Az erősebb kutyáé itt a tér

„Azt szeretnénk, ha az lenne a [fő]tér, ami volt: a magyar egyetemisták találkozóhelye, a mindenkori magyar lakosság jelképes és tényleges városközpontja” – hangoztatják a Miénk itt a tér! felhívás nemes egyszerűséggel „A kezdeményező kolozsvári fiatalok”-ként szignált kiagyalói. És roppant biztosak a dolgukban.

Mi tagadás – valóban zseniálisak vagytok, kedves Kezdeményező Kolozsvári (Magyar) Fiatalok. Feltaláltátok a spanyolviaszt. Hallatlan eredetiséggel ötöltétek ki, hogy a Matyi (sic!) tér nehogy má’ minden kolozsvárié legyen, mert az (továbbra is?) Titeket illet meg.

Azért legyünk őszinték, valahonnan csak ismerősnek tűnik a koncepció. Hoppá, megvan! Mintha Sorin Apostuék is pont ilyesmit akarnának!

Kisajátítani a főteret.

Ja persze, nem a magyaroknak. De ismerjétek el, nekik jutott eszükbe hamarabb, ráadásul ügyesebben, visszafogottabban, elegánsabban is csinálják.

És – nem utolsósorban – velük az Erő. Mert ők vannak többen. Legutóbbi népszámlálás szerint legalább négyszer annyian. Tudjátok, mindig az erősebb kutya…

Társadalmi kérdések: ahogy azt két magyar irodalmár látta

Néhány csemege akadt a kezembe. Azokról az évekről (is) szólnak amikor az első világháború után itt is, ott is (Magyarország) feje tetején állt a világ. És azoknak az éveknek üzennek, amikor itt is, de ott is megint feje tetején áll a világ s ez már 20 éve tart.

1. 1925 januárjának vége.

„Semmire se becsülte  azokat a diákszövetségeket, melyek – többnyire szakállas diákvezérek uszítására – jogot formáltak maguknak arra, hogy vallási és világnézeti szempontból nekik nem tetsző hallgatókat kiverjenek az egyetemről. Egyszer megkérdezte az egyik ifjút, hogy az ifjúsági egyesület, amelynek tagja, milyen cél felé vezeti őket.

– Megtanít arra, hogy mit jelent magyarnak lenni! – hangzott a büszke válasz.

– És hogyan teszi ezt? Talán még Dózsa Györgyöt is felmutatja nektek? Vagy csak Werbőczit? – kérdezte gúnyosan.

– Kérlek ez komoly dolog. Már a szervezet fölépítése is ősi, magyaros. A rangsor és a nevek! – Már sorolta is egymás után: – Fővezér, országos fővezér, főíródeák, nádor, hét vezér. Aztán Primus, Secundus, Commandator, Anonymus, Prior, Sub-Prior, Corporatio, Familiák.

– Eijha! – kapta föl fejét Attila. – Ez aztán valóban magyaros. És mondd csak, ezt az ősiségből kiásott korsótokat miféle szellemi kút italából töltitek meg, ti, mai ifjak?

– Micsoda kérdés! Magyar szellemiséggel, külön magyar önismerettel. Érdekösszeütközések vannak.”

(József Jolán: A város peremén. Dacia könyvkiadó, 1972)

2. „Bár lehozhatnád a fiaidat is. Az itteni egyetemen is tanulhatnának eleget. Mindössze 15 gyermek jár az államiba, a többit elhalászta a páter a felekezeti iskolának. Szóval: itt is dühöng az egyetértés. [...] Rengeteg szilvát aszaltunk és -unk, folyton főzik a lekvárt, tenger szilva gyűlt össze pálinkának, mivelhogy ebben a formában szívesebben veszi meg a magyar. [...] A leszegényedés már meg is indult, az erkölcsök  rettenetesen meglazultak, s azt hiszem rajtam s még egy-két emberen kívül mindenki lop. Nem csoda, ha nem kívánkozom ki a faluba.”

(Benedek Elek levele Benedek Marcellhez. Kelt Kisbacon, 1921. szept. 18 – Szabó Zsolt (szerk.): Benedek Elek irodalmi levelezése I. 1921-1925. Kriterion könyvkiadó , 1979)

Mindkét esetben a dőlt betűs szerkesztés nekem köszönhető. Mielőtt rásütnétek az 1-re, hogy jó kis kommunista propaganda könyv (tényleg jórészt az), hadd mazsolázzátok ki belőle ami értékes, érdekes. Mert tetszik, vagy sem, József Attila, a magyar irodalom jelentős alakja meggyőződéses kommunista volt. Akkor is támadták ezért, és ma sem néznék jó szemmel. Pedig nem akármilyen alkotást hagyott maga után.

A 2-ik erdélyi (székelyföldi)  példa. Mi volt akkor is a probléma? Egyházi és állami iskolák viszonya, alkoholizmus, lopás.  No comment.

A guru és a hívek

Dr. Egry Gábor

Történelmi előadásra mentem hétfőn. Önmagában ez nem lenne meglepő, ám nem kis lelki erő kellett ahhoz, hogy tiszteletemet tegyem Raffay Ernő (EMI által szervezett) produkcióján. De a hétfőeste üres volt, nem történt semmi, s arra gondoltam, legalább egyszer jól fogok szórakozni.

Történelmi előadásra indultam, de egészen máshova érkeztem. Egy igazi, frusztrációkat feloldó kollektív pszichológiai tréning közepébe. Persze csak amolyan vidékibe, kissé esetlenül komponáltba. Ahol például a guru előtt a múzeum volt igazgatója, mindenki Ádi bácsija, lelőhetetlenül beszél vagy 25 percet, mert nem múlhat el a nap úgy, hogy ne prezentálná ő is saját nagyszerűségét. S ha már ott van, és éppen Nagyboldogasszony ünnepét ülik a katolikusok, hát elénekelteti a közönséggel a Boldogasszony Anyánkat is – váratlan zenei aláfestés egy történelmi előadáshoz. Hangolódjunk rá, mi is következik.

Nyilván a ráhangolást szolgálja az is, amikor Teleki Pál fotóját lobogtatva dicséri a szervezőket, akik szövetségük jelszavának a „mártír miniszterelnök” szavait választották: „Merjünk magyarok lenni!” (Még most sem tudom, vajon milyen titkos dolgot kell még felvállalnom a magyarságomhoz, ami annyira veszélyes, hogy bátorság kell hozzá?)
És persze megtudhattuk tőle azt is, hogy ma este a történelmi fehér foltokat kell eloszlatni. Mert az agymosás már a mi jó székelyeink közt (az igazibbnál is igazibb magyarok közt!) is hatásos – panaszolja. Lám, legutóbb is mit merészelt egy nagy tudású jogász, miközben az egész zsúfolásig telt terem a Trianonért felelős gaz liberálisok vérét akarta inni! Mentegette Linder Bélát! (Ha nem tudja az olvasó, nevezett kicsoda, ne idegeskedjen. Ennyit ér az egész probléma.)

