Társadalmi kérdések: ahogy azt két magyar irodalmár látta

Néhány csemege akadt a kezembe. Azokról az évekről (is) szólnak amikor az első világháború után itt is, ott is (Magyarország) feje tetején állt a világ. És azoknak az éveknek üzennek, amikor itt is, de ott is megint feje tetején áll a világ s ez már 20 éve tart.

1. 1925 januárjának vége.

„Semmire se becsülte  azokat a diákszövetségeket, melyek – többnyire szakállas diákvezérek uszítására – jogot formáltak maguknak arra, hogy vallási és világnézeti szempontból nekik nem tetsző hallgatókat kiverjenek az egyetemről. Egyszer megkérdezte az egyik ifjút, hogy az ifjúsági egyesület, amelynek tagja, milyen cél felé vezeti őket.

– Megtanít arra, hogy mit jelent magyarnak lenni! – hangzott a büszke válasz.

– És hogyan teszi ezt? Talán még Dózsa Györgyöt is felmutatja nektek? Vagy csak Werbőczit? – kérdezte gúnyosan.

– Kérlek ez komoly dolog. Már a szervezet fölépítése is ősi, magyaros. A rangsor és a nevek! – Már sorolta is egymás után: – Fővezér, országos fővezér, főíródeák, nádor, hét vezér. Aztán Primus, Secundus, Commandator, Anonymus, Prior, Sub-Prior, Corporatio, Familiák.

– Eijha! – kapta föl fejét Attila. – Ez aztán valóban magyaros. És mondd csak, ezt az ősiségből kiásott korsótokat miféle szellemi kút italából töltitek meg, ti, mai ifjak?

– Micsoda kérdés! Magyar szellemiséggel, külön magyar önismerettel. Érdekösszeütközések vannak.”

(József Jolán: A város peremén. Dacia könyvkiadó, 1972)

2. „Bár lehozhatnád a fiaidat is. Az itteni egyetemen is tanulhatnának eleget. Mindössze 15 gyermek jár az államiba, a többit elhalászta a páter a felekezeti iskolának. Szóval: itt is dühöng az egyetértés. [...] Rengeteg szilvát aszaltunk és -unk, folyton főzik a lekvárt, tenger szilva gyűlt össze pálinkának, mivelhogy ebben a formában szívesebben veszi meg a magyar. [...] A leszegényedés már meg is indult, az erkölcsök  rettenetesen meglazultak, s azt hiszem rajtam s még egy-két emberen kívül mindenki lop. Nem csoda, ha nem kívánkozom ki a faluba.”

(Benedek Elek levele Benedek Marcellhez. Kelt Kisbacon, 1921. szept. 18 – Szabó Zsolt (szerk.): Benedek Elek irodalmi levelezése I. 1921-1925. Kriterion könyvkiadó , 1979)

Mindkét esetben a dőlt betűs szerkesztés nekem köszönhető. Mielőtt rásütnétek az 1-re, hogy jó kis kommunista propaganda könyv (tényleg jórészt az), hadd mazsolázzátok ki belőle ami értékes, érdekes. Mert tetszik, vagy sem, József Attila, a magyar irodalom jelentős alakja meggyőződéses kommunista volt. Akkor is támadták ezért, és ma sem néznék jó szemmel. Pedig nem akármilyen alkotást hagyott maga után.

A 2-ik erdélyi (székelyföldi)  példa. Mi volt akkor is a probléma? Egyházi és állami iskolák viszonya, alkoholizmus, lopás.  No comment.

A cseh pók esete a pápával

A szekuláris humanista cseh pók is tudja, hogy Ratzinger és amit képvisel arra már pókháló jár:

Csehország Európa egyik legszekulárisabb állama, ahol a legutolsó népszámlálás szerint a lakosság 59% vallotta magát ateistának vagy agnosztikusnak. És ez még 2001-ben volt. Azóta ez az arány csak növekedett.

A pók sem érti, hogy mit keres a pápa Prágában…

Állandó terror volt az ír katolikus iskolákban

Az írországi katolikus fiúiskolákban rendszeresen molesztálták a gyerekeket, nem volt ritka a testi fenyítés és az érzelmi zsarolás sem egy vizsgálat szerint, amely a huszadik század hat évtizedének viszonyait tárta fel. A bántalmazásokról tudtak az intézetek vezetői a jelentést ismertető BBC szerint. A rendszer részben a félelemre és a rendszeres büntetésekre épült, a börtönökéhez hasonó légkört papok, szerzetesek és apácák generációkon keresztül tartották fenn.

