Savanyú a szőlő

Miért nem lehetünk államelnökök?

 

Horvát Zsolt sorozata vitte el Kelemen Hunor választásiplakát-versenyének a legeredetibb alkotásért járó különdíját. Megérdemelten – a grafika és a szellemes megközelítés szempontjából legalábbis. Nem úgy az üzenetet illetően, ahol már igencsak kilóg az Erdélyi Magyar Önsajnáltatás lólába a profi dizájnerre valló, tetszetős csomagolásból.

A plakátsorozaton az RMDSZ-jelölt kollázs-szerű portréi láthatóak, stilizált sapkával meg bajusszal, melyek rendre amerikai, francia illetve német jelleget hivatottak kölcsönözni a magyar jelöltnek – valamint egy román nyelvű kérdés, ami kábé úgy jönne ki, hogy „ha amerikai/német/francia lennék, megkapnám az áldásodat [értsd: szavazatodat]?”

Magyarra fordítva: azért nem sikerülhet nekünk soha semmi – még államelnökök sem lehetünk saját hazánkban – mert kisebbségiek, pontosabban romániai magyarok vagyunk. Agyonrágott sztereotípia, akár a savanyú szőlőn nevelkedett erdélyi magyar közösség bejegyzett védjegye is lehetne. Azt már mondjuk valamivel kényelmetlenebb végiggondolni, hogy valóban

elegendő-e a bajor bajusz és a tollas kalap,

hogy a Cotroceni-i palota automatikusan szélesre tárja kapuit elnökjelöltünk előtt?

Ki kell ábrándítanunk azon olvasóinkat, akik ezen a ponton épp arra gondoltak, hogy bezzeg „normálisabb” helyeken, ahol a bőrszín és a nemzetiség már nem (annyira) számít, Barack Obamának vagy Klaus Johannisnak milyen szépen összejött. A két, unalomig emlegetett sikersztoriban ugyanis nem az a tanulság, hogy az amerikai illetve a nagyszebeni lakosság évről évre nagystílűbb és toleránsabb közfelfogása folytán egy színesbőrű vagy egy szász kisebbségi akár átütő sikereket érhetett el. Hanem éppenséggel az, hogy ehhez a teljesítményhez még ezen körülmények között is legalább Obamának és Johannisnak kellett lenniük. Csakhogy számomra nem teljesen világos,

ki lehetne az a bizonyos Erdélyi Magyar Klaus Johannis.

Melyik is az a romániai város, amelyik az utóbbi évtizedben – társadalmi vagy politikai szempontból – csúcsteljesítménnyel vagy legalábbis kiemelkedő tevékenységgel büszkélkedő erdélyi magyart mondhat magáénak? Neadjisten polgármester formájában? Marosvásárhely, ahol az RMDSZ egyik legjobb szakemberének tartott Borbély László még a botrányairól elhíresült Dorin Floreát is képtelen volt megverni? Vagy annak a Szász Jenőnek az Udvarhelye, akit már lassan saját hívei is nemcsak szalonképtelennek, de egyenesen beszámíthatatlannak tartanak?

Obama csak számunkra, tájékozatlan európaiaknak tűnik úgy, mintha a semmiből bukkant volna elő, valójában lenyűgöző politikai és emberjogi tevékenység áll mögötte, Johannis pedig Románia-szerte irigyelt gyöngyszemmé és Európa egyik kulturális fellegvárává fejlesztette Nagyszebent, ráadásul városában is 5%-nyi kisebbségiként a polgárok több, mint 80%-a biztosítja rendszeresen támogatásáról. Tetszik vagy nem, hasonló kaliberű személyiség

pillanatnyilag abszolút hiánycikk

a romániai magyar politikai elit kínálatában – és értelemszerűen az RMDSZ fiatal elnökjelöltje sem kivétel. Az a néhány – félkézen is megszámlálható – karizmatikus személyiség pedig, akiket esetleg „meg lehetne csinálni” (vagy legalábbis lehetett volna), már meghökkentő amatőrizmussal tékozolták el valamikori bizalmi tőkéjüket – vagy ha nem, saját érdekvédelmi szövetségük csúcsvezetősége szorította le őket (konstruktív belső ellenzék csúfnéven) a pálya szélére.

Akkor hát mi is lenne az az ok, ami miatt egy, a plakát üzenete által megszólított hipotetikus román szavazó – nem törődvén a jelölt nemzetiségével – egy kvázi noname, ráadásul mindössze egy 6 százalékocskás párt támogatását élvező elnökjelöltre szavazna? Sőt. Úgy általában miért is szavazna bizalmat azon közösség politikai elitjének, ahol – tisztelet a kivételnek – az egyik fő kiválasztódási kritérium éppenséggel az, hogy

ki mennyire magyar?

A jelenlegi politikai konstellációban akkor már nemcsak hogy sokkal „románabb”, de sokkal tapasztaltabb, ismertebb, rátermettebb és – nem utolsósorban – sokkal komolyabb háttérrel illetve támogatással rendelkező jelöltek közül válogathat – és még ezek esetében is kétséges, hogy eljuthatnak-e egyáltalán a második fordulóig.