De végre Ádi bácsi is mondandója végére ér (igaz, előtte még „bemutat” három A4-es méretű fénymásolatot meglehetősen közepes fametszetekről, melyek természetesen a magyar tragédiát örökítik meg igazán méltó módon), és következhet a guru. Illetve következhetne, mert a jelenlevők már nevének említésére is akkora tapsban törnek ki, mint egykor a pártgyűléseken, a megyei párttitkár szólásra emelkedésekor. És az igazmondó ember nem is okoz csalódást, s ha eddig volt valami halvány remény, hogy történelmi előadást hallunk, hamar semmivé foszlik.
Néhány földszagú személyes történettel kezd, demonstrálva együvé tartozását a hallgatósággal, no meg azt is, hogy úgy gondolja, a székely, éljen bár évtizedek óta városon, alapvetően mégis csak paraszt, aki legszívesebben kakaskukorékolásra ébred egy trágyaillatú hajnalon. Aztán, rutinosan, mintha csak en passant tenné, belekezd történetébe. A Történetbe. Elmondja mi is történt 1918 ősze és napjaink között.

Döbbenetes, amit mond. Nem történelem ez, hanem valóban egy pszichológiai tréninghez megírt szöveg. Sikerül úgy vázolnia az eseményeket, hogy azokban csak a magyarság és szomszédai jutnak szerephez. Nincsenek nagyhatalmak, nincsenek nemzetközi viszonyok. Nem volt belgrádi katonai konvenció, Vix- és Clemenceau-jegyzék, nem ülésezett a békekonferencia, a revízió pedig egyenesen ellenséges nagyhatalmak közepette elért magyar siker. Az általa berendezett színpadon csak az önmagukra építő magyarok és gonosz ellenségeik vannak. Csak rajtunk múlik, hogy mi történik, üzeni hálás hallgatóságának.

És persze azokon az okkult erőkön, amelyek nemzetünk vesztére törnek. Akik olyan embereket helyeztek az ország élére, mint Károlyi Mihály, aki az előadás szerint 19 napig utazott Szatmárnémetiből Budapestre, 1919 márciusában (na ja, a MÁV-val már akkor sem volt minden rendben), s ez alatt a szociáldemokratáknak sikerült összefeküdniük a kommunistákkal. (Hogy eközben Károlyi miként vehette át Pesten a békekonferencia jegyzékét a kelet-magyarországi semleges övezet megállapításáról, az mostantól rejtély számomra.) Igaz, ezek a kommunisták legalább megpróbáltak fegyverrel visszaszerezni valamit, na de ugyanakkor a régi intézmények felszámolása miatt veszélybe került még az ország léte is! Hiszen a szomszédok alig várták, hogy megszálljanak minden talpalatnyi földet! (A csuda tudja, hogy akkor a később ezt majdnem elérő románok miért akartak mindenáron magyar kormányt alakítani Budapesten. Annyi románt, mint Nagyváradon, ott is találtak volna.)

De amikor már úgy tűnt, hogy végképp nincs tovább, akkor, „mintha a semmiből jönne” (R. E. saját szavai), feltűnt egy igazi férfi. Horthy Miklós. Akinek kormányai aztán sikeresen, önerőből felbomlasztották a békerendszert. Tevékenységük ma is modellként szolgálhat. Meglátni a lehetőséget, szövetségest keresni, és akcióba lépni, pusztán ennyi a siker receptje. Hiszen megmutatták nekünk, Trianon nem örök, ha összeomlott egyszer, össze fog omlani még egyszer. Persze vannak ezek a magyar kommunisták, akik nem nemzetiek. Akik nem élnek a lehetőségekkel.(Bezzeg a szomszéd kommunisták, azok igen! Ja, hogy közben tevékenységük az emberi- és polgári jogok elleni bűncselekmény? Végre egyszer már mi követhetnénk el ezeket mások ellen!)

Aztán belekezd a rendszerváltás utáni lehetőségek ecsetelésébe. Felsorolja, hogy mikor lehetett volna valamit elérni a szomszédoktól. Kedélyesen meséli, hogy honvédelmi államtitkár korában (!) javasolta az akkori miniszterelnöknek, ugyan ne törődjön már azzal, mit mondanak Washingtonban, legalább egyetlen kis falut foglaljunk vissza a szerbektől! A történelem kedvéért. Sajnálkozik azon, hogy Magyarország nem fenyegette meg a frissen megalakult Szlovákiát fegyveres támadással, hogy legalább egy kis autonómiát kizsaroljon tőlük. Én már legszívesebben elbújnék, de a hallgatóság egyre elragadtatottabb. Még az sem tűnt fel nekik, hogy az első elszalasztott lehetőségként a guru 1989 decemberét említette. Keményen megrótta az akkori magyar kormányt, amiért hírszerzési információkkal segítette a román hadsereget a Securitate alakulatai elleni harcban. Ahelyett, hogy hagyta volna, lőjék egymást minél tovább. Itt, Sepsiszentgyörgy utcáin is, a jelenlevők életével játszva. Mert hát mit nekünk az a pár ezer halott! (És különben is, Ádi bácsi milyen szép beszédeket tartana az emlékművüknél, itt, Magyarországon!)

A dörgő tapsot követően aztán jöhet a tréning második része. A jelenlévők kérdezhetnek, előadhatják teóriáikat arról, hogy már nem tarthat sokáig, de legalábbis örökké, ez a nyomorúság, hogy Trianonért a nemzetietlenek és a nem magyarok a felelősek, hogy a békeszerződést egykor feltételekhez kötötték, és azokat Románia nem teljesítette, és persze arról, hogy itt minket elnyomnak. A guru mindent megerősít, mindennel egyetért, mindenkit segít abban, hogy legalább egy percre feloldja frusztrációit.

Én meg hazafelé indulok. Súlyosan nehezedik rám az elnyomás. Hiszen lám, egy igazi revizionista és irredenta gyűlésről jövök. Románia közepén. És sehol egy rendőr, sehol egy csendőr. Csak a bejárat fölött kókadozik egy árva trikolór. Piros-sárga-kék.
…

(2005.augusztus 18.)

Hargita Népe: a fától az erdőt?

A Hargita Népe napilap munkatársai ahelyett, hogy leszűrjék a György Attila lapukban megjelent cikkéért kapott elmarasztalás konzekvenciáit, egyre- másra közölnek olyan cikkeket, amelyekben vagy a korrekt idézés szabályait, vagy éppen az információk korrekt tálalását meglátásom szerint nem tartják be.

Az elsőre példa a minap (2009. augusztus 24. hétfő, Hargita Népe XX. évfolyam 161. szám) megjelent Darva Attila és Mihály László által jegyzett Ajtót mutatnának Strujannak cikk. Ennek végére az alábbi bekezdés került:
“Nemrég a manna.ro internetes portálon jelent még meg a csíki magyarokat sértő írás. Ennek szerzője akkor – a Csíkszentkirályon kirobbant konfliktus után – így fogalmazott: „Miféle szerencsétlen nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb (…) Állatok.”". Nos, az igazság az, hogy a szerző nem úgy fogalmazott,  mert helytelenül idézet szöveg valójában így néz ki (ismétlés a tudás anyja):

“Miféle szerencsétlen nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb. Répáját félti, nem az életét. [...]

A legnagyobb szégyen azonban nem a csíki cigányügyekbe belebukott intézményeké, hanem az ott lakóké, és mindazoké, akik hallgatnak. Előbbiek csak mulasztottak. Utóbbiak cinkosai a bűntettnek, aktív vagy passzív elkövetők. Állatok.” (Parászka Boróka: Nesztek nektek csabakirályfizás ).

