Hétköznapok diszkriminációja

Vincze Loránt

Madonna lecigányozta a románokat és megrótta őket, amiért diszkriminálnak. Ez volt a hangulata a díva szerda esti koncertjéről szóló beszámolóknak.

A felvételeket nézve nem tudom eldönteni, hogy a nézők hurrogása a beszólásnak vagy a diszkrimináció tényének szólt. Mindenesetre a televíziók által megkérdezett résztvevők szerint a díva túllőtt a célon, nem kellett volna a románokat „bírálnia”.

Madonna egész pontosan arról beszélt a román fővárosban, amit azóta hall, mióta múlt héten gépe magyar földön landolt: a kelet-európai cigányokat diszkriminálják. Bukaresti beszólását felhívással folytatta: „Ennek nem kellene megtörténnie, ők is emberek, mint mi. Minden ember egyenlő. Nem szabad diszkriminálni sem a romákat, sem a homoszexuálisokat.”

Szerintem rendkívül elegánsan fejezte ki magát, nem mutatott újjal egyik nemzetre sem, a jelenlévők mégis magukra vették. A hetvenes években még így szóltak be a koncerteken: Make love, not war. De Woodstock-on ettől még senki nem hitte azt, hogy a vietnami háború kirobbantójának tartják.

Az Egyesült Államokban a szórakoztatóipar nagyjait művészi, de főként pénzszerzési képességeiken túl úgy is számon tartják, hogy ki milyen ügyet karol fel nyilvánosan, az elnökválasztáson melyik jelöltet támogatja. Madonna, gyakorlatilag nyilván a körülötte lévő szakemberek tartalmat akartak lopni a show-ba.

Hogy éppen a roma diszkriminációt emelték ki, azt mutatja, hogy az amerikai szabadságjogokon az elmúlt negyven évben felnőtt generáció szerint térségünkben valóban ez a legkényesebb kérdés. Bukarestbe érkezve a romákat a homoszexuálisokkal lehetett kiegészíteni, hiszen a románoknak a nemi másság iránti türelmetlensége kirívó esetnek számít Európában.

Nemrég készített felmérést a Diszkriminációellenes Tanács, amelyből kiderül, hogy a romákkal kapcsolatos ellenérzéseit a lakosság több mint fele elismeri! Megmosolygom, hogy Bukarest esetében olyan többség nyilvánítja ki véleményét, amely a parkokat napraforgómaggal köpködi tele, úton útfélen hangoskodik és veszekszik, a közlekedésben pofátlanságával szerez arasznyi előnyt magának.

A romakérdésről a nyilvánosság előtt csak akkor lesz szó, ha „ügy” van: Marian Cozma meggyilkolása, a magyarországi romagyilkosságok, az alcsíki romák elüldözése, a Madonna beszólása. Pedig „ügyek” a hétköznapokban folyamatosan vannak, csak nem kerülnek a hírekbe.

A megoldásokat a kisközösségek szintjére leereszkedve kellene keresni, ehhez pedig nem Madonna intőjére van szükség. A díva most bedobott egy jól hangzó mondatfüzért, azzal megy a több millió dolláros hasznot hozó következő tömegdemonstrációra. Mi maradunk, a romák maradnak, a mentalitásunk marad.

Könnyű ezekben a hónapokban mindennel a gazdasági válságot okolni, pedig a másság iránti türelmetlenség nem az amerikai hitelválsággal kezdődött és nem a gazdaság felívelő pályájával ér véget. A gazdasági és a társadalmi válságnak azonban ugyanaz a sajátossága: nem lehet szőnyeg alá söpörni, figyelmen kívül hagyásával pedig hosszú távon nagyot lehet bukni.

http://umsz.manna.ro/vezercikk/a_bukaresti_koncert_alatt_madonna_a_cigany_diszkriminiacio_ellen_szolt_2009_08_28.html

Felhívás a tolerancia védelmére

Szabadelvű Kör – RMDSZ platform
7. Országos Gyűlés

Felhívás a tolerancia védelmére

Az utóbbi időben megszaporodott a szélsőséges eszmék jelenléte az erdélyi magyar közéletben és Romániában általában. A gyűlöletbeszéd kilépett a honlapok, blogok világából és változatos módszerekkel kíván híveket szerezni a mássággal szembeni intoleráns eszméknek.