Úgyhogy felejtsük csak el a „păcat că-i ungur” (rom. milyen kár, hogy magyar) legendáját. Számít ugyan, de messze nem ezen múlik. És ezt nagyon jól tudja mind az RMDSZ, mind az államelnökjelöltje. Persze már csak a meccs szépségéért illene, hogy – jelölését illetően – ugyanazt a komolyságot játssza meg a többségi nemzet szavazói felé is, és ne csak saját potenciális voksolói (romániai magyarok) irányába bizonygassa, hogy „magyar ember is képes lenne vezetni az országot, és az jobban tenné, mint az eddigi jelöltek bármelyike”. Érthetőbben fogalmazva: tegyen úgy, mintha

tényleg új szavazatokat óhajtana szerezni,

nem csak a biztosakat begyűjteni. De Kelemen Hunor főműsoridős szereplése a közszolgálati adó október 22-i esti híradójában másra enged következtetni. Nevezetesen, hogy jelöltünk még a román ajkú földijeit sem méltatja arra a minimális erőfeszítésre, ami a megszólításukhoz lenne szükséges. A félreértések elkerülése végett: azokról a többségi nemzethez tartozó állampolgárokról beszélünk, akik majdan kollégiális egyetértésben ugyanazon autonóm Székelyföldön fognak osztozni székelyeinkkel. Önmagában is elég nagy égés, ha egy (legalábbis formálisan) államelnöki címre aspiráló személynek fogalma nincs mondjuk a caracali választók legfájóbb gondjairól. De ha már a saját székelyföldi (román) polgártársai felé sincs mondanivalója  – pedig bizonyára naponta érintkezik velük –, az már egyértelműen a megengedhetetlen kategóriájába tartozik.

Még akkor is, ha minden valószínűség szerint maguk az érintettek sem igazán tudják, mit akarnak. Mert a politikában is érvényes, hogy mindig a kuncsaftnak van igaza…

Mi is kampányolunk Hunornak!

Ha már mindenki plakátot gyárt, mi sem maradhattunk ki a buliból:

Értünk is, nem ellenünk

Bíró Béla

Amióta Crin Antonescu, a liberálisok jelöltje a közvélemény-kutatások adatai szerint megelőzte Mircea Geoanát, a szociáldemokraták jelöltjét, jelentősen megváltoztak az elnökválasztási kampány végkimenetelének esélyei. Bár még mindig Traian Băsescu áll az élen, közel tíz százalékkal megelőzve Crin Antonescut is, a második fordulóban minden esély megvan rá, hogy Băsescu alulmaradjon.

Crin Antonescu demokráciához való viszonyára jellemző, amit Sepsiszentgyörgyön nyilatkozott, hogy ugyanis nem csak helyeselné, de a demokrácia tökélyének megnyilvánulásaként értékelné, ha a román választók magyar vagy roma elnököt választanának maguknak. Ezzel persze nem beszél önmaga ellen, hiszen ez a veszély jelenleg nem fenyeget. És különösen nem az autonómia-gyűlések által kiváltott román nemzeti hisztéria nyomán…

Ebből a hisztériából, ha csak a sikeresség esélyét föl nem adja, természetesen maga Antonescu sem maradhat ki. A román választó tudatállapotával mindenképpen számolnia kell. Egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy az Udvarhelyi nagygyűlés határozatait ne ítélje el. Gyorsan és határozottan.

Mindazonáltal a kampány egészét tekintve az udvarhelyi nagygyűlés pozitív fejleményként is értékelhető. Egyrészt a nagygyűlés szervezői és lebonyolítói Traian Băsescu volt kedvencei, akiket az RMDSZ-ellenes diverziók során nagy előszeretettel támogatott, sőt a magyar választók egy jelentős része előtt legitimált is.

Az udvarhelyi fellépés azonban a román nyilvánosságban ismét kedvezőbb színben tűntette fel a mérsékeltebb álláspontra helyezkedő RMDSZ-t. Ismét bebizonyosodott az, amit én évek óta ismétlek: az RMDSZ-nek a szó szoros értelmében szüksége van önnön ellenzékére, hiszen ez az ellenzék egyfajta villámhárító gyanánt is szolgálhat számára.

A radikálisok e pillanatban teljesíthetetlen követelései és nyilvánvaló nacionalizmusa arra késztetheti a román politikai osztályt, hogy több megértést tanúsítson az RMDSZ által képviselt józanabb nemzeti törekvések iránt, s fokozatosan elfogadja ezek egy részét legalább, közelebb juttatva bennünket a végső cél, a mindkét fél számára elfogadható autonómia megvalósításához.

Vakságra vallott az RMDSZ részéről az a korábbi törekvés, hogy ezt a segédeszközt hatalmi megfontolásokból kiiktassa a romániai magyar politikából. Ahogyan a Székely Nemzeti Tanács vezetői részéről is vakságra vall, hogy céljaikat az RMDSZ-nek a politikából való kiradírozásával szeretnék elérni.

Arra, hogy az autonómia álmát legalább részben és fokozatosan megvalósítsuk, a két félnek egyfajta racionálisan alakított, a rokon- és ellenszenvek fölé emelt összjátékra kellene alapoznia politikai stratégiáját. E stratégia legfontosabb célkitűzése e pillanatban annak a politikusnak az elnöki hatalomba való besegítése lehetne, aki a legtöbbet tehet a román-magyar együttműködés és a kölcsönös rokonszenv kialakítása érdekében.