Nekem úgy tűnik, hogy igencsak sok minden van, értelemben és szavakban, az “elegánsan” három ponttal eltakart szövegrészben. Olyan részek, amelyek a szöveg értelmezését alapvetően befolyásolják.

Másodikra példa a Szemétre szoktatnak a tévék című, Szondy Zoltán által jegyzett cikk (Hargita Népe, 2009. augusztus 20. csütörtök, XX. évfolyam 159. szám). Ebből idézek:

“A Magyar Nemzet arról számol be, hogy Morvai Krisztina, a Jobbik EP-képviselője levélben tiltakozott a budapesti rendőrfőkapitánynál, mert utóbbi betiltotta a Magyar Gárda szombati eskütételét. „Az lehet, hogy a nyakunkon ülő helytartók feloszlattatják az önvédelmünkre létrejött Magyar Gárdát, és ellehetetlenítik az Új Magyar Gárdát is. De azt nem fogják tudni megakadályozni, hogy ha a szükség úgy hozza, alkalmas időben a magunkfajta magyar emberek kapával és kaszával kergessék el megszállóinkat és helytartóikat a tőlünk ellopott földekről, a mi nemzeti vagyonunkból, a mi hazánkból” – idézi a lap a népszerű politikust.”

Az általam elérhető legfrisebb népszerűségi indexek tanúsága szerint, Morvai Krisztina 41 ponttal áll a népszerűségi listának nem éppen a legelején. Ugyanis őt messze megelőzi a 100 pontos skálán Kósa Lajos (63 pont), Sólyom László (58 pont), Orbán Viktor (56 pont), Schmitt Pál (54 pont), Pokorni Zoltán (51 pont) és Tarlós István (50 pont), de még Szili Katalin (48 pont) is megelőzi. Dávid Ibolyának pedig pont 41 pont, azaz Morvaival megegyező a népszerűségi indexe. Ebből világosan kitűnik, hogy Morvait a lakosság jóval kevesebb, mint fele kedveli. Ami a többi politikai szereplő adatainak a tükrében sem igazán jelent népszerűséget. Ez 8 hely!

Nem biztos, hogy szerencsés a romániai helyzettel összehasonlítani, de a nyolcadik hely érzékeltetéséhez, csak annyit, hogy ez a jövendő romániai elnökválasztás legfrissebb népszerűségi listáján a futottak még kategória.

Lehet, hogy ez az elmúlt pár nap terméséből kimazsolázott két példa szőrszálhasogatásnak tűnik, de sajnos ez csak a jéghegy csúcsa, ahogy mondani szokás. Ugyanis nem az a legnagyobb baj, hogy az idézés például teljesen helytelen, hanem az: így van ez a fejekben, és erre egész skandalumot épített az önkormányzati vezetőktől kezdve mindenki. És az újságíró sem tesz mást, miközben a Strujan nyilatkozata körüli botrányt taglalja. Pedig tehetne, mert egyrészt van sok igencsak könnyen támadható kijelentése: „Magyarországról kapják az üzeneteket, teljesen az ottaniak befolyása alatt állnak, akik az itteni magyar népesség fenntartásában érdekeltek. És a szélsőjobb bizony érdekelt. Könnyen észrevehető, hogy az európai országokban az utóbbi időben történt cigányellenes támadások, a magyarok közösségeiben zajlottak”. Ergo, az szűrhető le, hogy egyrészt hogy ő nem érdekelt a magyarok székelyföldi megmaradásában (de mi ebben az új?), illetve, hogy nem akar tudni például a hadrévi és egyéb román-roma konfliktusokról.

Másrészt, és ez az igazán érdekes, mondott egy-két igencsak érdekes dolgot, például a szélsőségesség terjedéséről, illetve a Magyarországtól való függőségről. És ez az, amit még Demeter Szilárds észrevett:

„Magyarországról importáljuk a hülyeséget (olv. megosztottság, szélsőjobb, fasizmus, nemzetárulás etc.). Nem köll importálni, él az magától is, a kereskedelmi tévék és az internet borították a skanzen-fílinget, Székelyföldön Gyurcsány-Bajnait szidják és nem Emil Bocot, jobban ismerjük Magyarország gazdaságföldrajzát, mint Erdély más régióit (a Regátról nem is beszélve), Ábel kívülről fújja a pesti villamosok menetrendjét. Mivel a mai napig nem tudtunk összerakni egy „új transzszilvanizmust”, erdélyi identitást (benne a románokkal!), nem csoda, ha nálunk is működik a kis magyar logikácska. Egy a nemzet, ja.”

Erre igencsak elegánsan tromfol a már említett Szondy cikk. Mert szépen példázza, hogy nem csak a tévék szoktathatnak szemétre, hanem a romániai magyar újságok is. Mert mi másnak lehetne nevezni a Morvai Krisztinától idézett, uszító, önbíráskodásra buzdító szöveget?

Kinek jó mindez?

Magyarok, romák, Szisz és Csíkszentkirály

Az alcsíki roma-magyar nyílt konfliktusok óta Szilágyi Domokos (Szisz): Magyarok című versének első sorai (Cigány egy nép. Nem, hogy tudatlan,/ Nem ez a baj: nem is akar/ tanulni!) járnak újra és újra a fejemben. Szisz ezt1974-ben írta, Kolozsvárott. Kántor Lajos 1990-ben például beleválogatta az Élnem adjatok című Szisz gyűjteménybe (Amennyit parlag hevertem “ciklus”). Ezért tudtommal sem Kántort, se utólag Szisz emlékét nem érte bántódás.

DE manapság, ha egy újságíró így kezdte volna a cikkét, és mondjuk eme mottóval a székelyföldi eseményekre reflektált volna? Borboly és csapata egészen biztosan Székelynek látta volna a Magyarokat.

DE a sorsnak van fekete humora, mert a vers ott olvasható Csíkszentkirály honlapján. Magam is úgy akadtam rá, hogy bevágtam a Google-be Szilágyi Domokos magyarok és a fenti honlap volt a legelső amit kidobott. Íme hát a vers:

MAGYAROK

…ez örült sár, ez istenarcú fény
(Vörösmarty)
Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába’
Jármot, hátára kancsukát!
(Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! – Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei – míg múlton múlik
az idő – fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy „hajh, a régi szép idők!”,
s hogy aszongya: „így volt megírva”
s hogy aszongya: „hajh, azelőtt” -
és így tovább. -
Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
„az istenadta nép” rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
- mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi – vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért – miért-nemet! ) -
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek – ha élnek – rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellenfélnek;
s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és „tejfoggal kőbe…”
s szánk a másik száját enné meg – -
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez el fogja előbbutóbb.
Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök – rajt, hejjehujja!
Nyomunk a szél porral befújja.
Hát ezek vagyunk, magyarok.

(Kolozsvár, 1974. július 12.)

