Társadalmi kérdések: ahogy azt két magyar irodalmár látta

Néhány csemege akadt a kezembe. Azokról az évekről (is) szólnak amikor az első világháború után itt is, ott is (Magyarország) feje tetején állt a világ. És azoknak az éveknek üzennek, amikor itt is, de ott is megint feje tetején áll a világ s ez már 20 éve tart.

1. 1925 januárjának vége.

„Semmire se becsülte  azokat a diákszövetségeket, melyek – többnyire szakállas diákvezérek uszítására – jogot formáltak maguknak arra, hogy vallási és világnézeti szempontból nekik nem tetsző hallgatókat kiverjenek az egyetemről. Egyszer megkérdezte az egyik ifjút, hogy az ifjúsági egyesület, amelynek tagja, milyen cél felé vezeti őket.

– Megtanít arra, hogy mit jelent magyarnak lenni! – hangzott a büszke válasz.

– És hogyan teszi ezt? Talán még Dózsa Györgyöt is felmutatja nektek? Vagy csak Werbőczit? – kérdezte gúnyosan.

– Kérlek ez komoly dolog. Már a szervezet fölépítése is ősi, magyaros. A rangsor és a nevek! – Már sorolta is egymás után: – Fővezér, országos fővezér, főíródeák, nádor, hét vezér. Aztán Primus, Secundus, Commandator, Anonymus, Prior, Sub-Prior, Corporatio, Familiák.

– Eijha! – kapta föl fejét Attila. – Ez aztán valóban magyaros. És mondd csak, ezt az ősiségből kiásott korsótokat miféle szellemi kút italából töltitek meg, ti, mai ifjak?

– Micsoda kérdés! Magyar szellemiséggel, külön magyar önismerettel. Érdekösszeütközések vannak.”

(József Jolán: A város peremén. Dacia könyvkiadó, 1972)

2. „Bár lehozhatnád a fiaidat is. Az itteni egyetemen is tanulhatnának eleget. Mindössze 15 gyermek jár az államiba, a többit elhalászta a páter a felekezeti iskolának. Szóval: itt is dühöng az egyetértés. [...] Rengeteg szilvát aszaltunk és -unk, folyton főzik a lekvárt, tenger szilva gyűlt össze pálinkának, mivelhogy ebben a formában szívesebben veszi meg a magyar. [...] A leszegényedés már meg is indult, az erkölcsök  rettenetesen meglazultak, s azt hiszem rajtam s még egy-két emberen kívül mindenki lop. Nem csoda, ha nem kívánkozom ki a faluba.”

(Benedek Elek levele Benedek Marcellhez. Kelt Kisbacon, 1921. szept. 18 – Szabó Zsolt (szerk.): Benedek Elek irodalmi levelezése I. 1921-1925. Kriterion könyvkiadó , 1979)

Mindkét esetben a dőlt betűs szerkesztés nekem köszönhető. Mielőtt rásütnétek az 1-re, hogy jó kis kommunista propaganda könyv (tényleg jórészt az), hadd mazsolázzátok ki belőle ami értékes, érdekes. Mert tetszik, vagy sem, József Attila, a magyar irodalom jelentős alakja meggyőződéses kommunista volt. Akkor is támadták ezért, és ma sem néznék jó szemmel. Pedig nem akármilyen alkotást hagyott maga után.

A 2-ik erdélyi (székelyföldi)  példa. Mi volt akkor is a probléma? Egyházi és állami iskolák viszonya, alkoholizmus, lopás.  No comment.

A guru és a hívek

Dr. Egry Gábor

Történelmi előadásra mentem hétfőn. Önmagában ez nem lenne meglepő, ám nem kis lelki erő kellett ahhoz, hogy tiszteletemet tegyem Raffay Ernő (EMI által szervezett) produkcióján. De a hétfőeste üres volt, nem történt semmi, s arra gondoltam, legalább egyszer jól fogok szórakozni.

Történelmi előadásra indultam, de egészen máshova érkeztem. Egy igazi, frusztrációkat feloldó kollektív pszichológiai tréning közepébe. Persze csak amolyan vidékibe, kissé esetlenül komponáltba. Ahol például a guru előtt a múzeum volt igazgatója, mindenki Ádi bácsija, lelőhetetlenül beszél vagy 25 percet, mert nem múlhat el a nap úgy, hogy ne prezentálná ő is saját nagyszerűségét. S ha már ott van, és éppen Nagyboldogasszony ünnepét ülik a katolikusok, hát elénekelteti a közönséggel a Boldogasszony Anyánkat is – váratlan zenei aláfestés egy történelmi előadáshoz. Hangolódjunk rá, mi is következik.

