Modern képmesék: adjon az állam pénzt

45. Rész: Kölcsönkenyér visszajár

Arról, hogy jól teszi-e az állam, ha magánválallkozásoknak ad segélyeket. Obama szerint igen, Topolanek szerint nem.

28. Rész: Munkát, kenyeret!

Arról, hogy a munkanélküli segély nem azért van, hogy élj belőle, hanem azért, hogy fenntartson a munkakeresésben. Aktuális kérdés ez is , sajnos.

A hitelválság – közérthetően

Ez a videó azoknak szól, akik nem pénzügyi szakemberek és meg szeretnék érteni, hogy miért jutott ide a világ ahol most van. Vagyis mindanyiunknak, kik laikusok vagyunk a témában. Jonathan Jarvis kisfilmje a Crisisofcredit.com – ról:

A lényeg 2 szóban: kapzsi bankárok felelőtlen módon adtak kölcsönöket felelőtlen embereknek a gyors meggazdagodás ábrándjában. Aztán egyszer csak a felelőtlen emberek nem kezdték visszafizetni a kölcsön-részleteket. Ez a pénzhiány aztán végigment az egész rendszeren, megbuktatva azt.

Bukaresti hőforrások és a román turizmus

Az utóbbi hetekben az új turisztikai miniszterasszony bukaresti hőforrásokról és azok kiaknázásáról szóló álmaival volt tele a román sajtó (itt itt itt). Időközben persze a miniszterasszony is rájött, vagy éppenséggel figyelmeztették, hogy a hőforrás (rom. izvor) a földfelszínen szokott leledzni,   míg amiről ő akart beszélni, az hévíz (rom. ape termale) amely ugye a földfelszín alatt lehet, kivéve ha nem hévizes forrásról (rom. izvor termal) beszélünk. DE hadd ne bonyolítsuk a terminus technicus problémákat, mert azok nagyon meghaladták miniszter asszonyunk kapacitását, még akkor is, ha még egy első éves egyetemista is lazán elbukna egy ilyen Udrea szerű kijelentéssel a témába való vizsgán. Utóbb ő maga is elnézést kért, és elkezdett termál vizekről (rom. ape termale) beszélni ami jó homályos terminus, ugyanis már nem lehet tudni, hogy forrásra gondol, vagy rétegvizekre, vagy fúrásokból feltörő vizekre. Nem is csodálkozom azon, hogy a romániai turizmus amazon őre, ilyen terminus váltásra kényszerült, azonban amennyiben valaha belelapozott volna néhány alapműbe (lásd. a könyvészetet a bejegyzés végén), a romániai ásvány és termálvizekre vonatkozólag, akkor kezdettől fogva egészen más problémák megoldására kerített volna sort.

Bár lehet, hogy a sajtóból tájékozódtak a minisztériumban? Megjelent ugyanis egy valamirevaló írás   a bukaresti “termálvizes forrásokra” vonatkozólag. Sajnos adott pontokon természetesen ez is mellébeszél, mert forrásokat emleget, és aztán csak kiderül, hogy a víz 1500-2000 m mélységből jön fel a 40-80 Celsius fokos víz, mondja a szaki, és ezen a ponton óhatatlanul el kellene gondolkodnia mindenkinek, csakhogy már évek ót nem tanítanak földtant az iskolákban, minek is azt, nemde?

Ugyanis ha valaki utánaszámol, akkor gyorsan megállapíthatja, hogy Bukarest környékén az úgynevezett geotermikus gradiens értéke 2,66 °C/100 m, illetve 4 °C/100m. Az előbbi enyhén a földi átlag 3°C/100m alatti érték, az utóbbi a világátlag feletti. Mindebből azonban annyi a tanulság, hogy azok a termálvizek olyan  egyedi sajátosságai Bukarestnek, hogy ha a Románia bármelyik pontján lefúrunk hasonló mélységben hasonló hőmérsékletű vizekre számíthatunk. Akkor meg minek kell ezt akkora csinadrattával bejelenteni? Sőt, azért nem véletlen, hogy Nagyvárad környékén, és úgy általánosan Erdély nyugati határvidékén több a működő termálvizes fúrás. Nem lenne jobb a már meglévő létesítményeket fejleszteni, mielőtt újabb méregdrága fúrásokban ölünk százmillió eurókat, csak azért, hogy Bukarest polgárai fürdőzhessenek?

Könyvészet (a turisztikai minisztérium tagjainak is!)

Munteanu, L., Stoicescu, C., Grigore, L., 1978. Ghidul staţiunilor balneoclimatice din România. Ed. Sport-Turism, Bucureşti, 302 pp.

Pricăjan, A., 1972. Apele minerale şi termale din România. Ed. Technică, Bucureşti, 296 pp.

Pricăjan, A., 1985. Substanţele minerale terapeutice din România. Ed. Ştiinţifică şi Enciclopedică, Bucureşti, 435 pp.

Éljen a Dácsia, éljen a nép!