Az elszigetelődés harcosai

Mi a baj az EMI táborral, kérdi tőlem egyik régi ismerősöm. Próbáltam 2-3 mondatban elmagyarázni, de sehogy sem jutottunk dülőre. No, akkor leírom egy kicsit alaposabban. A legegyszerűbb, ha elővesszük a hivatalos napi beszámolókat, melyeket teljes terjedelmében az erdely.ma hozott le, szokásos módon, saját anyag híján. Már az első napi beszámolón megakad a szemem:

Az első előadást X régész, történész tartotta telt ház előtt, aki a magyarság eredete, az indoeurópai tengerben való idegensége szempontjából próbált magyarázatot találni az európai népek többségét jellemző magyarellenességre. Mi minden keveredettség ellenére is Kelet népe vagyunk, soha nem leszünk mások, s ha ezt vállaljuk, talán meg tudunk küzdeni az elkövetkező idők nehézségeivel is, amint tettük azt a XIX. század második feléig, amikor betört hozzánk a magyarságtól teljesen idegen liberalizmus – vélekedett az előadó.

Fent idézett előadónk ügyesen keveri a már-már misztikus ködökbe dicsőített ázsiai eredetünket a szélsőjobb egyik kedvenc önmártírkodásával, a „mindenki ellenünk van” konspiráció szindrómával. Hogy pontosan miért jó a mai erdélyi fiataloknak azt gondolni, hogy mindenki rosszat akar neki, az már nem derül ki. Az viszont igen, hogy valószínűleg a magyarság ellen összeesküvő csúnya nemzetközi erők (kimaradt a beszámolóból, hogy zsidó erők) rontottak el minket a ránkerőszakolt liberalizmussal. Azzal a rút liberalizmussal, amely a száz éveket megkésett úrhatnékom feudalizmusból gyorstalpalással felhozta Magyarországot a modern Európa gazdasági, társadalmi, kulturális, politikai, társadalomszervezései szintjére, és amelynek politikai osztálya egy szegény mezőgazdasági osztrák tartományból regionális politikai és gazdasági hatalmat faragott. De biztosan – az őt megtapsolók szerint – Székelyföld is jobban járt volna, ha mindez nem történik meg, nem a nemzeti liberálisok vezetik a kiegyezéskori Magyarországot. Így gondolom, jobb lett volna, ha például 1907-ben Gyergyószentmiklóson a vasútállomás avatása helyett inkább lófőket avattak volna.

Az állampolgárság és az autonómia rövid távú célok, hosszabb távon viszont revizionista politikát készül folytatni a Jobbik, mondta a párt elnöke. „Nekem az az álmom, hogy minden magyar újra egy hazában élhessen” – fogalmazott, hozzátéve: ő lehet nem éri meg ennek a megvalósulását, de a gyermekeit ebben a szellemben neveli, akik továbbadják majd e gondolatot.

A Jobbik igencsak megrészegült a valóban váratlanul nagy 15%-os EP választási eredménytől. Majd kiváncsi leszek, hogy ez a nyílt revizionizmus és szomszédprovokáció, amely Magyarországot már egyszer 2 évtizedig elszigetelte és kiéheztette, majd porig égette egy nagyon sötét háborúban, mennyire lesz eladható például Magyarország 2011 első félévében esedékes EU elnöksége alatt. Könnyű Gyergyóban irredentizmussal hergelni a tizenéves, románul alig beszélő székely iskolásokat, majd beülni az autóba és hazamenni Budapestre. De már nem lesz olyan könnyű szembeállni több EU-s tagállam által minden bizonnyal kierőszakolt brüsszeli politikai szankcióval szemben, abban a förtelmes esetben, ha a Fidesznek csak annyi esze lesz, hogy egy ilyen feszültséggyártó pártot a hatalomba húzzon. Könnyű Budapest biztonságából visszacsatolgatásokról nyilatkozni, de azoknak, akik megtapsolják ezeket, itthon kell élni, jövőt teremteni, nap mint nap a románokkal együtt. Erre nem gondolt az előadó?

Egy másik beszámolóban az EMI elnöke, Soós Sándor már egyértelművé teszi szervezete Jobbik iránti szimpátiáját:

Fontosnak tartotta ugyanakkor az egykori hatok közötti párbeszédet, mely megszűnt Tőkés László bejutása után, s hozzátette: reméli azt is, hogy az EP-képviselő leül tárgyalni a Jobbik képviselőivel, mert az EP-ben csak közösen lehet nemzeti ügyeket képviselni.

Az EMI sajnos tudatosan keresi a bajt saját magának, tagjainak és mindenkinek, aki együttműködik vele, vagy támogatja. Mert egy dolog levetíteni egy olyan elfogult egyoldalú eposzt, mint a Koltay-féle Trianon-múvi, de már veszélyesebb játék Romániában lepaktálni a magyar szélsőjobboldallal, és annak palamilitáris gárdájával. Az EMI úgy néz ki, egyértelműen a Jobbik holdudvarába került, a HVIM-el együtt. Ezzel a lépéssel olyan holtvágányra állította magát, amelynek az egyenes következménye a politikai elszigetelődése lehet. Jó kérdés, hogy meddig fogja még tartani a hátát az EMNT mindenkivel szemben az EMI Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) tagságának, politikai legitimációjának az ügyében. Az utóbbi időben Tőkés Lászlónak is saját bőrén sikerült sajnos megtapasztalni, hogy miféle emberek állnak a magyar és az erdélyi magyar szélsőjobb mögött.

Soós egy későbbi elszólásában egy mondatban foglalja össze szervezete politikáját:

Semmi közünk ahhoz, mi zajlik Bukarestben, hiszen „az külföld”.

 Miért jó ha arra tanítjuk fiataljainkat, hogy Bukarest külföld? Miért jó, ha elidegenítjük a valóságtól? Miért dolgozik azon az EMI, hogy a több ezer követője ne találja meg helyét ebben az országban? Miért teszi tudatosan tönkre ezeknek a fiataloknak az integrálódási, illetve karrieresélyeit? Hisz hogyan fog egy olyan fiatal elindulni a munkapiacon, aki szerint a román kollégák tolvajok, „bocskoros oláhok” (idén sem maradhatott el a közös Kárpátiás oláhozás), akik szerint románul nem kell tudni, hisz ez az ország nem is létezik, a fővárosa külföld?

Az EMI-t pártoló riportokkal jelentkező Marosvásárhelyi Rádióban (hová jutott a közszolgálati média…) hallotam, hogy Soós szerint ők azokat a fiatalokat képviselik, szervezik, akik már nem részesültek az 1989 előtti, román hatóságok iránti félelemmel teli, szocializációból, azokat akik bármit ki mernek mondani, bármit meg mernek tenni. Nos, ezek a fiatalok valóban nem félnek, de az önámítás, önbecsapás e finom veszélyére pontosan annyira nem immunisak, mint az őket indoktrinálni próbáló pártaktivistából agresszív szélsőjobb ideológussá változott budapesti vén rókák, akik évente az erdélyi EMI táborban kívánják megélni saját „nemzetmentő” revizionista orgazmusukat. Abba a tévhitbe kergetik ezeket a fiatalokat, hogy a magyarságért való kiállás az árpádsávos zászló lengetésével kezdődik, a másképp gondolkodó magyarok leköpésével, leárulózásával és a szomszédos nemzetek utálásával folytatódik, majd a részegen elénekelt revizionista nótákkal végződik.