Annál is inkább, mert a modern liberalizmusnak is egyik központi fogalma a társadalmi autonómia, az úgynevezett kommunitarizmus. A liberálisok eddig is meggyőzően bizonyították, hogy nem csak képesek együttműködni velünk, de az együttműködés sikeressége érdekében a román társadalom egy jelentős részének ellenszenvét is képesek vállalni.

Az a tény, hogy a több mint két esztendős együttkormányzás ellenére a román szavazók Antonescut részesítik előnyben a korábban jóval népesebb szavazótáborral rendelkező szociáldemokraták jelöltjével szemben, önmagában is beszédes jele annak, hogy a román szavazó egyre inkább fölülemelkedik nemzeti elfogultságain, sőt a szavazók jelentős része a magyarok iránti kifejezett rokonszenvtől sem idegen.

Antonescunak természetesen a szavazótestület ama részét is maga mellé kell állítania, amely még nem volt képes kiszabadulni a nacionalista rögeszmék szorításából, és amelyet Vadim Tudor, Băsescu és Geoană populizmusa még erősen befolyásolhat. Érzelmeinket feltehetően borzolják az udvarhelyi nagygyűlés kapcsán megfogalmazott kijelentései, eszünkkel azonban érdemes elfogadnunk őket, hiszen esélye van annak, hogy amit tesz végső fokon értünk is teszi.

http://umsz.manna.ro/velemeny/ertunk_is_nem_ellenunk_2009_09_10.html

Statiszták főszerepben

A társadalomkutatási iroda (BCS) legfrissebb felmérése nem az Antonescu–Geoană párharc kiegyenlítődése miatt érdekes. Háromesélyes választásnak nézhetünk elébe, ami hazai viszonylatban újdonság – de ezt eddig is sejthettük. Ami viszont annál inkább említésre méltó, hogy a statiszták hada (gyengébbek kedvéért: azon „jelöltekről” beszélünk, akik – jó közelítéssel – kerek nulla százalékos eséllyel pályáznak az elnöki posztra) pont a kiegyenlítődés miatt igencsak beleköphet a nagyágyúk levesébe. Kemény százalékokat fognak (teljesen potyára) elhappolni a nagyok elől, olyan körülmények között, amikor ezrelékeken múlhat a második forduló két játékosának személye – s ennélfogva bizonyára az elnöki poszt várományosáénak is.   

 

Pedig ezek a jelöltek minden valószínűség szerint nem azért neveztek be az elnöki posztért indított harcba, hogy istenesen megkavarják az igazán esélyesek mezőnyét. Mondjuk, azért sem, hogy államelnökök legyenek. Elvileg nem kritérium ugyanis, hogy egy jelölt bár minimális szellemi kapacitással rendelkezzen, de általában véve azért elmondható:

ritka az az annyira gyengeelméjű elnökjelölt,

aki ne lenne képes legalább azt megérteni, hogy Romániában nem volt még példa felmérés-százalékocskáknak – akár második fordulóhoz elegendő – robbanásszerű növekedésére. És ez minden bizonnyal most sem lesz másként. Magyarán, közelébe se juthat a végső megmérettetésnek.

Nem, ezek az emberek tényleg nem lehetnek ennyire hülyék. Persze mindenki tudja, valójában mit keresnek statisztáink a választási kampányban: olcsó népszerűséget.

Magyarán, gátlástalan törtetők.

Mert elvileg egy politikus kihasznál minden kapaszkodót, amivel népszerűségi tőkét tud harácsolni magának, de – ha egy kicsit is ad arra, hogy (jó esetben) egy közösséget képvisel – talán kétszer is meggondolja, hogy hajlandó-e az általa képviselt emberek akaratát – a tőlük begyűjtött (értsd: elpocsékolt) szavazatok formájában – nemes egyszerűséggel kivonni a forgalomból az elnökválasztás erejéig. Naná, hogy esze ágában sem lesz ezen morfondírozni – neadjisten még idejében visszalépni –, amikor ilyen jó ugródeszkát jó esetben ötévente egyszer tolnak a lába alá. Így válhat a statiszta

az elnökválasztás főszereplőjévé

– olyan kontextusban persze, amivel jobb helyeken nemigen szokás dicsekedni.

Ennyire szigorúak azért ne legyünk a „leszázalékolt” társaság épp minden tagjával, hiszen magyarok vagyunk és tudjuk, hogy Kelemen Hunor a fentiek alól természetesen kivétel. Ő is a néhányszázalékocskás esélytelenek mezőnyében fut ugyan, de nemes eszmékért (kisebbségi magyar értékeink népszerűsítéséért, kisebbségi magyar üzenetünk eljuttatásáért és kisebbségi magyar önbizalmunk növeléséért) vállalta a jelöltség hálátlan feladatát – és még véletlenül sem azért, mert esetleg bolond lenne kihagyni

a politikai karrierjéhez annyira szükséges ingyenreklámot

(pontosítsunk, a látszólag ingyenreklámot, mert puszta indulásával jelentős mennyiségű rommagyar szavazat pancsikolódik el), no meg a nagy lehetőséget, hogy a jelenlegi RMDSZ-elnök utódjának szánt arc minél élesebben vésődhessen be a kongresszus majdani választóinak emlékezetébe.

