Gigi és az elveszített mérkőzés

A Gigi Becalitól lassan havi rendszerességgel elvárandó média- meg egyéb cirkuszok legutóbbika súlyosságában és főleg következményeiben nagyonis túllépte a megmosolyogni- illetve legyintenivaló kategória kereteit. Kérdés, hogy – amennyiben tényleg bűncselekményről van szó és az igazságszolgáltatás is megfelelőképpen végzi majd a dolgát – hányan fogják igazán megérteni, valójában miért is kell rács mögé kerülnie egy hírhedtnek hírhedt, de sokak által mégis ennyire körülrajongott és istenített „személyiségnek”?

Annak ellenére, hogy a hazai sajtó teljes spektruma lelkesen vetette rá magát a Becali-témára, az egész sztori még egy bejegyzés erejéig sem érdemelne figyelmet egy önmagát kicsit is komolynak tartó liberális blog részéről. Csakhogy az ügynek a politikai fondorlatok és összeesküvések elméletén vagy Becali börtönreggelijének (vegy)elemzésén túl nagyon súlyos vonzata van. Az eddigi reakciók alapján nemhogy rendkívül széles rajongótábora (Steaua-drukkerek, tüntetők, élő adásba betelefonálók, s főleg a csendesen elégedetlenkedők ki tudja, mekkora tömege), de maga Becali sem érti még mindig, mért is zaklatja őt ez ügyben az igazságszolgáltatás. Márpedig a lehető legprofibb, legkorszerűbb, „legeurokonformabb” igazságügyi rendszer is vajmi keveset ér, ha

nem érezheti maga mögött állampolgárainak megértését és bizalmát.

És itt mutatkozik meg a hatalmas különbség az oltyán átlagparaszt illetve a texasi vagy arizonai átlagcowboy között. A közhiedelem szerint legalábbis mindkét típus fejének majdnem teljes térfogatát minimum két százados, állott sötétség tölti ki, a maradékon babonák legváltozatosabb formái osztozkodnak a vallási fanatizmussal. Csakhogy még a legbunkóbb amerikai is középcsoportos kora óta vágja, hogy a jogállam – valamint ezzel együtt a törvények szigorú tisztelete – nem vicc, és akármilyen sérelem is érje, senki sem szolgáltathat önmaga számára igazságot a jogszabályok megkerülésével, magyarán a vétkes megbüntetése csakis törvényes keretek között képzelhető el. Ha pedig mégsem vágná,

nagyon hamar megtanítják neki,

 az amerikai törvényszékeken ugyanis vajmi csekély foganatja van a „păi, oameni suntem şi noi”*-szerű érvelési stílusnak.

Ez nálunk sokak számára valahogy kimaradt nemcsak az óvodai, sőt a teljes oktatási rendszer tananyagából, de az annyit emlegetett élet iskolájából  is. Ékesen bizonyítja ezt a Realitatea TV telefonos felmérése, ahol a megkérdezettek kevesebb, mint 18, azaz tizennyolc (!) százaléka véli úgy, hogy jogos (és az elkövetett cselekedet súlyával mindenképp indokolható) volt a letartóztatás. És erre még az sem mentség, hogy (főleg az eurokonformitás miatt, de nem csak) alkotmányunk néhány tekintetben korszerűbb az Egyesült Államokénál is  – jellemző példák a halálbüntetés eltörlése vagy a fegyverviselés univerzális jogának hiánya, és ezügybeni változtatásra odaát még a leghalványabb politikai akarat sem mutatkozik…

Úgyhogy akármilyen jól is vizsgázik majd a román törvénykezés az ügyben (nem lesz könnyű dolga, az bizonyos), ezt a meccset máris elveszítette.

_______________________________
*kb. Hát emberek vagyunk, na (rom.)