“Népbetegségszerűen” elterjedt volt a gyerekek szexuális zaklatása az írországi katolikus fiúiskolákban – derül ki egy vizsgálatból, amely hatvan év viszonyait tárta fel a nyolcvanas évekig . Ehhez hasonlóan gyakori volt az intézményekben a testi fenyítés, az érzelmi zsarolás is, a gyerekek érzelmeivel pedig nem foglalkoztak – írja a BBC. A kilenc éven át folytatott vizsgálat kiderítette, hogy az intézetek vezetői tisztában voltak mindezzel.

Az 1980-as évekig mintegy 35 ezer gyerek járt katolikus javítóintézetekbe és szakmunkásképzőkbe. A Gyermekek Szexuális Zaklatását Vizsgáló Bizottságnak közülük több mint kétezren jelezték, hogy szexuális zaklatástól vagy fizikai erőszaktól kellett szenvedniük iskoláskorukban.

Az egyházi tisztségviselők kifejezetten bátorították a “rituális erőszakot”, és szigorú titoktartásukkal következetesen megvédték a rendjükbe tartozó pedofilokat a letartóztatástól. A hatóságok sikertelenül próbáltak véget vetni az intézetekben rendszeres veréseknek, a nemi erőszaknak és a gyerekek megalázásának.

Azokban a leánynevelő intézetekben, melyeket apácák irányítottak – főként az irgalmasrendi nővérek -, a diáklányokat jóval kevesebbszer zaklatták szexuálisan, annál többször kellett viszont szembenézniük fenyegetésekkel vagy megalázó bánásmóddal.

Az iskolákban “szigorú és katonás légkör uralkodott, a néha értelmetlenül szigorú fegyelmezésen alapuló vezetési stílust nem csak a diákok, hanem a tanárok is a bőrükön érezték” – fogalmaz a jelentés, mely szerint a rendszer egyik legfontosabb elem a büntetéstől való félelem volt, mellyel főleg a rendet akarták fenntartani az intézetek vezetői. A még mindig a gyerekkori traumák hatásától szenvedő egykori diákok – ma 50-80 éves felnőttek – egybevágó visszaemlékezéseinek sora bizonyítja, hogy a rendszerben a gyerekeket inkább bebörtönzött rabokként, mintsem jogokkal és méltósággal rendelkező emberekként kezelték – állapítja meg a jelentés.

“Az intézetekben uralkodó viszonyoknak régi hagyománya volt, a problémát nem egy-egy tanár vagy intézetvezető jelentette. A kegyetlen légkört szerzetesek, papok és apácák egymást követő generációi tanulták el egymástól” – idézi a BBC a jelentést.

A feltért visszaélések és bűncselekmények ügyében senkit nem vonnak felelősségre Írországban – írja a BBC. Részben azért, mert egy keresztény szervezet, a Christian Brothers 2004-ben pert indított azért, hogy az összes érintett névtelenül maradjon a jelentésben, akár él, akár már meghalt. Így minden érintett – áldozat és visszaéléseket elkövető egyaránt – névtelenül maradt a jelentésben.

A jelentés 21 javaslatot is megfogalmaz a kormány számára. Tanácsadó központot kell kialakítani, hogy a gyerekként szerzett traumákat feldolgozhassák az áldozatok – javasolják a készítők, akik emlékművet is szentelnének a történteknek. Továbbfejlesztenék a jelenlegi írországi gyermekvédelmi hálózatot is.

http://www.origo.hu/nagyvilag/20090520-mindennapos-volt-a-szexualis-zaklatas-az-ir-katolikus-iskolakban.html

Perselyt tömnek a honatyák

Mihály László

A feltámadás mellett béremelésnek és hitbuzgó politikusoknak is örülhet az egyház, amelyhez az utóbbi hetekben különösen kegyesnek mutatkozott a parlament. Nagyhéten – miután befagyasztották a tanügyisek bérét – a honatyák fizetésemelést hagytak jóvá a papoknak, nemrég pedig 803 templomnak juttattak közvetve 60 millió lejt.

Miközben pedig a tanárok választási kampányfogásnak tartják a papoknak szánt ajándékot, a megszorítások miatt az Országos Színházfesztivál szervezői a közel húszéves rendezvény megszűnésétől tartanak.

