Pápaszemet a pápának!

A katolikus egyház a jelek szerint semmit nem tanult az állandóan – kéretlenül és minden lében kanálként – zsandár, civilizátor vagy éppenséggel futballbíró szerepében tetszelgő Egyesült Államok szuperhatalmi allűrjeinek tragikomikus csődjéből. XVI. Benedek pápa – vakon bízva a mögötte álló intézmény tekintélyében – több ízben is túllépte hatáskörét, az óvszerhasználatról tett legutóbbi kijelentésével pedig sikeresen törte át az európai tudományos és civil szféra amúgy sem alacsony ingerküszöbét.

Az a bizonyos küszöb nemcsak azért olyan magas, mert az egyháznak még mindig akkora a hatalma, hogy egyszerűen nem tanácsos (vagy inkább nem kifizetődő) ujjat húzni vele. Az is benne van a pakliban, hogy – míg hívei készpénznek, sőt, „szentírásnak” tekintenek minden pápai megnyilvánulást – a liberális megközelítés képviselői egyik legfontosabb elvükkel, a véleményszabadsággal mennének szembe, ha korlátozni próbálnák a Vatikánt esetenként aberrációval határos nézeteinek népszerűsítésében. A The Lancet orvosi szaklap vezércikke viszont végre megtörte a jeget: rávilágított arra, hogy milliók életét érintő tudományos ismeretek hamisítása már túllépi a szabad véleménynyilvánítás kereteit, ennélfogva a katolikus doktrínát ily módon népszerűsítő egyházfő legkevesebb

önzéssel és súlyos felelőtlenséggel vádolható.

Bizonyára megvan az ésszerű magyarázata, hogy ilyen lényegretörően határozott reakcióra miért kellett 2009 márciusáig várnunk. Többek között néhai II. János Pál pápa kiemelkedő egyénisége, diplomáciai érzéke lehet a „ludas” a dologban – na meg az a különleges képessége, hogy ideológiai ellenlábasaiból is tiszteletet váltson ki. Mindenesetre eléggé hiányolom, hogy a befolyásával visszaélő egyház többi – nagyon is húsbavágó és komoly, esetenként tragikus következményekkel játszó – tézisét illetően nemigen történt még hasonló súlyú kiállás Lancet-kaliberű szakmai fórumok részéről. Őssejt-kutatás, abortusz és homoszexualitás problémaköre, eutanázia, családtervezés – hogy csak a fontosabbakat említsük.

Lehet, hogy sokak számára a szó szoros és átvitt értelmében is szentségtörésnek tűnik az összehasonlítás, de kísérteties hasonlóságot látok az egyház és a kommunista rezsimek azon igyekezetében, ahogy „alattvalóik” manipulálásával illetve nézeteik agresszív propagálásával próbálják erősíteni befolyásukat – és ezáltal hatalmukat is. Mindkettő

önnön farkába harapó, dogmatikus ideológia segítségével,

kisebbségként gyakorol (illetve gyakorolt) lelkiismereti diktatúrát (utóbbi fizikait is) a szépszerével vagy akár erőszakkal befolyásolható többség felett.
A kommunizmus munkamódszerét már volt alkalmunk megismerni, de mi a hatásmechanizmus az egyház esetében?

A válasz azon – kissé igazságtalan, de sok esetben találó – Murphy-törvény logikájában rejtőzik, miszerint a számítógép ideális olyan problémák megoldására, melyek számítógép nélkül nem is léteznének.

Ez az egyházat illetően hatványozottan igaz.

Adott a(z ál)probléma: eredendő bűn. A megoldást – az örömhírként emlegetett megváltást, krisztusi üdvözülést – pedig majdhogynem tálcán kínálja az egyház. Természetesen távolról sem annyira nagylelkű és önzetlen az ajánlat, ahogy első látásra tűnne: cserébe a katolicizmus merev szabályai szerinti életvitel a fizetség.
A fizetőkedv meghozatalához pedig (és persze a behajtáshoz is) változatos eszközök egész sora áll az egyház rendelkezésére.