Mindennek a hatékonysága zéró. Teljesen eredménytelen, önpusztító stratégia. Káros ez a budapesti import a pragmatikus és hatékony erdélyi magyar politizálásra nézve, káros ez a benne résztvevő fiatalok személyes fejlődésére, és veszélyes a jövő generációja erdélyi otthonérzetére, romániai alkalmazkodási képességére. Budapesten legfeljebb egy gumibotos rendőrkordonnal kell számolni, de itt, Erdélyben mi 5 millió román között élünk – és fogunk élni ezután is. Székelyföld néhány községe kivételével nem sok olyan hely van már, ahol nem kell naponta együttdolgozni román országtársainkkal valamilyen területen.

Önpusztítás egy interetnikus környezetben élő nemzeti kisebbségnek kinevelni egy országtól elidegenedett, frusztrált, múltbarévült, környezetét elutasító, közösségét megosztó, alkalmazkodni képtelen, szélsőséges nacionalista réteget.

Aki ezen dolgozik vagy ezt támogatja, az a versenyképtelenné válás, az elszigetelődés harcosa.

Itt az erdélyi magyar szélsőjobb

A Magyar Gárda betiltása ellen tüntettek a tegnap Csíkszeredában:

Ugyancsak szombat délután szerveztek szimpátiatüntetést Csíkszeredában a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) tagjai. A húsz-harminc többnyire fekete ruhába öltözött fiatal Budaházy György szabadon bocsátását követelte a Magyar Köztársaság főkonzulátusa előtti téren.

A városban már napokkal korábban plakátok jelentek meg, amelyek résztvevőket toboroztak a szombati megmozdulásra, felhívva más szervezeteket is, hogy csatlakozzanak az utcai “figyelemfelkeltő megmozduláshoz”. Végül jelen voltak az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) képviselői is. A HVIM húsz percet kapott a helyi önkormányzattól a tüntetés lebonyolítására, a megmozdulás pontosan ennyi ideg tartott.

A szervezők nevében Szőcs Csongor, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) csíkszeredai tagszervezetének elnöke köszöntötte a megjelenteket, a többnyire a HVIM jelvényeivel ellátott fekete pólós, illetve a magyar gárda egyenruhájára emlékeztető öltözetű fiatalembereket. Többüknél a szervezet fekete alapú zászlója vagy Árpád-sávos lobogó volt.

Link: http://itthon.transindex.ro/?cikk=9793

És még azt mondják egyesek, hogy nincsen erdélyi magyar szélsőjobb. Tessék, itt van.

A HVIM-nek Csíkszereda polgármesteri hivatala ad tüntetési engedélyt. Az EMI-nek a táborát a Hargita Megyei Tanács támogatja, anyagilag is. A HVIM hivatalos meghívot kap az MPP kongresszusára:

Senki sem akarja észrevenni, hogy mennyire súlyos mindez. Így állunk mi a szélsőjobb szervezeteinkkel Erdélyben.

Maholnap igazuk lesz a románoknak: az erdélyi magyar politika iredenta, paramilitáris elemeket támogat. A vakok.

Eső előtt, eső után

Lokodi Imre

Emlékszünk: igaz, hogy az osztrák Jörg Haider szélsőjobboldali nyomulására Európa reagált valamelyest, de később újra megtalálta a maga kényelmét, inkább szemet hunyt a közép- és kelet-európai nacionalista nyomulásra, közömbösségével akaratlanul is majdnem egyet fújva a kisebbségeket nyomorgató, eközben napról napra erősödő szélsőjobbal, mintsem hogy figyelembe vegye a térségből Brüsszelbe küldött kisebbségi politikusok számtalan figyelmeztetését.

Azután is nagyobb részt hallgatott Berlusconi szabadcsapatainak idegengyűlölő hőbörgéseiről, romafóbiájáról, az illegális bevándorlók mellett a román és a bolgár uniós polgárok meghurcolásáról, valamint a sajtó és az igazságszolgáltatás tekintélyének cinikus megkérdőjelezéséről, vagyis egy sor aggasztó szélsőjobbos megnyilvánulás sem indította tiltakozásra a masszív európai demokráciák vezetőit.

Mivel kárából alig vagy egyáltalán nem tanul, Európa folyton az „eső után köpönyeg” jelenségével szembesül. Hans-Gert Pöttering, az Európai Parlament elnöke most sajnálja a szélsőjobb előretörését, ám reméli, hogy annak pártjai nem lesznek képesek önálló frakció alakítására.

Az EP elnöke most sem mondott sokat, maradjunk annyiban, hogy egy ilyen állásfoglalás Európa nyugati részében természetesnek számít, az viszont az EU szemében már szinte mellékesnek tűnik, hogy a szélsőséges pártok előretörése milyen hatást gyakorol a törékeny demokráciákban élő kisebbségekre. Mondjuk azt, hogy ők nem a bőrükön érzik?

Közép- és kelet-európai viszonylatban is a legnagyobb „pofára esést” a magyarországi Jobbik sikeres szereplése okozta, természetesen azzal a levegőben lógó, de megválaszolatlan kérdéssel, mit hozhat a magyar szélsőjobb erős térnyerése Magyarországon és a Kárpát-medencében. Minthogy a magyarországi demokratikus pártok végül felismerték a kérdés fontosságát, igyekeznek válaszolgatni, sőt egymásra is ujjal mutogatni, viszont kevésbé hangoztatják idáig vezető saját felelősségüket.

Lendvai Ilikó drámaian meglepődött a Jobbik előretörésén, a nép kiábrándulásával indokolta a szélsőjobb kelet-magyarországi térnyerését, ám arról már értekezni kevesebbet akart, mégis mi okozta a drámai fordulatot, amely a magyar gazdaság és társadalom erőteljes lecsúszásával új politikai erőviszonyok átrendeződéséhez vezetett.

Akárcsak Lendvai, Fodor Gábor is erősen meg van lepődve, a liberális párt csúfos bukását magyarázva óriási önellentmondásba keveredett, amikor a választások másnapján azt mondta, hogy aznaptól egészen más, mint amilyen előzőleg volt Magyarország. Ezt fölösleges volt mondania tudatában annak, hogy a folyamat nem az előző néhány hónapból táplálkozott, hanem egy több éves kudarcos politika eredménye.

Hogy arra kérte a demokratikus pártokat, a magyar rendszerváltás és a magyar alkotmány értékeinek megvédése érdekében fogjanak össze az előretörő radikalizmus és kirekesztés ellen, alig több, mint Pöttering nyilatkozata, hiszen aki eső előtt vett köpönyeget, úgy szavazott, aki pedig hagyta magát áztatni, az ezután is ázni fog, mígcsak egyszer fázni kezd.

A Jobbik előretörése miatt mindenekelőtt a Fidesznek kell felelősséget vállalnia, a következőkben megtenni azokat a lépéseket, amelyek marginalizálják a szélsőjobbot, hiszen biztosan elmondható, hogy a Jobbik szavazótábora nagyrészt a régi MIÉP-esekre és a Fidesz jobbszélére osztható.

Kétségtelen, a szélsőjobb fideszes megfékezésére vannak biztató jelek is. Amikor Vona Gábor Jobbik-elnök úgy nyilatkozott, hogy pártja kész az utcára menni a választások előrehozataláért (ennyit egy újdonsült politikai erő demokráciaérzékéről), a Fidesz úgy reagált, hogy az ország gondjait nem az utcán, hanem a parlamentben kell megoldani. Sőt, Orbán Viktor – még az EP-választások előtt – nem kevesebbet mondott, mint azt, hogy a Fidesz kormányzásra készül, s a Jobbik az ellenfele.