A feltámadás mellett béremelésnek és hitbuzgó politikusoknak is örülhet az egyház, amelyhez az utóbbi hetekben különösen kegyesnek mutatkozott a parlament. Ráadásul az ortodoxok által ezekben a napokban ült nagyhét csak megkoronázta a jótékonykodások sorát, amikor a honatyák elsöprő többséggel – 201 szavazattal, 1 ellenszavazattal és 1 tartózkodással – hagyták jóvá a papok béremelését célzó rendeletet.

Az ajándékozós húsvét viszont keserű szájízt hagy a tanügyi dolgozókban, akik – noha már kellene kapják a tavaly megígért fizetésemelést – végül csak ígérettel maradtak: béreik a gazdasági megszorítások miatt legközelebb jövő évtől növekedhetnek.

A tanügyi szakszervezetek így nem hiába érzik, hogy az idei választási évben a papok kiváltságot élveznek velük szemben, utóbbiak viszont azzal védekeznek, ők kevesebben vannak, mint a tanárok, azért lehetséges számukra a béremelés.

A versengés természetesen a parlamenti plénumban sem maradt el, ahol a honatyák egymásra licitálva bizonygatták a rendelet szükségességét. „Ez a törvény a legjobb cselekedet a parlament részéről, főleg nagyhéten” – mondta Victor Surdu szociáldemokrata képviselő. Kollégája, Cristian Dumitrescu úgy véli, „hit nélkül nem lehet építkezni”, de a liberálisok és demokrata-liberálisok sem maradtak alul, azt bizonygatva, hogy „amilyen szükséges, olyan fontos is” a rendelet.

Egyébként nemrég a parlament úgy döntött, hogy a kormánykoalíció honatyái fejenként 70 ezer eurós összeget kapnak, amelyet oktatási intézmények, templomok felújítására, építésére fordíthatnak megyéjükben, így országos szinten 803 templom osztozkodhat a 60 millió lejes támogatáson.

Mindez persze akkor, ha Theodor Paleologu művelődési miniszter nem ülteti gyakorlatba szándékát, amellyel az egyháznak szánt összegekből csoportosítana át kulturális rendezvényekre. Így viszont az Országos Színházfesztivál megrendezése kerülne veszélybe, amely tavalyhoz képest 78 százalékkal kevesebb pénzforráshoz jutott, és a megszűnés veszélye fenyegeti.

http://umsz.manna.ro/aktualis/perselyt_tomnek_a_honatyak_2009_04_17.html

Nyitott gondolkodású vagy?

Pápaszemet a pápának!

A katolikus egyház a jelek szerint semmit nem tanult az állandóan – kéretlenül és minden lében kanálként – zsandár, civilizátor vagy éppenséggel futballbíró szerepében tetszelgő Egyesült Államok szuperhatalmi allűrjeinek tragikomikus csődjéből. XVI. Benedek pápa – vakon bízva a mögötte álló intézmény tekintélyében – több ízben is túllépte hatáskörét, az óvszerhasználatról tett legutóbbi kijelentésével pedig sikeresen törte át az európai tudományos és civil szféra amúgy sem alacsony ingerküszöbét.

Az a bizonyos küszöb nemcsak azért olyan magas, mert az egyháznak még mindig akkora a hatalma, hogy egyszerűen nem tanácsos (vagy inkább nem kifizetődő) ujjat húzni vele. Az is benne van a pakliban, hogy – míg hívei készpénznek, sőt, „szentírásnak” tekintenek minden pápai megnyilvánulást – a liberális megközelítés képviselői egyik legfontosabb elvükkel, a véleményszabadsággal mennének szembe, ha korlátozni próbálnák a Vatikánt esetenként aberrációval határos nézeteinek népszerűsítésében. A The Lancet orvosi szaklap vezércikke viszont végre megtörte a jeget: rávilágított arra, hogy milliók életét érintő tudományos ismeretek hamisítása már túllépi a szabad véleménynyilvánítás kereteit, ennélfogva a katolikus doktrínát ily módon népszerűsítő egyházfő legkevesebb

önzéssel és súlyos felelőtlenséggel vádolható.

