Állandó terror volt az ír katolikus iskolákban

Az írországi katolikus fiúiskolákban rendszeresen molesztálták a gyerekeket, nem volt ritka a testi fenyítés és az érzelmi zsarolás sem egy vizsgálat szerint, amely a huszadik század hat évtizedének viszonyait tárta fel. A bántalmazásokról tudtak az intézetek vezetői a jelentést ismertető BBC szerint. A rendszer részben a félelemre és a rendszeres büntetésekre épült, a börtönökéhez hasonó légkört papok, szerzetesek és apácák generációkon keresztül tartották fenn.

“Népbetegségszerűen” elterjedt volt a gyerekek szexuális zaklatása az írországi katolikus fiúiskolákban – derül ki egy vizsgálatból, amely hatvan év viszonyait tárta fel a nyolcvanas évekig . Ehhez hasonlóan gyakori volt az intézményekben a testi fenyítés, az érzelmi zsarolás is, a gyerekek érzelmeivel pedig nem foglalkoztak – írja a BBC. A kilenc éven át folytatott vizsgálat kiderítette, hogy az intézetek vezetői tisztában voltak mindezzel.

Az 1980-as évekig mintegy 35 ezer gyerek járt katolikus javítóintézetekbe és szakmunkásképzőkbe. A Gyermekek Szexuális Zaklatását Vizsgáló Bizottságnak közülük több mint kétezren jelezték, hogy szexuális zaklatástól vagy fizikai erőszaktól kellett szenvedniük iskoláskorukban.

Az egyházi tisztségviselők kifejezetten bátorították a “rituális erőszakot”, és szigorú titoktartásukkal következetesen megvédték a rendjükbe tartozó pedofilokat a letartóztatástól. A hatóságok sikertelenül próbáltak véget vetni az intézetekben rendszeres veréseknek, a nemi erőszaknak és a gyerekek megalázásának.

Azokban a leánynevelő intézetekben, melyeket apácák irányítottak – főként az irgalmasrendi nővérek -, a diáklányokat jóval kevesebbszer zaklatták szexuálisan, annál többször kellett viszont szembenézniük fenyegetésekkel vagy megalázó bánásmóddal.

Az iskolákban “szigorú és katonás légkör uralkodott, a néha értelmetlenül szigorú fegyelmezésen alapuló vezetési stílust nem csak a diákok, hanem a tanárok is a bőrükön érezték” – fogalmaz a jelentés, mely szerint a rendszer egyik legfontosabb elem a büntetéstől való félelem volt, mellyel főleg a rendet akarták fenntartani az intézetek vezetői. A még mindig a gyerekkori traumák hatásától szenvedő egykori diákok – ma 50-80 éves felnőttek – egybevágó visszaemlékezéseinek sora bizonyítja, hogy a rendszerben a gyerekeket inkább bebörtönzött rabokként, mintsem jogokkal és méltósággal rendelkező emberekként kezelték – állapítja meg a jelentés.

“Az intézetekben uralkodó viszonyoknak régi hagyománya volt, a problémát nem egy-egy tanár vagy intézetvezető jelentette. A kegyetlen légkört szerzetesek, papok és apácák egymást követő generációi tanulták el egymástól” – idézi a BBC a jelentést.

A feltért visszaélések és bűncselekmények ügyében senkit nem vonnak felelősségre Írországban – írja a BBC. Részben azért, mert egy keresztény szervezet, a Christian Brothers 2004-ben pert indított azért, hogy az összes érintett névtelenül maradjon a jelentésben, akár él, akár már meghalt. Így minden érintett – áldozat és visszaéléseket elkövető egyaránt – névtelenül maradt a jelentésben.

A jelentés 21 javaslatot is megfogalmaz a kormány számára. Tanácsadó központot kell kialakítani, hogy a gyerekként szerzett traumákat feldolgozhassák az áldozatok – javasolják a készítők, akik emlékművet is szentelnének a történteknek. Továbbfejlesztenék a jelenlegi írországi gyermekvédelmi hálózatot is.

http://www.origo.hu/nagyvilag/20090520-mindennapos-volt-a-szexualis-zaklatas-az-ir-katolikus-iskolakban.html

Koronázatlan meztelenség

Bulvárhír: Félaktfotók miatt kizárták Papp Zsófi szépségkirálynő-jelöltet a magyarországi RTL Klub által honosított a Királynő című versenyből. A katódsugárcső nézők felőli oldalán pedig irigységet és kárörvendést alig leplező tekintetek: kellett neki meztelenkednie! Mindennapos, sőt – a szenzációhajhász sajtó világának ennél is ilyenebb sztorijait tekintve – egyenesen pitiáner ügy. De milyen szépen kibújt a szög a zsákból. Álszent, szemforgató világban élünk.