Utalunk itt, a teljesség igénye nélkül, a „Hargita népe” elhíresült „Liberálisok” c. írására, a Sepsiszentgyörgyön a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom által terjesztett  roma és zsidóellenes röplapokra, a Noua Dreapta xenofób falragaszaira és rendezvényeire.

Aggodalomra ad okot, hogy az EMI tábor lehetőséget teremt Jobbik és a Magyar Gárda vezetőinek arra, hogy kirekesztő eszméiket nagy számú fiatal előtt népszerűsítsék. A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom iskolai hirdetőkön keresztül hívja rendezvényeire az iskoláskorúakat. A bukaresti Steaua stadionban és nemcsak ott, rendszeresen skandálnak cigány- és magyarellenes jelszavakat. Gyakran inzultálnak szóban és tettlegesen embereket egyszerűen azért, mert magyarok, romák, vagy hajléktalanok.

A hatóságok az esetek többségében elnézően viszonyulnak ezekhez az esetekhez, bár a létező törvényes keret értelmében fel kellene lépniük ellenük. Egyes román illetve magyar sajtótermékek helyt adnak a gyűlöletbeszédnek, esetenként bátorítják az intoleráns megnyilvánulásokat.

Döbbenten figyeljük, hogy egyre gyakrabban fordulnak elő olyan erőszakos szélsőjobbos akciók Magyarországon, vagy külföldön, amelyiknek Erdélyből származó résztvevői is vannak.

A Szabadelvű Kör felkéri a magyar és román pedagógusokat, újságírókat, civil szervezeteket és pártokat, hogy lépjenek fel az intoleráns eszmék és azok képviselőivel szemben. Az intoleranciával szemben minden körülmények között meg kell védenünk a toleranciát.

Bonchida, 2009 május 24.

A középszer rémuralma

A címadó szószerkezet egy temesvári író-házaspár tudományos-fantasztikus sorozatának talán legjobb darabjából, a Gubólakókból* származik. Bár kamaszkorom utolsó éveinek kedves olvasmánya valójában a totalitárius diktatúrák (akkori lehetőségekhez mérten) vitriolos szatírája, nekem mégis a hónap elejére beharangozott kolozsvári nemzetközi leszbikus fesztivál ellen indított internetes aláírásgyűjtés kapcsán elevenedett fel a rég olvasott történet. Hiába na, jelek szerint a középszerűség díszpéldányai nemcsak a kommunizmusban diktáltak emberi sorsokról, de napjainkban is…

 Ők a demokratikus „többség”. S bár a könyvbeli utópisztikus rendszerben mindenkit, aki valamilyen módon – főleg képességei tekintetében – kilógott a szürke tömegből, explicit módon, karhatalmilag bélyegeztek abinak (vö. aberráns), a mediokritás hatalma a legnemesebbnek tartott demokrácia keretei között, minden (rendőr)állami szabályozás nélkül is kiválóan működik. Sőt. Az általában vett közösségnek, mely rendszerint megmaradása érdekében mindent megtesz, hogy konzerválja önmagát, nem érdeke, hogy a populáció „gauss-görbéjének” változással, netán az egyensúly felborításával fenyegető „végpontjai” meghatározó szerephez juthassanak a társadalomban.

Sem a selejt, de főleg nem a kiemelkedő egyéniség.