A biztató jelekhez csapódóan már csak hatalmi játszma kérdése, hogy ha a Fidesz érdekelt lesz a kétharmados parlamenti többségében és a kétpártrendszerben, akkor kénytelen lesz a kispártokkal is (le)számolni. Eszközökben, mint tudjuk, nem szűkölködik.

http://umsz.manna.ro/velemeny/eso_elott_eso_utan_2009_06_12.html

Magyarok Országa, avagy »Adj, vagy köpök!«

Arra a kérdésre, hogy mi az alternatíva a köpködésre, roppant egyszerű megoldást tudnék ajánlani: ülni az ülőgumókon és a közröhejjé válás elkerülése érdekében megkísérelni úriemberként viselkedni.

Nem kellett túl sokat töprengenem ahhoz, hogy – Szondy Zoltánnak névrokonom, Bíró A. Zoltán írásával polemizáló cikkére reagálandó – egeret és billentyűzetet ragadjak. Nem mintha tisztem lenne lecsapni az esetenként nem a legkorrektebb módon felütött labdákat (ezt az élvezetet inkább meghagynám a tanár úrnak), de az a – Szondy írásában nagyon is tetten érhető – sajátos mód, ahogy az erdélyi magyar kisebbség értelmezi az anyaországi gondoskodást, eléggé kívánja már, hogy valaki egyszer s mindenkorra tiszta vizet öntsön a pohárba.

Ha eltekintünk attól a logikaibukfenc-gyanús kijelentéstől, miszerint szerzőnk (amennyiben megelőlegezzük neki az úriemberséget) a köpködést meg a dobigálást ugyan nem tartja megoldásnak, de nem lát más megoldást, Szondy írása azon premissza körül forog, hogy az anyaországnak kutya kötelessége támogatni a határon túl ragadt kisebbségeket – és ennek elmulasztását a határon túli magyar kisebbségek

minden további nélkül számonkérhetik az anyaországi politikusokon.

Ez az előfeltevés túl szépen és főleg túl szívhez szólóan cseng ahhoz, hogy testületileg (tehát itt sajnos nemcsak a szélsőjobbra tolódott polgártársainkra gondolok) elgondolkozzunk, hányadán is áll a dolog.

Akkor hát vágjunk bele. Milyen minőségben „kötelezhető” a magyar állam a határon túl ragadt kisebbségek iránti morális, de főleg anyagi törődésre?

Hogyha abból indulunk ki, hogy Magyarország annyi, mint Magyarok Országa, még mindig kérdéses, hogy mitől lesz egyúttal a magyar nemzet, azaz minden magyarok hivatalos képviselője is. De tegyük fel a vita kedvéért, hogy így van. Csakhogy, ha Magyarország tényleg a magyarok országa, akkor

Romániát is a románok országának kellene tekintenünk,

vö. nemzetállam és az alkotmány első paragrafusa. Ami már – jogosan! – vörös posztó minden erdélyi magyar szemében. Ennek értelmében tehát – feltéve, hogy kicsit is adunk a logikai következetességre, és nem szeretjük a kettős mércét – az állam és a nemzet fogalmainak összemosása nem mindig szerencsés. (És erre még az sem lehet mentség, hogy régiónkban lényegesen több magyar osztozik a kisebbségi sorson, mint román. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés – meglehetősen ellenjavallt következetlenül bánni a nemzetállam fogalmával, mert előfordulhat, hogy mi húzzuk a rövidebbet.)

Ha pedig az anyaország nem ‘Magyar Ország’, hanem csak egyszerűen ‘Magyarország’, ergo nem elhanyagolható számban lakják más nemzetiségek is, vajon mennyire tisztességes egy magyarországi ukrán adóját (érthetőbben: pénzét) mondjuk az Erdélyi Magyar Tudományegyetem fenntartására fordítani? És – kicsit általánosabbra véve a kérdést – egyáltalán mennyire korrekt dolog elvárni egy akármilyen államtól, hogy saját erőforrásait meghaladva, akár önnön állampolgárai amúgy is szűkös lehetőségeit korlátozva más állam polgárait segítse?

Az esetben viszont, ha az illető állam szavazópolgárai (legyenek azok magyarok, románok, németek, szlovákok, cigányok) politikai preferenciájuk kinyilvánításával mégis vállalják ezt az áldozatot, úgy kedves hölgyeim és uraim,

semmi gond, sőt le a kalappal gesztusuk előtt.

De félreértés ne essék: a fentiek alapján Magyarországnak, mint államnak ez semmi szín alatt nem kötelessége. Sem jogilag, sem erkölcsileg.

Ennek fényében azon arrogancia, amivel az erdélyi magyar szélsőjobb (és sajnos nemcsak) szó szerint kiköveteli magának az anyaország részéről a gondoskodást, legkevesebb tragikomikus – nagyon nem csodálkoznék, ha egyszer valaki rákérdezne, hogy kinek is képzelitek magatokat. És itt a megfelelő pillanat arra, hogy egyúttal lebontsuk

a magyar állam erdélyi „tartozásainak” mítoszait.

Először is, az a tény, hogy őseink valaha magyar állampolgárok voltak, csakis akkor jelenthet előjogot az alanyi jogon járó magyar állampolgárságra, ha magától értődőnek vesszük, hogy ugyanezen gondolatmenet alapján akár minden román, akinek nagyapja erdélyi lakosként élte meg Trianont, igényt tarthat erre a címre. Ez pedig túl nagy falat lenne a „külhoni állampolgárság” intézményének, nemdebár?

Másik hasonló mítosz az Erdélyből emigráló és odaát országot építő szürkeállomány, amiért az erdélyi magyarok sajátos logikája szerint fizetség jár. Márpedig – elnézést a meredek társításért – nekem erről az útkereszteződések ablakmosói jutnak eszembe, akik kéretlenül veselkednek neki a szélvédőknek, s utána még meg is sértődnek, ha nem kapják meg érte a borravalót. A kitelepedőket

az ég kerek világán senki nem kötelezte arra,

hogy méregdrága szakemberképzésüket ne otthon, hanem a határon túl kamatoztassák. És képzeljük csak el, mekkora kavarodás lenne abból, ha most aprópénzre váltanánk, melyik ország éppen mely bevándorlóinak köszönheti gazdasági fejlődését…

Az elmondottak értelmében szerzőnk olyan szintagmái, mint „az értünk is felelős, több esetben rólunk is fontos döntéseket hozó magyarországi politikusok” legkevesebb fenntartásokkal kezelendőek. És ez a mi sorsunkról döntés is elég különösen hangzik. „Milyen más eszköze van az erdélyi magyarnak, ha az ő sorsáról is döntő magyarországi politikusokat kíván számonkérni?” – teszi fel a kérdést az inkriminált cikk szerzője. Én másképp ragadnám meg a problémát: kicsoda, mikor és főleg hogyan döntött a sorsunkról odaát? Netalán a
„gyászos” december ötödikére gondol a cikkíró? Szóval, ha teszem azt, kifelejtenek egy végrendeletből, akkor ezzel döntöttek is a sorsom felett? És különben is. Magát az ötletet, hogy az én sorsomról esetleg nem itthon, hanem egy határral odébb döntenének, erdélyi magyar minőségemben igenis határozottan kikérem magamnak.