Bizonyára megvan az ésszerű magyarázata, hogy ilyen lényegretörően határozott reakcióra miért kellett 2009 márciusáig várnunk. Többek között néhai II. János Pál pápa kiemelkedő egyénisége, diplomáciai érzéke lehet a „ludas” a dologban – na meg az a különleges képessége, hogy ideológiai ellenlábasaiból is tiszteletet váltson ki. Mindenesetre eléggé hiányolom, hogy a befolyásával visszaélő egyház többi – nagyon is húsbavágó és komoly, esetenként tragikus következményekkel játszó – tézisét illetően nemigen történt még hasonló súlyú kiállás Lancet-kaliberű szakmai fórumok részéről. Őssejt-kutatás, abortusz és homoszexualitás problémaköre, eutanázia, családtervezés – hogy csak a fontosabbakat említsük.

Lehet, hogy sokak számára a szó szoros és átvitt értelmében is szentségtörésnek tűnik az összehasonlítás, de kísérteties hasonlóságot látok az egyház és a kommunista rezsimek azon igyekezetében, ahogy „alattvalóik” manipulálásával illetve nézeteik agresszív propagálásával próbálják erősíteni befolyásukat – és ezáltal hatalmukat is. Mindkettő

önnön farkába harapó, dogmatikus ideológia segítségével,

kisebbségként gyakorol (illetve gyakorolt) lelkiismereti diktatúrát (utóbbi fizikait is) a szépszerével vagy akár erőszakkal befolyásolható többség felett.
A kommunizmus munkamódszerét már volt alkalmunk megismerni, de mi a hatásmechanizmus az egyház esetében?

A válasz azon – kissé igazságtalan, de sok esetben találó – Murphy-törvény logikájában rejtőzik, miszerint a számítógép ideális olyan problémák megoldására, melyek számítógép nélkül nem is léteznének.

Ez az egyházat illetően hatványozottan igaz.

Adott a(z ál)probléma: eredendő bűn. A megoldást – az örömhírként emlegetett megváltást, krisztusi üdvözülést – pedig majdhogynem tálcán kínálja az egyház. Természetesen távolról sem annyira nagylelkű és önzetlen az ajánlat, ahogy első látásra tűnne: cserébe a katolicizmus merev szabályai szerinti életvitel a fizetség.
A fizetőkedv meghozatalához pedig (és persze a behajtáshoz is) változatos eszközök egész sora áll az egyház rendelkezésére.

Kezdve egy tisztázatlan eredetű műre való állandó jellegű és dogmatikus hivatkozással (valamint passzusainak a mindenkori egyház érdekei szerinti csűrésével-csavarásával), melynek lapjain – ha nemcsak az egyház kezére játszó részeket tekintjük, hanem következetesen értelmezzük az egészet – amúgy

kicsinyes, bosszúálló, hataloméhes, hiú Isten képe körvonalazódik.

Folytatva azzal a direktívával, hogy a hívők számára távolról sem az ésszerűség, esetleg a társadalmi együttélés írott és íratlan törvényeinek felismerése vezethet az erkölcsösséghez, társadalmi korrektséghez, magyarán az ún. jósághoz, hanem csakis a hit és a kereszténység tanításainak szigorú követése.

Egészen a szakemberi körökben általánosan elfogadott tudományos elméletek oktatásának gáncsolásáig (evolúcióelmélet), na meg az idejétmúlt, már-már nevetségességig abszurd és értelmetlen áldozatokat feltételező egyházi törvényekig (papi cölibátus és társai), melyeket sokszor még azok sem tartanak tiszteletben, akiknek tisztjük lenne számon kérni a betartásukat.

A néhány bekezdéssel feljebb említett tézisek sajátos értelmezéseire – mint például az őssejtkutatás, abortusz vagy eutanázia tiltása obskurus vallásfilozófiai okfejtésekre alapozva, a homoszexualitás teljesen indokolatlan elítélése, valamint a családtervezés helytelenítése egy máris idült túlnépesedéssel küszködő bolygó kontextusában – pedig egyenesen kár szót vesztegetni.

És mindezt nem is olyan nehéz lenyomni a jobb sorsra érdemes polgárok torkán, tekintve, hogy már a legfiatalabb korosztálytól kezdődően

tudatos, masszív és célratörő indoktrinálásnak vetik alá őket.

Így válhat működőképessé az a – kívülálló számára és főleg első látásra – abszurdnak tűnő forgatókönyv, mely szerint embertömegek vakon követnek – sokszor a saját, vagy akár a társadalom számára is (!) előnytelen, sőt veszélyes – nézeteket, melyek ésszerű érvekkel nem indokolhatóak (legfeljebb egy önmaga körül forgó „logikai” rendszer keretén belül), ráadásul szószólóik a megmagyarázhatatlanságból, logikátlanságból és tudománytalanságból ‘hit’ címén még erényt is kovácsolnak.
És a szomorú az, hogy a mindennapi élet különböző területeire begyűrűző következmények sok esetben – felekezettől és vallási meggyőződéstől függetlenül – mindenkit egyformán érintenek.