A szürkeállomány nélkül elképzelhetetlen újítások mondjuk létszükségletei a közösségnek – hiszen ki ne szeretne korszerűbb kocsit, nagyobb tévét, trendibb ruhákat meg hatásosabb gyógyszereket –, így a különleges képességű egyéneket is kénytelenek megtűrni, de a középszerre alapuló berendezkedés őreinek azért megvan a gondjuk rá, hogy a zsenik – küldetésük teljesítése közben – nehogy a kelleténél veszélyesebb mértékben bontogathassák szárnyaikat.

A középszerűség ezen önszabályozó mechanizmusa gyakorlatilag már a legszűkebb értelemben vett csoporton (családon) belül, az anyatejjel együtt ivódik az emberpalántába, de első evidens jele a tágabb közösséggel való első találkozáskor, az óvodában mutatkozik. Kinek ne lennének emlékei az első óvodai durva csúfolódásokról, kiközösítésekről, megbélyegzésekről – akár a csúfoló, akár a csúfolt, akár az elfojtott dühével tehetetlenül szemlélő minőségében. Ha szemüveges, vörös hajú vagy balkezes – azért; de ha túl kövér vagy túl sovány, túl hosszú vagy túl rövid hajú, túl magas vagy túl alacsony, túl okos vagy túl buta, akkor azért. Több se kell annál, hogy valamilyen módon kilógj az átlagból! A Középszer már középcsoportos korában is ösztönös félelemérzettel (és az ennek közvetlen folyományakénti agresszivitással) viszonyul a langyosan kényelmes létét potenciálisan veszélyeztető Mássághoz – említeni is fölösleges, hogy

a csúfolódók vajmi ritka esetben kerülnek ki a majdani lángelmék közül.

A mediokritás meghatározó dózisát az iskolai évek alatt adagolják be az óvodában már megfelelőképpen előkészített átlagpolgárjelöltnek. A kiemelkedő képességet lehet ugyan kirakatban mutogatni, de az igazi kedvenc mégiscsak az, aki valahogy megtanulja, de nem tesz fel kényelmetlen kérdéseket és a tanultak továbbgondolásával sem zavarja tanárai nyugalmát. Ez a megfelelő időszak a társadalmi előítéletek, a nyájszellem, az egyéni ízlést mellőző, vakbuzgó divatkövetés – de ezzel együtt a nemzeti és vallási fundamentalizmus megalapozásához is. Legyen az magyar vagy román, katolikus, protestáns vagy ortodox.
Az oktatási folyamat vége fele már bevetésre készen áll a mindennapi életben egész tűrhetően boldoguló középszer – bár ez többnyire jellemzően evés-ivásban (és italozásban), rongyrázásban, gyermekcsinálásban (és -verésben), hírességek és szomszédok kipletykálásában, valamint buzgó templombajárásban merül ki. Aki viszont minden új, szokatlan helyzetre, fejlődésre, szemléletváltásra, értékrend-módosulásra józan mérlegelés helyett ösztönszerű, görcsös ellenkezéssel reagál. Quod erat demonstandum.

Vajon ez csak „nemakarom”-ot jelent, vagy tényleges szellemi impotenciát?

Különösen szép – és főleg találó – vizuális hasonlattal próbált rávilágítani a Discovery Channel egyik, fejlődéslélektanról szóló ismeretterjesztő adása a tanulás illetve gondolkozás mechanizmusáról: a dokumentumfilm az emberi elmét homokos tengerparthoz hasonlította, ahol a megismerés folyamata egyre szélesebb és mélyebb ösvényeket vág a homokba. A (rendszerint eleve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösség szűrőjén keresztül érkező) további információk feldolgozása, „lecsapódása” már ezen meglévő ösvények mentén történik – és minél kitaposottabb az unalomig alkalmazott gondolati sablonok mélyítette ösvény, annál nehezebb letérni róla. Magyarul, agyunk még akkor is a beidegződött sémák szerint gondolkozik, reflektál a világ dolgaira és ítélkezik,

ha adott esetben az ésszerű, logikus útvonal sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb lenne.

