A cseh pók esete a pápával

A szekuláris humanista cseh pók is tudja, hogy Ratzinger és amit képvisel arra már pókháló jár:

Csehország Európa egyik legszekulárisabb állama, ahol a legutolsó népszámlálás szerint a lakosság 59% vallotta magát ateistának vagy agnosztikusnak. És ez még 2001-ben volt. Azóta ez az arány csak növekedett.

A pók sem érti, hogy mit keres a pápa Prágában…

Értünk is, nem ellenünk

Bíró Béla

Amióta Crin Antonescu, a liberálisok jelöltje a közvélemény-kutatások adatai szerint megelőzte Mircea Geoanát, a szociáldemokraták jelöltjét, jelentősen megváltoztak az elnökválasztási kampány végkimenetelének esélyei. Bár még mindig Traian Băsescu áll az élen, közel tíz százalékkal megelőzve Crin Antonescut is, a második fordulóban minden esély megvan rá, hogy Băsescu alulmaradjon.

Crin Antonescu demokráciához való viszonyára jellemző, amit Sepsiszentgyörgyön nyilatkozott, hogy ugyanis nem csak helyeselné, de a demokrácia tökélyének megnyilvánulásaként értékelné, ha a román választók magyar vagy roma elnököt választanának maguknak. Ezzel persze nem beszél önmaga ellen, hiszen ez a veszély jelenleg nem fenyeget. És különösen nem az autonómia-gyűlések által kiváltott román nemzeti hisztéria nyomán…

Ebből a hisztériából, ha csak a sikeresség esélyét föl nem adja, természetesen maga Antonescu sem maradhat ki. A román választó tudatállapotával mindenképpen számolnia kell. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy az Udvarhelyi nagygyűlés határozatait ne ítélje el. Gyorsan és határozottan.

Mindazonáltal a kampány egészét tekintve az udvarhelyi nagygyűlés pozitív fejleményként is értékelhető. Egyrészt a nagygyűlés szervezői és lebonyolítói Traian Băsescu volt kedvencei, akiket az RMDSZ-ellenes diverziók során nagy előszeretettel támogatott, sőt a magyar választók egy jelentős része előtt legitimált is.

Az udvarhelyi fellépés azonban a román nyilvánosságban ismét kedvezőbb színben tűntette fel a mérsékeltebb álláspontra helyezkedő RMDSZ-t. Ismét bebizonyosodott az, amit én évek óta ismétlek: az RMDSZ-nek a szó szoros értelmében szüksége van önnön ellenzékére, hiszen ez az ellenzék egyfajta villámhárító gyanánt is szolgálhat számára.

A radikálisok e pillanatban teljesíthetetlen követelései és nyilvánvaló nacionalizmusa arra késztetheti a román politikai osztályt, hogy több megértést tanúsítson az RMDSZ által képviselt józanabb nemzeti törekvések iránt, s fokozatosan elfogadja ezek egy részét legalább, közelebb juttatva bennünket a végső cél, a mindkét fél számára elfogadható autonómia megvalósításához.

Vakságra vallott az RMDSZ részéről az a korábbi törekvés, hogy ezt a segédeszközt hatalmi megfontolásokból kiiktassa a romániai magyar politikából. Ahogyan a Székely Nemzeti Tanács vezetői részéről is vakságra vall, hogy céljaikat az RMDSZ-nek a politikából való kiradírozásával szeretnék elérni.

Arra, hogy az autonómia álmát legalább részben és fokozatosan megvalósítsuk, a két félnek egyfajta racionálisan alakított, a rokon- és ellenszenvek fölé emelt összjátékra kellene alapoznia politikai stratégiáját. E stratégia legfontosabb célkitűzése e pillanatban annak a politikusnak az elnöki hatalomba való besegítése lehetne, aki a legtöbbet tehet a román-magyar együttműködés és a kölcsönös rokonszenv kialakítása érdekében.

Annál is inkább, mert a modern liberalizmusnak is egyik központi fogalma a társadalmi autonómia, az úgynevezett kommunitarizmus. A liberálisok eddig is meggyőzően bizonyították, hogy nem csak képesek együttműködni velünk, de az együttműködés sikeressége érdekében a román társadalom egy jelentős részének ellenszenvét is képesek vállalni.

