Bölcsen

Sike Lajos

Másokkal együtt magam is szorítottam, hogy Tőkés László ne menjen el a gyergyói „nemzettudat erősítő” rendezvényre, még akkor sem, ha olyan székely hazafiak szervezték, mint az EMI fiataljai. Bölcsen tette, hogy távol maradt, mert brüsszeli tevékenységére negatívan hatott volna ki, hogy a Jobbik elnökével parolázik, miközben a magyar nyelvet kalodába záró szlovák szélsőségekkel hadakozik.

A kettő nem megy együtt, hisz külföldi szélsőséges megnyilvánulásokat nem lehet úgy elítélni, hogy közben mi a saját szélsőségeseinkkel egy tálból cseresznyézünk, amivel akaratunk ellenére is bátorítjuk őket. Csak akkor lehet hitelünk az Európai Parlamentben, ha mi nem huncutkodunk, nem kacsintgatunk össze a másokat kirekeszteni akarókkal.

Örülhetünk tehát, hogy Tőkés László felmérte ezt, hisz a már Brüsszelben töltött másfél év tapasztalatából is azt szűrhette le, hogy magyarságvédő ténykedése úgy lehet sikeres (vagy inkább némileg sikeres, ismerve az EU eleddig nem létező nemzetiségi politikáját), ha a többség által elfogadható magatartással és módon nyilvánul meg.

Hogy Szlovákiával eddig fajult az anyaország viszonya, s a pozsonyi parlament olyan könnyen elfogadta a magyar nyelvet durván korlátozó törvénymódosítást, abban bizony a magyar szélsőségeknek is szerepük van. Gondoljunk csak a magyarbotozásról híres érsekújvári futballmérkőzésre, ahol a „mieink” Nagy-Magyarországot ábrázoló térképet és revízióra utaló jelszavakat mutogattak!

Vajon a Ferencváros stadionjában eltűrték volna, hogy szlovák drukkerek a Nagy Morva Birodalom térképét lengessék és Benes vagy Szlota magyarellenes jelszavait skandálják?! Szélsőséget szélsőséges eszközökkel nem lehet leszerelni, csak bátorítani. Úgy látszik, Magyarországon a keserű tapasztalatok ellenére sem eléggé ismert ez.

De az is igaz, hogy Pest nem igazán tudja kezelni a kis szlovák tigris harapásait. Már az első (nyugatiak szerint is szemtelen) megnyilvánuláson, a pozsonyi koronázó templomban magyarul beszélők letartóztatásánál és Marina Hedvig megverésekor is lágy és tanácstalan volt. A puhányság láttán törvényszerűen jött a nyelvkorlátozás.

Markó Béla is ír erről az Élet és Irodalomban megjelent és az Új Magyar Szó által is átvett cikkében, tanácsolva, hogy: Magyarországnak most kellene összeszednie maradék tekintélyét ahhoz, hogy az európai bürokraták közönyét és a politikusok cinizmusát megtörve, felhívja a figyelmet a veszélyre.

S ebben nyilván segíthet Tőkés, Sógor és Winkler is, Schmitt Pál, Tabajdi Csaba és a többiek oldalán – de nem a Jobbik karját fogva.

http://umsz.manna.ro/velemeny/bolcsen_2009_08_14.html

Roma polgármestert Csíknak!

Az utóbbi hetek alcsíki eseményei és annak lezárásaként született hírhedt 11 pont, valamint a gyergyószentmiklósi EMI tábor kapcsán kialakult disputa rávilágított valami nagyon egyszerűen érthetőre: a másik szemében a szálkát/gerendát, a magadéban a gerendát/szálkát egyaránt vedd észre. Azt hiszem ezt a jó tanácsot még mindig ismerik Csíkban.

Mert hogyan is lehetne frappánsabban megfogni annak a 11 pontnak a lényegét, amelyek között jó néhány olyan akad, amelyeket igencsak meglepődnék, ha a „rendteremtő” székely települések székely lakósai közül, mindannyian teljesítenének. Gondolok itt elsősorban a „Kutyákat megkötni, megkötve tartani és beoltani”, vagy a „Civilizált viselkedés mindenkor”, és a „Lopásokat befejezni, mindenkorra” parancsolatokra. Ugyanis ha valaki ismeri a székelyföldi viszonyokat, és azt a Székelyföldön élők előszeretettel hangoztatják, hogy ők ismerik a legjobban, annak nem kell magyarázni, hogy a székely portákon is található elég beoltatlan kutya, nálunk is áthágják sajnos sokszor a civilizált viselkedés szabályait, és uram isten, a székelyek közt is van, aki lop. Bizony, lehet, hogy gyakran.