Nyilván a ráhangolást szolgálja az is, amikor Teleki Pál fotóját lobogtatva dicséri a szervezőket, akik szövetségük jelszavának a „mártír miniszterelnök” szavait választották: „Merjünk magyarok lenni!” (Még most sem tudom, vajon milyen titkos dolgot kell még felvállalnom a magyarságomhoz, ami annyira veszélyes, hogy bátorság kell hozzá?)
És persze megtudhattuk tőle azt is, hogy ma este a történelmi fehér foltokat kell eloszlatni. Mert az agymosás már a mi jó székelyeink közt (az igazibbnál is igazibb magyarok közt!) is hatásos – panaszolja. Lám, legutóbb is mit merészelt egy nagy tudású jogász, miközben az egész zsúfolásig telt terem a Trianonért felelős gaz liberálisok vérét akarta inni! Mentegette Linder Bélát! (Ha nem tudja az olvasó, nevezett kicsoda, ne idegeskedjen. Ennyit ér az egész probléma.)

De végre Ádi bácsi is mondandója végére ér (igaz, előtte még „bemutat” három A4-es méretű fénymásolatot meglehetősen közepes fametszetekről, melyek természetesen a magyar tragédiát örökítik meg igazán méltó módon), és következhet a guru. Illetve következhetne, mert a jelenlevők már nevének említésére is akkora tapsban törnek ki, mint egykor a pártgyűléseken, a megyei párttitkár szólásra emelkedésekor. És az igazmondó ember nem is okoz csalódást, s ha eddig volt valami halvány remény, hogy történelmi előadást hallunk, hamar semmivé foszlik.
Néhány földszagú személyes történettel kezd, demonstrálva együvé tartozását a hallgatósággal, no meg azt is, hogy úgy gondolja, a székely, éljen bár évtizedek óta városon, alapvetően mégis csak paraszt, aki legszívesebben kakaskukorékolásra ébred egy trágyaillatú hajnalon. Aztán, rutinosan, mintha csak en passant tenné, belekezd történetébe. A Történetbe. Elmondja mi is történt 1918 ősze és napjaink között.

Döbbenetes, amit mond. Nem történelem ez, hanem valóban egy pszichológiai tréninghez megírt szöveg. Sikerül úgy vázolnia az eseményeket, hogy azokban csak a magyarság és szomszédai jutnak szerephez. Nincsenek nagyhatalmak, nincsenek nemzetközi viszonyok. Nem volt belgrádi katonai konvenció, Vix- és Clemenceau-jegyzék, nem ülésezett a békekonferencia, a revízió pedig egyenesen ellenséges nagyhatalmak közepette elért magyar siker. Az általa berendezett színpadon csak az önmagukra építő magyarok és gonosz ellenségeik vannak. Csak rajtunk múlik, hogy mi történik, üzeni hálás hallgatóságának.

És persze azokon az okkult erőkön, amelyek nemzetünk vesztére törnek. Akik olyan embereket helyeztek az ország élére, mint Károlyi Mihály, aki az előadás szerint 19 napig utazott Szatmárnémetiből Budapestre, 1919 márciusában (na ja, a MÁV-val már akkor sem volt minden rendben), s ez alatt a szociáldemokratáknak sikerült összefeküdniük a kommunistákkal. (Hogy eközben Károlyi miként vehette át Pesten a békekonferencia jegyzékét a kelet-magyarországi semleges övezet megállapításáról, az mostantól rejtély számomra.) Igaz, ezek a kommunisták legalább megpróbáltak fegyverrel visszaszerezni valamit, na de ugyanakkor a régi intézmények felszámolása miatt veszélybe került még az ország léte is! Hiszen a szomszédok alig várták, hogy megszálljanak minden talpalatnyi földet! (A csuda tudja, hogy akkor a később ezt majdnem elérő románok miért akartak mindenáron magyar kormányt alakítani Budapesten. Annyi románt, mint Nagyváradon, ott is találtak volna.)

De amikor már úgy tűnt, hogy végképp nincs tovább, akkor, „mintha a semmiből jönne” (R. E. saját szavai), feltűnt egy igazi férfi. Horthy Miklós. Akinek kormányai aztán sikeresen, önerőből felbomlasztották a békerendszert. Tevékenységük ma is modellként szolgálhat. Meglátni a lehetőséget, szövetségest keresni, és akcióba lépni, pusztán ennyi a siker receptje. Hiszen megmutatták nekünk, Trianon nem örök, ha összeomlott egyszer, össze fog omlani még egyszer. Persze vannak ezek a magyar kommunisták, akik nem nemzetiek. Akik nem élnek a lehetőségekkel.(Bezzeg a szomszéd kommunisták, azok igen! Ja, hogy közben tevékenységük az emberi- és polgári jogok elleni bűncselekmény? Végre egyszer már mi követhetnénk el ezeket mások ellen!)

Aztán belekezd a rendszerváltás utáni lehetőségek ecsetelésébe. Felsorolja, hogy mikor lehetett volna valamit elérni a szomszédoktól. Kedélyesen meséli, hogy honvédelmi államtitkár korában (!) javasolta az akkori miniszterelnöknek, ugyan ne törődjön már azzal, mit mondanak Washingtonban, legalább egyetlen kis falut foglaljunk vissza a szerbektől! A történelem kedvéért. Sajnálkozik azon, hogy Magyarország nem fenyegette meg a frissen megalakult Szlovákiát fegyveres támadással, hogy legalább egy kis autonómiát kizsaroljon tőlük. Én már legszívesebben elbújnék, de a hallgatóság egyre elragadtatottabb. Még az sem tűnt fel nekik, hogy az első elszalasztott lehetőségként a guru 1989 decemberét említette. Keményen megrótta az akkori magyar kormányt, amiért hírszerzési információkkal segítette a román hadsereget a Securitate alakulatai elleni harcban. Ahelyett, hogy hagyta volna, lőjék egymást minél tovább. Itt, Sepsiszentgyörgy utcáin is, a jelenlevők életével játszva. Mert hát mit nekünk az a pár ezer halott! (És különben is, Ádi bácsi milyen szép beszédeket tartana az emlékművüknél, itt, Magyarországon!)