Kezdve egy tisztázatlan eredetű műre való állandó jellegű és dogmatikus hivatkozással (valamint passzusainak a mindenkori egyház érdekei szerinti csűrésével-csavarásával), melynek lapjain – ha nemcsak az egyház kezére játszó részeket tekintjük, hanem következetesen értelmezzük az egészet – amúgy

kicsinyes, bosszúálló, hataloméhes, hiú Isten képe körvonalazódik.

Folytatva azzal a direktívával, hogy a hívők számára távolról sem az ésszerűség, esetleg a társadalmi együttélés írott és íratlan törvényeinek felismerése vezethet az erkölcsösséghez, társadalmi korrektséghez, magyarán az ún. jósághoz, hanem csakis a hit és a kereszténység tanításainak szigorú követése.

Egészen a szakemberi körökben általánosan elfogadott tudományos elméletek oktatásának gáncsolásáig (evolúcióelmélet), na meg az idejétmúlt, már-már nevetségességig abszurd és értelmetlen áldozatokat feltételező egyházi törvényekig (papi cölibátus és társai), melyeket sokszor még azok sem tartanak tiszteletben, akiknek tisztjük lenne számon kérni a betartásukat.

A néhány bekezdéssel feljebb említett tézisek sajátos értelmezéseire – mint például az őssejtkutatás, abortusz vagy eutanázia tiltása obskurus vallásfilozófiai okfejtésekre alapozva, a homoszexualitás teljesen indokolatlan elítélése, valamint a családtervezés helytelenítése egy máris idült túlnépesedéssel küszködő bolygó kontextusában – pedig egyenesen kár szót vesztegetni.

És mindezt nem is olyan nehéz lenyomni a jobb sorsra érdemes polgárok torkán, tekintve, hogy már a legfiatalabb korosztálytól kezdődően

tudatos, masszív és célratörő indoktrinálásnak vetik alá őket.

Így válhat működőképessé az a – kívülálló számára és főleg első látásra – abszurdnak tűnő forgatókönyv, mely szerint embertömegek vakon követnek – sokszor a saját, vagy akár a társadalom számára is (!) előnytelen, sőt veszélyes – nézeteket, melyek ésszerű érvekkel nem indokolhatóak (legfeljebb egy önmaga körül forgó „logikai” rendszer keretén belül), ráadásul szószólóik a megmagyarázhatatlanságból, logikátlanságból és tudománytalanságból ‘hit’ címén még erényt is kovácsolnak.
És a szomorú az, hogy a mindennapi élet különböző területeire begyűrűző következmények sok esetben – felekezettől és vallási meggyőződéstől függetlenül – mindenkit egyformán érintenek.

Az üdvözülést árukapcsolták, mint nemdohányzónak a cigarettafüstöt.

Kérdés persze, hogy mennyi alapja lehet az egyháznak ilyen módszerekkel és – főleg – ennyire mélyen beavatkozni nemcsak a hívő, de a a tanításait nem követő – vagy éppenséggel határozottan elutasító – civil lakosság életébe?

Jogi az mondjuk van elegendő, hiszen minden demokrácia alappillére a híres „constitutional right to be stupid”, azaz az ostobasághoz való alkotmányos jog – így elvileg semmi beleszólásunk nem lehet abba, ha emberek milliói hagyják elhülyíteni magukat, ezzel tartván hátukat (és szavazópecsétjüket) láthatóan szélsőséges keresztény-konzervatív alakulatok hatalomra jutásához. Élő példa erre a nemrégiben lezajlott spanyolországi abortuszellenes tüntetés.

Az erkölcsi alap viszont már ingatag lábakon áll,

főleg, ha történetesen maga az egyház felel – eléggé közvetlen mértékben – az ostobasággal való intoxikálásért, majd annak ragályos terjedéséért. Az pedig végképp nem tévesztendő szem elől, hogy a katolicizmus éppen erkölcsi alapon legitimálja az ideológiai fertőzést…

Itt persze régesrég nem vallásosságról beszélünk, még kevésbé az emberi lélek természetfeletti erőkhöz való viszonyáról. Inkább közönséges erőfitogtatásról van szó – egy lassú, de határozott erkölcsi eróziótól szenvedő intézmény még mindig erőteljes és fájdalmas következményekkel járó rúgásainál asszisztálunk.