Az a tény, hogy a több mint két esztendős együttkormányzás ellenére a román szavazók Antonescut részesítik előnyben a korábban jóval népesebb szavazótáborral rendelkező szociáldemokraták jelöltjével szemben, önmagában is beszédes jele annak, hogy a román szavazó egyre inkább fölülemelkedik nemzeti elfogultságain, sőt a szavazók jelentős része a magyarok iránti kifejezett rokonszenvtől sem idegen.

Antonescunak természetesen a szavazótestület ama részét is maga mellé kell állítania, amely még nem volt képes kiszabadulni a nacionalista rögeszmék szorításából, és amelyet Vadim Tudor, Băsescu és Geoană populizmusa még erősen befolyásolhat. Érzelmeinket feltehetően borzolják az udvarhelyi nagygyűlés kapcsán megfogalmazott kijelentései, eszünkkel azonban érdemes elfogadnunk őket, hiszen esélye van annak, hogy amit tesz végső fokon értünk is teszi.

http://umsz.manna.ro/velemeny/ertunk_is_nem_ellenunk_2009_09_10.html

A guru és a hívek

Dr. Egry Gábor

Történelmi előadásra mentem hétfőn. Önmagában ez nem lenne meglepő, ám nem kis lelki erő kellett ahhoz, hogy tiszteletemet tegyem Raffay Ernő (EMI által szervezett) produkcióján. De a hétfőeste üres volt, nem történt semmi, s arra gondoltam, legalább egyszer jól fogok szórakozni.

Történelmi előadásra indultam, de egészen máshova érkeztem. Egy igazi, frusztrációkat feloldó kollektív pszichológiai tréning közepébe. Persze csak amolyan vidékibe, kissé esetlenül komponáltba. Ahol például a guru előtt a múzeum volt igazgatója, mindenki Ádi bácsija, lelőhetetlenül beszél vagy 25 percet, mert nem múlhat el a nap úgy, hogy ne prezentálná ő is saját nagyszerűségét. S ha már ott van, és éppen Nagyboldogasszony ünnepét ülik a katolikusok, hát elénekelteti a közönséggel a Boldogasszony Anyánkat is – váratlan zenei aláfestés egy történelmi előadáshoz. Hangolódjunk rá, mi is következik.

Nyilván a ráhangolást szolgálja az is, amikor Teleki Pál fotóját lobogtatva dicséri a szervezőket, akik szövetségük jelszavának a „mártír miniszterelnök” szavait választották: „Merjünk magyarok lenni!” (Még most sem tudom, vajon milyen titkos dolgot kell még felvállalnom a magyarságomhoz, ami annyira veszélyes, hogy bátorság kell hozzá?)
És persze megtudhattuk tőle azt is, hogy ma este a történelmi fehér foltokat kell eloszlatni. Mert az agymosás már a mi jó székelyeink közt (az igazibbnál is igazibb magyarok közt!) is hatásos – panaszolja. Lám, legutóbb is mit merészelt egy nagy tudású jogász, miközben az egész zsúfolásig telt terem a Trianonért felelős gaz liberálisok vérét akarta inni! Mentegette Linder Bélát! (Ha nem tudja az olvasó, nevezett kicsoda, ne idegeskedjen. Ennyit ér az egész probléma.)

De végre Ádi bácsi is mondandója végére ér (igaz, előtte még „bemutat” három A4-es méretű fénymásolatot meglehetősen közepes fametszetekről, melyek természetesen a magyar tragédiát örökítik meg igazán méltó módon), és következhet a guru. Illetve következhetne, mert a jelenlevők már nevének említésére is akkora tapsban törnek ki, mint egykor a pártgyűléseken, a megyei párttitkár szólásra emelkedésekor. És az igazmondó ember nem is okoz csalódást, s ha eddig volt valami halvány remény, hogy történelmi előadást hallunk, hamar semmivé foszlik.
Néhány földszagú személyes történettel kezd, demonstrálva együvé tartozását a hallgatósággal, no meg azt is, hogy úgy gondolja, a székely, éljen bár évtizedek óta városon, alapvetően mégis csak paraszt, aki legszívesebben kakaskukorékolásra ébred egy trágyaillatú hajnalon. Aztán, rutinosan, mintha csak en passant tenné, belekezd történetébe. A Történetbe. Elmondja mi is történt 1918 ősze és napjaink között.