Az üdvözülést árukapcsolták, mint nemdohányzónak a cigarettafüstöt.

Kérdés persze, hogy mennyi alapja lehet az egyháznak ilyen módszerekkel és – főleg – ennyire mélyen beavatkozni nemcsak a hívő, de a a tanításait nem követő – vagy éppenséggel határozottan elutasító – civil lakosság életébe?

Jogi az mondjuk van elegendő, hiszen minden demokrácia alappillére a híres „constitutional right to be stupid”, azaz az ostobasághoz való alkotmányos jog – így elvileg semmi beleszólásunk nem lehet abba, ha emberek milliói hagyják elhülyíteni magukat, ezzel tartván hátukat (és szavazópecsétjüket) láthatóan szélsőséges keresztény-konzervatív alakulatok hatalomra jutásához. Élő példa erre a nemrégiben lezajlott spanyolországi abortuszellenes tüntetés.

Az erkölcsi alap viszont már ingatag lábakon áll,

főleg, ha történetesen maga az egyház felel – eléggé közvetlen mértékben – az ostobasággal való intoxikálásért, majd annak ragályos terjedéséért. Az pedig végképp nem tévesztendő szem elől, hogy a katolicizmus éppen erkölcsi alapon legitimálja az ideológiai fertőzést…

Itt persze régesrég nem vallásosságról beszélünk, még kevésbé az emberi lélek természetfeletti erőkhöz való viszonyáról. Inkább közönséges erőfitogtatásról van szó – egy lassú, de határozott erkölcsi eróziótól szenvedő intézmény még mindig erőteljes és fájdalmas következményekkel járó rúgásainál asszisztálunk.

Jelenkori középkor

Bogdán Tibor

Brüsszelben és általában „jobb” nyugati kancelláriákban bizonyára értetlenkedve csodálkoznak rá arra, hogy 2009-ben egy uniós állam parlamentje a „sátán útlevelétől” félti polgárait. A híres-nevezetes „biometrikus útlevelekről” van szó, amelyeknek kódjában, hosszabb számsor részeként, ott található a románszenátor-rémisztő 666-os számjegy.

Tanacu országában azonban szinte természetesnek tűnik, hogy a szenátusban komoly és hosszas vitát folytattak a kérdésről, mi több, a honatyák keresztvető kezüket röpke időre felemelve egyenesen a jogi bizottsághoz küldték vissza az új típusú passzus bevezetésére vonatkozó sürgősségi kormányrendeletet.

A „sátán” ellen a legelszántabban hadakozó (keresztes)vitéz szenátor a külpolitikai bizottság elnöke, a szociáldemokrata Titus Corlăţean volt, aki a napokban egyébként újabb győzelmet könyvelhetett el a gonosz elleni küzdelemben, amelynek során sikerült távol tartani a magyar államfő repülőjét Marosvásárhelytől.

Talán mintegy visszahatásként (is) a vallásüldöző „ateistenek” félévszázados uralmára, 1989 után Románia valóságos vallási révületbe esett, amiben a politikusoknak, a maguk szemforgató ájtatoskodásával, nem kis részük volt. A jelenkori középkorban Isten nevével handabandázó hitetlen hívők lettek az „új vallásosság főpapjai”, mint a megrögzött ateistából buzgó kereszthányó hívővé lett Ion Iliescu, vagy az elegánsan őszülő román miniszterelnök, aki kolostorlépcsőkön csúszkált térden a kormány- és rendszerbuktatásban ügyködő bányászvezérrel együtt. Vagy – hogy egészen mélyre szálljunk – az istentelenségeit Isten nevében elkövető Gigi Becali, aki kufárként alkussza ki a Teremtőtől a mennyei ellenszolgáltatást felépítendő templomaiért.

Romániában ortodox papok esőért imádkoznak, esős időben pedig sztriptízbárokat szentelnek fel; hétköznapivá lettek a csodák, a médiában fában, krumpliban megjelenő keresztekről, sütőtökben kirajzolódó Jézus- és Mária-arcokról, hazajáró lelkekről olvashatunk, írástudatlan jósnők nyilatkoznak az emberiség jövőjéről, asztrológusokat interjúvoló fontoskodó riporterek a tudomány rangjára emelik az asztrológiát, amelyről pedig már Kepler is megmondta, hogy nem több „az asztronómia csalafinta lányánál”.