Az – egyébként elődeinél határozottan szabadelvűbb, józanabb és toleránsabb szemléletéről ismert – leköszönő liberális kormányt pont egy hírhedt, kakukktojás-szerű kormányrendelete fogja bevésni egykori választói emlékezetébe.

Sors iróniája ide vagy oda – megérdemelten. Mert az ún. környezetvédelmi adó tulajdonképpen csak elegáns és européer(nek szánt) csomagolása a külföldről másodkézből behozott (és az esetek döntő többségében az itthoni autópark jelenlegi átlagánál még mindig lényegesen környezetkímélőbb!) gépkocsik diszkriminálásának. És ezzel együtt természetesen a hazai autóipar alig leplezett támogatásának. Főleg ez utóbbi – előzőnél még durvább és még diszkriminatívabb – változata, melyről ezúttal már mellébeszélés nélkül is sikerült megállapítani, hogy ellentétes az EU szellemével.

A bomba pont akkor robbant, amikor már mindenki azt hitte, hogy – legalább európai nyomásra – csillapodni kezdenek a kedélyek: a mioveni-i Dacia gyár alkalmazottjai a hírhedt rendeletet támogató grandiózus tüntetésbe kezdtek.

A – nemcsak nálunk, de rendszerint a világ minden táján – demagóg jelszavakra épített tüntetéseken elhangzottak miatt sokszor meglepődni sem érdemes, de amit a Dacia-szakszervezetisek produkáltak, már több volt a soknál. Lássunk csak néhány kiragadott részletet:

„Oda jutottunk, hogy mindenféle terméket importálunk, már a gyufa is importcikk, és ezek a román termékek rovására történő importok munkahelyek megszűnéséhez vezetnek. Így van a gépkocsikkal is, és ha a kormány olyan adót határoz meg, ami az autóimportot segítheti elő, mindannyian az utcára kerülhetünk.”

„Azért tüntetünk, hogy védjük a márkát és a munkahelyünket, magunknak és a gyermekeinknek is.”

„Meg akarjuk mutatni az országnak, hogy a Dacia nemzeti termék, és Románia kormányának vigyáznia kell erre a termékre.” [fordítás/kiemelés tőlem]

És így tovább.
Nesze neked unió, nesze neked áru és munkaerő szabad áramlása, nesze neked kapitalizmus! Hirtelen azok számára is világossá válhatott, honnan fúj a szél, akik eddig még valahogy bedőltek a környezet védelméről szóló maszlagnak.

Akkor hát a Dacia nemcsak a román nép nemzeti szimbóluma, de a kontinuitásé is. A jólétnek álcázott egyik napról a másikra tengődés, az állami gondoskodás felsőbbrendűségébe vetett hit, a mindenféle változástól, szabad versenytől, piacgazdaságtól való görcsös félelem kontinuitásáé. Na meg azon szemléleté, hogy a munkahely szent és sérthetetlen, ennélfogva elsőbbséget élvez a kereslet-kínálat követelményeivel szemben, az áru piaci részesedését pedig nem a minőség vagy versenyképesség, hanem a munkavállalók érdekeit védő – és esetenként a nemzetközi megállapodásokkal is szembemenő – állami beavatkozás határozza meg.
És annak, hogy minden, ami a „miénk”, az ab ovo annyira értékes, hogy akár a lakosság túlnyomó részének ellenérdekeltsége dacára is masszív kormányzati intézkedések árán kell megvédeni. Még akkor is, ha mindez csak káprázat: valójában egy francia konszern üzeméről illetve termékéről van szó, mely egy következő – még keményebb – válság esetén egyik napról a másikra megszűnhet vagy cakkpakk átköltözhet valahová a harmadik világba.

Úgyhogy Nemzeti Autónk ismét elárulta magát. Gyárthatják akár a legdivatosabb külsővel, legkorszerűbb műszaki platformra vagy utolsó generációs szerelőcsarnokban, a Dacia mindörökké csak Dácsia marad…

Gáz van, nincs gáz!

Parádés előadást nézhettünk végig a napokban: két rosszfiú (egy nagy és egy kicsi) sikeresen megszívatja egész Európát – no persze rosszindulatról szó sincs, mindez csak holmi egymásközti zsörtölődés kellemetlen mellékhatása. A produkció felhőtlen élvezetének sajnos két, nagyon is kézzelfogható tény tett némileg keresztbe: egyrészt, hogy mi, európai állampolgárok nemhogy páholyból, de egyenesen a színpadról izgulhattuk végig az események pörgését; másrészt, hogy az előadás sajnos még e sorok írása közben is javában tart még.

Részemről ez az egész oroszgázos sztori mondjuk nem is annyira a geo-, világ-, meg egyéb politikai vonzata miatt igazán érdekes. Természetesen izgalmas kérdés, hogy tényleg csak egy rosszul fizető (és esetenként fűtőanyaglopástól sem tartózkodó) fogyasztó legkézenfekvőbb szankcionálásáról beszélhetünk-e, vagy alig várták már az oroszok, hogy ismét megmutathassák, milyen nagy legények ők még mindig a gáton. De ami számomra még izgalmasabb: hogyhogy nem jutott valakinek eszébe, hogy ha van egy csap (pontosítanék: egy csap van), azt a csapot el is lehet zárni.