Ennek ellenére a derék székely igencsak elvárja, hogy mások, akik etnikailag különböznek tőle, betartsák a parancsolatalkotók által sem maradéktalanul tisztelt szabályokat. Csíkban manapság bevett szokás a másként gondolkodókba belefojtani a szót, önkormányzatilag támogatni (a burkoltan szélsőjobb) politikai táborokat – ez is elüt az európai (vö. civilizált) jómodortól.

De jó lenne egy kicsit számolni: az erdélyi magyarság jelentős hányada, de mindenképpen majd, mint fele, olyan területeken él, ahol a számarányuk a székelyföldi kisebbségek körüli. Ma Kolozsvárott a magyarok aránya körülbelül megegyezik a románok csíkszeredai arányával. Ez a jelentős hányad megtanult, így vagy úgy, együtt élni a más nyelvet beszélőkkel, és nem mellesleg jelentősen is függ tőlük. Mi lenne, ha egyik napról a másikra, a kolozsvári románság olyan 11 ponttal állna elő a magyarokra nézve, amelyeknek valamelyike kikötné: ha nem civilizáltan viselkednek, akkor fel is út, le is út? Félreértés ne essék, nem a rongálást, bűnözés megvédése a szándékom, csupán többek között arra szeretnék rávilágítani, hogy ami a székelyföldi magyarok számára nagyon is normálisnak tűnhet, az ugyanolyan normálisnak tűnhetne például a románság számára Kolozsvárott. Csakhogy az utóbbi esetben nem romák, hanem éppen erdélyi magyarok, azaz a székelyek testvérei, sőt Székelyföldről elszármazottak lennének a szenvedő alanyok. És vajon mit gondolnának a székelyföldiek, ha a lopáson kapott székely Péter miatt, a kollektív bűnösség jegyében kitennék Kolozsvárról a Székelyföldről ide települt Zsófiát, Lórándot, Mártont, de még Évát és Csengét is? Minden bizonnyal etnikai tisztogatást emlegetne a csíki székely.

Ideje lenne tehát, végre valahára, az autonómia szócska kiáltozása és a nacionalizmus szítása helyett, leülni, és egyenlő partnerként elbeszélgetni a helyi kisebbségekkel, és megtalálni azokat a közös nevezőket, amelyek a közös együttélést segítik elő. Ideje, nagyon ideje lenne annak, hogy ne csak Kolozsvár, Nagyvárad, vagy Bukarest esetében várjuk el, hogy polgármester választáskor, kinevezésekkor, alkalmazásokkor, ne az etnikai, vallási hovatartozást, vagy bőrszínt vegyék alapul, hanem a rátermettséget és a hozzáértést. Miért ne lehetne Csíkszeredának, nem az etnikai arányból kifolyólag, hanem rátermettsége okán, roma vagy román nemzetiségű polgármestere? Mert amíg a jó példákat e tekintetben szeretjük, ha román többségű helységekről van szó, lásd. Zsombolya, Szászrégen, Szeben, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a mai Székelyföldön eléggé általános jelenségnek tekinthető választási nacionalizmusról. Márpedig, amíg a rátermett Ioan, és Lali nem indulhat egy csíki választáson egyenrangú ellenfélként a szintén rátermett Jánossal, addig a székelyföldiek is eléggé kétséges módon várhatják el, hogy Jánosnak bármilyen esélye legyen Ioan-nal szemben Kolozsvárott. Nem mellesleg, ameddig a tisztességes Ioan és Lali nem részesül a megfelelő tiszteletben, és elfogadásban, Csíkban, addig igencsak nehéz lesz Jánosnak Dsida nevéről lemosni a SIDA-t Kolozsvárott.

Megjelent a csíkszeredai Hargita Népe megyei napilap 2009 július 30. számának Fórum rovatában. Köszönet a szerkesztőknek, hogy teret engedtek az írás megjelenésének.

Milyen Európában élünk?

Pontosabban Európa melyik sötét szegletébe dugott minket a sors? Erdély szép, romantikus stb., de a mindennapokban lassan nem ez kezd lejönni nekem. Hanem valami egészen más.

Barátaimat azért fenyegetik, mert olyan véleményeket képviselnek, melyek liberálisak és európaiak. Igen kedves fenyegetők: EURÓPAIAK. Önök, akik felszólítanak, vagy aki igaztalan kijelentéseket ír le valakiről, Önök, gondolom nem tudják elképzelni, hogy vannak Európának, ennek a már nem gyönyörű, hanem öreg és beteg kontinensnek olyan helyei még, ahol az ilyen felszólító, vagy rágalmazás gyanús kijelentésektől  sem mentes megnyilvánulások, nemhogy nevetségesnek, de közmegvetés tárgyának örvendenek, míg a hamis információkat terjesztők jó kis becsületsértési eljárások következtében súlyos kártérítéseket fizetnek.

