Szlovákiában a szó szoros értelmében csoda történt. A magyar választók túlnyomó többsége is egy olyan pártra szavazott, mely programszerűen vállalja a többes identitást. A párt magyar és szlovák tagjait illetve szimpatizánsait ugyanis éppen az köti össze egymással, hogy – a tényleges helyzetnek megfelelően – vállalják a személyiségüket meghatározó összes identitásokat. A magyarok a szlovákot, a szlovákok a magyart. (S mindkettőt egyebek között). Ez azonban – éppen a kölcsönösség folytán! – már
nem a másik identitás előtti behódolás,
azaz egy, az asszimiláció előszobájának tekinthető, lélektani attitűd kifejeződése, éppen ellenkezőleg, a realitásokkal való szembenézés. A Híd/Most képviselői nem a magyar identitásról való lemondást képviselik, hanem a nemzetállami mentalitásban gyökerező „magyar vagy szlovák” (azaz a „vagy-vagy”) alternatívája helyett a nemzeti pluralizmus elvére alapozott „magyar és szlovák” (azaz az „is-is”) alternatíváját látszanak előtérbe helyezni. Mindkét oldalon.
A szlovákiai magyarok valóságérzékét dicséri, hogy tömegesen képeseknek mutatkoztak belátni: a két identitás egy egészséges személyiségképletben kiegészíti, és nem kizárja egymást. A szlovákiai magyarok, akárcsak a romániaiak vagy a szerbiaiak, ha elismerik, ha nem, szlovák, román, szerb identitással is rendelkeznek. Amennyiben nemzeti identitásainkat (a szintén komplementer)
nyelvi-kulturális, illetve állampolgári kötődéseink
határozzák meg, nem csak a Szlovákiában élő magyarok rendelkeznek szlovák identitással is, de – egyebek közt számos magyar író, például Mikszáth vagy Madách életművének köszönhetően – a Magyarországon vagy Romániában élő magyarok is, ahogyan a szlovák nemzeti tudatnak is bőven vannak magyar identitáskomponensei. Nemzeti identitáson természetesen mindkét identitást, a kulturálisat és az állampolgárit is értem (akárcsak Anthony D. Smith és sokan mások). Mi határon túli magyarok még nem vagyunk magyar állampolgárok, de kulturális identitásunk már most sok szempontból kötődik a magyar államisághoz is. Az Alföld, Budapest, a Duna, a magyar könyvkiadás és televiziózás a mi kulturális univerzumunknak, vagy ahogyan a mai kultúra-elmélet nevezi „köztes világainknak” is szerves részei. Nem csak az egykori, de a mai Magyarország is, hozzánk tartozik. Budapest, az MTV1 épp annyira fontos számunkra, mint Bukarest és az RTV1 (és mért ne volna?). Bizonyos értelemben Budapestre is hazamegyünk, hogy aztán ismét hazajöhessünk. Az ezer éves történelmi együttélés emlékeit akkor sem lehet kitörülni a nemzeti emlékezetekből (és miért is kéne?), ha az elmúlt száz esztendőben, a kulturális és állampolgári nemzet kizárólagosságának tévhitére alapozó és közvetve vagy közvetlenül a nyugat által is támogatott nemzetállami diskurzusok kettős vagy többes identitásainkat (a kulturálisat és az állampolgárit is) a „vagy-vagy” logikájának Pokusztész-ágyába kényszerítve megpróbálták nem csak megcsonkítani, de a kimetszett összetevőt a megmaradóval ellenségkép gyanánt szembe is állítani.
Ez az eljárás mindannyiunk tudatát traumatizálta. A „vagy-vagy” logikája ugyanis önmagunkkal állított szembe, arra kényszerített, hogy másik énjeink miatt szégyenkezzünk, vagy hogy meg is utáljuk azokat. Nyilvánosan legalábbis.