Az önmagát civilizáció, kultúra és nyílt gondolkozás zászlóvivőjének tekintő ún. keresztény kultúrkör erkölcse még mindig csak hiszi magáról, hogy képes kezelni a meztelenség „problémáját”.

Főleg, ha nyilvánosság elé tárt meztelenségről van szó.

Nevetségességében is szomorú példa a szépségversenyek nemzetközi szabályozásának azon kitétele, miszerint nem lehet szépségkirálynő olyan személy, akiről (fél)aktképek készültek. Holott – bármennyire is elvárandó, hogy a leendő szépségkirálynő lényét a világbékéért és az éhező afrikai gyermekekért való aggódás határozza meg és még véletlenül se a meztelenkedés tisztátalan aktusa – a hülye is tudja, hogy az ilyen jellegű versenyek igenis a testről (és a testiségről) szólnak.

Na meg azt is, hogy a szépségverseny kifutóira eséllyel pályázó hölgyek rendszerint vagy már sikeres modellkarriert tudnak maguk mögött, vagy

éppenséggel a megmérettetés hatására adják be derekukat

 a szépségszakma csábításának. Márpedig egy (fotó)modell vagy akár színész(nő) esetében ma már gyakorlatilag szakmai követelmény, hogy – ha a feladat úgy kívánja – akár ruhátlanul is boldoguljon az objektív előtt.

Egy liberális blog olvasójának bizonyára említeni is fölösleges, mekkora szűklátókörűségről tesz tanúságot az, akinek elsősorban a pornó ugrik be a meztelenségről és az optikáról. A jelek szerint – sajnálatos módon – pont a véleményformáló orgánumok szürke eminenciásai azok, akik számára távolról sem ennyire evidens a dolog. Úgyhogy kedvükért – a szájbarágás kockázatát is vállalva – mégis megjegyezném, hogy

igencsak magas szakmai követelmények szükségeltetnek

mind a fotós, mind a modell részéről az esztétikus, művészi színvonalú aktképek létrejöttéhez. Ezt számos rangos fényképészeti szakportál – többek között a magyarországi Fotózz! – is tanúsíthatja. De a Duna TV meg a Magyar 2-es késő esti órákban vetített, kiváló európai művészfilmjeinek erotikus vonzatú jeleneteit is a témához megfelelő érzékenységgel közelítő, profi színészekkel forgatták le, semmiképp nem holmi akármilyen „piszkos” munkákra kapható prostituáltakkal.

A meztelenség illetve szexualitás témáját érintő, említettekhez hasonló stílusú/színvonalú filmeket természetesen csak az éjszakai órákban sugároznak (amennyiben egyik-másik kulturális adó egyáltalán műsorra tűzi őket), ha pedig valaki urambocsá’ fő műsoridőben óhajtana tévézni, beérheti a szexualitásra vonatkozó, nem is annyira burkolt utalásokkal (de azokat legalább minél közönségesebb csomagolásban), esetenként keresetlen nyelvezettel meg jó adag erőszakkal fűszerezve. Félóránként megszakítva az ugyanezen kaptafára húzott reklámokkal (mondjuk ez önmagában külön bejegyzést érdemelne). Úgyhogy a média

továbbra is forrón tarthatja

a századvég/századelő amúgy is szexualitástól izzó levegőjét (még az „ártatlan” vacsoracsata-stílusú showműsorokban is igyekeznek megadni a módját), mert valahogy meg kell küzdeni a nézettségért/olvasottságért. Sőt, a már hivatalos szépségkirálynők is nyugodtan kamatoztathatják testi szépségüket a férfimagazinok felkérésére (és itt már ugye nem feltétlenül félaktról és még kevéssé kiállításra szánt művészfotóról beszélünk), csak

nehogy má’ a szépségverseny előtt csinálják!

Mert az ugyebár annyira méltatlan egy ilyesfajta rendezvény fennköltségéhez – és bizonyára ahhoz a kereskedelmi adóhoz is, amelyik amúgy finoman szólva nem a meztelenség művészi bemutatásával írta be a nevét a tévézés aranykönyvébe. De hadd fordítsuk magyarra: minek rontani az üzletet noname szépségek publikálásával, amikor

befutott szépségkirálynők/sztárok meztelen képein jóval többet lehet kaszálni.