És akkor azokról a kedves tettlegességgel fenyegetőzőkről még nem is beszéltem,  akik gondolom ott virítanak minden március 15-én az első sorokban, és igaz kereszténynek képzelik magukat, de közben megfojtanák egy kanál vízbe a más véleményt képviselőket. Lassan a magyarok nyilaitól kell megmentsd azokat Uram, akik soha se szóval,  se tettel nem kívántak verést, vagy halált a az ellenvéleményt képviselőknek.

És valóban, milyen Európában élünk, ahol a választott elöljárók nem  felkérik, vagy arra kérik a vélt, vagy valós sérelmeik okozóját, hogy kérjen elnézést, hanem FELSZÓLÍTJÁK. Így, parancsoló módban. És milyen az az Európa ahol valaki mindenféle ismeret nélkül, hamis dolgokat írhat le egy embertársáról, hogy statuálja: ő jó magyar? Milyen az az Európa, ahol vannak jó és rossz magyarok? Öreg, betegségekkel teli, és egyre utálatosabb.

Felhívás a tolerancia védelmére

Szabadelvű Kör – RMDSZ platform
7. Országos Gyűlés

Felhívás a tolerancia védelmére

Az utóbbi időben megszaporodott a szélsőséges eszmék jelenléte az erdélyi magyar közéletben és Romániában általában. A gyűlöletbeszéd kilépett a honlapok, blogok világából és változatos módszerekkel kíván híveket szerezni a mássággal szembeni intoleráns eszméknek.

Utalunk itt, a teljesség igénye nélkül, a „Hargita népe” elhíresült „Liberálisok” c. írására, a Sepsiszentgyörgyön a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom által terjesztett  roma és zsidóellenes röplapokra, a Noua Dreapta xenofób falragaszaira és rendezvényeire.

Aggodalomra ad okot, hogy az EMI tábor lehetőséget teremt Jobbik és a Magyar Gárda vezetőinek arra, hogy kirekesztő eszméiket nagy számú fiatal előtt népszerűsítsék. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom iskolai hirdetőkön keresztül hívja rendezvényeire az iskoláskorúakat. A bukaresti Steaua stadionban és nemcsak ott, rendszeresen skandálnak cigány- és magyarellenes jelszavakat. Gyakran inzultálnak szóban és tettlegesen embereket egyszerűen azért, mert magyarok, romák, vagy hajléktalanok.

A hatóságok az esetek többségében elnézően viszonyulnak ezekhez az esetekhez, bár a létező törvényes keret értelmében fel kellene lépniük ellenük. Egyes román illetve magyar sajtótermékek helyt adnak a gyűlöletbeszédnek, esetenként bátorítják az intoleráns megnyilvánulásokat.

Döbbenten figyeljük, hogy egyre gyakrabban fordulnak elő olyan erőszakos szélsőjobbos akciók Magyarországon, vagy külföldön, amelyiknek Erdélyből származó résztvevői is vannak.

A Szabadelvű Kör felkéri a magyar és román pedagógusokat, újságírókat, civil szervezeteket és pártokat, hogy lépjenek fel az intoleráns eszmék és azok képviselőivel szemben. Az intoleranciával szemben minden körülmények között meg kell védenünk a toleranciát.

Bonchida, 2009 május 24.

Állandó terror volt az ír katolikus iskolákban

Az írországi katolikus fiúiskolákban rendszeresen molesztálták a gyerekeket, nem volt ritka a testi fenyítés és az érzelmi zsarolás sem egy vizsgálat szerint, amely a huszadik század hat évtizedének viszonyait tárta fel. A bántalmazásokról tudtak az intézetek vezetői a jelentést ismertető BBC szerint. A rendszer részben a félelemre és a rendszeres büntetésekre épült, a börtönökéhez hasonó légkört papok, szerzetesek és apácák generációkon keresztül tartották fenn.

“Népbetegségszerűen” elterjedt volt a gyerekek szexuális zaklatása az írországi katolikus fiúiskolákban – derül ki egy vizsgálatból, amely hatvan év viszonyait tárta fel a nyolcvanas évekig . Ehhez hasonlóan gyakori volt az intézményekben a testi fenyítés, az érzelmi zsarolás is, a gyerekek érzelmeivel pedig nem foglalkoztak – írja a BBC. A kilenc éven át folytatott vizsgálat kiderítette, hogy az intézetek vezetői tisztában voltak mindezzel.

Az 1980-as évekig mintegy 35 ezer gyerek járt katolikus javítóintézetekbe és szakmunkásképzőkbe. A Gyermekek Szexuális Zaklatását Vizsgáló Bizottságnak közülük több mint kétezren jelezték, hogy szexuális zaklatástól vagy fizikai erőszaktól kellett szenvedniük iskoláskorukban.