A dörgő tapsot követően aztán jöhet a tréning második része. A jelenlévők kérdezhetnek, előadhatják teóriáikat arról, hogy már nem tarthat sokáig, de legalábbis örökké, ez a nyomorúság, hogy Trianonért a nemzetietlenek és a nem magyarok a felelősek, hogy a békeszerződést egykor feltételekhez kötötték, és azokat Románia nem teljesítette, és persze arról, hogy itt minket elnyomnak. A guru mindent megerősít, mindennel egyetért, mindenkit segít abban, hogy legalább egy percre feloldja frusztrációit.

Én meg hazafelé indulok. Súlyosan nehezedik rám az elnyomás. Hiszen lám, egy igazi revizionista és irredenta gyűlésről jövök. Románia közepén. És sehol egy rendőr, sehol egy csendőr. Csak a bejárat fölött kókadozik egy árva trikolór. Piros-sárga-kék.
…

(2005.augusztus 18.)

Az elszigetelődés harcosai

Mi a baj az EMI táborral, kérdi tőlem egyik régi ismerősöm. Próbáltam 2-3 mondatban elmagyarázni, de sehogy sem jutottunk dülőre. No, akkor leírom egy kicsit alaposabban. A legegyszerűbb, ha elővesszük a hivatalos napi beszámolókat, melyeket teljes terjedelmében az erdely.ma hozott le, szokásos módon, saját anyag híján. Már az első napi beszámolón megakad a szemem:

Az első előadást X régész, történész tartotta telt ház előtt, aki a magyarság eredete, az indoeurópai tengerben való idegensége szempontjából próbált magyarázatot találni az európai népek többségét jellemző magyarellenességre. Mi minden keveredettség ellenére is Kelet népe vagyunk, soha nem leszünk mások, s ha ezt vállaljuk, talán meg tudunk küzdeni az elkövetkező idők nehézségeivel is, amint tettük azt a XIX. század második feléig, amikor betört hozzánk a magyarságtól teljesen idegen liberalizmus – vélekedett az előadó.

Fent idézett előadónk ügyesen keveri a már-már misztikus ködökbe dicsőített ázsiai eredetünket a szélsőjobb egyik kedvenc önmártírkodásával, a „mindenki ellenünk van” konspiráció szindrómával. Hogy pontosan miért jó a mai erdélyi fiataloknak azt gondolni, hogy mindenki rosszat akar neki, az már nem derül ki. Az viszont igen, hogy valószínűleg a magyarság ellen összeesküvő csúnya nemzetközi erők (kimaradt a beszámolóból, hogy zsidó erők) rontottak el minket a ránkerőszakolt liberalizmussal. Azzal a rút liberalizmussal, amely a száz éveket megkésett úrhatnékom feudalizmusból gyorstalpalással felhozta Magyarországot a modern Európa gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai, társadalomszervezései szintjére, és amelynek politikai osztálya egy szegény mezőgazdasági osztrák tartományból regionális politikai és gazdasági hatalmat faragott. De biztosan – az őt megtapsolók szerint – Székelyföld is jobban járt volna, ha mindez nem történik meg, nem a nemzeti liberálisok vezetik a kiegyezéskori Magyarországot. Így gondolom, jobb lett volna, ha például 1907-ben Gyergyószentmiklóson a vasútállomás avatása helyett inkább lófőket avattak volna.

Az állampolgárság és az autonómia rövid távú célok, hosszabb távon viszont revizionista politikát készül folytatni a Jobbik, mondta a párt elnöke. „Nekem az az álmom, hogy minden magyar újra egy hazában élhessen” – fogalmazott, hozzátéve: ő lehet nem éri meg ennek a megvalósulását, de a gyermekeit ebben a szellemben neveli, akik továbbadják majd e gondolatot.

A Jobbik igencsak megrészegült a valóban váratlanul nagy 15%-os EP választási eredménytől. Majd kiváncsi leszek, hogy ez a nyílt revizionizmus és szomszédprovokáció, amely Magyarországot már egyszer 2 évtizedig elszigetelte és kiéheztette, majd porig égette egy nagyon sötét háborúban, mennyire lesz eladható például Magyarország 2011 első félévében esedékes EU elnöksége alatt. Könnyű Gyergyóban irredentizmussal hergelni a tizenéves, románul alig beszélő székely iskolásokat, majd beülni az autóba és hazamenni Budapestre. De már nem lesz olyan könnyű szembeállni több EU-s tagállam által minden bizonnyal kierőszakolt brüsszeli politikai szankcióval szemben, abban a förtelmes esetben, ha a Fidesznek csak annyi esze lesz, hogy egy ilyen feszültséggyártó pártot a hatalomba húzzon. Könnyű Budapest biztonságából visszacsatolgatásokról nyilatkozni, de azoknak, akik megtapsolják ezeket, itthon kell élni, jövőt teremteni, nap mint nap a románokkal együtt. Erre nem gondolt az előadó?

Egy másik beszámolóban az EMI elnöke, Soós Sándor már egyértelművé teszi szervezete Jobbik iránti szimpátiáját:

Fontosnak tartotta ugyanakkor az egykori hatok közötti párbeszédet, mely megszűnt Tőkés László bejutása után, s hozzátette: reméli azt is, hogy az EP-képviselő leül tárgyalni a Jobbik képviselőivel, mert az EP-ben csak közösen lehet nemzeti ügyeket képviselni.

Az EMI sajnos tudatosan keresi a bajt saját magának, tagjainak és mindenkinek, aki együttműködik vele, vagy támogatja. Mert egy dolog levetíteni egy olyan elfogult egyoldalú eposzt, mint a Koltay-féle Trianon-múvi, de már veszélyesebb játék Romániában lepaktálni a magyar szélsőjobboldallal, és annak palamilitáris gárdájával. Az EMI úgy néz ki, egyértelműen a Jobbik holdudvarába került, a HVIM-el együtt. Ezzel a lépéssel olyan holtvágányra állította magát, amelynek az egyenes következménye a politikai elszigetelődése lehet. Jó kérdés, hogy meddig fogja még tartani a hátát az EMNT mindenkivel szemben az EMI Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) tagságának, politikai legitimációjának az ügyében. Az utóbbi időben Tőkés Lászlónak is saját bőrén sikerült sajnos megtapasztalni, hogy miféle emberek állnak a magyar és az erdélyi magyar szélsőjobb mögött.

Soós egy későbbi elszólásában egy mondatban foglalja össze szervezete politikáját:

Semmi közünk ahhoz, mi zajlik Bukarestben, hiszen „az külföld”.

 Miért jó ha arra tanítjuk fiataljainkat, hogy Bukarest külföld? Miért jó, ha elidegenítjük a valóságtól? Miért dolgozik azon az EMI, hogy a több ezer követője ne találja meg helyét ebben az országban? Miért teszi tudatosan tönkre ezeknek a fiataloknak az integrálódási, illetve karrieresélyeit? Hisz hogyan fog egy olyan fiatal elindulni a munkapiacon, aki szerint a román kollégák tolvajok, „bocskoros oláhok” (idén sem maradhatott el a közös Kárpátiás oláhozás), akik szerint románul nem kell tudni, hisz ez az ország nem is létezik, a fővárosa külföld?

Az EMI-t pártoló riportokkal jelentkező Marosvásárhelyi Rádióban (hová jutott a közszolgálati média…) hallotam, hogy Soós szerint ők azokat a fiatalokat képviselik, szervezik, akik már nem részesültek az 1989 előtti, román hatóságok iránti félelemmel teli, szocializációból, azokat akik bármit ki mernek mondani, bármit meg mernek tenni. Nos, ezek a fiatalok valóban nem félnek, de az önámítás, önbecsapás e finom veszélyére pontosan annyira nem immunisak, mint az őket indoktrinálni próbáló pártaktivistából agresszív szélsőjobb ideológussá változott budapesti vén rókák, akik évente az erdélyi EMI táborban kívánják megélni saját „nemzetmentő” revizionista orgazmusukat. Abba a tévhitbe kergetik ezeket a fiatalokat, hogy a magyarságért való kiállás az árpádsávos zászló lengetésével kezdődik, a másképp gondolkodó magyarok leköpésével, leárulózásával és a szomszédos nemzetek utálásával folytatódik, majd a részegen elénekelt revizionista nótákkal végződik.

Mindennek a hatékonysága zéró. Teljesen eredménytelen, önpusztító stratégia. Káros ez a budapesti import a pragmatikus és hatékony erdélyi magyar politizálásra nézve, káros ez a benne résztvevő fiatalok személyes fejlődésére, és veszélyes a jövő generációja erdélyi otthonérzetére, romániai alkalmazkodási képességére. Budapesten legfeljebb egy gumibotos rendőrkordonnal kell számolni, de itt, Erdélyben mi 5 millió román között élünk – és fogunk élni ezután is. Székelyföld néhány községe kivételével nem sok olyan hely van már, ahol nem kell naponta együttdolgozni román országtársainkkal valamilyen területen.

Önpusztítás egy interetnikus környezetben élő nemzeti kisebbségnek kinevelni egy országtól elidegenedett, frusztrált, múltbarévült, környezetét elutasító, közösségét megosztó, alkalmazkodni képtelen, szélsőséges nacionalista réteget.

Aki ezen dolgozik vagy ezt támogatja, az a versenyképtelenné válás, az elszigetelődés harcosa.

Borboly Jobbik énje

Salamon Márton László

„Mért kell székely ifjúságunkat leszélsőségezni azoknak, akik az EMI-vel egy asztalnál ülnek, s erdélyi magyar jövőnk irányairól közösen döntenek?”

Ezt a kérdést teszi fel Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök, a Magyar Ifjúsági Értekezlet korábbi elnöke annak a cikksorozatnak a kapcsán, amelyben az Új Magyar Szó bírálta a Borboly által vezetett önkormányzat döntését. Azt, hogy a Hargita Megyei Tanács közpénzt fordít egy olyan rendezvény támogatására, melynek díszvendégei a magyarországi szélsőjobb markáns képviselői, és hogy ezt a döntését az adófizetők pénze fölött ga(rá)zdálkodó megyei elöljáró úgy indokolja meg, ahogyan. Hogy tudniillik választói között szélsőjobbos szimpatizánsok is vannak, akiket „nem diszkriminálhat”.

Nos, először is tudomásunk szerint az Új Magyar Szó szerkesztői, újságírói soha nem ültek egy asztalnál az Erdélyi Magyar Ifjakkal, és még kevésbé döntöttek velük közösen „erdélyi magyar jövőnk irányairól”. Már csak azért sem, mert amikor lapunk (egyik fő)munkatársa legutóbb Erdélyi Magyar Ifjúval találkozott, az illető szembeköpte. (Szűcs László kollégánk részesült ebben az, erdélyi magyar jövőnk szempontjából igencsak jelentős, közös élményben egy vitéz EMI-aktivistával, Nagyváradon. Az Erdélyi Magyar Ifjak egyéb hőstetteit illetően pedig – anélkül, hogy fellapoznánk lapunk kollekcióját – elég, ha felidézzük az Eörsi Mátyás, Szili Katalin és más, nem jobboldali anyaországi politikusok erdélyi látogatásain történteket.

Másodszor: az EMI még hagyján, hisz ők a mi kis szélsőségeseink, az erdélyi magyarság testéből kinőtt kellemetlen dudorok. Ahogyan a volt elnöke mellett prókátorkodó MIÉRT ifjúsági szervezet tegnapi közleménye fogalmaz, „a kistestvér, aki rakoncátlan és kissé elüt viselkedésben”. (Apropó MIÉRT-közlemény: a szöveg manipulációként gyatra, nyomásgyakorlásként szánalmas.) De ami igazán mellbevágó az egészben, az az antiszemita és idegengyűlölő szervezetek, a Jobbik és a Magyar Gárda vezetőinek meghívása a közpénzből támogatott gyergyószentmiklósi rendezvényre és az erdélyi „rakoncátlan kistestvér” mentoraiként való prezentálása.

Az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács között megkötött választási egyezmény nevét, a Magyar Összefogás szintagmát rögeszmésen ismételgető ifjaknak pedig zárszóként csak annyit: az ember azért megválogatja, hogy kivel is fog össze. Nem másért, de még kiderülhet, hogy fogságba ejtették. S aztán majd mondhatja, hogy „neonácit fogtam, nem ereszt”.

http://umsz.manna.ro/vezercikk/borboly_jobbik_enje_2009_07_28.html

Kegyesen megbocsátunk

Bocsánatot kért az Adevărul napilap Magyarországtól – a román nemzet nevében (!) – a botrányba fulladt Steaua–Újpest focimeccs bukaresti szurkolóinak viselt dolgai miatt. És lőn. A magyarok – kissén rezignáltan bár, de – elfogadták a bocsánatkérést. Mert kegyes és megbocsátó nép vagyunk, végülis.

Az incidenst némileg (be)árnyalja, hogy az Újpest szurkolói is kiviselték magukat. Nem kicsit, nagyon. Csúnya dolog „Mennyi ideig tartja egy magyar nő a szart magában? – Kilenc hónapig”-szerű ún. vicceket festeni transzparensekre, de az se semmi, amikor az Újpest ultradrukkerei Bukarest legnagyobb vasútállomásán Nagymagyarország-térképpel, árpádsávos zászlókkal meg horogkeresztes tetoválásokkal randalíroznak,

már a vonatból büdösoláhoznak

meg erdélymagyarföldeznek, spriccolják, köpködik és mindenfélével dobigálják a peronon várakozó utasokat, ráadásul hőbörgésükkel, hangoskodásukkal literalmente rettegésben tartják az Északi Pályaudvart. És a világ legtermészetesebb dolga, hogy az Újpest szurkolói

még ezek után is

„Ezért még megfizettek! Vérontás lesz, írhatjátok a végrendeleteteket!” stílusban és színvonalon háborodnak fel az inkriminált transzparens miatt. Az Adevărul pedig szabadkozhat, bocsánatkérhet, kínjában még megmosolyogtató magyar helyesírással is esdekelhet a magyar nép irgalmáért.

De semmi gond. Mi mindent megbocsátunk, ugyebár. Ja, Trianont és társait már kevésbé.

Elutasítjuk!

Vincze Lóránt

Nem kétséges, a magyar szélsőjobb import árucikké válhat Erdélyben. Egyszer már történt politikai árubehozatal Magyarországról, amikor a magyar mintájú megosztás két táborra szakított néhány csoportot, a szó szoros értelmében is, hiszen a jobbosnak tartott Tusványos ellentáboraként jött létre a másként gondolkodók MIÉRT EU-tábora, az RMDSZ balosnak és megalkuvónak tartott politikája ellen jött létre az MPP a maga jobbos, kirekesztős alternatívájával.

A politikai konstrukció megvolt ugyan, de erős társadalmi bázisra és tömegtámogatásra már nem tett szert, innen a leszerepelés az önkormányzati választásokon és az önkéntes távolmaradás a továbbiakon. A politikai áru értékesítése tehát, mivel felülről szerveződött, csupán nagyon szűk körben sikerült.

Tartok tőle, hogy a szélsőjobboldali importkísérlet sikeresebb lehet, mert alulról szerveződik. Magyarországon a szélsőjobb civil kezdeményezésből nőtte ki magát európai politikai aktorrá, előbb volt a társadalmi mozgalom és a gárda, azután következett a politikai legitimáció, és lett a szavazóbázis.

Székelyföldön a stratégia hiánya, a gazdasági válság, a helyben topogás, a nemzeti mítoszok és veszteségek egyre erősítik a közösségi frusztrációt, amelynek szelepe a másság- és idegengyűlölet lehet. A romángyűlölet még mindig tetten érthető a székelyek között és attól, hogy nem beszélünk róla még létezik.

A cigányellenesség a mindennapok velejárója, a csintalan gyerekek ijesztgetése mellett a romák részleges vagy teljes közösségi kirekesztés alanyai. A Csíkban történtek bizonyítják, hogy tettlegességre bármikor sor kerülhet.

Erdélyben nem volt zsidózás az elmúlt évtizedekben, a beszélgetéseken ritkán felbukkanó téma és talán a legkisebb iránta a fogékonyság, de a magyarországi szélsőjobb körök zsidózása nem csak a zsidók ellen szólnak, azokat bélyegzik meg vele, akik a szélsőjobbot, a mélymagyarkodást bírálják, baloldali vagy liberális érzelműek, és vélhetően azok következnek, akik jobboldaliak, de nem eléggé.

Alanyai a gyűlöletnek, a megbélyegzésnek, a kirekesztésnek tehát volnának Erdélyben és adottak kibontakozásához a társadalmi feltételek is. Minden józanul gondolkodó romániai magyar számára világos, hogy ezt az árucikket már a határnál le kell állítani, bár ez csupán képletes lenne.

A netvilágban már büntetlenül lehet támadni, a hargitai fenyvesek nem fogják kiszűrni a gyűlöletbeszédet, a fogadatlan prókátorok is szabadon közlekedhetnek az európai övezetben. A romániai magyar közszereplőknek, nyilvánosságunknak felelőssége nem elhallgatni vagy minimalizálni a kérdést, hanem nyíltan elutasítani a szélsőjobb erdélyi jelenlétét, mert igenis táptalajra lelhet.

A számok beszédesek: az EMI-tábor 2005-ös alapítása óta a résztvevők száma 2007-ig évről évre megduplázódott, tavaly is 20 százalékkal nőtt. Egyre több fiatal kerül közvetlen kapcsolatba ezzel a világnézettel, és nyilván egyre többen viszik haza környezetükbe múltba révedező, önbíráskodó nézeteiket. Ami ma még játékszer, holnap már fegyver lehet. Még nem késő ezt belátni.

http://umsz.manna.ro/vezercikk/elutasitjuk_2009_07_17.html

Egy asztalnál?

Szűcs László

Úgy kéttucatnyi fiatalember demonstrált a hét végén Csíkszeredában, a Magyar Köztársaság fõkonzulátusa elõtt. A helyhatóság által húszperces idõtartamra engedélyezett tüntetésen – melynek színvilágában zászlóban, ruházatban a nemzeti radikálisok körében közkedvelt fekete dominált – a jogerõsen feloszlatott Magyar Gárdával, illetve a letartóztatott, terrorcselekmények elõkészítésével megvádolt Budaházy Györggyel vállaltak sorsközösséget. Elõzõleg élénk toborzó munkát folytattak ugyan a szervezõk, végül a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomhoz szervezetileg csak a magyar jövendõ másik üdvöskéje, az Erdélyi Magyar Ifjak csatlakoztak. Nem mintha e kettõt kevesellném, sõt…

Az már rég nem újdonság, hogy Erdélyben is masszívan jelen van a magyar szélsõjobb, internetes fórumokon vissza-visszatérõ motívum a Gárda itteni meghonosításának az igénye, lobognak az Árpád-sávos zászlók. A baj az, hogy a külsõségekben a magyarországi masírozókhoz hasonlítani igyekvõ romániai magyar fiatalemberek nemcsak a díszleteket és a jelmezeket importálják, hanem azt a cigányellenes és antiszemita hangnemet is, ami annyira tájidegen ebben a környezetben, mintha székely harisnyás futballhuligánok randalírozásáról kellene beszámolót írni. A romániai magyar labdarúgás ismeretében legfeljebb teremlabdarúgó-huligánokról beszélhetnénk, persze csak a poén kedvéért, Isten õrizz, hogy e mifelénk több városban is szép sikereket elért sportág mûvelõit megbántsam.

S nincs is sok helye a viccelõdésnek, ha belegondolunk abba, hogy mekkora zavart csend fogadja a mérvadó politikusaink részérõl e csörtetéseket. Sõt, a fõkonzulátus elõtti tüntetés egyik részt vevõ szervezete, az EMI mind a mai napig az Erdélyi Magyar Egyeztetõ Fórum tagja, magyarán Markó Bélának és Tõkés Lászlónak semmi kifogása az ellen, hogy jelképesen egy asztalnál üljenek Budaházyval és a feloszlatott Gárdával. Egy asztalnál üljenek azzal a szemlélettel, amelynek erõssége a kirekesztés, mindenféle másság létjogosultságának a tagadása. Nem értem, mi kényszeríti politikusainkat arra, hogy e jelenséget nem létezõnek tekintsék, hiszen aligha kell attól tartaniuk, hogy a gyakran mégoly hangos csoportoknak komolyabb tömegbázisuk lenne. A magyar összefogásnak a szavazatmaximáló szándék mellett erre is oda kellene figyelnie.

Az igazi európai konzervatívok, kereszténydemokraták – aminek az említettek magukat vallják – aligha mutatnák magukat egy ilyen helyzetben közömbösnek, aligha mondhatnák azt, hogy mi közünk ehhez, s aligha lennének képesek saját értékrendjükbe e sötét vonulások jelszavait beépíteni. Ha másutt nem, Brüsszelben e magatartás bizonyosan eltanulható.

http://www.riport.ro/topics.php?op=viewtopic&topic=13#lapzarta

Magyarok Istene sem ver bottal

Az esztelen és felelőtlen zsidózás (mondjuk, mi másféle is lehet) rendszerint visszaüt. De ha a sorsnak van bár egy kis humorérzéke (és szokott lenni), úgy kapják majd vissza a labdát tisztelt szélsőjobbjaink, ahogy legkevésbé számítanak rá…

Dióhéjban: Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi tanácsadó és Czika Tihamér kollégánk ellen csúnya kirohanást intézett a hirhedt KurucInfó internetes portál. Ebben önmagában még nincs semmi rendkívüli – már-már

Curriculum Vitae-be kívánkozó elismerést jelenthet,

ha valaki legalább életében egyszer szálka volt a Kurucinfó elszállt szélsőségeseinek szemében. A portál szerkesztőinek viszont ez esetben (is) sikerült áttörniük a sajtóetika határait azzal, hogy az inkriminált cikkben Tihamér személyes mobiltelefonszámát is közölték – alig burkoltan jelezvén, hogy

„szabad a vásár”.

Az incidens súlyosságának megítélését nyugodtan bízhatjuk az olvasókra; Tihamér mindenképp feljelentést tett a rendőrségen, az esetről és esetleges következményeiről pedig saját internetes naplójában szűkszavú bejegyzést tett közzé, eltekintve ezúttal a hozzászólások moderálásától.

Hétpróbás bloggereket is próbára tevő szennyáradat

lett az eredmény – még szerencse, hogy internetes felületen követték el, mert a megjegyzések egyike-másika igencsak köhögött volna a nyomdafestékes környezettől. Erre kár is lenne különösebb szót vesztegetni, de az egyik, ugyancsak keresetlen hangvételű hozzászólás igen érdekes nézőponttal gazdagította a blog olvasóit:

Ti is ugyanolyan zsidópárt vagytok, mint a csonka-országban az SZDSZ, MSZP, FIDESZ, MDF, LMP, stb, stb; ugyanúgy részei az idegen érdekeket kiszolgáló politikai ‘elitnek’.

Nocsak.
A nyilvánvalóan Jobbik-szimpatizáns kommentelő nemes egyszerűséggel a rajtuk kívüli

teljes magyar politikai palettát lezsidózta,

nem vesződvén ezúttal jobbal és ballal, mérsékelttel és radikálissal, kormánnyal és ellenzékkel. Túl azon, mennyire nevetséges a megközelítés, a magyar szélsőjobbnak jelek szerint addig sem terjed az agya, hogy legalább

mások balfogásaiból tanuljon.

Jól sejti az olvasó, hogy a „nagytestvérre”, a FIDESZ-re gondolok. Arra a pártra, melynek egyik-másik képviselője a jobbrafordulás óta (népszerűség-hajhászási meggondolásból, no meg azért, hogy borsot törjön az ellenfél orra alá) nem átallott jó néhányszor eltűrni, sőt

alig leplezetten támogatni

szélsőjobboldali megnyilvánulásokat – „ártatlan” zsidózástól kezdve randalírozásba torkolló tüntetésekig. És most megkapta a magáét – testületileg lezsidózták.

Hát ne adja a sors, hogy a Jobbik – hatalomra jutván – idővel összehozzon magának egy olyan ellenzéket, amelyik még nála is jobban fog hőbörögni, gyűlölködni, randalírozni, bőszmagyarságot ontani – és természetesen lezsidózni.
Mondanunk sem kell, hogy

előbb-utóbb Jobbikékat is,

a bevált recept alapján – kötve hiszem, hogy pont zsidózásban lesznek finnyásabbak, mint tanítómestereik.

Még a Magyarok Istene (melyre akkora buzgósággal szoktak hivatkozni) sem ver bottal.

Nemzetpolitikai váltás az SZDSZ-ben?

Retkes Attila, az SZDSZ új elnöke:

„Sajnálom, hogy a Szabaddemokraták Szövetsége nem foglalkozott kellő súllyal a magyarságot érintő sorskérdésekkel, döntő kérdésekkel, a határon túli magyarok ügyével, s ezzel magára vonta egyfajta nemzetietlen kozmopolita alakulat képét.
Sajnálom, hogy így történt!”

Nektek hogy tűnik ez a dolog?

Magyarország nem csak!

Balla D. Károly

Magyarország nem csak a magyaroké, mint azt választási szlogenjében a Jobbik hirdette. Hanem, bizony, azoké az államalkotó nemzetiségeké és etnikumoké is, amelynek tagjai magyar állampolgárként területén élnek. Vajon hogyan esne a határon túli magyarokért oly annyira aggódó pártnak, ha a szomszédos országok pedig kijelentenék, hogy Románia a románoké, Szlovákia a szlovákoké, Ukrajna az ukránoké?

Persze lehet szépíteni Vona Gáborék állításának az élét azzal, hogy kérem, mi nem is a kisebbségekre gondoltunk, hanem a Magyarországot „gyarmatosító“ multikra, de ki hiszi ezt el egy olyan politikai erőnek, amely nyíltan vall rasszista és antiszemita nézeteket?

Mindazonáltal: minden nemzetnek megvan a joga az önveszejtésre. Ha a magyarság a Jobbik révén kívánja magát szalonképtelenné tenni Európában, ebben nehéz lenne megakadályozni. S ha újra el akarja űzni legjobb elméit az országból – csak emelje politikai tényezővé a szélsőjobbot.

Az okok nyilván összetettek, többrétűek, egyszerre aktuálpolitikaiak és történelmi távlatúak. A nacionalista radikalizmus megerősödéséért aktuálisan alighanem hasonló felelősség terheli mind a gyönge kormányzás mögött álló, a társadalom szétzilálódását megengedő politikai erőket, mind a szélsőségektől elhatárolódni vonakodó, azt inkább nyíltan vagy burkoltan biztató, a kormány revolverezésére felhasználó ellenzéket. Történelmileg pedig – úgy tűnik, minden szomorú tapasztalat ellenére – a magyarság egy nem jelentéktelen részében él az igény a szélsőséges jobboldali nemzeti ideológia, a rasszizmus és antiszemitizmus iránt. Ezt az igényt ugyan visszafoghatja egy friss történelmi trauma, fékezheti a keményebb vagy lágyabb diktatúra, elaltathatja a viszonylagos jólét – de egyfelől látens módon folyamatosan jelen van a társadalomban, másfelől az első adandó alkalommal felszínre tör, teret követel magának. Ez roppant sajnálatos, hiszen az nyilvánvaló, hogy az amúgy is súlyos problémák megoldásához a szélsőjobbos alternatíva nem hozza közelebb az országot, ellenben hozzájárul a társadalmi feszültségek további növekedéséhez, a nemzeti-etnikai-vallási kisebbségek nem alaptalan félelméhez, nemcsak a liberális érzelműek, hanem a jóízlésű józan gondolkodásúak rossz társadalmi közérzetéhez is.

Az EU-választások eredménye nem önmagában riasztó. Az ugyan nyilvánvaló, hogy a Jobbik mandátumokhoz juttatásával Magyarország a rosszabbik arcát mutatja Európának, ezen túlmutatóan azonban a számok azt jelzik, hogy ha a Jobbik egy közelgő parlamenti választáson is aktivizálni tudja a maga közel félmillió szavazóját (vélhetőleg ennél többet is),akkor egy viszonylag magas, akár 70%-os részvételi arány mellett is bőven eléri az 5%-os parlamenti küszöböt. Ez pedig azt fogja jelenteni, hogy Magyarországon parlamenti legitimációt kap a cigányozás és a zsidózás. A baloldal roppant gyenge szereplését látva abban aligha bízhatunk, hogy ez a politikai oldal gátat szabhat a szélsőjobb térnyerésének.

Lám, a liberális párt „sehol sincs“, a szocialisták pedig alig mutatkoztak a Jobbiknál támogatottabbnak. Láthatjuk, a józan politizálást hirdető, jobbról egyre inkább a centrumba húzódó MDF sem képes középpárttá válni. Így az emberben, mint egyetlen alternatíva, az a képtelen kívánság fogalmazódik meg: bárcsak a Fidesznek sikerülne ellehetetlenítenie a Jobbikot. Ez alighanem összmagyar érdek lenne, hiszen minden látszat ellenére a magát nagyon nemzetinek hirdető Jobbik veszélyes ideológiájával nem azokon, akiket támad, hanem éppen a magyarságon ejti a legnagyobb sebeket.

http://ujszo.com/online/velemeny-es-hatter/2009/06/14/magyarorszag-nem-csak