Mikor fogadjuk már el, hogy nem az anya-, hanem saját országunktól kell várnunk a boldogulásunkat? Saját sorsunkért kizárólag mi vagyunk a felelősök – egyrészt a befektetett munkánk és hozzájárulásaink, másrészt az általunk választott vezetőink útján –, az anyaország felelős gondoskodását pedig megköszönni illik,

nem verni magunkat a földhöz, ha ez valamilyen ok miatt mégis elmarad.

És – ez ügyben legalábbis – végre-valahára békén hagyni Hungáriát.

A felvezetőben feldobott költői kérdésre pedig, hogy mi az alternatíva a köpködésre és a tojással való dobálásra, roppant egyszerű megoldást tudnék ajánlani: ülni az ülőgumókon és a közröhejjé válás elkerülése érdekében megkísérelni úriemberként viselkedni – még akkor is, ha a magukat tüntetőknek és véleménynyilvánítóknak képzelő randalírozók esetleg a lelkük mélyén nem érzik annak magukat.

Jelen bejegyzés a Transindex reply rovatában megjelent írásom utánközlése:
http://reply.transindex.ro/?cikk=129

Politikai okkultizmus Magyarországon 8.: Ifjú szívekben

Zsuppán András

Nemzeti rock, őstörténeti előadások, Magyar Sziget, Trianon-vetítés, magyar karácsony, rovásírás-oktatás, íjászat és baranta – a radikális jobboldali fiatalságnak ma már nem kell Csurka unalomig ismert antiszemita szónoklatait hallgatva fagyoskodnia a Hősök terén, ha szórakozni akar.

A radikális jobboldal az elmúlt években – bizonyos értelemben – depolitizálódott: a MIÉP csúfos bukása óta a szélsőjobboldali szervezetek politikai aktivitása stagnál, megszületett viszont egy ellenkultúra, amely alternatívát kínál a fogyasztói társadalommal, a liberális világnézettel és a “hivatalos” tudományossággal szemben. Ez az ellenkultúra ifjúsági jellegű: huszonéves fiatalok állítják elő, szervezik és népszerűsítik saját korosztályuk tagjai számára.

A nemzeti radikalizmusnak megvannak a maga könyvesboltjai (Szittya, Fehérlófia, Két Hollós), újságjai (Magyar Demokrata, Arany Tarsoly), hírportáljai (nemnemsoha.hu, kuruc.hu), egyesületei (Hatvannégy Vármegye, Magyar Önvédelmi Mozgalom) és kábeltévéje (Árpádhír). A neten változatos a kínálat: újabb és újabb szervezetek, csoportok, kiadványok jönnek létre, alakulnak át és szűnnek meg. Választhatunk revizionista, ősmagyar, hagyományőrző vagy keresztény jellegű egyesületek közül – de a programok, a fontosabb célok és irányelvek, a kulturális rokonszenvek rendkívül hasonlóak.

Az e szervezeteket jól ismerők szerint a személyi átfedések is gyakoriak - virulenciája ellenére a szubkultúra követőinek létszáma nem túl nagy, a határok átjárhatók. A Jobbik és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagsága állítólag többé-kevésbé megegyezik. A közösség politikailag zárt a marginális, erőszakos náci csoportok irányában – egyetlen komolyabb nemzeti radikális oldalon sem fogunk találni például a Vér és Becsület csoport honlapjára utaló linket. A törvényesség, a civil jelleg éles határvonal a fennálló rend erőszakos megdöntésére buzdító, agresszív csoportokhoz képest, s tartózkodnak a második világháborús nosztalgiától, a nyilaskultusztól.

Ennek az ellenkultúrának van politikai vetülete: az eredetileg szintén ifjúsági szervezetként induló Jobbik mára a legjelentősebb szélsőjobboldali párttá nőtte ki magát. Idén ősszel a parlamentbe kerülés érdekében szövetségre léptek Csurkáékkal Harmadik Út néven. Bár az “öregek” szavazatai jól jöhetnek a választáson, Csurka személye ma már egyértelműen ciki. A nemnemsoha.hu portál szavazásán például a megkérdezettek 66 százaléka véli úgy, hogy a szövetség rontja a Jobbik renoméját. Politikai korrektség ugyanis nemzeti radikális változatban is van: a Hatvannégy Vármegye vezetői például kéthetente közleményben szokták tagadni, hogy erőszakos határmódosításra törekednének. Egy igazi nemzeti radikális szélsőjobboldali minden további nélkül csótánynak nevezi Gyurcsányt vagy Demszkyt, de a szélsőjobboldali jelzőt határozottan elutasítja, és nyilvánosan nem zsidózik – az utálat célpontjai a liberálisok (persze a liberális “többletjelentése” azért könnyen dekódolható e szubkultúrában), a kommunisták és általában a globalizáció erői. Fiatalokról lévén szó, a radikális szubkultúrában

kulcsszerepet játszik a zene

Rockegyütteseik (Kárpátia, Romantikus Erőszak, Ismerős Arcok, Egészséges Fejbőr) koncertjei fontosabb találkozóhelyek az unalmas politikai nagygyűléseknél, és az érdeklődő újoncok is itt kapcsolódhatnak be legkönnyebben a mozgalomba. Míg a marginális skin-head zenekarok (Oi-kor, Titkolt Ellenállás) előadásain legfeljebb 30-40, horogkeresztes zászlót lengető, Hitler-pólós őrült csápol, addig a mainstream kultúra peremén egyensúlyozó “nemzetirock”-koncertek igazi tömegrendezvények. Az együttesek egész évben járják az országot és a határon túli magyarlakta területeket – ám fő seregszemléjük az ötödik éve megrendezett nagymarosi Magyar Sziget, melynek bevallott célja, hogy a dekadensnek tartott “nagy” Sziget egészséges, nemzeti jellegű versenytársa legyen. Idén másodszor a szlovákiai Kamocsán Felvidéki Magyar Szigetet is rendeztek. A Magyar Sziget zenei programjába minden belefér a skinheadektől Nagy Ferón át a népdalénekesekig, és a zene mellett tudományos (és áltudományos) ismeretterjesztő előadásokat, hagyományőrző népi programokat, irodalmi felolvasásokat is tartanak.