És ezen nemes eszmék képviseletéért igazán fel lehet áldozni egy államelnök-választást. 5 év nem a világ, és különben is, tökmindegy, kivel kerül a jelenlegi elnök a második fordulóba.

Annyira egyformák. Igaz, egyik ‘-escu’, a másik kevésbé, de mindkettő román… 

A politikus esete a sajtóval

Vincze Loránt

Zavaros. Röviden így jellemezhetném Borboly Csabának a Transindexen megjelent Hol szorít a nadrág? című írását és ezzel léphetnék tovább. Az érintettek között azonban ott van a bukaresti magyar sajtó és bár az Új Magyar Szót nem nevezte nevén a szerző ez olyan ing, amit magunkra vettünk.

Érzésem szerint Borboly Csaba kiváló alkalmat szalasztott el arra, hogy egy ideig csendben maradjon. Legalább amíg az általa keltett hullámok elcsendesednek. A jó politikus egyik erénye, hogy ha erkölcsi tartása nincsen beismerni, hogy hibázott, legalább csendben marad. De ha Borboly Csaba szóba hozta ezeket a témákat, hadd sorjázzuk őket még egyszer:

Májusban arról írtunk, hogy Borboly Csaba tanácselnökként a Hargita Népe napilap vezetését nem éppen szakmai indokokkal sürgősen menesztette és új vezetést állított az élére. Jogi szempontból azóta sem változott a Hargita Népe kiadó kusza helyzete. Természetesen nem is ez volt a lényeg. A szándék kézenfekvő: kézi vezérléssel irányítani a megye mérvadó napilapját.

Júliusban tudtuk meg, hogy a Hargita Megyei Tanács pénzzel támogatja az Erdélyi Magyar Ifjak táborát. Azt a tábort, amelynek egy évvel korábbi kiadását az erdélyi magyar sajtó és politika nagy része szélsőségesnek titulálta. A tanácselnök azzal védekezett, hogy választópolgárai között minden politikai ideológiának vannak támogatói.

Itt a lap vezércikkében akkor írtam: „A magyar szélsőjobb import árucikké válhat Erdélyben. A romániai magyar közszereplőknek, nyilvánosságunknak felelőssége nem elhallgatni vagy minimalizálni a kérdést, hanem nyíltan elutasítani a szélsőjobb erdélyi jelenlétét, mert igenis táptalajra lelhet. Ami ma még játékszer, holnap már fegyver lehet. Még nem késő ezt belátni.” Minden mértékadó vélemény ugyanezt a veszélyt hangsúlyozta, de Borboly Csaba kitartott és most már a „gyöngyfűző-tábor” kategóriába sorolja az EMI tábort.

Egy hétre rá robbantak ki az alcsíki konfliktusok. Első reakciómban arról írtam, hogy kicsinyes a megyei önkormányzati vezető védekezése, hogy a helyi választott vezetőknek elsősorban magyar választópolgáraik érdekeit kell szem előtt tartaniuk. Senkinek nem lehet érdeke, hogy a polgárok a társadalmi békétlenség légkörében éljenek és maguk szerezzenek érvényt igazuknak. Az Új Magyar Szó álláspontja korrekt volt. És az azt követő írások szintén.

A manna.ro-n – tehát nem az Új Magyar Szóban – megjelent hasonló témájú írás érvei és következtetései szintén helyénvalóak voltak, önkritikánkhoz azonban hozzátartozik, hogy elismerjem: szóhasználata túlzó és illetlen volt. De a kérdés továbbra is megoldásra vár Alcsíkon. Elkendőzni vagy meg nem történtté tenni sajtópolémia útján sem lehet.

Szóval így lettünk mi radikális-liberálisok Borboly Csaba szemében és sodródtunk a politikai paletta balszélére. Borboly politikai erőt tulajdonít a bukaresti magyar sajtónak és mögötte politikai háttér-támogatást lát. Nevén kellene neveznie azt a hátteret, hadd ismerjük meg mi is a bukaresti magyar liberális politikusokat.

A liberális jelzőt kollégáim nevében nem kérem ki magunknak, bár jó ideje szitokszónak számít. Nyilván újságírónak és politikusnak egyaránt nem árt, ha valamiféle társadalmi értékeket magáénak tud és nem csupán opportunizmusa hajtja.

Borboly Csaba a Magyar Összefogást félti, most, amikor az égvilágon semmi nem fenyegeti. Illetve egyvalami mégis: a tétlenség. Ugyanis a Magyar Összefogás jól hangzó és választáson bejáratott brandjét meg kell tölteni tartalommal. A Hargita megyei tanács elnökének erre kiváló lehetősége és eszköze van, hiszen az Országos Önkormányzati Tanács elnöke. Pozíciójából adódóan az Önkormányzati Nagygyűlést a lehető legjobb körülmények között és politikai szempontból sikeresen szervezheti meg.

Mindenképpen a Magyar Összefogás melletti védőbeszéd furán hangzik olyan politikustól, aki belső körökben egyik legnagyobb ellenzője volt a megegyezésnek. Most a középen álló fedhetetlen politikus szerepében tetszeleg és egy sosemvolt országot épít magának: a székelyföldi belső anyaországot.