fotó: Koncsol Tünde (Budapest, Magyarország)

Amennyiben tehát a kutatók igazat beszélnek, nincs is mért csodálkoznunk azon, hogy a saját mediokritásukba süppedt kezdeményezők és ezek követői nemhogy nem fogadják el, de valójában nem is értik, mit jelent a homoszexualitás. Sokkal egyszerűbb nekik egy homályos, szövevényes, ellentmondásokkal teli bibliai történetet előrángatni és vallási előítéleteik alapján bűnösöknek, betegeknek, természetelleneseknek titulálni a melegeket, mert agyukban sajnos csak ebben az irányban vannak kitaposott ösvények. Csoda, ha csecsszopó koruk óta kizárólag ezzel etetik őket? Az, hogy Ádám férfi volt és Éva nő, már elegendő érv számukra, hogy egy párkapcsolat csakis különnemű lehet, de azon kényelmetlen kérdés, hogy

egyetlen emberpár mi módon tudta vérfertőzés bűne nélkül benépesíteni a földet,

már jóval túlmutat szellemi horizontjukon.

Észérvek nyilván nem sokat segítenek. Ha a legelején kezdjük, hogy a homoszexualitás nem betegség, és nemcsak az embernél, de a legtöbb állatfaj-populáció egyedeinek jól meghatározott százalékánál majdhogynem törvényszerűen jelen van, még csak megnéznek – természetesen anélkül, hogy kicsit is mélyebben töprengjenek a hallottakon.

 fotó: Filep Lajos (München, Németország)

De ha már arra terelődik a szó, hogy az egyneműek házassága tulajdonképpen csak alapvető emberi jog szavatolásáról szól, vagy horribile dictu az egynemű párok által nevelt gyermekekre

messze nincs annyira rossz hatással a szülők szexuális orientációja,

mint ahogy a köztudat tartja (és mindenképp nagyságrenddel jobb alternatívát jelent az árvaháznál), már ébredezik a gyanú: ha ennyire bele tudom élni magam a helyzetükbe, nem vagyok-e én is homokos? Hát nem (ez hamar tisztázódik), de akkor miféle globális összeesküvés húzódhat a dolgok mögött, hogy csak úgy ni, pártját fogom valakiknek – anélkül, hogy közvetlen hasznom származna a dologból?
Ha pedig a vehemens homofóbiájukról tanúságot tevő középszerek történetesen belekóstoltak már egyéb – mondjuk, nemzeti – kisebbségi lét viszontagságaiba, vérig sértődnek, hogy holmi „buzijogokat” egy napon merünk emlegetni szentnek és sérthetetlennek tartott nemzeti kisebbségi törekvésekkel.

Summa summárum. Ahol egyik fél számára idegen a gondolkozás, eléggé kétséges, hogy kialakulhat érdemleges párbeszéd. Ennélfogva aláírásosdit játszó nyárspolgárainknak nincs is honnan tudniuk, hogy

az esetenként tényleg a jó ízlés határait súroló melegparádék egyből okafogyottá válnának,

ha a homoszexualitás is végre-valahára normalitásként vonulna be a köztudatba – és nem lenne szükség extrém, kétségbeesett manifesztációkra a jogfosztottságra irányuló figyelem felkeltéséhez.

fotó: Jakab Szilárd (Tamási, Magyarország)

Így hát egyik részről továbbra is tiltakozás, másikról a rendezvény. És a remény, hogy a világ – ha mondjuk nem is máról holnapra virradóan – hátha mégis csak a jó irányba halad.
De addig is maradtunk egy jobb sorsra érdemes kisebbség további exponáltságával, megaláztatásaival, veszélyeztetettségi helyzetével.

Meg a középszerűség rémuralmával.

•

(A leszbikus párokat ábrázoló művészfotókat a Fotózz! fényképészeti szakportál galériájából válogattuk és szerzőik szíves hozzájárulásával közöljük. Hálás köszönet, hogy lehetővé tették munkáik felhasználását!)