A Magyar Sziget szervezője a legbefolyásosabb revizionista egyesület, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom. A nemzeti rockbandák többsége viszont pártfüggetlennek tartja magát, és a világnézeti rokonszenv ellenére sem szeretne “udvari zenésznek” tűnni. Egyértelmű kapcsolat van viszont a Kárpátia és a Hatvannégy Vármegye között, ők idén tavasszal közös udvarhelyi koncerttúrát is szerveztek. A nemzeti rock internetes központja a rockszerda.hu, mely általános kulturális-politikai hírportálként is működik hunhir.hu néven. A dalszövegek általában klasszikus radikális témákat járnak körül: őstörténet, Trianon, Erdély, átdolgozott revíziós dalok a 30-as évekből, idegen elnyomás és a kitartás eszméje – maga az ellenség általában nincs konkrétan megnevezve. Az együttesek maguk is szerveznek “zenén túli” kulturális programokat, a Romantikus Erőszak például ezen a nyáron koncerttel egybekötött “100 százalék magyar” székelyföldi túrát hirdetett: “Megállunk Farkaslakán Tamási Áron sírjánál, megtekintjük a Nyikó menti tájházat, a máréfalvai festett székelykapukat, rövid pihenőt tartunk a Tolvajos-tetőn a Hargitán, megnézzük Alcsík három híres erődtemplomát és rovásírásos emlékét, majd elfoglaljuk szállásunkat Csíkszentmártonban. Este a havasok aljában báránysütéssel, bőséges helyi jellegű étel- és italkínálattal, népzenével, irredenta dalokkal múlatjuk az időt közösen a székelyekkel a turulos emlékmű közelében.” Nem kell magyarázni, miért vonzóbb egy ilyen program egy huszonéves fiatal számára egy vérpezsdítő Csurka-beszédnél.

Néhány publikált életútinterjú meg persze saját tapasztalataink segítségével megkísérelhetjük felvázolni a radikális szubkultúra képviselőjének

archetipikus alakját

Emberünk húszas évei elején járó fiatal srác, aki valamelyik vidéki kisvárosból költözött pár éve Budapestre, jelenleg történelem szakos egyetemista, rövid szakállt visel, haját copfba köti, időnként hímzett bölcsésztarisznyát akaszt a vállára, a mobilja egy népművészeti vásáron beszerzett autentikus nemeztarsolyban lapul.

Az életútinterjúk egyik vissza-térő eleme a nagyapák és az általuk mesélt történetek (ostrom, oroszországi front, a komcsik által elvett tanya) kiemelt jelentősége. Később, ideológiailag öntudatra ébredve ezek a sztorik értelmet nyernek, és megerősítik a családi (és ezáltal persze az egyéni) sors párhuzamosságát a nemzeti történelemmel. A haza és az egyén érdekei soha nem keresztezik egymást – a mesékben átörökített élmények arról tanúskodnak, hogy a kettő sorsa szorosan összefonódik. A nagyapákkal ellentétben a többnyire diplomás, hivatalnoki-közalkalmazotti státusú szülők alakja halványabb, a családtörténetből szőtt egyéni mitológiában nincs helye a Kádár-kor kis kompromisszumainak. A radikális mozgalomban részt vevő fiatalemberek olvasottabbak a szüleiknél, így a hatás általában visszafelé működik – ők próbálják “felnyitni” a szülők szemét.

Minden radikális fiatal beszámol az öntudatra ébredés élményéről, az “igazsággal” való találkozás megvilágosodásszerű pillanatáról. Ezt magányos harcok követik, általában a középiskolában vagy az egyetemen, ahol meg kell küzdeni az értetlen osztálytársakkal meg egy-egy pikkelős, rosszindulatú, komcsi tanárral. A harcok során szerzett sérelmek bizonyítják, hogy a történelem ismétli önmagát – a nemzet elpusztítására törő erők ma is aktívak, és tönkreteszik, aki megpróbál szembeszállni velük, miközben a közösség részvétlenül figyeli a konfliktust.

A radikális fiatalok öntudatosabbnak tartják magukat a fogyasztói társadalom és a liberális média által elbutított kortársaiknál, úgy érzik, helyettük is gondolkodniuk és küzdeniük kell. A világnézetük klasszikusan dualista: a világ a jó és a rossz közötti örök harc terepe. Ezt sokszor a kortárs populáris kultúra nyelvén fejezik ki, meglepően sokan rajonganak közülük például a Star Trek sorozatért. Vallásosságuk viszont inkább politikai jellegű: bár sokan mondják magukat kereszténynek, a valódi, személyes, megélt hitnél jellemzőbb a nemzet, a származás, az őstörténet, az anyaföld “istenítése”. Többségük nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy az általa vallott hiedelmek és nézetek összeférhetetlenek a szavakban propagált kereszténységgel.

A személyes elhivatottság rendkívül erős érzését így fogalmazza meg Toroczkai László, a Hatvannégy Vármegye vezetője nemrég megjelent könyvében: “Életem folyamatos küzdelem, harc, s azt a bizonyos gyógyírt úgy keresem, mint egykor keresték a Szent Grált. Utamat gyilkosságok, harc, veszedelem, száműzetés, hazugságok és legalább négy állam titkosszolgálata tette rögössé. Kosovóban megéreztem a halál leheletét, Délvidéken mellettem robbant a bomba, esetenként a szerbek vertek, és előfordult, hogy visszaütöttem. Volt, hogy rágalmaztak, elárultak és megaláztak. De a harc közben egyre több társra, testvérre leltem, s végül egy nemzet romjain új Mozgalom született.”

Erdély tájai,

műemlékei, az ott élő emberekkel való találkozás minden nemzeti radikális fiatal számára meghatározó az ideológiai eszmélés során. Területileg ez elsősorban a Székelyföldet jelenti, azon belül is a csíksomlyói búcsút, ahol a nemzeti elkötelezettség egybefonódik a transzcendenciával és a közösség erejének a megtapasztalásával. (Természetesen az Erdély-élmény nincs szélsőséges világnézeti elkötelezettséghez kötve, ezúttal pusztán arról beszéltünk, amit a nemzeti radikális fiataloknak jelent.)

Irodalmi téren ezeket az érzéseket Wass Albert regényei fejezik ki számukra, akit nemzeti prófétát és írófejedelmet megillető rajongással vesznek körül. Wass Albert népszerűségéhez hozzájárul az illegalitás, az üldözöttség varázsa: Romániában az író háborús bűnösnek számít, szobrát Budapesten nem engedte felállítani a radikálisok által idegenek bérencének tartott liberális városvezetés. Az irodalmi kritika által preferált, politikamentes Funtineli boszorkánnyal szemben a nemzeti radikális fiatalok kedvencei az író kommunistaellenes, nacionálromantikus művei, elsősorban az Adjátok vissza a hegyeimet! és az Elvásik a veres csillag.

Izgalmas a környezetvédelem és a nemzeti radikalizmus összefonódása is. A jelenség magyarázata nyilván a globalizációval szembeni kritikus hozzáállás vagy általánosabb értelemben a modernitással szembeni ellenségesség. A Verespatak megmentéséért vívott küzdelem még magyarázható lenne pusztán az Erdély iránti kötődéssel, de a margitszigeti uszoda fakivágásai elleni tiltakozás vagy a génkezelt áruk kitiltásának követelése már egyértelműen a klasszikus környezetvédelem körébe tartozik. (Ismét csak a rend kedvéért hangsúlyozzuk, hogy nem neveztük szélsőjobbosnak az összes zöldet és globalizációkritikust.)

Revízió, hagyományőrzés, okkult áltudományosság, nacionálkereszténység, környezetvédelem, rockzene és népi tánc – a nemzeti radikalizmus szélsőségesen romantikus, nacionalista ifjúsági mozgalom, ahol rokonszenves ötletek keverednek a legvadabb elfogultsággal, intoleranciával és ostobasággal.

Sokan bizonyára kinövik, mások meg így maradnak.

Megjelent: Magyar Narancs XVIII. évf. 1. szám – 2006-01-05. Kiemelések tőlem.

link: http://www.magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=12590