Az egyházi tisztségviselők kifejezetten bátorították a “rituális erőszakot”, és szigorú titoktartásukkal következetesen megvédték a rendjükbe tartozó pedofilokat a letartóztatástól. A hatóságok sikertelenül próbáltak véget vetni az intézetekben rendszeres veréseknek, a nemi erőszaknak és a gyerekek megalázásának.

Azokban a leánynevelő intézetekben, melyeket apácák irányítottak – főként az irgalmasrendi nővérek -, a diáklányokat jóval kevesebbszer zaklatták szexuálisan, annál többször kellett viszont szembenézniük fenyegetésekkel vagy megalázó bánásmóddal.

Az iskolákban “szigorú és katonás légkör uralkodott, a néha értelmetlenül szigorú fegyelmezésen alapuló vezetési stílust nem csak a diákok, hanem a tanárok is a bőrükön érezték” – fogalmaz a jelentés, mely szerint a rendszer egyik legfontosabb elem a büntetéstől való félelem volt, mellyel főleg a rendet akarták fenntartani az intézetek vezetői. A még mindig a gyerekkori traumák hatásától szenvedő egykori diákok – ma 50-80 éves felnőttek – egybevágó visszaemlékezéseinek sora bizonyítja, hogy a rendszerben a gyerekeket inkább bebörtönzött rabokként, mintsem jogokkal és méltósággal rendelkező emberekként kezelték – állapítja meg a jelentés.

“Az intézetekben uralkodó viszonyoknak régi hagyománya volt, a problémát nem egy-egy tanár vagy intézetvezető jelentette. A kegyetlen légkört szerzetesek, papok és apácák egymást követő generációi tanulták el egymástól” – idézi a BBC a jelentést.

A feltért visszaélések és bűncselekmények ügyében senkit nem vonnak felelősségre Írországban – írja a BBC. Részben azért, mert egy keresztény szervezet, a Christian Brothers 2004-ben pert indított azért, hogy az összes érintett névtelenül maradjon a jelentésben, akár él, akár már meghalt. Így minden érintett – áldozat és visszaéléseket elkövető egyaránt – névtelenül maradt a jelentésben.

A jelentés 21 javaslatot is megfogalmaz a kormány számára. Tanácsadó központot kell kialakítani, hogy a gyerekként szerzett traumákat feldolgozhassák az áldozatok – javasolják a készítők, akik emlékművet is szentelnének a történteknek. Továbbfejlesztenék a jelenlegi írországi gyermekvédelmi hálózatot is.

http://www.origo.hu/nagyvilag/20090520-mindennapos-volt-a-szexualis-zaklatas-az-ir-katolikus-iskolakban.html

Az SZDSZ akkor és ma

A magyar liberálisok az 1988-as rendszerváltás vívmányai és a 2008-as útkeresés között. Egy tavaly bemutatott 90 perces “20 éves az SZDSZ” című film érdekes részletei amelyek ma is aktuálisak, hisz a magyar liberális párt egyre nehezebb helyzetben van. Vele együtt a magyar liberalizmus is:

Adu

Kis Tibor

Mirek Topolánek soros uniós elnöki minőségében e héten Chisinauba látogat, miközben az Európai Parlament is nekilát a moldovai gubanc szálazgatásának. Mindez jelzi, Brüsszel kezdi tudomásul venni: Moldova európai problémává vált, következésképpen az EU intézményeinek akadnak teendői az ügyben. E helyzetet az unió láthatóan kényelmetlennek érzi, és nem ok nélkül.

Adva van ugyanis egy perifériára szorult, lerongyolódott, ámde szuverénnek elismert ország; igaz, gyanús múltú vezetéssel. Ez az állam nem győzi hangsúlyozni európai orientációját, részt vesz minden létező uniós programban. Mindezt szívvel teszi. Ráadásul a geopolitikai helyzete kényes – Moldova Dnyeszteren túli vidékein még orosz tankok járőröznek. És ha még ez sem volna elég: Románia képében a moldovai játszmába teljes hévvel egy EU-tag is bekapcsolódott, és nyílt történelmi-etnikai fejtegetésekbe bonyolódik az egykori Besszarábia kapcsán. Traian Basescu már első elnöki beszédében jelezte, hogy neki “fáj Moldova”. És azóta is folyamatosan fáj neki, sőt a jelek szerint egyre jobban. Hangneme újabban a két háború közötti román retorikát idézi – ezzel aztán igencsak ingoványos vidékre merészkedett. Közben Bukarest moldovai befolyása erősítésén is szívósan dolgozik – például szép csendben tömegesen adott ki útlevelet ottani állampolgároknak, s romániai tanintézmények moldovai diákok sokaságát fogadják. A román taktika tulajdonképpen végtelenül egyszerű: azt sulykolja a moldávoknak, hogy Európába számukra csak Románián át vezet út. Még inkább komplikálja majd a helyzetet az a román elhatározás, hogy gyorsított ütemben további egymillió moldovai számára teszi lehetővé a kettős állampolgárságot. Bukarestet eközben az sem zavarja, hogy önellentmondásba keveredik. Hiszen a 2004-es magyarországi népszavazás idején az akkori román miniszterelnök még arról beszélt, hogy “az etnikai alapon adott kettős állampolgárságnak nincs semmilyen megalapozottsága a nemzetközi jogrendszerben – (…) az Európai Unió nem pártolja”. E téren a helyzet hivatalosan azóta sem változott.