Akinek már sikerült átmennie a szivárvány alatt, az ismeri a felszabadultságnak azt a mámorosító érzését, ami a másik identitás öntudatos, sőt önérzetes vállalásával jár. Az egyén megvilágosodásszerűen felismeri, hogy azok az ismeretek, érzelmek, világképek, melyeket korábban megpróbált leválasztani egymásról, voltaképpen
nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.
Ha képes vagyok a másik identitást a magamé gyanánt is elfogadni, személyiségem nem szegényedik, hanem gazdagodik. Nem leszek kevésbé magyar. Sőt magyar is teljesebben, mert szorongások és kisebbrendűségi komplexusok nélkül maradhatok.
A csoda abban áll, hogy ez a felismerés, mely korábban mindkét oldalon csak a legkiválóbb értelmiségiek számára látszott elérhetőnek, egyszerre és váratlanul a szlovákiai magyarok túlnyomó többsége számára is evidencia gyanánt jelenhetett meg.
A megvilágosodásban minden bizonnyal meghatározó szerepe volt a magyarországi politika – sok vonatkozásban irracionális – „nemzeti” fordulatának is. E nélkül és a szlovák kormányzat irracionális reakciói nélkül sem szlovák, sem magyar vonatkozásban nem következhetett volna be, az a nemzetállami logikával rendkívül valószínűtlennek tűnő fordulat, mely a magyar-szlovák összefogásnak ezt a gyönyörű sikerét lehetővé tette.
Csaknem két évtizede érvelek amellett, hogy a demokrácia csakis a valódi szólás- és gondolatszabadságon alapulhat. Akkor, ha a jobboldali gondolatot évtizedeken át tabuizáljuk, magyarán – diktatórikus veszélyekre való hivatkozással – nem teremtünk lehetőséget arra, hogy ez a gondolat a társadalmi gyakorlatban igazolhassa teljesítőképességét, s egyben esetleges veszélyességét is, nem a szélsőjobb argumentáció veszélyét tüntetjük el, hanem – ebben a vonatkozásban legalábbis – továbbra is szélsőbalos eszközökkel erősítjük fel a szélsőjobb reflexeket.
A valóságos demokrácia a szélsőségek spontán perifériára szorulásának mechanizmusa. Ami alapvetően különbözik a – mindig legitim ellenreakciókat is szülő, mert csak többé-kevésbé antidemokratikus módszerekkel megvalósítható – perifériára szorítástól!
Igaz ugyan, hogy a fordulat ma még főként magyar vonatkozásban követezett be. A Híd/Most jelentős számban szerzett ugyan szlovák támogatókat is (Bugár szerint kb. a szavazatok egy negyede szlovák eredetű), bizonyosra vehetjük azonban, hogy a magyarok körében bekövetkezett fordulat, mely a szlovák szélsőséges nacionalisták magyarokra vonatkozó rögeszméinek élő cáfolata, fokozatosan a szlovák közvélemény mentalitását is módosíthatja. Távlatilag a Híd/Most akár a szlovák demokrácia egyik meghatározó politikai erejévé is válhat.
A magyarországi nacionalisták a fölött siránkoznak, hogy az új szlovák Parlamentben 20 magyar képviselő helyett mostantól csupán hét képviselheti majd a magyar érdekeket, miközben a magyar választók 7 szlovák képviselőt is bejutattak a Parlamentbe. Azt nem veszik tekintetbe, hogy az a 7 szlovák képviselő, ha a magyar érdekek védelméről van szó, sokkal súlyosabban eshet a latba, mint a korábbi 20 magyar, aki gyakorlatilag süket füleknek beszélhetett. Ezek az emberek ugyanis nem csak szavazataikkal, de
szlovák logika szerint fogalmazott érveikkel is hasznunkra lehetnek.
Fokozatosan átalakíthatják azt a szlovák közvéleményt, melytől egy többségi demokráciában (s ez idő szerint nem csak az utódállamokban, de Magyarországon is csak ez áll rendelkezésünkre) a kisebbségek sorsa is függhet.
És akkor fölöslegessé válik a kettős állampolgárság intézménye is. De ismétlem annak perspektívája nélkül, a mai fordulat sem következhetett volna be.
A demokrácia ugyanis a konfrontáció és az együttműködés összjátéka. Egyik sem iktatható ki anélkül, hogy a másik is ne válna lehetetlenné.
(megjelent a Népszabadságban – Bíró Béla: A csoda természetrajza)
Lolka
kesztió
Tihi
birobela
(vendégbejegyzés)
nykaroly
2010. június 17.
Szerintem itt mindenki túlértékeli azt a kétszázezer embert. Pl. létezhetett olyan is, aki csak MKP-undorból szavazott a Hídra. Na mindegy, érdekesebb kérdés:
Milyen az a “szlovák logika”?
amok
2010. június 18.
Szép dolog optimistának lenni a valóságot figyelembe nem véve.
A valóság pedig az, hogy Szlovákiában érvényben vannak a magyarok kollektív bűnösségét és jogfosztását kimondó Benes dekrétumok, érvényben van a nyelvtörvény, az asszimiláció egyre gyorsuló ütemben folyik, és a választók 39,8%-a szélsőségesen magyarellenes pártokra szavazott.
De azért csak lelkendezzünk, mert a progresszió erői nyertek.
Biró Béla
2010. június 18.
Csúnya dolog pesszimistának lenni a valóságot figyelembe nem véve.
Mert mindaz, amit amok úr leír a korábbi politizálások eredménye. Egyrészt azé a magyar nacionalizmusé, mely Trianonhoz vezetett, majd azé, mely a kiigazítás érdekében Hitler mellett kötelezte el magát. Majd azé mely Magyarországot az kulturális nacionalizmus (Antal és Orbán) illetve az állampolgári nacionalizmus (Horn és Gyurcsány) jegyében a trianoni katasztrófát követően is egy nyelvű és egy kultúrájú nemzetállamnak tekintette, annak ellenére is, hogy 19-ben Magyarországon még ugyanolyan arányban éltek nem magyarok, mint 19-es Romániában. Méltóztattunk őket asszimilálni, egyebek közt a szlovákokat is.
Vajon miért helyes magyar részről az, ami szlovák részről helytelen?
A szlovákok egyébként ugyanabban a csapdában vannak, mint mi, magyarok voltunk Trianon előtt. A magyar határ mellett elterülő területeket ma is többségükben magyarok lakják. Egy népszavazással a területet minden további nélkül Magyarországhoz lehetne csatolni. Ahogyan az egykori Magyarország szlovák területeit is teljesen demokratikus módon is el lehetett volna csatolni Magyarországtól. Ők ma ugyanúgy félnek, mint mi féltünk egykor. És ugyanúgy próbálnak a veszélytől megszabadulni. A demokrácia elutasításával.
Ennek a zsákutcának magyar és szlovák szempontból is egyetlen katasztrófamentes kijárata van: az összefogás.
Az irónia vonzó dolog, de sajnos nem ment fel a gondolkodás kötelezettsége alól.
Üdv.
B.B.
Donogán Péter
2010. június 18.
Pár évvel ezelőtt, egy román helyhatósági választás után e cikk szerzője örömmámorban úszó cikket jelentetett meg, miszerint áttörés történt a hazai politikában, mert a többségében románok által lakott Zsombolyán magyar polgármestert választottak. Hát a nagy áttörést azóta is várom de sajnos rá kellett jönnöm, hogy csak annyi történt, egy beosztásában jó teljesítményt, nyújtó magyart választottak meg vagy újra. Azóta sem jelent meg olyan román politikus vagy politikai alakulat amely feltudná vállalni a magyar igények képviseletét. E célnak megfelelő román civil szervezet sincs sok, kivéve a Pro Democratia szervezetet, de sajnos senki sem veszi komolyan őket a politikai vagy a társadalmi palettán. 2010 Romániájában csak magyar politikai és civil szervezetek tudnak több, kevesebb sikerrel kiharcolni nemzeti identitást érintő részeredményeket. Ezeket a törekvéseket kizárólag a politikai adok, kapok alapján kialakult politikai kényszerhelyzetek függvényében lehetnek sikeresek. Ebben az esetben kizárólag a magyarok köreitől elvárni a kettős identitást több mint bárgyúság. Ilyen körülmények közt kettős identitás kialakulásáról, felvállalásáról nem is lehet szó mert fogadó fél sincs rá berkeinkben.
Azért írok a hazai tapasztalatok alapján e témáról, mert a szlovákiai helyzetet csupán az internetről, hírekből ismerem. De az ottani helyzet semmivel sem jobb mint az itteni, sőt. Lásd Malina Hedvig, nyelvtörvény, Sellye János egyetem visszaminősítése, dunaszeredahelyi rendőr attak, kettős állampolgársághoz való viszonyulás, Benes dekrétumok stb….Ezek után, én semmi esetre sem beszélnék „csodáról” mert ennek semmi valós kézzelfogható alapja nincs, csupán az történt, hogy megpróbálja a felvidéki magyarság identitásának megőrzése érdekében az eszközöket megváltoztatni. Bugár Béla sem mondja azt, hogy gyertek legyünk szlovákok is mert így több jogot tudunk magunknak biztosítani. Hanem azt sugallja, hogy a szlovák gondolkodásmód jobb kihasználásával könnyebben tudunk célhoz érni. Ebben az esetben pedig nem is olyan nagy csoda, hogy ilyen nem várt eredmény születhetett a választásokon. Illetve kialakulhatott egy olyan vélemény miszerint a konfruntativ politizálást váltsa fel egy egymást inkább megértő politikai felállás. De aminek semmi esetre sem kéne olyan helyzetet kreálnia miszerint a magyar identitás melletti más, szlovák identitás felvétele legyen a garancia a magyar identitás megőrzésére.
Véleményem szerint az állam által kiadott személyi okmányok csupán az egyén és állam közti jogi kapcsolatot szentesíti és semmi estre sem az én identitásomat határozza meg. Az, hogy én kisebbségiként beszélem az ország nyelvét, ismerem kultúráját, történelmét, szokásait, hagyományait és mi több még élek is velük, ismerem gondolkodásmódjukat nem azt jelenti, hogy kettős identitásom van. Vagy ha én ismerem az országban élő más nemzetiségű kisebbség ismérveit, tiszteletben tartom is őket akkor nekem is akár több identitásom lenne? – nem hiszem. Nagyon rossznak tartom, ha kettős vagy többes identitásúnak kéne legyek ahhoz, hogy csak így tudjam kultúrám által meghatározott identitásomat vállalni és megélni. A kettős identitás ugyanakkor ellentmond a kulturális, területi autonómia törekvéseknek is amelyet jelen pillanatban pont úgy fogunk fel mint az egyetlen üdvözítő utat a nemzeti identitás megőrzése felé.
A kettős identitás tudat az első lépés az asszimiláció felé, ennek teljes bekövetkezése csupán idő kérdése. Ha a saját példámból indulok ki, mivel örmény ősökkel is rendelkezem, de már nagyszüleim is magyarnak vallották magukat, dacára annak, hogy büszkén hivatkozunk örmény eredetünkre. Az örmény identitás már valahol elveszett az idők során mivel sokkal erősebb volt a többségi, magyar hatás aminek csak örülni tudok. De vehetjük alapul az Erdélyből vagy Magyarországból elszármazottak harmad, negyed generációs utódait, az eredeti magyar identitás már csak emlék vagy már az sem. Tehát miért lennék szabadabb ha lenne egy másik identitásom, hol itt az előrelépés, miért alakuljak át mássá?
amok
2010. június 20.
Kedves BB, amiket én leírtam, azok tények, amit ön leírt, azok a “wishful thinking” kategóriába sorolhatók. Vágyálmok, jóslatok, vélemények, interpretációk, mind a múltra, mind a jövőre vonatkozóan.
Ön a cikkében egy szót sem vesztegetett azokra a történésekre, amelyeket felsoroltam (nem is említettem a legújabb – állampolgárság elvesztéséről szóló törvényt, a szlovák titkoszolgálatok mesterkedéseit Mo destabilizálására, a Malina Hedvig ügyet, stb.). Ezek a dolgok mind a közelmúltban történtek, és mind-mind ellentmondanak az Ön optimizmusának, hét egyszerűbb nem is foglalkozni velük, mert talán megzavarák a csodálatos összképet.
A gondolkodás pedig nem mindig vezet ugyanarra az eredményre. Ha azt írtam volna, hogy szuper a cikk, egyetértek, akkor gondolkodó lény lettem volna, de most, hogy ellent mertem mondani, egy gondolkodás nélküli véglény vagyok? Vagy ez a jól ismert progresszív tolerancia?
Na, mindegy: majd akkor lelkendezzen, amikor Szlovákia eltörli a kollektív jogfosztást deklaráló Benes dekrétumakat. Akkor majd elhiszem, hogy az Ön jóslata bevállt, és megalapozott volt az optimizmusa. Addig fenntartom az irónikus véleményemet. Drukkolok hogy igaza legyen.
üdvözlettel: amok
Biró Béla
2010. június 20.
Kedves Ámok!
Arról aztán végképp nincs szó, hogy velem egyet kéne érteni. Ha erre törekednék, akkor nem whisfull thinkingeket produkálnék, ha nem súlyos vérvalóságot.Apropó whisfull thinking, egy évszázada még a nők emancipációja is puszta vágyálomnak számított volna, s a világszabadság mintaállamában, az USA-ban még ötven évvel ezelőtt is dúlt a törvényes apartheid, hogy Dél-Afrikáról ne is beszéljek. Sem itt, sem amott semmi esélye nem volt a helyzet megváltoztatásának, valamiféle erőszakos megoldásnak, nem is az erőszak változtatta meg a helyzetet, hanem a többségen belüli folyamatok, melyeket persze a kisebbségi ellenállás is gerjesztett. De a változások Martin Luther King békés forradalma, a fehérekkel való összefogás szükségességének felismerése nélkül, a fehérek körében sem indulhattak volna el, vagy csak jóval később és feltehetőleg fájdalmasabb formában.
Én arra utaltam, hogy a felvidéki, az erdélyi vagy a vajdasági magyarság felszabadításénak (hogy sajnos, vagy hál Istennek, azt Önnek kell eldöntenie) sincs más lehetősége, mint az efféle békés forradalom. Nem rendelkezünk az Izraelihez hasonló katonai erővel, sem nemzetközi támogatással. Bár az is erősen kérdéses, hogy Izraelnek hosszú távon jó-e vagy éppenséggel katasztrofálisan rossz, hogy rendelkezik velük.
Ne higgye, hogy én nem sajnálom magunkat (közvetve magamat is) azért amit át kellett, s jóval enyhébb formában ma is át kell élnünk, de úgy vélem az önsajnálattal és szlovák ostobaság fölötti jogos erkölcsi fölháborodással nem sokra mehetünk. A szlovák nacionalisták sem maguktól betegek, a helyzetük teszi azzá őket, az irracionális (mint korábbi szövegemben hiába jeleztem) korántsem mindenben alaptalan félelmeik teszik őket azzá. A normalitáshoz csakis ezeknek a félelmeknek a kölcsönös felszámolása vezethet el (mert mi is tele vagyunk megalapozott félelmekkel ugyebár), s erre aligha van más lehetőség, mint a két társadalom már ma is többé kevésbé normális tagjainak összefogása.
Én azonban a valóságos összefogásról beszélek, nem a problémákat akarom az (képletesen szólva) az összefogás leple alá söpörni, hanem a megoldásukhoz közelíteni. Az efféle kísérlet persze mindig naivitás. Csakhogy a történelem úgy tűnik jobban kedveli a naivitást, mint a napoleoni, hitleri, vagy bushi realitásérzéket.
Üdv.
B.B.
Biró Béla
2010. június 20.
Kedves Donogán úr!
Valóban örömmármorban úsztam, csakhogy a helyzet alakulása más irányt vett. Az RMDSZ nem a Hid/Most receptje szerint alakította két közösség viszonyát. Az eredmény nem is maradt el. Az RMDSZ klientúra vastagon részesedett az alkuk eredményeiből. Sőt nekünk kisebbségi magyaroknak jutott ez az. Főként – túl aligha becsülhető jelentőségű – jobb közérzet. Valóságos közeledés azonban nem történt. Az alkupolitizálás azonban azt jelenti, hogy pusztán konjunkturális jó viszony alakul ki, mely az alkufeltételek megszűnésével akár nyílt ellenségeskedésbe, nacionalizmusba is átcsaphat. Ennek legfájdalmasabb példája a korábban általam is lelkes rokonszenvvel emlegetett Crin Antonescu. (Itt valóban volt whisfull thinking is!)
A Bugár-féle kísérlet és annak szlovákiai magyarok általi fogadtatása, valami olyasmit jelent, amit mindenképpen ki kell próbálnunk.
Ami a többes identitások lehetetlenségét illeti, az minden kétséget kizáróan tévedés. Én több identitásúnak tartom magamat, de semmivel sem vagyok kevésbé magyar, mint a melldöngetők. Tudtam kockáztatni is érte. És akkor, amikor ehhez valóban bátorság kellett. Miközben a „színtiszta” magyarok zöme, szemérmesen meghúzta magát.
Erről hát ennyit.
Üdv.
B.B.
betamás
2010. június 22.
Én úgy veszem ki a cikkből, hogy a cikkiró elismeri a kettős állampolgárság ideiglenes létogosultságát, ami egy mai magyar liberálistól nagy szó. (Amennyiben tévednék, a tisztelt cikkiró biztosan kijavit). Azt továbra sem értem, hogy miért véli azt, hogy a későbbiekben fölöslegessé válhatna a kettős állampolgárság. Hiszen ha adott egy valóság: a kettős identitás, akkor miért ne lenne a jogi helyzet összhangban a valósággal ? Ami a választások eredményét illeti, ha a felvidéki magyarok úgy gondolták, hogy a Hid-Most jobban képviselheti az érdekeiket, akkor bizonyára úgy van, hiszen ők tudják jobban. Bárcsak lennének sikeresebbek, mint az MKP !
Bíró Béla
2010. június 22.
Nem csak ideiglenesen ismerem el a kettős állampolgárságot. De valóban csak átmenetileg tartanám létfontosságúnak.
A témáról egyébként már részletesebben is írtam. Mellékelem a szöveget:
Esély a túszhelyzet feloldására
A több, mint kétharmados többséggel megválasztott Fidesz-KDNP, mely a múlt hét végén kormányt is alapíthatott, már a választási kampányt megelőzően kötelezte magát arra, hogy megválasztása esetén a határon túli magyarság számára kettős állampolgárságot biztosít, s ezt az ígéretét nem csak a választási kampányban tette egyértelművé, de a választási győzelem után is hangsúlyosan megismételte. Az állampolgársági törvény beterjesztése egyike lesz az új kormányzat azonnali intézkedéseinek.
Igaz ugyan, hogy az európai intézmények általában megkövetelik, hogy az államok más államok polgárait is érintő határozataikat, az illető államok kormányaival egyeztetve hozzák meg. Ezért a leendő magyar külügyminiszter egyik legelső nemzetközi útja Szlovákiába vezetett. Az egyeztetés sikertelenül végződött ugyan, de ennek ódiuma nem annyira a magyarokat, mint inkább a szlovákokat sújthatja, hiszen a szlovákok az alapkérdésekben eddig sem adták a kompromisszumkészség legkisebb jelét sem. Kizárólag a hatalom pozíciójából hajlandóak tárgyalni, ragaszkodnak a Második Világháború, úgymond győzteseiként szerzett pozíciójukhoz. Még akkor is, ha ez a pozíció csupán azt a Csehszlovákiát illethetné meg, mellyel a szlovák fasiszta kormány a háború alatt maga is szembefordult, s melyből Szlovákia 89 után ki is vált.
A szlovákok a jelek szerint tudomást sem hajlandóak venni arról, hogy Magyarország ugyanúgy az Európai Unió tagja, mint Szlovákia, s a határmódosításra nem csak lehetőség nincs, de annak túl sok értelme sem lenne. Az, hogy a szlovák politikai elit képviselői a magyarok kettős állampolgárságát gyakorlatilag kivétel nélkül nemzetbiztonsági kockázatként értékelik, első látásra teljesen irracionális és ellentmond annak a ténynek, hogy eddig is több százezer szlovák állampolgárnak volt kettős állampolgársága, mely nem jelentett úgymond „nemzetbiztonsági kockázatot”. A reakciók mindazon által korántsem irracionálisak.
Megvan a maguk sajátos és szigorú logikája.
Amennyiben Szlovákia továbbra is a magyar kisebbség nyelvi jogainak korlátozásában, s távlatilag a magyarság asszimilációjával járó homogén nemzetállam megteremtésének 19. századi álmában gondolkodik, a kettős állampolgárság valóban „nemzetbiztonsági kockázatot” jelent, ugyanis ennek a „nemzeti” célnak a megvalósíthatóságát erőteljesen megkérdőjelezheti.
Amíg a magyar anyanyelvű szlovák állampolgároktól a hatóságok megtagadhatják az anyanyelvükön való kommunikációt, a magyar állampolgároktól kötelesek lennének eltűrni, hogy anyanyelvükön beszéljenek. Legfeljebb a szlovák nyelvtudást is megkövetelhetik tőlük. De ezt eddig is megtették. A helyzet tehát akkor sem változik, ha fenyegetőzésüknek érvényt szerezve, a magyar állampolgársággal is rendelkező szlovákiai magyarokat megfosztják szlovák állampolgárságuktól. Az országból ki nem utasíthatják őket, mert erre az uniós jog nem teremt lehetőséget. Olyan körülmények alakulnak ki, melyek közepette nem csak a szlovák állam van döntési helyzetben, hanem a magyar anyanyelvű szlovák állampolgár is döntési helyzetbe kerül. Élhet azzal a vétójoggal, melyet a társadalmi szerződés liberális elméletei elvileg garantálnak számára, de a politikai gyakorlatban következetesen megtagadnak tőle. Bármikor felbonthatja az egykor megkérdezése nélkül rákényszerített, s ránézve azóta is súlyosan hátrányos, társadalmi szerződést. Azaz többé nincs védtelenül kiszolgáltatva a szlovák többség önkényének. Ha Szlovákia ezzel a ténnyel nem számol, ha nem próbál magyar anyanyelvű állampolgáraival méltányos, s ezért mindkét fél számára kielégítő megállapodást kötni, állampolgárai jelentős részét veszítheti el. A 21. században, úgy tűnik, már a nyelvi-kulturális közösségek sem tarthatóak többé valamiféle rabszolgasorban. Ez a perspektíva pedig az önkényes döntésekhez és a kisebbségek fölötti megkérdőjelezhetetlen dominanciához, s végső fokon a magyar kisebbség megfékezhetetlen beolvasztásának mámorító gondolatához szokott szlovák közvélemény számára természetesen elviselhetetlen.
