Parászka Boróka cigánykérdést boncolgató írásában jellegzetes görbe tükröt tart elénk – de főleg önmaga felé. Igen, ilyen az, amikor kiderül, hogy mi magunk, szabadelvűek is milyen könnyen belesüllyedhetünk saját dogmatizmusunk által szabott, merev szabályrendszerünkbe.
Az írás sok észrevétele – el kell ismernünk – nem mindennapi éleslátásról tanúskodik: a nyugat-európai bevándorlók/vendégmunkások kérdése és a cigányügy közötti párhuzam, a romák kulturális, szociális sokszínűsége (és ennek teljes figyelmen kívül hagyása az erdélyi magyar közbeszédben), stb. mind olyan aspektusok, amikre éppen ideje volt már valakinek felhívnia a figyelmet.
Amikor viszont a konkrét teendők vázolására kerülne a sor, szerzőnkből is előtörnek azok a – látszólag szabadelvűségre és az általános emberi jogokra apelláló, de lényegében drasztikusan egyszerűsítő – előítéletek, melyek valójában alaposan be tudnak kavarni egy cigánykérdés-komplexitású problémakör érdemi és igazán hatékony tárgyalásának.
Lássuk csak őket.
A cél nem a közösségek megváltoztatása, hanem az együttélési minimum kialakítása. A modus vivendi fentartása. Czika állításával ellentétben nincs „többségi értékrend”, nincs „alapértékrend”, amelyhez ki- vagy beemelni kell a romákat.
Azt a bizonyos többségi értékrendet, illetve alapértékrendet, ami szerzőnk szerint nincs, a demokratikus társadalmakban törvényességi keretnek nevezzük. És ha egy közösségen belül (ne nevezzük most őket romáknak) a lopás, a hazudozás és az állatkínzás kulturális színfoltnak számít, akkor bizony nem ússzuk meg az illető közösség megváltoztatása nélkül, ugyanis az a bizonyos együttélési minimum egyszerűen nem alakítható ki. De erről bővebbet a továbbiakban.
Hasonlóan felületes megközelítésről tanúskodik az alábbi passzus is:
Ha „integrálni” akarjuk a romákat, akkor az integráló társadalmon kell változtatni. A hiba a mi készülékünkben van.
Írása befejező részében a szerző Czika Tihamér publicisztikájával is vitába száll, de érveléseiben a cikkünk elején említett előítélet továbbra is tetten érhető:
a roma gyerekeket törvényt sérteni tanítják a szülei – állítja a cikk szerzője, de állítását nem tudja, és nem lehet bizonyítani. Etnikailag sem az erkölcs, se az erkölcstelenség nem kódolható. Ezt a fajta általánosítást diszkriminációnak hívja a törvény, és tiltja.
Ezt hívják szörnyű egyszerűsítésnek. De ha mi, liberálisok be is dőlünk a dolgok ilyetén szőnyeg alá seprésének (az emberi jogok szellemében, ugyebár), remélhetően a szociológusok nem fogják elkövetni ugyanezt a hibát. Amennyiben bár néhány százalék korreláció kimutatható a szülők által törvénysértésre tanítás és a roma családok között, ott probléma van, ami azonosításra és – a lehetőségek szerint – kezelésre vár. Pont. Nem magyargárda-stílusban, hanem ésszel és szakszerűen.
a cigány nő sosem érti meg, miért jó, ha nem hét, hanem csak két gyereked van – írja Czika, aki nem érti, hogy nem dönthet arról, hogy hány gyereket vállal a roma (magyar, román stb.) család. Etnikai alapon dönteni arról, hogy mely közösségnek milyen népszaporulat engedélyezhető, egyenértékű az etnikai tisztogatásra való felbujtással.
Nos, valóban, Czika tényleg nem dönthet erről – amúgy nem is derül ki a kontextusból, hogy dönteni akart volna. A demokratikus állam viszont – nemzetközi nyomásra például – minden további nélkül dönthet arról, hogy a 2-3 gyerekes családokat favorizálja, teszem azt, a 7-8 gyerekes családok ellenében. Nem etnikai alapon, és nem népszaporulat „engedélyezése” formájában, ez durva ferdítés. Hanem egyszerűen csak úgy, hogy felhívja a párok figyelmét a családtervezés előnyeire, esetleg a negyedik gyerek után már nem folyósít gyermekpénzt. Tévedés ne essék, ez kábé annyira antidemokratikus, mint a cigaretta luxusadóztatása. Egy olyan földgolyón, amelyik a fenntartható fejlődés szempontjából legalább tízes nagyságrenddel népesedett túl…
a roma nő képtelen betartani a pontos időt – áll a vitatott cikkben – és újra itt a kérdés: hol a felmérés és statisztika a roma nők időbeosztásáról?