Tulajdonképpen mindegy, hogy ki zárná el, és hogy miért.

Lényeg, hogy a gazdasági válság mechanizmusát sikerült röpke két hónap alatt kétszer is működésbe hozni: egyszer, amikor azt gondoltuk, hogy ha vannak bankok és van hitel, akkor pénz is csak úgy van, most pedig, ha vannak szép, sárgára festett gázcsövek a (tömb)ház oldalán, akkor gáz is csak úgy van. Pedig – a jelek szerint – bizonyos nem túl szerencsés világgazdasági/világpolitikai konstellációkban inkább csak pofáraesés van, de az nem kicsit. Nagyon.

Annakidején, a kommunizmusban egyszer már elhittük, hogy az energiával időnként a válság is együtt jár, ezért kell este 6 után petróleumlámpa fénye mellett tanulni, meg csak éjjel egy után főzni, amikor nyomása is van a gáznak. Aztán jött a demokrácia, megtudtuk, hogy nincs is akkora energiaválság, Európában ugyanis mindenki villanyfény mellett tanul, és nappal is használja a gázt, ráadásul nemcsak főzésre, hanem fűtésre is. Így vérszemet kapva attól, hogy valójában csak az öreg korlátozta az energiafogyasztást (vö. racionalizálás, azaz hadd nyomorogjon a nép), ennélfogva villany és gáz is van bőven,

folytattuk a legszebb csausiszta hagyományokat,

és építettük tovább az pazarlásra alapuló energiarendszert.
Nem tetszett a lakosságnak, hogy elavult hőközpontoktól függ a fűtése és a melegvize? Nosza, hőközpontokat nem korszerűsíteni, hanem inkább pénzt nem kímélni, méregdrága gázüzemű falikazánokat megvenni (ha lehet, hitelből, ugye), lecsatlakozni a távfűtésről és végre élvezni a nagyszerű érzést, hogy oda és akkor csavarhatom a termosztát gombját, ahova és amikor akarom.

Azzal természetesen nem törődött senki, hogy az a tömbházlakásonkénti egy kazán már befektetés szempontjából is lényegesen drágább, így gazdaságtalanabb is, de lényegesen kisebb hatásfokkal dolgozik, ennélfogva lényegesen többet fogyaszt, lényegesen jobban szennyezi a környezetet, és a lényegesen bonyolultabb felépítése ellenére határozottan megbízhatatlanabb, hiszen szakképzetlen „személyzet” (maguk a lakók) kezében van a karbantartás felelőssége. Ellentétben mondjuk egy olyan megoldástól, ahogy teszem azt, lépcsőházanként egyetlen, nagy teljesítményű kazán dolgozik az alagsorban, lényegesen jobb hatásfokkal, ésszerűbb (valamint környezetkímélőbb) üzemeltetéssel, és biztonságosabban, hiszen erre fizetett szaki felel az üzembiztos működésért. De kinek van kedve ugye – jó hazai szokás szerint – havonta azon marakodni a szomszédokkal, hogy ki mennyit fogyasztott a „közösből”.

A kazánok importőrei és forgalmazói – szakemberek lévén – naná, hogy

tisztában voltak a falikazán-őrület hosszú távú következményeivel,

de bolondok lettek volna szólni. Nehogy már azon bukjanak, hogy egyetlen nagy kazán fogyjon húsz kicsi helyett. Pedig a nagy teljesítményű, professzionális kazánok a fentiek mellett még egy – ezúttal überelhetetlen – adut is fel tudnak mutatni: felkészíthetőek alternatív, újratermelhető üzemanyaggal való működtetésre is, ráadásul az alternatív üzemeltetés busásan megtérítheti a plusz költségeket. Ha drága a gáz (vagy éppen nincs), lehet fűteni az egyre divatosabb pellettel (préselt fűrészkorpa), repceolajjal, de különféle mezőgazdasági hulladékkal is, mint például dió, olajbogyó, stb. feldolgozásakor ingyen keletkező melléktermékek – nem úgy az ominózus gázüzemű falikazánok esetében, melyek értelemszerűen csak gázzal működhetnek…
A történet folytatása az esti híradókból (vagy jelen cikk felvezetőjéhez visszalapozva) már mindenki számára ismerős.

Ha úgy vesszük, akár hálásak is lehetnénk az oroszoknak,

hogy felnyitották a szemünket. De a hazai mentalitás ismeretében a nagy reveláció nem fog túl sokat tartani. Merthogy az oroszoknak sincs azért éppen jégcsapból a szívük, a zord idő ellenére hamar felenged majd a vacogó Európa látványára, és minden bizonnyal egy-két héten belül újra áramlani kezd a gáz sokat szenvedett országunk felé.
És – mint már annyiszor – ismét fellélegezhetünk, elfelejthetjük az egészet, mint egy rossz álmot, s maradhat minden a régiben…