Az irracionálisnak tűnő reakciók mögött tehát nagyon is racionális, igaz, leplezetlenül soviniszta megfontolások bújhatnak meg.
A szlovák fenyegetőzés arra irányul, hogy megfélemlítse a magyarországi döntéshozókat, arra kényszerítve őket, hogy a szlovákiai magyar kisebbség túszhelyzetére való tekintettel, végül mégiscsak lemondjanak „nacionalista” szándékaikról, ahogyan azt Trianon óta oly sokszor tenniük kellett.
Csakhogy a kettős állampolgárság a valóságban éppen ennek a túszhelyzetnek a felfüggesztését teszi lehetővé, s hosszú távon a szlovák hatóságokat is arra kényszerítheti, hogy mégiscsak a kisebbségi kérdés méltányos megoldásával próbálkozzanak. Ellenkező esetben súlyos választás elé kerülhetnek. Magyar anyanyelvű állampolgáraik elvesztése Európa mai demográfiai helyzetében és egy javuló világgazdasági konjunktúra perspektívájában a szlovák gazdaságra is súlyos csapást mérhet. Szlovákia, ha kitart jelenlegi kisebbségellenes politikája mellett, nem csak az aktív munkaerő egy jelentős részét veszíthetné el (miközben a gonosz vetélytárs, Magyarország jövőbeli munkaerőgondjainak megoldásához nyújtana jótékony „segédkezet”), de Magyarországra áttelepülő tízezrek számára volna kénytelen olyan nyugdíjakat folyósítani, melyeket azok haszonélvezői új hazájukban költenének el.
A magyar állampolgárság lehetőséget teremtene a szlovákiai magyarok (és természetesen nem csak a szlovákiaiak) számára, hogy (kezdetben pusztán lélektanilag) megszabaduljanak attól a reménytelen és megalázó kiszolgáltatottságtól, melybe a Trianon után kialakult nemzetállamok kisebbségellenes politikája kényszerítette őket. A magyarországi lakhellyel nem rendelkező határon túli magyarok választói jogosultsága azonban (melyet e pillanatban főként a Jobbik látszik erőltetni) a törvény virtuális hatását semmilyen vonatkozásban nem javíthatná, sőt számos támadási felületet kínálna, s a magyar belpolitikába is bizonytalansági tényezőt vihetne, hisz a határon túli magyarok a magyarországi helyzet elégtelen ismerete miatt, döntéseikben legfennebb érzelmeikre alapozhatnának, s így könnyen a populista törekvések áldozataivá válhatnának. Az állampolgár ugyanis csupán abban az országban tekinthető kompetens és racionális választónak melynek mindennapjait saját bőrén ismerhette vagy ismerheti.
A kettős állampolgárság csak virtuálisan jelenthetne a magyar államhoz való tartozást, még kevésbé oda való áttelepedést. Első fokon az utódállamokkal szembeni kisebbségi követelések hatékonyabb képviseletére teremtene lehetőséget, az utódállamokat arra kényszeríthetné, hogy jelentős kisebbségi engedményekkel próbálják megtartani magyar anyanyelvű, de a szlovák nyelvet is jól ismerő állampolgáraikat. S ez esetben a szlovákiai magyar, a romániaiak túlnyomó többségéhez hasonlatosan egészen bizonyosan a szülőföldön való megmaradás mellett döntene. De továbbra is csak feltételesen.
A határok nem kérdőjelezhetőek meg, az állampolgárság azonban megváltoztatható. A politikai nemzethez való tartozásra vonatkozó döntést megkönnyítő kettős állampolgárság tehát nem az együttélés harmonikus lehetőségei, hanem éppenséggel a hagyományos beolvasztási politika gyakorlata alól ránthatja ki a szőnyeget.
Érthető tehát, hogy akik továbbra is az utóbbira szeretnék alapozni nemzeti doktrínájukat, hisztérikusan reagálnak.
S aligha csupán a választási kampány logikája szerint.
Bíró Béla.