A román politikai élet szereplői jól tudják, hogy a nemzetiségi gyűlölet szítása mellett az ájtatosság az, ami szinte semmire sem kötelezi, de szavazathoz juttatja a politikust.  Aki a voks kedvéért akár a nevetségességet is vállalja, mint például most, a „biometrikus útlevelek” esetében, amikor még az egyébként a világfinak igazán nem mondható ortodox főpapok is belátták, a sátán nem az útlevélben rejtőzik.

Megvilágosodásuk, úgy látszik, mennyei útmutatást jelentett Traian Băsescu államfő számára is, aki, amolyan sárkányölő Szent Györgyként, nyomban hősiesen bejelentette: elsőként kér biometrikus útlevelet.

http://umsz.manna.ro/vezercikk/jelenkori_kozepkor_2009_03_16.html

A középszer rémuralma

A címadó szószerkezet egy temesvári író-házaspár tudományos-fantasztikus sorozatának talán legjobb darabjából, a Gubólakókból* származik. Bár kamaszkorom utolsó éveinek kedves olvasmánya valójában a totalitárius diktatúrák (akkori lehetőségekhez mérten) vitriolos szatírája, nekem mégis a hónap elejére beharangozott kolozsvári nemzetközi leszbikus fesztivál ellen indított internetes aláírásgyűjtés kapcsán elevenedett fel a rég olvasott történet. Hiába na, jelek szerint a középszerűség díszpéldányai nemcsak a kommunizmusban diktáltak emberi sorsokról, de napjainkban is…

 Ők a demokratikus „többség”. S bár a könyvbeli utópisztikus rendszerben mindenkit, aki valamilyen módon – főleg képességei tekintetében – kilógott a szürke tömegből, explicit módon, karhatalmilag bélyegeztek abinak (vö. aberráns), a mediokritás hatalma a legnemesebbnek tartott demokrácia keretei között, minden (rendőr)állami szabályozás nélkül is kiválóan működik. Sőt. Az általában vett közösségnek, mely rendszerint megmaradása érdekében mindent megtesz, hogy konzerválja önmagát, nem érdeke, hogy a populáció „gauss-görbéjének” változással, netán az egyensúly felborításával fenyegető „végpontjai” meghatározó szerephez juthassanak a társadalomban.

Sem a selejt, de főleg nem a kiemelkedő egyéniség.

A szürkeállomány nélkül elképzelhetetlen újítások mondjuk létszükségletei a közösségnek – hiszen ki ne szeretne korszerűbb kocsit, nagyobb tévét, trendibb ruhákat meg hatásosabb gyógyszereket –, így a különleges képességű egyéneket is kénytelenek megtűrni, de a középszerre alapuló berendezkedés őreinek azért megvan a gondjuk rá, hogy a zsenik – küldetésük teljesítése közben – nehogy a kelleténél veszélyesebb mértékben bontogathassák szárnyaikat.

A középszerűség ezen önszabályozó mechanizmusa gyakorlatilag már a legszűkebb értelemben vett csoporton (családon) belül, az anyatejjel együtt ivódik az emberpalántába, de első evidens jele a tágabb közösséggel való első találkozáskor, az óvodában mutatkozik. Kinek ne lennének emlékei az első óvodai durva csúfolódásokról, kiközösítésekről, megbélyegzésekről – akár a csúfoló, akár a csúfolt, akár az elfojtott dühével tehetetlenül szemlélő minőségében. Ha szemüveges, vörös hajú vagy balkezes – azért; de ha túl kövér vagy túl sovány, túl hosszú vagy túl rövid hajú, túl magas vagy túl alacsony, túl okos vagy túl buta, akkor azért. Több se kell annál, hogy valamilyen módon kilógj az átlagból! A Középszer már középcsoportos korában is ösztönös félelemérzettel (és az ennek közvetlen folyományakénti agresszivitással) viszonyul a langyosan kényelmes létét potenciálisan veszélyeztető Mássághoz – említeni is fölösleges, hogy

a csúfolódók vajmi ritka esetben kerülnek ki a majdani lángelmék közül.