_____________________
* Mandics György – M. Veres Zsuzsanna: Gubólakók. Kriterion, Bukarest, 1988

Különös házasság

Ónody-Molnár Dóra

Bizarr egy döntés! Első pillantásra úgy tűnhet, az Alkotmánybíróság a melegek elleni diszkriminációt támogatja, mert megsemmisítette a regisztrált együttélésüket biztosító törvényt.

Második pillantásra aztán kiderül, hogy az Alkotmánybíróság valójában a heteró párok között alkalmaz diszkriminációt. No, meg persze egy kicsit a melegekkel szemben is.

Részletesebben: a melegek egyenjogúsítása érdekében az SZDSZ azt kezdeményezte, hogy azonos nemű párok is köthessenek házasságot. Az MSZP-nek ez túl sok volt, végül kompromisszumként létrehoztak egy új intézményt, a több európai országban is ismert regisztrált élettársi kapcsolatot. Ez a meleg pároknak sok tekintetben hasonló jogokat adott volna, mint a házasságban élő különnemű pároknak. Nem mindenben: gyereket nem fogadhattak volna örökbe. A melegek többsége jelentős lépésnek tartotta ezt a törvényt, természetesen közbülső lépésnek. A nem házasságban élő heteroszexuális pároknak is előnyös lett volna a módosítás.

A kereszténydemokraták a szeretet nevében az Alkotmánybírósághoz fordultak, mert számukra nem mindegy, hogy kik és milyen formában szeretik egymást. Az AB döntése után ők lehetnek a legkevésbé boldogok. A törvényt ugyanis megsemmisítették, de nem azért, mert a melegek közötti regisztrált élettársi kapcsolatot alkotmányellenesnek találták volna (a határozat tételesen ki is mondja, hogy a melegek esetében ez a kapcsolati forma alkotmányos), hanem azért, mert a heteroszexuális pároknak biztosít túl nagy választási szabadságot. Az AB, abból kiindulva, hogy az Alkotmányban egy mondatban szerepel a házasság és a család védelme mint állami kötelezettség, arra következtet: az együttélési formák között a házasságnak kitüntetett szerepe van, így az állam nem önmagában a házasság intézményét, hanem annak elsőbbségét is védi. Az AB szerint a regisztrált élettársi kapcsolat férfi és nő között azért alkotmányellenes, mert tartalmilag egyenrangú a házassággal, ami nem fér azzal össze, hogy a házasságnak magasabb rendűnek kell lennie.

Az alkotmánybírók úgy kétszáz évvel vannak elmaradva koruktól. Először is: szekuláris alapon elég nehezen védhető a polgári házasságnak ez a misztikus megkülönböztetése. Miért ösztönözné (kényszerítené) az állam felnőtt férfiak és nők egy részét, hogy házasodjanak, ha párkapcsolatukban egyenlő jogokat akarnak élvezni a házasságban élőkkel? Szabad emberek miért ne dönthetnének úgy, hogy ugyanolyan vagyoni természetű garanciákat szeretnének a házasság procedúrája nélkül? Miért nem marad az állam semleges a különböző együttélési formák tekintetében?

A mindennapi élet már rég túllépett a XIX. századi eszményeken. Az emberek jelentős része más kapcsolati keretek között keresi a boldogságát. Bragyova Andrást leszámítva, az alkotmánybírók a heteroszexuális párokat diszkriminálják.

Meleg pároknál éppen azért nem alkotmányellenes a törvény az AB szerint, mert nekik házasságra eleve nincs lehetőségük. Az ő hivatalos együttélésük nem üresíti ki a házasság AB által védett szentségét. Ezzel persze rögzítik azt, hogy a melegek házasságról ne is álmodozzanak. Csak hogy azt ne gondolják, éppen olyan emberek, mint a többiek.

http://nol.hu/velemeny/lap-20081217-20081217_02-37