Döbbenetes, amit mond. Nem történelem ez, hanem valóban egy pszichológiai tréninghez megírt szöveg. Sikerül úgy vázolnia az eseményeket, hogy azokban csak a magyarság és szomszédai jutnak szerephez. Nincsenek nagyhatalmak, nincsenek nemzetközi viszonyok. Nem volt belgrádi katonai konvenció, Vix- és Clemenceau-jegyzék, nem ülésezett a békekonferencia, a revízió pedig egyenesen ellenséges nagyhatalmak közepette elért magyar siker. Az általa berendezett színpadon csak az önmagukra építő magyarok és gonosz ellenségeik vannak. Csak rajtunk múlik, hogy mi történik, üzeni hálás hallgatóságának.

És persze azokon az okkult erőkön, amelyek nemzetünk vesztére törnek. Akik olyan embereket helyeztek az ország élére, mint Károlyi Mihály, aki az előadás szerint 19 napig utazott Szatmárnémetiből Budapestre, 1919 márciusában (na ja, a MÁV-val már akkor sem volt minden rendben), s ez alatt a szociáldemokratáknak sikerült összefeküdniük a kommunistákkal. (Hogy eközben Károlyi miként vehette át Pesten a békekonferencia jegyzékét a kelet-magyarországi semleges övezet megállapításáról, az mostantól rejtély számomra.) Igaz, ezek a kommunisták legalább megpróbáltak fegyverrel visszaszerezni valamit, na de ugyanakkor a régi intézmények felszámolása miatt veszélybe került még az ország léte is! Hiszen a szomszédok alig várták, hogy megszálljanak minden talpalatnyi földet! (A csuda tudja, hogy akkor a később ezt majdnem elérő románok miért akartak mindenáron magyar kormányt alakítani Budapesten. Annyi románt, mint Nagyváradon, ott is találtak volna.)

De amikor már úgy tűnt, hogy végképp nincs tovább, akkor, „mintha a semmiből jönne” (R. E. saját szavai), feltűnt egy igazi férfi. Horthy Miklós. Akinek kormányai aztán sikeresen, önerőből felbomlasztották a békerendszert. Tevékenységük ma is modellként szolgálhat. Meglátni a lehetőséget, szövetségest keresni, és akcióba lépni, pusztán ennyi a siker receptje. Hiszen megmutatták nekünk, Trianon nem örök, ha összeomlott egyszer, össze fog omlani még egyszer. Persze vannak ezek a magyar kommunisták, akik nem nemzetiek. Akik nem élnek a lehetőségekkel.(Bezzeg a szomszéd kommunisták, azok igen! Ja, hogy közben tevékenységük az emberi- és polgári jogok elleni bűncselekmény? Végre egyszer már mi követhetnénk el ezeket mások ellen!)

Aztán belekezd a rendszerváltás utáni lehetőségek ecsetelésébe. Felsorolja, hogy mikor lehetett volna valamit elérni a szomszédoktól. Kedélyesen meséli, hogy honvédelmi államtitkár korában (!) javasolta az akkori miniszterelnöknek, ugyan ne törődjön már azzal, mit mondanak Washingtonban, legalább egyetlen kis falut foglaljunk vissza a szerbektől! A történelem kedvéért. Sajnálkozik azon, hogy Magyarország nem fenyegette meg a frissen megalakult Szlovákiát fegyveres támadással, hogy legalább egy kis autonómiát kizsaroljon tőlük. Én már legszívesebben elbújnék, de a hallgatóság egyre elragadtatottabb. Még az sem tűnt fel nekik, hogy az első elszalasztott lehetőségként a guru 1989 decemberét említette. Keményen megrótta az akkori magyar kormányt, amiért hírszerzési információkkal segítette a román hadsereget a Securitate alakulatai elleni harcban. Ahelyett, hogy hagyta volna, lőjék egymást minél tovább. Itt, Sepsiszentgyörgy utcáin is, a jelenlevők életével játszva. Mert hát mit nekünk az a pár ezer halott! (És különben is, Ádi bácsi milyen szép beszédeket tartana az emlékművüknél, itt, Magyarországon!)

A dörgő tapsot követően aztán jöhet a tréning második része. A jelenlévők kérdezhetnek, előadhatják teóriáikat arról, hogy már nem tarthat sokáig, de legalábbis örökké, ez a nyomorúság, hogy Trianonért a nemzetietlenek és a nem magyarok a felelősek, hogy a békeszerződést egykor feltételekhez kötötték, és azokat Románia nem teljesítette, és persze arról, hogy itt minket elnyomnak. A guru mindent megerősít, mindennel egyetért, mindenkit segít abban, hogy legalább egy percre feloldja frusztrációit.