A mediokritás meghatározó dózisát az iskolai évek alatt adagolják be az óvodában már megfelelőképpen előkészített átlagpolgárjelöltnek. A kiemelkedő képességet lehet ugyan kirakatban mutogatni, de az igazi kedvenc mégiscsak az, aki valahogy megtanulja, de nem tesz fel kényelmetlen kérdéseket és a tanultak továbbgondolásával sem zavarja tanárai nyugalmát. Ez a megfelelő időszak a társadalmi előítéletek, a nyájszellem, az egyéni ízlést mellőző, vakbuzgó divatkövetés – de ezzel együtt a nemzeti és vallási fundamentalizmus megalapozásához is. Legyen az magyar vagy román, katolikus, protestáns vagy ortodox.
Az oktatási folyamat vége fele már bevetésre készen áll a mindennapi életben egész tűrhetően boldoguló középszer – bár ez többnyire jellemzően evés-ivásban (és italozásban), rongyrázásban, gyermekcsinálásban (és -verésben), hírességek és szomszédok kipletykálásában, valamint buzgó templombajárásban merül ki. Aki viszont minden új, szokatlan helyzetre, fejlődésre, szemléletváltásra, értékrend-módosulásra józan mérlegelés helyett ösztönszerű, görcsös ellenkezéssel reagál. Quod erat demonstandum.

Vajon ez csak „nemakarom”-ot jelent, vagy tényleges szellemi impotenciát?

Különösen szép – és főleg találó – vizuális hasonlattal próbált rávilágítani a Discovery Channel egyik, fejlődéslélektanról szóló ismeretterjesztő adása a tanulás illetve gondolkozás mechanizmusáról: a dokumentumfilm az emberi elmét homokos tengerparthoz hasonlította, ahol a megismerés folyamata egyre szélesebb és mélyebb ösvényeket vág a homokba. A (rendszerint eleve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösség szűrőjén keresztül érkező) további információk feldolgozása, „lecsapódása” már ezen meglévő ösvények mentén történik – és minél kitaposottabb az unalomig alkalmazott gondolati sablonok mélyítette ösvény, annál nehezebb letérni róla. Magyarul, agyunk még akkor is a beidegződött sémák szerint gondolkozik, reflektál a világ dolgaira és ítélkezik,

ha adott esetben az ésszerű, logikus útvonal sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb lenne.

fotó: Koncsol Tünde (Budapest, Magyarország)

Amennyiben tehát a kutatók igazat beszélnek, nincs is mért csodálkoznunk azon, hogy a saját mediokritásukba süppedt kezdeményezők és ezek követői nemhogy nem fogadják el, de valójában nem is értik, mit jelent a homoszexualitás. Sokkal egyszerűbb nekik egy homályos, szövevényes, ellentmondásokkal teli bibliai történetet előrángatni és vallási előítéleteik alapján bűnösöknek, betegeknek, természetelleneseknek titulálni a melegeket, mert agyukban sajnos csak ebben az irányban vannak kitaposott ösvények. Csoda, ha csecsszopó koruk óta kizárólag ezzel etetik őket? Az, hogy Ádám férfi volt és Éva nő, már elegendő érv számukra, hogy egy párkapcsolat csakis különnemű lehet, de azon kényelmetlen kérdés, hogy

egyetlen emberpár mi módon tudta vérfertőzés bűne nélkül benépesíteni a földet,

már jóval túlmutat szellemi horizontjukon.

Észérvek nyilván nem sokat segítenek. Ha a legelején kezdjük, hogy a homoszexualitás nem betegség, és nemcsak az embernél, de a legtöbb állatfaj-populáció egyedeinek jól meghatározott százalékánál majdhogynem törvényszerűen jelen van, még csak megnéznek – természetesen anélkül, hogy kicsit is mélyebben töprengjenek a hallottakon.

 fotó: Filep Lajos (München, Németország)

De ha már arra terelődik a szó, hogy az egyneműek házassága tulajdonképpen csak alapvető emberi jog szavatolásáról szól, vagy horribile dictu az egynemű párok által nevelt gyermekekre

messze nincs annyira rossz hatással a szülők szexuális orientációja,

mint ahogy a köztudat tartja (és mindenképp nagyságrenddel jobb alternatívát jelent az árvaháznál), már ébredezik a gyanú: ha ennyire bele tudom élni magam a helyzetükbe, nem vagyok-e én is homokos? Hát nem (ez hamar tisztázódik), de akkor miféle globális összeesküvés húzódhat a dolgok mögött, hogy csak úgy ni, pártját fogom valakiknek – anélkül, hogy közvetlen hasznom származna a dologból?
Ha pedig a vehemens homofóbiájukról tanúságot tevő középszerek történetesen belekóstoltak már egyéb – mondjuk, nemzeti – kisebbségi lét viszontagságaiba, vérig sértődnek, hogy holmi „buzijogokat” egy napon merünk emlegetni szentnek és sérthetetlennek tartott nemzeti kisebbségi törekvésekkel.

