindex.ro/?cikk=129

Gigi és az elveszített mérkőzés

A Gigi Becalitól lassan havi rendszerességgel elvárandó média- meg egyéb cirkuszok legutóbbika súlyosságában és főleg következményeiben nagyonis túllépte a megmosolyogni- illetve legyintenivaló kategória kereteit. Kérdés, hogy – amennyiben tényleg bűncselekményről van szó és az igazságszolgáltatás is megfelelőképpen végzi majd a dolgát – hányan fogják igazán megérteni, valójában miért is kell rács mögé kerülnie egy hírhedtnek hírhedt, de sokak által mégis ennyire körülrajongott és istenített „személyiségnek”?

Annak ellenére, hogy a hazai sajtó teljes spektruma lelkesen vetette rá magát a Becali-témára, az egész sztori még egy bejegyzés erejéig sem érdemelne figyelmet egy önmagát kicsit is komolynak tartó liberális blog részéről. Csakhogy az ügynek a politikai fondorlatok és összeesküvések elméletén vagy Becali börtönreggelijének (vegy)elemzésén túl nagyon súlyos vonzata van. Az eddigi reakciók alapján nemhogy rendkívül széles rajongótábora (Steaua-drukkerek, tüntetők, élő adásba betelefonálók, s főleg a csendesen elégedetlenkedők ki tudja, mekkora tömege), de maga Becali sem érti még mindig, mért is zaklatja őt ez ügyben az igazságszolgáltatás. Márpedig a lehető legprofibb, legkorszerűbb, „legeurokonformabb” igazságügyi rendszer is vajmi keveset ér, ha

nem érezheti maga mögött állampolgárainak megértését és bizalmát.

És itt mutatkozik meg a hatalmas különbség az oltyán átlagparaszt illetve a texasi vagy arizonai átlagcowboy között. A közhiedelem szerint legalábbis mindkét típus fejének majdnem teljes térfogatát minimum két százados, állott sötétség tölti ki, a maradékon babonák legváltozatosabb formái osztozkodnak a vallási fanatizmussal. Csakhogy még a legbunkóbb amerikai is középcsoportos kora óta vágja, hogy a jogállam – valamint ezzel együtt a törvények szigorú tisztelete – nem vicc, és akármilyen sérelem is érje, senki sem szolgáltathat önmaga számára igazságot a jogszabályok megkerülésével, magyarán a vétkes megbüntetése csakis törvényes keretek között képzelhető el. Ha pedig mégsem vágná,

nagyon hamar megtanítják neki,

 az amerikai törvényszékeken ugyanis vajmi csekély foganatja van a „păi, oameni suntem şi noi”*-szerű érvelési stílusnak.

Ez nálunk sokak számára valahogy kimaradt nemcsak az óvodai, sőt a teljes oktatási rendszer tananyagából, de az annyit emlegetett élet iskolájából  is. Ékesen bizonyítja ezt a Realitatea TV telefonos felmérése, ahol a megkérdezettek kevesebb, mint 18, azaz tizennyolc (!) százaléka véli úgy, hogy jogos (és az elkövetett cselekedet súlyával mindenképp indokolható) volt a letartóztatás. És erre még az sem mentség, hogy (főleg az eurokonformitás miatt, de nem csak) alkotmányunk néhány tekintetben korszerűbb az Egyesült Államokénál is  – jellemző példák a halálbüntetés eltörlése vagy a fegyverviselés univerzális jogának hiánya, és ezügybeni változtatásra odaát még a leghalványabb politikai akarat sem mutatkozik…

Úgyhogy akármilyen jól is vizsgázik majd a román törvénykezés az ügyben (nem lesz könnyű dolga, az bizonyos), ezt a meccset máris elveszítette.

_______________________________
*kb. Hát emberek vagyunk, na (rom.)

Pápaszemet a pápának!

A katolikus egyház a jelek szerint semmit nem tanult az állandóan – kéretlenül és minden lében kanálként – zsandár, civilizátor vagy éppenséggel futballbíró szerepében tetszelgő Egyesült Államok szuperhatalmi allűrjeinek tragikomikus csődjéből. XVI. Benedek pápa – vakon bízva a mögötte álló intézmény tekintélyében – több ízben is túllépte hatáskörét, az óvszerhasználatról tett legutóbbi kijelentésével pedig sikeresen törte át az európai tudományos és civil szféra amúgy sem alacsony ingerküszöbét.

Az a bizonyos küszöb nemcsak azért olyan magas, mert az egyháznak még mindig akkora a hatalma, hogy egyszerűen nem tanácsos (vagy inkább nem kifizetődő) ujjat húzni vele. Az is benne van a pakliban, hogy – míg hívei készpénznek, sőt, „szentírásnak” tekintenek minden pápai megnyilvánulást – a liberális megközelítés képviselői egyik legfontosabb elvükkel, a véleményszabadsággal mennének szembe, ha korlátozni próbálnák a Vatikánt esetenként aberrációval határos nézeteinek népszerűsítésében. A The Lancet orvosi szaklap vezércikke viszont végre megtörte a jeget: rávilágított arra, hogy milliók életét érintő tudományos ismeretek hamisítása már túllépi a szabad véleménynyilvánítás kereteit, ennélfogva a katolikus doktrínát ily módon népszerűsítő egyházfő legkevesebb

önzéssel és súlyos felelőtlenséggel vádolható.

Bizonyára megvan az ésszerű magyarázata, hogy ilyen lényegretörően határozott reakcióra miért kellett 2009 márciusáig várnunk. Többek között néhai II. János Pál pápa kiemelkedő egyénisége, diplomáciai érzéke lehet a „ludas” a dologban – na meg az a különleges képessége, hogy ideológiai ellenlábasaiból is tiszteletet váltson ki. Mindenesetre eléggé hiányolom, hogy a befolyásával visszaélő egyház többi – nagyon is húsbavágó és komoly, esetenként tragikus következményekkel játszó – tézisét illetően nemigen történt még hasonló súlyú kiállás Lancet-kaliberű szakmai fórumok részéről. Őssejt-kutatás, abortusz és homoszexualitás problémaköre, eutanázia, családtervezés – hogy csak a fontosabbakat említsük.

Lehet, hogy sokak számára a szó szoros és átvitt értelmében is szentségtörésnek tűnik az összehasonlítás, de kísérteties hasonlóságot látok az egyház és a kommunista rezsimek azon igyekezetében, ahogy „alattvalóik” manipulálásával illetve nézeteik agresszív propagálásával próbálják erősíteni befolyásukat – és ezáltal hatalmukat is. Mindkettő

önnön farkába harapó, dogmatikus ideológia segítségével,

kisebbségként gyakorol (illetve gyakorolt) lelkiismereti diktatúrát (utóbbi fizikait is) a szépszerével vagy akár erőszakkal befolyásolható többség felett.
A kommunizmus munkamódszerét már volt alkalmunk megismerni, de mi a hatásmechanizmus az egyház esetében?

A válasz azon – kissé igazságtalan, de sok esetben találó – Murphy-törvény logikájában rejtőzik, miszerint a számítógép ideális olyan problémák megoldására, melyek számítógép nélkül nem is léteznének.

Ez az egyházat illetően hatványozottan igaz.

Adott a(z ál)probléma: eredendő bűn. A megoldást – az örömhírként emlegetett megváltást, krisztusi üdvözülést – pedig majdhogynem tálcán kínálja az egyház. Természetesen távolról sem annyira nagylelkű és önzetlen az ajánlat, ahogy első látásra tűnne: cserébe a katolicizmus merev szabályai szerinti életvitel a fizetség.
A fizetőkedv meghozatalához pedig (és persze a behajtáshoz is) változatos eszközök egész sora áll az egyház rendelkezésére.

Kezdve egy tisztázatlan eredetű műre való állandó jellegű és dogmatikus hivatkozással (valamint passzusainak a mindenkori egyház érdekei szerinti csűrésével-csavarásával), melynek lapjain – ha nemcsak az egyház kezére játszó részeket tekintjük, hanem következetesen értelmezzük az egészet – amúgy

kicsinyes, bosszúálló, hataloméhes, hiú Isten képe körvonalazódik.

Folytatva azzal a direktívával, hogy a hívők számára távolról sem az ésszerűség, esetleg a társadalmi együttélés írott és íratlan törvényeinek felismerése vezethet az erkölcsösséghez, társadalmi korrektséghez, magyarán az ún. jósághoz, hanem csakis a hit és a kereszténység tanításainak szigorú követése.

Egészen a szakemberi körökben általánosan elfogadott tudományos elméletek oktatásának gáncsolásáig (evolúcióelmélet), na meg az idejétmúlt, már-már nevetségességig abszurd és értelmetlen áldozatokat feltételező egyházi törvényekig (papi cölibátus és társai), melyeket sokszor még azok sem tartanak tiszteletben, akiknek tisztjük lenne számon kérni a betartásukat.

A néhány bekezdéssel feljebb említett tézisek sajátos értelmezéseire – mint például az őssejtkutatás, abortusz vagy eutanázia tiltása obskurus vallásfilozófiai okfejtésekre alapozva, a homoszexualitás teljesen indokolatlan elítélése, valamint a családtervezés helytelenítése egy máris idült túlnépesedéssel küszködő bolygó kontextusában – pedig egyenesen kár szót vesztegetni.

És mindezt nem is olyan nehéz lenyomni a jobb sorsra érdemes polgárok torkán, tekintve, hogy már a legfiatalabb korosztálytól kezdődően

tudatos, masszív és célratörő indoktrinálásnak vetik alá őket.

Így válhat működőképessé az a – kívülálló számára és főleg első látásra – abszurdnak tűnő forgatókönyv, mely szerint embertömegek vakon követnek – sokszor a saját, vagy akár a társadalom számára is (!) előnytelen, sőt veszélyes – nézeteket, melyek ésszerű érvekkel nem indokolhatóak (legfeljebb egy önmaga körül forgó „logikai” rendszer keretén belül), ráadásul szószólóik a megmagyarázhatatlanságból, logikátlanságból és tudománytalanságból ‘hit’ címén még erényt is kovácsolnak.
És a szomorú az, hogy a mindennapi élet különböző területeire begyűrűző következmények sok esetben – felekezettől és vallási meggyőződéstől függetlenül – mindenkit egyformán érintenek.

Az üdvözülést árukapcsolták, mint nemdohányzónak a cigarettafüstöt.

Kérdés persze, hogy mennyi alapja lehet az egyháznak ilyen módszerekkel és – főleg – ennyire mélyen beavatkozni nemcsak a hívő, de a a tanításait nem követő – vagy éppenséggel határozottan elutasító – civil lakosság életébe?

Jogi az mondjuk van elegendő, hiszen minden demokrácia alappillére a híres „constitutional right to be stupid”, azaz az ostobasághoz való alkotmányos jog – így elvileg semmi beleszólásunk nem lehet abba, ha emberek milliói hagyják elhülyíteni magukat, ezzel tartván hátukat (és szavazópecsétjüket) láthatóan szélsőséges keresztény-konzervatív alakulatok hatalomra jutásához. Élő példa erre a nemrégiben lezajlott spanyolországi abortuszellenes tüntetés.

Az erkölcsi alap viszont már ingatag lábakon áll,

főleg, ha történetesen maga az egyház felel – eléggé közvetlen mértékben – az ostobasággal való intoxikálásért, majd annak ragályos terjedéséért. Az pedig végképp nem tévesztendő szem elől, hogy a katolicizmus éppen erkölcsi alapon legitimálja az ideológiai fertőzést…

Itt persze régesrég nem vallásosságról beszélünk, még kevésbé az emberi lélek természetfeletti erőkhöz való viszonyáról. Inkább közönséges erőfitogtatásról van szó – egy lassú, de határozott erkölcsi eróziótól szenvedő intézmény még mindig erőteljes és fájdalmas következményekkel járó rúgásainál asszisztálunk.