Brüsszel viszont, ha másért nem, azért mindenképpen zavarban van, mert hirtelen milliós nagyságrendben növekedhet az uniós állampolgárok száma. De adott esetben nyilván ennél is jóval többről van szó. Arról, megengedhető-e, hogy az uniós perspektíva ígéretével (kvázi kisajátításával) kezdjen egy tagország etnikai alapú expanziót egy másik állammal szemben?

A lecke fel van adva. Az európai intézményeknek. Moldova esetében nemigen lehet majd megúszniuk az egyértelmű állásfoglalásokat. Topolánek útja valójában egyfajta lakmuszpapír lesz: válhat-e aduvá az etnikai kártya egy mai európai játszmában?

http://nol.hu/velemeny/lap-20090421-200904211-7

Gigi és az elveszített mérkőzés

A Gigi Becalitól lassan havi rendszerességgel elvárandó média- meg egyéb cirkuszok legutóbbika súlyosságában és főleg következményeiben nagyonis túllépte a megmosolyogni- illetve legyintenivaló kategória kereteit. Kérdés, hogy – amennyiben tényleg bűncselekményről van szó és az igazságszolgáltatás is megfelelőképpen végzi majd a dolgát – hányan fogják igazán megérteni, valójában miért is kell rács mögé kerülnie egy hírhedtnek hírhedt, de sokak által mégis ennyire körülrajongott és istenített „személyiségnek”?

Annak ellenére, hogy a hazai sajtó teljes spektruma lelkesen vetette rá magát a Becali-témára, az egész sztori még egy bejegyzés erejéig sem érdemelne figyelmet egy önmagát kicsit is komolynak tartó liberális blog részéről. Csakhogy az ügynek a politikai fondorlatok és összeesküvések elméletén vagy Becali börtönreggelijének (vegy)elemzésén túl nagyon súlyos vonzata van. Az eddigi reakciók alapján nemhogy rendkívül széles rajongótábora (Steaua-drukkerek, tüntetők, élő adásba betelefonálók, s főleg a csendesen elégedetlenkedők ki tudja, mekkora tömege), de maga Becali sem érti még mindig, mért is zaklatja őt ez ügyben az igazságszolgáltatás. Márpedig a lehető legprofibb, legkorszerűbb, „legeurokonformabb” igazságügyi rendszer is vajmi keveset ér, ha

nem érezheti maga mögött állampolgárainak megértését és bizalmát.

És itt mutatkozik meg a hatalmas különbség az oltyán átlagparaszt illetve a texasi vagy arizonai átlagcowboy között. A közhiedelem szerint legalábbis mindkét típus fejének majdnem teljes térfogatát minimum két százados, állott sötétség tölti ki, a maradékon babonák legváltozatosabb formái osztozkodnak a vallási fanatizmussal. Csakhogy még a legbunkóbb amerikai is középcsoportos kora óta vágja, hogy a jogállam – valamint ezzel együtt a törvények szigorú tisztelete – nem vicc, és akármilyen sérelem is érje, senki sem szolgáltathat önmaga számára igazságot a jogszabályok megkerülésével, magyarán a vétkes megbüntetése csakis törvényes keretek között képzelhető el. Ha pedig mégsem vágná,

nagyon hamar megtanítják neki,

 az amerikai törvényszékeken ugyanis vajmi csekély foganatja van a „păi, oameni suntem şi noi”*-szerű érvelési stílusnak.

Ez nálunk sokak számára valahogy kimaradt nemcsak az óvodai, sőt a teljes oktatási rendszer tananyagából, de az annyit emlegetett élet iskolájából  is. Ékesen bizonyítja ezt a Realitatea TV telefonos felmérése, ahol a megkérdezettek kevesebb, mint 18, azaz tizennyolc (!) százaléka véli úgy, hogy jogos (és az elkövetett cselekedet súlyával mindenképp indokolható) volt a letartóztatás. És erre még az sem mentség, hogy (főleg az eurokonformitás miatt, de nem csak) alkotmányunk néhány tekintetben korszerűbb az Egyesült Államokénál is  – jellemző példák a halálbüntetés eltörlése vagy a fegyverviselés univerzális jogának hiánya, és ezügybeni változtatásra odaát még a leghalványabb politikai akarat sem mutatkozik…

Úgyhogy akármilyen jól is vizsgázik majd a román törvénykezés az ügyben (nem lesz könnyű dolga, az bizonyos), ezt a meccset máris elveszítette.

_______________________________
*kb. Hát emberek vagyunk, na (rom.)

A középszer rémuralma

A címadó szószerkezet egy temesvári író-házaspár tudományos-fantasztikus sorozatának talán legjobb darabjából, a Gubólakókból* származik. Bár kamaszkorom utolsó éveinek kedves olvasmánya valójában a totalitárius diktatúrák (akkori lehetőségekhez mérten) vitriolos szatírája, nekem mégis a hónap elejére beharangozott kolozsvári nemzetközi leszbikus fesztivál ellen indított internetes aláírásgyűjtés kapcsán elevenedett fel a rég olvasott történet. Hiába na, jelek szerint a középszerűség díszpéldányai nemcsak a kommunizmusban diktáltak emberi sorsokról, de napjainkban is…

 Ők a demokratikus „többség”. S bár a könyvbeli utópisztikus rendszerben mindenkit, aki valamilyen módon – főleg képességei tekintetében – kilógott a szürke tömegből, explicit módon, karhatalmilag bélyegeztek abinak (vö. aberráns), a mediokritás hatalma a legnemesebbnek tartott demokrácia keretei között, minden (rendőr)állami szabályozás nélkül is kiválóan működik. Sőt. Az általában vett közösségnek, mely rendszerint megmaradása érdekében mindent megtesz, hogy konzerválja önmagát, nem érdeke, hogy a populáció „gauss-görbéjének” változással, netán az egyensúly felborításával fenyegető „végpontjai” meghatározó szerephez juthassanak a társadalomban.

Sem a selejt, de főleg nem a kiemelkedő egyéniség.

A szürkeállomány nélkül elképzelhetetlen újítások mondjuk létszükségletei a közösségnek – hiszen ki ne szeretne korszerűbb kocsit, nagyobb tévét, trendibb ruhákat meg hatásosabb gyógyszereket –, így a különleges képességű egyéneket is kénytelenek megtűrni, de a középszerre alapuló berendezkedés őreinek azért megvan a gondjuk rá, hogy a zsenik – küldetésük teljesítése közben – nehogy a kelleténél veszélyesebb mértékben bontogathassák szárnyaikat.

A középszerűség ezen önszabályozó mechanizmusa gyakorlatilag már a legszűkebb értelemben vett csoporton (családon) belül, az anyatejjel együtt ivódik az emberpalántába, de első evidens jele a tágabb közösséggel való első találkozáskor, az óvodában mutatkozik. Kinek ne lennének emlékei az első óvodai durva csúfolódásokról, kiközösítésekről, megbélyegzésekről – akár a csúfoló, akár a csúfolt, akár az elfojtott dühével tehetetlenül szemlélő minőségében. Ha szemüveges, vörös hajú vagy balkezes – azért; de ha túl kövér vagy túl sovány, túl hosszú vagy túl rövid hajú, túl magas vagy túl alacsony, túl okos vagy túl buta, akkor azért. Több se kell annál, hogy valamilyen módon kilógj az átlagból! A Középszer már középcsoportos korában is ösztönös félelemérzettel (és az ennek közvetlen folyományakénti agresszivitással) viszonyul a langyosan kényelmes létét potenciálisan veszélyeztető Mássághoz – említeni is fölösleges, hogy

a csúfolódók vajmi ritka esetben kerülnek ki a majdani lángelmék közül.

A mediokritás meghatározó dózisát az iskolai évek alatt adagolják be az óvodában már megfelelőképpen előkészített átlagpolgárjelöltnek. A kiemelkedő képességet lehet ugyan kirakatban mutogatni, de az igazi kedvenc mégiscsak az, aki valahogy megtanulja, de nem tesz fel kényelmetlen kérdéseket és a tanultak továbbgondolásával sem zavarja tanárai nyugalmát. Ez a megfelelő időszak a társadalmi előítéletek, a nyájszellem, az egyéni ízlést mellőző, vakbuzgó divatkövetés – de ezzel együtt a nemzeti és vallási fundamentalizmus megalapozásához is. Legyen az magyar vagy román, katolikus, protestáns vagy ortodox.
Az oktatási folyamat vége fele már bevetésre készen áll a mindennapi életben egész tűrhetően boldoguló középszer – bár ez többnyire jellemzően evés-ivásban (és italozásban), rongyrázásban, gyermekcsinálásban (és -verésben), hírességek és szomszédok kipletykálásában, valamint buzgó templombajárásban merül ki. Aki viszont minden új, szokatlan helyzetre, fejlődésre, szemléletváltásra, értékrend-módosulásra józan mérlegelés helyett ösztönszerű, görcsös ellenkezéssel reagál. Quod erat demonstandum.