Summa summárum. Ahol egyik fél számára idegen a gondolkozás, eléggé kétséges, hogy kialakulhat érdemleges párbeszéd. Ennélfogva aláírásosdit játszó nyárspolgárainknak nincs is honnan tudniuk, hogy

az esetenként tényleg a jó ízlés határait súroló melegparádék egyből okafogyottá válnának,

ha a homoszexualitás is végre-valahára normalitásként vonulna be a köztudatba – és nem lenne szükség extrém, kétségbeesett manifesztációkra a jogfosztottságra irányuló figyelem felkeltéséhez.

fotó: Jakab Szilárd (Tamási, Magyarország)

Így hát egyik részről továbbra is tiltakozás, másikról a rendezvény. És a remény, hogy a világ – ha mondjuk nem is máról holnapra virradóan – hátha mégis csak a jó irányba halad.
De addig is maradtunk egy jobb sorsra érdemes kisebbség további exponáltságával, megaláztatásaival, veszélyeztetettségi helyzetével.

Meg a középszerűség rémuralmával.

•

(A leszbikus párokat ábrázoló művészfotókat a Fotózz! fényképészeti szakportál galériájából válogattuk és szerzőik szíves hozzájárulásával közöljük. Hálás köszönet, hogy lehetővé tették munkáik felhasználását!)

_____________________
* Mandics György – M. Veres Zsuzsanna: Gubólakók. Kriterion, Bukarest, 1988

Ateista buszkampány Olaszországban is

London, Barcelona és Madrid után Genovát is eléri az ateista autóbuszkampány. A liguriai fővárosban február 4-én indul el két autóbusz, amelyeknek oldalán a következő felirat olvasható: “A rossz hír, hogy Isten nem létezik. A jó hír, hogy nincs is rá szükséged”.

Az olaszateisták és racionális agnosztikusok szövetsége (UAAR) által kezdeményezett kampány pikantériája, hogy Genova érseke Angelo Bagnasco bíboros, a nagyhatalmú olasz püspöki konferencia elnöke. A város kiválasztása nem volt véletlen. Raffaele Carcano, az UAAR elnöke elismerte, hogy a megmozdulás egyfajta kihívás “saját házában” az érsek ellen, aki tavaly júniusban megakadályozta, hogy megtartsák Genovában a melegfelvonulását, többször is szót emelt a melegek együttélése, de a mesterséges megtermékenyítés ellen is. Carcano elmondta továbbá, hogy interneten gyűjtenek pénzt a további ateista akciókhoz. “Meglátjuk, mi lesz, amikor elindulnak ezek a buszok, amelyek a szokásos reklámok helyett arra szólítanak fel, hogy a hit kényelme nélkül éljünk” – tette hozzá az UAAR elnöke.

Az érsekség provokációként értékelte a kezdeményezést. “Vannak olyan módszerek, amelyek kedveznek a párbeszédnek, mások pedig a türelmetlenséget táplálják. A frontális szembenállás mindig az intolerancia megnyilvánulása” – kommentálta Gianfranco Calabrese atya, az egyházmegye katekizmusfelelőse. A katolikus szervezetek tiltakozására reagálva Marta Vincenzi polgármester leszögezte, hogy a városnak nincs törvényes lehetősége betiltani a kampányt.

Az első hasonló kampányt a brit ateisták indították el. Az ő londoni buszaikon ez állt: “Isten valószínűleg nem létezik. Ne aggódjatok, élvezzétek az életet!“. Nagy-Britanniában már 800 busz közlekedik ezzel az üzenetettel, s a spanyol és az olasz ateisták is a kampány kiterjesztését tervezik más városokra.

http://www.erdon.ro/hirek/im:erdon:people/cikk/ateista-buszkampany-olaszorszagban-is/cn/news-20090115-12192511

Jó bulizást Jézuskával!

Kívánunk mindanyiotoknak Pat Condell barátunkkal együtt: