Van jogunk a sötétséghez?

Mielőtt bárki is átvitt értelemben holmi értelmi sötétségre gondolna (bár nem látom be, miért ne lenne ahhoz is joga valakinek …), én a Föld órája kapcsán a fénymentességen, a villanyvilágítás kikapcsolásán agyalok. Azaz agyaltam, miközben élveztem “sötétséget”, és elképzeltem azt a csillagos égboltot, amelytől a város megfosztott.

Annál is inkább, mert miközben egy barátomnál ültem az esemény alatt, azon kaptuk magunkat, hogy gyertyafény nélküli, “tiszta sötétésgében” is meglehetősen világos van az egész lakásban. Mert többek között a környéken lakók a kolozsváripolgármesteri hivatallal egyetembe magasan tettek az egész rendezvényre. Ez utóbbi az elmúlt két hétben rendszeresen spórolt a közvilágítással, így a barátom, erre ma fütyültek rá kikapcsolni. Pont ma.

Átlagos esti világítás volt…

Pedig ilyen sötétnek kell volna lenni..

Miközben az utcán zajlik a mindenesti forgalom

És mindezeken túl, vajon nem kellene azon gondolkodni: a fényszennyezést miként lehetne csökkentini, miközben az utcákat este valamilyen mértékben megvilágítjuk?

Vagy esetleg azon, hogy például az áruházaknak van-e joga felelőtlenül pazarolni a villanyáramot? Ugyanis becslésem szerint az átalam látogatottakban legkevesebb fele annyi áramfogyasztással is el lehetne érni a mostani kivilágítottságot. Persze a felmerült kérdésre lásztszólag egyszerű a válasz: amíg kifizeti rendesen a villanyszámlát, addig mi közöm. De nem ilyen egyszerű, ugyanis azzal, hogy energiát pazarol, azzal a Föld véges készleteit meríti le fölöslegesen, ésszerűtlenül.

Nem férne rá mindannyiunkra egy kicsit több felelőség? Akár kötelezettség formájában is, hisz a jövönkről van szó. És nem mellesleg, a csillagos égboltot, azt az igazi, Fiastyúkos, Gönczöl szeres, Tejútas égboltot, csak az emlékeinkbe száműzzük, megfosztva látványától gyermeinket. És máraztán majd csak azon síránkozhatunk, hogy bárcsak lekapcsoltuk volna a megfelelő pillantban a villanyvilágítást.

Bombahírek árnyékában

A minden nép olyan vezetőket kap, amilyeneket megérdemel mintájára bátran kijelenthetjük: minden népet olyan hírekkel etetnek, amilyeneket megérdemel. A sajtó ugyanis teljes erőbedobással reszeli államelnökünk aranyköpéseit, Sólyom László elügyetlenkedett látogatását, a MPP botrányos tisztújítását, de az igazán jelentős, nagy horderejű hírek egyszerűen elsikkadnak – magyarán a kutya sem tanúsít különösebb érdeklődést irántuk.

Kicsit őszintébben körülnézve blogunk legutóbbi termése között megállapítható, hogy (nyitottabb, szabadelvűbb és kritikusabb hangnemű írások formájában ugyan, de) mi is felültünk a botrány- és szenzációhajhász, olvasottság után szaladgáló „újságírás” divatjának – némiképp elfeledve, hogy valójában nem a vezetőink pikáns ballépései, nem a kis- és nagystílű politikai csatározások, hanem a Manna portál alig tizenöt soros beszámolójából megismert újításokhoz hasonló „kis lépések” azok, amik – túlzás nélkül – megváltoztathatják a világot.

Miról is van szó?

Az amerikai MIT mérnökei másodpercek alatt tölthető akkumulátortípust dolgoztak ki, ezzel egy csapásra megoldván nemcsak a mobiltelefonok és más kisméretű elektronikai fogyasztók, de akár egy villamos meghajtású gépkocsi áramszükségletének gyors pótlását is. A technológia (lítium–vas–foszfát-alapú vegyületek) ráadásul kiválóan alkalmas az olcsó tömegtermelésre.

Mit is jelent ez?

Nem kevesebbet, mint azt, hogy a tisztán villanyárammal működő autók tömeges elterjedésének útjából elhárult az utolsó műszaki akadály! Egy akkumulátorról üzemelő járgány eddig is megtehetett akár több száz kilométert utántöltés nélkül, de a „tankolás” csaknem ugyanannyi időt vett igénybe, mint maga az utazás. Az újítás folytán ez viszont mindössze néhány perc kérdése lehet – pont, mint a hagyományos, benzinüzemű autók esetében.

Nem nehéz belátni, hogy – ideális körülmények között legalábbis – a felfedezés a száz éve lényegében változatlan elven működő robbanómotoros (környezetszennyező, gyenge hatásfokú, még mindig nem elég fiábilis és biztonságos) gépjárműveket alig néhány évtizeden belül teljesen kiszorítaná, azaz a benzin és a gázolaj (a közlekedést illetően legalábbis)

hamarosan rossz emlékké válhatna.

A változás horderejéről pedig (tisztább levegő, élőbb és élhetőbb környezet, olajmaffiák által diktált gazdasági és politikai függés megszűnése, nemzetközi kapcsolatok újraértelmezése és átrendeződése, olajmezőkön terpeszkedő, magukat világ urának képzelő diktátorocskák térvesztése, stb.) talán kár is szót vesztegetni…

De sajnos a helyzet távol áll még az ideálistól. Jól tudjuk, milyen – a legkegyetlenebb eszközöktől sem visszariadó – lobbi áll a kőolaj mögött, amelyik – amíg még lehet – biztosan keresztbe fog tenni az új technológia – sőt, szemlélet – elterjedésének. Ez persze nem a kutatók felelőssége, hanem a globális politikai játszma korrupt, kicsinyes érdekeiken felülemelkedni nem képes manipulátoraié.

És talán a miénk is.

Mert ha véleményformáló minőségünkben érzékenyebbek lennénk nem csak a bombahírekből és a visszásságok ostorozásából nyerhető népszerűségi tőkére, hanem a sokkal kevésbé látványos, de pozitív változások ígéreteire is, valószínűleg jóval könnyebb lenne az ügy mellé állítani egy, a piszkos érdekek képviselőinél is erősebb játékost – a közvéleményt.

Gáz van, nincs gáz!

Parádés előadást nézhettünk végig a napokban: két rosszfiú (egy nagy és egy kicsi) sikeresen megszívatja egész Európát – no persze rosszindulatról szó sincs, mindez csak holmi egymásközti zsörtölődés kellemetlen mellékhatása. A produkció felhőtlen élvezetének sajnos két, nagyon is kézzelfogható tény tett némileg keresztbe: egyrészt, hogy mi, európai állampolgárok nemhogy páholyból, de egyenesen a színpadról izgulhattuk végig az események pörgését; másrészt, hogy az előadás sajnos még e sorok írása közben is javában tart még.

Részemről ez az egész oroszgázos sztori mondjuk nem is annyira a geo-, világ-, meg egyéb politikai vonzata miatt igazán érdekes. Természetesen izgalmas kérdés, hogy tényleg csak egy rosszul fizető (és esetenként fűtőanyaglopástól sem tartózkodó) fogyasztó legkézenfekvőbb szankcionálásáról beszélhetünk-e, vagy alig várták már az oroszok, hogy ismét megmutathassák, milyen nagy legények ők még mindig a gáton. De ami számomra még izgalmasabb: hogyhogy nem jutott valakinek eszébe, hogy ha van egy csap (pontosítanék: egy csap van), azt a csapot el is lehet zárni.

Tulajdonképpen mindegy, hogy ki zárná el, és hogy miért.

Lényeg, hogy a gazdasági válság mechanizmusát sikerült röpke két hónap alatt kétszer is működésbe hozni: egyszer, amikor azt gondoltuk, hogy ha vannak bankok és van hitel, akkor pénz is csak úgy van, most pedig, ha vannak szép, sárgára festett gázcsövek a (tömb)ház oldalán, akkor gáz is csak úgy van. Pedig – a jelek szerint – bizonyos nem túl szerencsés világgazdasági/világpolitikai konstellációkban inkább csak pofáraesés van, de az nem kicsit. Nagyon.

Annakidején, a kommunizmusban egyszer már elhittük, hogy az energiával időnként a válság is együtt jár, ezért kell este 6 után petróleumlámpa fénye mellett tanulni, meg csak éjjel egy után főzni, amikor nyomása is van a gáznak. Aztán jött a demokrácia, megtudtuk, hogy nincs is akkora energiaválság, Európában ugyanis mindenki villanyfény mellett tanul, és nappal is használja a gázt, ráadásul nemcsak főzésre, hanem fűtésre is. Így vérszemet kapva attól, hogy valójában csak az öreg korlátozta az energiafogyasztást (vö. racionalizálás, azaz hadd nyomorogjon a nép), ennélfogva villany és gáz is van bőven,

folytattuk a legszebb csausiszta hagyományokat,

és építettük tovább az pazarlásra alapuló energiarendszert.
Nem tetszett a lakosságnak, hogy elavult hőközpontoktól függ a fűtése és a melegvize? Nosza, hőközpontokat nem korszerűsíteni, hanem inkább pénzt nem kímélni, méregdrága gázüzemű falikazánokat megvenni (ha lehet, hitelből, ugye), lecsatlakozni a távfűtésről és végre élvezni a nagyszerű érzést, hogy oda és akkor csavarhatom a termosztát gombját, ahova és amikor akarom.

Azzal természetesen nem törődött senki, hogy az a tömbházlakásonkénti egy kazán már befektetés szempontjából is lényegesen drágább, így gazdaságtalanabb is, de lényegesen kisebb hatásfokkal dolgozik, ennélfogva lényegesen többet fogyaszt, lényegesen jobban szennyezi a környezetet, és a lényegesen bonyolultabb felépítése ellenére határozottan megbízhatatlanabb, hiszen szakképzetlen „személyzet” (maguk a lakók) kezében van a karbantartás felelőssége. Ellentétben mondjuk egy olyan megoldástól, ahogy teszem azt, lépcsőházanként egyetlen, nagy teljesítményű kazán dolgozik az alagsorban, lényegesen jobb hatásfokkal, ésszerűbb (valamint környezetkímélőbb) üzemeltetéssel, és biztonságosabban, hiszen erre fizetett szaki felel az üzembiztos működésért. De kinek van kedve ugye – jó hazai szokás szerint – havonta azon marakodni a szomszédokkal, hogy ki mennyit fogyasztott a „közösből”.

A kazánok importőrei és forgalmazói – szakemberek lévén – naná, hogy

tisztában voltak a falikazán-őrület hosszú távú következményeivel,

de bolondok lettek volna szólni. Nehogy már azon bukjanak, hogy egyetlen nagy kazán fogyjon húsz kicsi helyett. Pedig a nagy teljesítményű, professzionális kazánok a fentiek mellett még egy – ezúttal überelhetetlen – adut is fel tudnak mutatni: felkészíthetőek alternatív, újratermelhető üzemanyaggal való működtetésre is, ráadásul az alternatív üzemeltetés busásan megtérítheti a plusz költségeket. Ha drága a gáz (vagy éppen nincs), lehet fűteni az egyre divatosabb pellettel (préselt fűrészkorpa), repceolajjal, de különféle mezőgazdasági hulladékkal is, mint például dió, olajbogyó, stb. feldolgozásakor ingyen keletkező melléktermékek – nem úgy az ominózus gázüzemű falikazánok esetében, melyek értelemszerűen csak gázzal működhetnek…
A történet folytatása az esti híradókból (vagy jelen cikk felvezetőjéhez visszalapozva) már mindenki számára ismerős.

Ha úgy vesszük, akár hálásak is lehetnénk az oroszoknak,

hogy felnyitották a szemünket. De a hazai mentalitás ismeretében a nagy reveláció nem fog túl sokat tartani. Merthogy az oroszoknak sincs azért éppen jégcsapból a szívük, a zord idő ellenére hamar felenged majd a vacogó Európa látványára, és minden bizonnyal egy-két héten belül újra áramlani kezd a gáz sokat szenvedett országunk felé.
És – mint már annyiszor – ismét fellélegezhetünk, elfelejthetjük az egészet, mint egy rossz álmot, s maradhat minden a régiben…