Vajon ez csak „nemakarom”-ot jelent, vagy tényleges szellemi impotenciát?

Különösen szép – és főleg találó – vizuális hasonlattal próbált rávilágítani a Discovery Channel egyik, fejlődéslélektanról szóló ismeretterjesztő adása a tanulás illetve gondolkozás mechanizmusáról: a dokumentumfilm az emberi elmét homokos tengerparthoz hasonlította, ahol a megismerés folyamata egyre szélesebb és mélyebb ösvényeket vág a homokba. A (rendszerint eleve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösség szűrőjén keresztül érkező) további információk feldolgozása, „lecsapódása” már ezen meglévő ösvények mentén történik – és minél kitaposottabb az unalomig alkalmazott gondolati sablonok mélyítette ösvény, annál nehezebb letérni róla. Magyarul, agyunk még akkor is a beidegződött sémák szerint gondolkozik, reflektál a világ dolgaira és ítélkezik,

ha adott esetben az ésszerű, logikus útvonal sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb lenne.

fotó: Koncsol Tünde (Budapest, Magyarország)

Amennyiben tehát a kutatók igazat beszélnek, nincs is mért csodálkoznunk azon, hogy a saját mediokritásukba süppedt kezdeményezők és ezek követői nemhogy nem fogadják el, de valójában nem is értik, mit jelent a homoszexualitás. Sokkal egyszerűbb nekik egy homályos, szövevényes, ellentmondásokkal teli bibliai történetet előrángatni és vallási előítéleteik alapján bűnösöknek, betegeknek, természetelleneseknek titulálni a melegeket, mert agyukban sajnos csak ebben az irányban vannak kitaposott ösvények. Csoda, ha csecsszopó koruk óta kizárólag ezzel etetik őket? Az, hogy Ádám férfi volt és Éva nő, már elegendő érv számukra, hogy egy párkapcsolat csakis különnemű lehet, de azon kényelmetlen kérdés, hogy

egyetlen emberpár mi módon tudta vérfertőzés bűne nélkül benépesíteni a földet,

már jóval túlmutat szellemi horizontjukon.

Észérvek nyilván nem sokat segítenek. Ha a legelején kezdjük, hogy a homoszexualitás nem betegség, és nemcsak az embernél, de a legtöbb állatfaj-populáció egyedeinek jól meghatározott százalékánál majdhogynem törvényszerűen jelen van, még csak megnéznek – természetesen anélkül, hogy kicsit is mélyebben töprengjenek a hallottakon.

 fotó: Filep Lajos (München, Németország)

De ha már arra terelődik a szó, hogy az egyneműek házassága tulajdonképpen csak alapvető emberi jog szavatolásáról szól, vagy horribile dictu az egynemű párok által nevelt gyermekekre

messze nincs annyira rossz hatással a szülők szexuális orientációja,

mint ahogy a köztudat tartja (és mindenképp nagyságrenddel jobb alternatívát jelent az árvaháznál), már ébredezik a gyanú: ha ennyire bele tudom élni magam a helyzetükbe, nem vagyok-e én is homokos? Hát nem (ez hamar tisztázódik), de akkor miféle globális összeesküvés húzódhat a dolgok mögött, hogy csak úgy ni, pártját fogom valakiknek – anélkül, hogy közvetlen hasznom származna a dologból?
Ha pedig a vehemens homofóbiájukról tanúságot tevő középszerek történetesen belekóstoltak már egyéb – mondjuk, nemzeti – kisebbségi lét viszontagságaiba, vérig sértődnek, hogy holmi „buzijogokat” egy napon merünk emlegetni szentnek és sérthetetlennek tartott nemzeti kisebbségi törekvésekkel.

Summa summárum. Ahol egyik fél számára idegen a gondolkozás, eléggé kétséges, hogy kialakulhat érdemleges párbeszéd. Ennélfogva aláírásosdit játszó nyárspolgárainknak nincs is honnan tudniuk, hogy

az esetenként tényleg a jó ízlés határait súroló melegparádék egyből okafogyottá válnának,

ha a homoszexualitás is végre-valahára normalitásként vonulna be a köztudatba – és nem lenne szükség extrém, kétségbeesett manifesztációkra a jogfosztottságra irányuló figyelem felkeltéséhez.

fotó: Jakab Szilárd (Tamási, Magyarország)

Így hát egyik részről továbbra is tiltakozás, másikról a rendezvény. És a remény, hogy a világ – ha mondjuk nem is máról holnapra virradóan – hátha mégis csak a jó irányba halad.
De addig is maradtunk egy jobb sorsra érdemes kisebbség további exponáltságával, megaláztatásaival, veszélyeztetettségi helyzetével.

Meg a középszerűség rémuralmával.

•

(A leszbikus párokat ábrázoló művészfotókat a Fotózz! fényképészeti szakportál galériájából válogattuk és szerzőik szíves hozzájárulásával közöljük. Hálás köszönet, hogy lehetővé tették munkáik felhasználását!)

_____________________
* Mandics György – M. Veres Zsuzsanna: Gubólakók. Kriterion, Bukarest, 1988

Különös házasság

Ónody-Molnár Dóra

Bizarr egy döntés! Első pillantásra úgy tűnhet, az Alkotmánybíróság a melegek elleni diszkriminációt támogatja, mert megsemmisítette a regisztrált együttélésüket biztosító törvényt.

Második pillantásra aztán kiderül, hogy az Alkotmánybíróság valójában a heteró párok között alkalmaz diszkriminációt. No, meg persze egy kicsit a melegekkel szemben is.

Részletesebben: a melegek egyenjogúsítása érdekében az SZDSZ azt kezdeményezte, hogy azonos nemű párok is köthessenek házasságot. Az MSZP-nek ez túl sok volt, végül kompromisszumként létrehoztak egy új intézményt, a több európai országban is ismert regisztrált élettársi kapcsolatot. Ez a meleg pároknak sok tekintetben hasonló jogokat adott volna, mint a házasságban élő különnemű pároknak. Nem mindenben: gyereket nem fogadhattak volna örökbe. A melegek többsége jelentős lépésnek tartotta ezt a törvényt, természetesen közbülső lépésnek. A nem házasságban élő heteroszexuális pároknak is előnyös lett volna a módosítás.

A kereszténydemokraták a szeretet nevében az Alkotmánybírósághoz fordultak, mert számukra nem mindegy, hogy kik és milyen formában szeretik egymást. Az AB döntése után ők lehetnek a legkevésbé boldogok. A törvényt ugyanis megsemmisítették, de nem azért, mert a melegek közötti regisztrált élettársi kapcsolatot alkotmányellenesnek találták volna (a határozat tételesen ki is mondja, hogy a melegek esetében ez a kapcsolati forma alkotmányos), hanem azért, mert a heteroszexuális pároknak biztosít túl nagy választási szabadságot. Az AB, abból kiindulva, hogy az Alkotmányban egy mondatban szerepel a házasság és a család védelme mint állami kötelezettség, arra következtet: az együttélési formák között a házasságnak kitüntetett szerepe van, így az állam nem önmagában a házasság intézményét, hanem annak elsőbbségét is védi. Az AB szerint a regisztrált élettársi kapcsolat férfi és nő között azért alkotmányellenes, mert tartalmilag egyenrangú a házassággal, ami nem fér azzal össze, hogy a házasságnak magasabb rendűnek kell lennie.

Az alkotmánybírók úgy kétszáz évvel vannak elmaradva koruktól. Először is: szekuláris alapon elég nehezen védhető a polgári házasságnak ez a misztikus megkülönböztetése. Miért ösztönözné (kényszerítené) az állam felnőtt férfiak és nők egy részét, hogy házasodjanak, ha párkapcsolatukban egyenlő jogokat akarnak élvezni a házasságban élőkkel? Szabad emberek miért ne dönthetnének úgy, hogy ugyanolyan vagyoni természetű garanciákat szeretnének a házasság procedúrája nélkül? Miért nem marad az állam semleges a különböző együttélési formák tekintetében?

A mindennapi élet már rég túllépett a XIX. századi eszményeken. Az emberek jelentős része más kapcsolati keretek között keresi a boldogságát. Bragyova Andrást leszámítva, az alkotmánybírók a heteroszexuális párokat diszkriminálják.

Meleg pároknál éppen azért nem alkotmányellenes a törvény az AB szerint, mert nekik házasságra eleve nincs lehetőségük. Az ő hivatalos együttélésük nem üresíti ki a házasság AB által védett szentségét. Ezzel persze rögzítik azt, hogy a melegek házasságról ne is álmodozzanak. Csak hogy azt ne gondolják, éppen olyan emberek, mint a többiek.

http://nol.hu/velemeny/lap-20081217-20081217_02-37