Én meg hazafelé indulok. Súlyosan nehezedik rám az elnyomás. Hiszen lám, egy igazi revizionista és irredenta gyűlésről jövök. Románia közepén. És sehol egy rendőr, sehol egy csendőr. Csak a bejárat fölött kókadozik egy árva trikolór. Piros-sárga-kék.
…

(2005.augusztus 18.)

Statiszták főszerepben

A társadalomkutatási iroda (BCS) legfrissebb felmérése nem az Antonescu–Geoană párharc kiegyenlítődése miatt érdekes. Háromesélyes választásnak nézhetünk elébe, ami hazai viszonylatban újdonság – de ezt eddig is sejthettük. Ami viszont annál inkább említésre méltó, hogy a statiszták hada (gyengébbek kedvéért: azon „jelöltekről” beszélünk, akik – jó közelítéssel – kerek nulla százalékos eséllyel pályáznak az elnöki posztra) pont a kiegyenlítődés miatt igencsak beleköphet a nagyágyúk levesébe. Kemény százalékokat fognak (teljesen potyára) elhappolni a nagyok elől, olyan körülmények között, amikor ezrelékeken múlhat a második forduló két játékosának személye – s ennélfogva bizonyára az elnöki poszt várományosáénak is.   

 

Pedig ezek a jelöltek minden valószínűség szerint nem azért neveztek be az elnöki posztért indított harcba, hogy istenesen megkavarják az igazán esélyesek mezőnyét. Mondjuk, azért sem, hogy államelnökök legyenek. Elvileg nem kritérium ugyanis, hogy egy jelölt bár minimális szellemi kapacitással rendelkezzen, de általában véve azért elmondható:

ritka az az annyira gyengeelméjű elnökjelölt,

aki ne lenne képes legalább azt megérteni, hogy Romániában nem volt még példa felmérés-százalékocskáknak – akár második fordulóhoz elegendő – robbanásszerű növekedésére. És ez minden bizonnyal most sem lesz másként. Magyarán, közelébe se juthat a végső megmérettetésnek.

Nem, ezek az emberek tényleg nem lehetnek ennyire hülyék. Persze mindenki tudja, valójában mit keresnek statisztáink a választási kampányban: olcsó népszerűséget.

Magyarán, gátlástalan törtetők.

Mert elvileg egy politikus kihasznál minden kapaszkodót, amivel népszerűségi tőkét tud harácsolni magának, de – ha egy kicsit is ad arra, hogy (jó esetben) egy közösséget képvisel – talán kétszer is meggondolja, hogy hajlandó-e az általa képviselt emberek akaratát – a tőlük begyűjtött (értsd: elpocsékolt) szavazatok formájában – nemes egyszerűséggel kivonni a forgalomból az elnökválasztás erejéig. Naná, hogy esze ágában sem lesz ezen morfondírozni – neadjisten még idejében visszalépni –, amikor ilyen jó ugródeszkát jó esetben ötévente egyszer tolnak a lába alá. Így válhat a statiszta

az elnökválasztás főszereplőjévé

– olyan kontextusban persze, amivel jobb helyeken nemigen szokás dicsekedni.

Ennyire szigorúak azért ne legyünk a „leszázalékolt” társaság épp minden tagjával, hiszen magyarok vagyunk és tudjuk, hogy Kelemen Hunor a fentiek alól természetesen kivétel. Ő is a néhányszázalékocskás esélytelenek mezőnyében fut ugyan, de nemes eszmékért (kisebbségi magyar értékeink népszerűsítéséért, kisebbségi magyar üzenetünk eljuttatásáért és kisebbségi magyar önbizalmunk növeléséért) vállalta a jelöltség hálátlan feladatát – és még véletlenül sem azért, mert esetleg bolond lenne kihagyni

a politikai karrierjéhez annyira szükséges ingyenreklámot

(pontosítsunk, a látszólag ingyenreklámot, mert puszta indulásával jelentős mennyiségű rommagyar szavazat pancsikolódik el), no meg a nagy lehetőséget, hogy a jelenlegi RMDSZ-elnök utódjának szánt arc minél élesebben vésődhessen be a kongresszus majdani választóinak emlékezetébe.

És ezen nemes eszmék képviseletéért igazán fel lehet áldozni egy államelnök-választást. 5 év nem a világ, és különben is, tökmindegy, kivel kerül a jelenlegi elnök a második fordulóba.

Annyira egyformák. Igaz, egyik ‘-escu’, a másik kevésbé, de mindkettő román…