Végül egy aprócska megjegyzés: még soha nem nyerte el a közönség kegyeit olyan politikus, aki a sajtót okolta saját politikai tehetetlenségével.

http://umsz.manna.ro/velemeny/a_politikus_esete_a_sajtoval_2009_08_20.html

Béketábor a Hargitán

Székely Ervin

Olvasom Mátyás László csíkszentmártoni tanácsos nyilatkozatát, amely szerint nem volt szerencsés a Romani Criss roma emberjogi szervezet csíkszerdai tüntetése, mert az nem megoldja, hanem elmélyíti az etnikai feszültségeket.

Hasonló szellemben nyilatkozott Gergely András is, Csíkszentmárton polgármestere, aki szintén szívén viseli a nagyközség etnikai békéjének ügyét. A két békebarát elöljáró véleményét osztja vélhetően Borboly Csaba megyei tanácselnök is, aki internetes körlevélben adta tudtomra, hogy maguk a csíkszentmártoni romák is helytelennek tartják a nevükben és érdekükben eljáró nem kormányzati szervezet tüntetését.

Ezen a ponton a véleményük egybecseng annak a hat – jelenleg rendőrségi kivizsgálás alatt álló – „hagyományőrző” és „rakoncátlan” „gyerek” álláspontjával, akik árpádsávos zászlókkal és agresszív romaellenes jelszavak hangoztatásával aggódtak a csíkszentmártoni etnikai béke megbontásának fenyegető lehetősége fölött.

Úgy tetszik tehát, hogy egyfelől ott áll egy okvetetlenkedő civil szervezet, amelyik tüntetget Bukarestben, Csíkszeredában, meg ahol hagyják (merthogy Csíkszentmártonban például az etnikai béke megőrzésének okán nem hagyták), a másik oldalon pedig a béketábor, amelyik csak a békétlenséget meg a romákat utálja (no meg az ellenséges sajtót, de lehet, hogy az idegengyűlöletet is), a rakoncátlan hagyományőrzőkkel viszont a legnagyobb egyetértésben van.

Ha idősebb olvasóinknak „déjà vu” érzésük van, akkor az nem véletlen. Akárcsak a kilencvenes évek idején az Iliescu-féle román kisebbségpolitika, a Hargita megyei közigazgatás is megteremtette a felelősség áthárításának klasszikus eszközeit.

Pro primo. Elsődlegesen nem a kétségtelenül létező konfliktus kezelése, a roma közösség gazdasági, szociális és kulturális problémáinak a megoldására irányuló tevékenység, hanem a békének – pontosabban a béke látszatának – a megőrzése. Aki pedig – demokratikus eszközökkel, tiltakozással sajtóban megjelent elemzeseivel – az érdemi problémákra kívánja terelni a figyelmet, nos, az nem Bagarja, a béke barátja, hanem a népnek ellensége, de legalábbis a széles tenyerű Fejenagy. (A helység kalapácsa – a szerk. megj.)

Pro secundo. Amint akkoron is voltak jó magyarok és rossz magyarok, most is megjelentek a jó romák és a rossz romák. Ettől kezdve a roma-ellenességről már nem, csak béke-ellenességről beszélhetünk. Jó romák azok, akik a többséggel konvergens állásponton vannak, rossz romák pedig azok, akik mindegyre igyekeznek megzavarni az etnikai békét. (Hátra van még a csíkszentmártoni községatyák és Borboly Csaba arra vonatkozó ünnepélyes nyilatkozata, hogy Hargita megyében példaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést, és akinek ez sem elég, az csakis szeparatista, előjogokat követelő, alkotmányt el nem ismerő, etnikai elvű területi autonómiát követelő senkiházi lehet.)

Pro tertio. A béke-ellenes kisebbség tiltakozásaira hivatkozva a többségi képviselet legitimálta a többségi szélsőséget. Mátyás László tanácsos uramnak nem az fájt a csíkszeredai tapstéren, hogy árpádsávos zászlókat lengető alakok uszító, fasisztoid jelszavakat harsogtak, hanem az, hogy a Romani Criss aktivistái előre bejelentett, szervezett és békés tüntetésen vélemenyüket hangoztatták. Ebben az összefüggésben érthetővé válik egy másik mozzanat: a Hargita Megyei Tanács túlzott toleranciája a Jobbik vezetőjével szemben, akinek esetében az etnikai béke megbontásának lehetősége fel sem merült.

Persze, távol áll tőlem, hogy Borboly Csabát, vagy a csíkszentmártoni község-gazdákat szélsőségességgel vagy rasszizmussal vádoljam. Azt azonban jó okom van feltételezni, hogy egyikük sem mert elvszerű maradni, attól való félelmében, hogy veszít népszerűségéből. Márpedig az igazi politikust az különbözteti meg a szélkakastól, hogy véleményét akkor is vállalja, ha azzal kisebbségben marad. A tehetséges politikus pedig még arra is képes, hogy elvszerű magatartása mögé többséget kovácsoljon.

Úgy tetszik, ez most nem sikerült a hargitai béketábornak.

http://umsz.manna.ro/velemeny/beketabor_a_hargitan_2009_08_04.html

Borboly Jobbik énje

Salamon Márton László

„Mért kell székely ifjúságunkat leszélsőségezni azoknak, akik az EMI-vel egy asztalnál ülnek, s erdélyi magyar jövőnk irányairól közösen döntenek?”