Ha tényleg annyi pénzünk lenne elszállt kutatásokra, felmérés és statisztika is lenne. De ezt a pénzt talán értelmesebb lenne oktatási programokra fordítani, ami legalább a következő generációnál tényleg fölöslegessé tenné az effajta statisztikát.
a roma nőt a férje irányítja – a roma nők jogainak kérdése valóban problémás, mert nagyon sok roma közösségen belül rossz a nők esélyegyenlősége, rosszabb, mint a nem roma társadalomban. Tegyük fel a kérdést: van-e jogunk beleszólni a roma (muszlim, ortodox román stb) közösségek ilyetén szerveződésébe? És hagyjuk is nyitva a kérdést, bár könnyen adódnak a válaszok. A személyes és közösségi identitás védett Európában, ezért sem pro sem kontra nem törhetünk ebben a kérdésben pálcát.
Nos ez a kérdésfelvetés valóban a liberális eszme egyik sarokköve. Engedtessék meg, hogy a közismerten liberális, Pulitzer-díjas Tóta W. Árpádtól idézzek:
És ha úgy dönt, hogy ő ahhoz a közösséghez csatlakozik, amelyik megengedi a más uborkájának ellopását vagy az útonállást, akkor azt tiszteletben kell tartani. Ez az ő önmegvalósítása. Pro-choice. Hát nem, kedveském. A „társadalmi együttélés szabályait” úgynevezett törvényekben rögzítjük. Ebben benne van például a más uborkájának védelme, az útonállás tilalma, meg az iskolakötelezettség. Azokat, akik a törvényenkívüliséget választják, egyáltalán nem kell az államnak támogatni, vagy akár elviselni, annyiban hagyni. A betyárnak sose járt segély.
Ha van olyan szubkultúra, amelynek szabályai szerint polgártársaink kirablása, megkéselése vagy meglopása elfogadható, akkor azt nem kötelességünk partnernek, multikulturális színfoltnak, megőrzendő értéknek tekinteni. Azt a szubkultúrát fel kell számolni. Ahogy a bűnszervezeteket, a közveszélyes szektákat, a pedofilhálózatokat. Felvilágosítással, oktatással, esélyteremtéssel megelőzve a bajt, és erővel, szigorúan odacsapva, ha már bekövetkezett. A menthetőknek pedig mutatni a kiutat, és sürgetni őket kifelé.
Kulturális meghatározottságról beszélni valamivel kisebb túlzás, mint genetikairól.
De még az is hülyeség. Magatartásminták vannak, determináció nincsen. Ha az afrikai bevándorlónak a fejébe verik, akár elrettentő példával, hogy errefelé nem hadonászunk bozótvágó késsel, akkor egy idő után leszokik róla, és a gyereke lehet akár Barack Obama. Ha nem verik a fejébe, ha a machetés rablást kulturális performansznak tekintik, akkor nyilván úgy marad.
Idézet bezárva. Tanulság: amíg a Boróka által említett közösségek egyik alapvető, alkotmányba is foglalt jogot, a női esély- és jogegyenlőséget kérdőjelezik meg, méghozzá bicskanyitogató módon, addig aligha hiszem, hogy se pro, se kontra nem törhetünk pálcát. A törvényeknek megvan ugyanis a kellemetlen tulajdonságuk, hogy jogállamban szigorúan betartandóak, és maximum alkotmánybíróság elé lehet küldeni őket, ha nagyon igazságtalannak bizonyulnak. De pont az esélyegyenlőséget illetően kétes, hogy szerzőnk alkotmányosságot kezdjen firtatni…
ki kell emelni a roma gyermekeket a törvénysértő és alapvetően hátrányos szociális környezetből – írja Czika. A roma közösségekre azonban nem mondhatjuk sem azt, hogy törvénysértők, sem azt hogy hátrányos szociális környezetet biztosítanak (lásd az eddigieket).
Rendben. Ne feszegessük, hogy a roma közösségek mennyire törvénysértőek és mennyire nem, de ha már szavakon lovagolunk, akkor lovagoljunk a szavakon. Cseréljük le a ‘roma’ jelzőt valami semlegesre, pl. ‘kisiskolás’-ra: „ki kell emelni a kisiskolás gyermekeket a törvénysértő és alapvetően hátrányos szociális környezetből.” Ebből természetesen az következik, hogy azok a közösségek, ahol kisiskolás gyermekeket nevelnek, egytől egyig törvénysértők, illetve hátrányos szociális környezetet biztosítanak, nemdebár? Még egy elegáns húzás, még egy „kipipált” probléma…
Egy szó mint száz, azért mindenképp örvendetes, hogy érdemi vita körvonalazódik – és ebben nemcsak Czika Tihinek és Borókának, de még Béfé meglehetősen ellentmondásos legújabb „békájának” is csak köszönettel tartozhatunk, hiszen alaposan sikerült felpiszkálniuk az indulatokat.
Kérdés, hogy megússzuk-e az érdemi változtatásokat is a liberális dogmák merev keretei között. Attól tartok, hogy nem – de a rugalmasság, a dolgok átgondoltabb megközelítése nem feltétlenül jelent alapvető emberi jogoktól való eltávolodást.
Tegyük hozzá: szerencsénkre.