Ezt a kérdést teszi fel Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök, a Magyar Ifjúsági Értekezlet korábbi elnöke annak a cikksorozatnak a kapcsán, amelyben az Új Magyar Szó bírálta a Borboly által vezetett önkormányzat döntését. Azt, hogy a Hargita Megyei Tanács közpénzt fordít egy olyan rendezvény támogatására, melynek díszvendégei a magyarországi szélsőjobb markáns képviselői, és hogy ezt a döntését az adófizetők pénze fölött ga(rá)zdálkodó megyei elöljáró úgy indokolja meg, ahogyan. Hogy tudniillik választói között szélsőjobbos szimpatizánsok is vannak, akiket „nem diszkriminálhat”.

Nos, először is tudomásunk szerint az Új Magyar Szó szerkesztői, újságírói soha nem ültek egy asztalnál az Erdélyi Magyar Ifjakkal, és még kevésbé döntöttek velük közösen „erdélyi magyar jövőnk irányairól”. Már csak azért sem, mert amikor lapunk (egyik fő)munkatársa legutóbb Erdélyi Magyar Ifjúval találkozott, az illető szembeköpte. (Szűcs László kollégánk részesült ebben az, erdélyi magyar jövőnk szempontjából igencsak jelentős, közös élményben egy vitéz EMI-aktivistával, Nagyváradon. Az Erdélyi Magyar Ifjak egyéb hőstetteit illetően pedig – anélkül, hogy fellapoznánk lapunk kollekcióját – elég, ha felidézzük az Eörsi Mátyás, Szili Katalin és más, nem jobboldali anyaországi politikusok erdélyi látogatásain történteket.

Másodszor: az EMI még hagyján, hisz ők a mi kis szélsőségeseink, az erdélyi magyarság testéből kinőtt kellemetlen dudorok. Ahogyan a volt elnöke mellett prókátorkodó MIÉRT ifjúsági szervezet tegnapi közleménye fogalmaz, „a kistestvér, aki rakoncátlan és kissé elüt viselkedésben”. (Apropó MIÉRT-közlemény: a szöveg manipulációként gyatra, nyomásgyakorlásként szánalmas.) De ami igazán mellbevágó az egészben, az az antiszemita és idegengyűlölő szervezetek, a Jobbik és a Magyar Gárda vezetőinek meghívása a közpénzből támogatott gyergyószentmiklósi rendezvényre és az erdélyi „rakoncátlan kistestvér” mentoraiként való prezentálása.

Az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács között megkötött választási egyezmény nevét, a Magyar Összefogás szintagmát rögeszmésen ismételgető ifjaknak pedig zárszóként csak annyit: az ember azért megválogatja, hogy kivel is fog össze. Nem másért, de még kiderülhet, hogy fogságba ejtették. S aztán majd mondhatja, hogy „neonácit fogtam, nem ereszt”.

http://umsz.manna.ro/vezercikk/borboly_jobbik_enje_2009_07_28.html

C-B nem mérlegel

Sebestyén Mihály

Cirbolya-Borbolya támogatja a magyarországi nagy áramlatok honi hordalékát. C-B nem mérlegelhet, nem gondolkodhat, nem töprenghet, neki azonnal és tévedhetetlenül mellé kell nyúlnia. És nem egy ízben. Sokszor.

Nem, ő egyszerűen pártatlan, mint egy fenyő, mint a sóska, miként a neve is mutatja.

Cirbolya-Borbolya támogatja a magyarországi nagy áramlatok honi hordalékát. C-B nem mérlegelhet, nem gondolkodhat, nem töprenghet, neki azonnal és tévedhetetlenül mellé kell nyúlnia. És nem egy ízben. Sokszor. Igaz ugyan, hogy tévedni emberi dolog, de ő nem engedheti meg magának, hogy közönséges esendő legyen, ő tévedhetetlen, csalhatatlan, mindentudó, hiszen azért választotta őt háromszáz valahány ezerből az elsöprő többség. Szerencsére nem a demokráciát elsöprő többség. Mert akadnak mások is a megyében, sőt horribile dictu még Gyergyószentmiklóson is.

De C-B maga akart lenni Szent Miklós, akiről a hágiográfia azt tartja, hogy Szmirnában ajándékot osztogatott a szegény szűzeknek. Igaz drága jó Mikulics bácsi nem tudta, hogy a mai szűzek apja Huzavona Gárdiel arkangyal. C-B tábori pénzeket osztogat mint objektív humanista. Fedelet, mint Biedermann a gyújtogatóknak.

C-B-t emlékeztették rá, hogy az RMDSZ színeiben lett góré. Föl sem veszi. Neki mindenki tanácselnökének kell lennie. Mindenki Csabikája. Sóskaleves ŕ la cirbolya. Az EMISZ-Hargita szebbség- és jobbságverseny zsűrije.

Ami elgondolkoztató, hogy tetteiben és habitusában alig különbözik a kisebb rangú, vezérkedésben rámenősebb székelyudvarhelyi kollégájától, aki hétvezér képében bronzba öntette magát az udvarhelyi főtéren. És akkor, elgondolkodtam, ha efféle vezérbikák vezetik majd az autonómia gulyáját, akkor alighanem aggályos a jövő innen Európából tekintvést.

Akkor abban a területi, nyelvi, politikai, kulturális autonómiában a székely demokrácia szépen kineveli majd saját felfalóit, megsemmisítőit. Akik a naiv politikailag alutájékozottak és nem szavazók, a közömbösök mögül és hátán kerülnek be a hatalomba. Fognak is gárdák masírozni és rendet teremteni előbb a putrik között, majd a blokkokban, a falvakban, majd az utcákon, átveszik a rendőrök, csendőrök, közösségi zsandárok feladatkörét és fegyverzetét.

Végül rendet teremtenek a fejekben is, és eltapossák a Cirbolyákat-Borbolyákat, hiszen azok gyomnövények, amelyek más politikai szervezetben eresztettek gyökeret, kapták a tápot, megbízatást, erőst különbözőben a Fonák-Vonákétól. A színházak majd az Árpád a sávost játszák, és az Ifjú (Magyar) Gárdát olvassák jelszavakra zanzásítva, reggel 6-kor harsan a kürt és riad a székely, talpig vasban, zárt sorokban masíroz a főterekre, amelyeket akkor már a nagy előd iránti tiszteletből Appelplatznak fognak nevezni.

Természetesen három nyelven.

http://umsz.manna.ro/velemeny/c_b_nem_merlegel_2009_07_21.html

Egy asztalnál?

Szűcs László

Úgy kéttucatnyi fiatalember demonstrált a hét végén Csíkszeredában, a Magyar Köztársaság fõkonzulátusa elõtt. A helyhatóság által húszperces idõtartamra engedélyezett tüntetésen – melynek színvilágában zászlóban, ruházatban a nemzeti radikálisok körében közkedvelt fekete dominált – a jogerõsen feloszlatott Magyar Gárdával, illetve a letartóztatott, terrorcselekmények elõkészítésével megvádolt Budaházy Györggyel vállaltak sorsközösséget. Elõzõleg élénk toborzó munkát folytattak ugyan a szervezõk, végül a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomhoz szervezetileg csak a magyar jövendõ másik üdvöskéje, az Erdélyi Magyar Ifjak csatlakoztak. Nem mintha e kettõt kevesellném, sõt…

Az már rég nem újdonság, hogy Erdélyben is masszívan jelen van a magyar szélsõjobb, internetes fórumokon vissza-visszatérõ motívum a Gárda itteni meghonosításának az igénye, lobognak az Árpád-sávos zászlók. A baj az, hogy a külsõségekben a magyarországi masírozókhoz hasonlítani igyekvõ romániai magyar fiatalemberek nemcsak a díszleteket és a jelmezeket importálják, hanem azt a cigányellenes és antiszemita hangnemet is, ami annyira tájidegen ebben a környezetben, mintha székely harisnyás futballhuligánok randalírozásáról kellene beszámolót írni. A romániai magyar labdarúgás ismeretében legfeljebb teremlabdarúgó-huligánokról beszélhetnénk, persze csak a poén kedvéért, Isten õrizz, hogy e mifelénk több városban is szép sikereket elért sportág mûvelõit megbántsam.

S nincs is sok helye a viccelõdésnek, ha belegondolunk abba, hogy mekkora zavart csend fogadja a mérvadó politikusaink részérõl e csörtetéseket. Sõt, a fõkonzulátus elõtti tüntetés egyik részt vevõ szervezete, az EMI mind a mai napig az Erdélyi Magyar Egyeztetõ Fórum tagja, magyarán Markó Bélának és Tõkés Lászlónak semmi kifogása az ellen, hogy jelképesen egy asztalnál üljenek Budaházyval és a feloszlatott Gárdával. Egy asztalnál üljenek azzal a szemlélettel, amelynek erõssége a kirekesztés, mindenféle másság létjogosultságának a tagadása. Nem értem, mi kényszeríti politikusainkat arra, hogy e jelenséget nem létezõnek tekintsék, hiszen aligha kell attól tartaniuk, hogy a gyakran mégoly hangos csoportoknak komolyabb tömegbázisuk lenne. A magyar összefogásnak a szavazatmaximáló szándék mellett erre is oda kellene figyelnie.

Az igazi európai konzervatívok, kereszténydemokraták – aminek az említettek magukat vallják – aligha mutatnák magukat egy ilyen helyzetben közömbösnek, aligha mondhatnák azt, hogy mi közünk ehhez, s aligha lennének képesek saját értékrendjükbe e sötét vonulások jelszavait beépíteni. Ha másutt nem, Brüsszelben e magatartás bizonyosan eltanulható.

http://www.riport.ro/topics.php?op=viewtopic&topic=13#lapzarta

Csalétket a lusta és éretlen szavazóknak!

Saját elnökjelöltet indít az RMDSZ? Végülis megteheti. Nagykorú már (19 és fél éves), azt csinál, amit akar. Annyi, hogy akkor legalább szavazótáborát is illene végre-valahára nagykorúnak (szabatosan fogalmazva: valamivel kevésbé hülyének) tekintenie.

Az RMDSZ-es államelnökjelölt állításának gyakorlata majdhogynem a hazai demokráciával egyidős. Több mint másfél évtizedig a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy az erdélyi magyarság az elnökválasztások első fordulójában kommunikál, bemutat, népszerűsít, bizonyít, győzködi a többségi nemzettársakat, hogy már rég nem nyereg alatt puhítjuk a húst, s úgy általában minden egyebet csinál

ahelyett, hogy ténylegesen elnököt választana.

Mert ugye bajosan lehet elnökválasztásnak nevezni azt az aktust, amikor a szavazópolgár eleve esélytelen jelöltre üti a pecsétet – ráadásul annak tudatában, hogy szavazata nagy semmit fog érni nemcsak a jelölt, de a választás további sorsát illetően is.

A romániai magyar szavazó robotképéről bizonyára maga a szellemi tunyaság és a politikai éretlenség megtestesítője tekinthet vissza, ugyanis nemcsak a szövetség vezetői, de maguk a rommagyar szavazók is magától értődőnek tartják, hogy az első fordulót döntsék csak el az ún. románok,

a magyar márpedig csakis a tulipánra szavaz.

Hogy ebből mindeddig nem lett pofáraesés, az kizárólag a vakszerencsének tulajdonítható – soha nem volt még olyan éles helyzet, hogy egyszerre három jelöltnek legyen valós esélye továbbjutni a második fordulóba.

Most viszont megtörni látszik a jég, ugyanis alig néhány százalékon múlhat, ki lesz a jelenlegi elnök kihívója a második fordulóban. Nem úgy az RMDSZ berkeiben, ahol – mintha mi sem változott volna – továbbra is az unalomig ismert szólamokkal fújják a hátszelet az elnökállítás vitorlájába.

Kezdve a magyar közösség azon igényéről, hogy legyen saját elnökjelöltjük – nem is csoda, miután leszoktatták a saját fejjel gondolkozásról, így arról is, hogy felfogja, mekkora a tét.

Folytatva a közösség önbecsülésével, ami – ha jó néhányan mégis csak saját fejük után fognak szavazni, azaz gondolkozni – borítékolhatóan zuhanni fog a leszerepelés mértékének arányában.

Na meg annak a bizonyos kisebbségi magyar üzenetnek eljuttatásával – pedig azt a néhány százalékot, amelyikhez még mindig nem jutott el a tizennyolc év alatt, továbbra is jobban érdeklik Vadim delíriumos látomásai, illetve Gigi bunkóságot és bigott vallásosságot egymáshoz fércelő mellétrafálásai.

És befejezve a magyarság mint a mérleg nyelve mítoszával – ami viszont sajnos összejöhet, a szó legszomorúbb értelmében, főleg, ha pont az RMDSZ-jelöltre adott (magyarán kidobott) szavazatokon fog múlni, melyik két jelölt jut a második fordulóba.

Pedig mennyivel korrektebb lett volna azzal kezdeni, hogy kedves rommagyar választópolgárok, mi tulajdonképpen

magasról teszünk arra, ki kerül a második fordulóba,

így implicit a szavazás kimenetelére is, jobban érdekel az, hogy a jelenlegi RMDSZ-elnök utódjának szánt arcot minél többet mutogathassuk a tévében. Valóban, a maga módján ez is nemes célnak tekinthető, hiszen nem mindegy, ki kerül majd a szövetség élére az immár elkerülhetetlen kádercsere után, de az ország szempontjából annyira fontos elnökválasztást belső kampánycélra felhasználni talán nem a legetikusabb húzás az RMDSZ bizonyos köreinek részéről. Egyes tudatosabb rommagyar szavazók talán még arra is gondolhatnának, hogy úgynevezett érdekképviseleti szövetségük egyszerűen hülyének nézi őket.

A történet folytatása már ismerős. Az SZKT elnökjelölt-állítást illető szokásos egységét egyedül a Szabadelvű Kör képviselője, Czika Tihamér törte meg a jelöltállítást ellenző érvelésével. És még ő is tartózkodott előjönni azzal az aduval, miszerint éppen ideje lenne, hogy az erdélyi magyar

legalább akkor szavazhasson szabadon, saját feje után,

amikor a tulipánpecsételés nemhogy fölösleges, de egyenesen káros lehet jövőjük szempontjából – feltételezem, nem is lett volna bölcs dolog ilyesmivel előhozakodni az eremdéeszüberallesztől megszédült képviselők előtt.

Pedig az ég szerelmére, a magyar választópolgárok talán politikailag is nagykorúvá értek már! Ideje szakítani az egységes magyar érdek legendájával, és hagyni, hogy a konzervatív erdélyi magyar szavazó végre-valahára konzervatívként szavazhasson, a liberális liberálisként, a szociáldemokrata pedig szociáldemokrataként. Az elnöki intézmény szintjén legalábbis – egyelőre. Leszerelvén ezzel azt az érvet is, hogy az RMDSZ ajánlólevele több román szavazat elvesztését jelenti az általa támogatott jelöltnek, mint ahány magyar elnyerését (túl azon, hogy ez a második fordulóra is éppúgy igaz, ugyebár).

Bizonyára nehezebb próba lenne egyeseknek, hiszen hiányozna a szavazólapról az önálló döntéstől kímélő tulipán, de valamikor csak el kell kezdeni a csaknem két évtizedes lemaradást a saját fejjel való gondolkodás terén – azokkal szemben főleg, akiknek a hazai politikai életben soha nem is volt tulipánjuk.