Tiszta szerencse, hogy – Az emberi butaság kultúrtörténete mintájára és azt kiegészítendő – még senki nem vágott bele az emberi álszentség meg kétkulacsosság kultúrtörténetének megörökítésébe.

A középszer rémuralma

A címadó szószerkezet egy temesvári író-házaspár tudományos-fantasztikus sorozatának talán legjobb darabjából, a Gubólakókból* származik. Bár kamaszkorom utolsó éveinek kedves olvasmánya valójában a totalitárius diktatúrák (akkori lehetőségekhez mérten) vitriolos szatírája, nekem mégis a hónap elejére beharangozott kolozsvári nemzetközi leszbikus fesztivál ellen indított internetes aláírásgyűjtés kapcsán elevenedett fel a rég olvasott történet. Hiába na, jelek szerint a középszerűség díszpéldányai nemcsak a kommunizmusban diktáltak emberi sorsokról, de napjainkban is…

 Ők a demokratikus „többség”. S bár a könyvbeli utópisztikus rendszerben mindenkit, aki valamilyen módon – főleg képességei tekintetében – kilógott a szürke tömegből, explicit módon, karhatalmilag bélyegeztek abinak (vö. aberráns), a mediokritás hatalma a legnemesebbnek tartott demokrácia keretei között, minden (rendőr)állami szabályozás nélkül is kiválóan működik. Sőt. Az általában vett közösségnek, mely rendszerint megmaradása érdekében mindent megtesz, hogy konzerválja önmagát, nem érdeke, hogy a populáció „gauss-görbéjének” változással, netán az egyensúly felborításával fenyegető „végpontjai” meghatározó szerephez juthassanak a társadalomban.

Sem a selejt, de főleg nem a kiemelkedő egyéniség.

A szürkeállomány nélkül elképzelhetetlen újítások mondjuk létszükségletei a közösségnek – hiszen ki ne szeretne korszerűbb kocsit, nagyobb tévét, trendibb ruhákat meg hatásosabb gyógyszereket –, így a különleges képességű egyéneket is kénytelenek megtűrni, de a középszerre alapuló berendezkedés őreinek azért megvan a gondjuk rá, hogy a zsenik – küldetésük teljesítése közben – nehogy a kelleténél veszélyesebb mértékben bontogathassák szárnyaikat.

A középszerűség ezen önszabályozó mechanizmusa gyakorlatilag már a legszűkebb értelemben vett csoporton (családon) belül, az anyatejjel együtt ivódik az emberpalántába, de első evidens jele a tágabb közösséggel való első találkozáskor, az óvodában mutatkozik. Kinek ne lennének emlékei az első óvodai durva csúfolódásokról, kiközösítésekről, megbélyegzésekről – akár a csúfoló, akár a csúfolt, akár az elfojtott dühével tehetetlenül szemlélő minőségében. Ha szemüveges, vörös hajú vagy balkezes – azért; de ha túl kövér vagy túl sovány, túl hosszú vagy túl rövid hajú, túl magas vagy túl alacsony, túl okos vagy túl buta, akkor azért. Több se kell annál, hogy valamilyen módon kilógj az átlagból! A Középszer már középcsoportos korában is ösztönös félelemérzettel (és az ennek közvetlen folyományakénti agresszivitással) viszonyul a langyosan kényelmes létét potenciálisan veszélyeztető Mássághoz – említeni is fölösleges, hogy

a csúfolódók vajmi ritka esetben kerülnek ki a majdani lángelmék közül.

A mediokritás meghatározó dózisát az iskolai évek alatt adagolják be az óvodában már megfelelőképpen előkészített átlagpolgárjelöltnek. A kiemelkedő képességet lehet ugyan kirakatban mutogatni, de az igazi kedvenc mégiscsak az, aki valahogy megtanulja, de nem tesz fel kényelmetlen kérdéseket és a tanultak továbbgondolásával sem zavarja tanárai nyugalmát. Ez a megfelelő időszak a társadalmi előítéletek, a nyájszellem, az egyéni ízlést mellőző, vakbuzgó divatkövetés – de ezzel együtt a nemzeti és vallási fundamentalizmus megalapozásához is. Legyen az magyar vagy román, katolikus, protestáns vagy ortodox.
Az oktatási folyamat vége fele már bevetésre készen áll a mindennapi életben egész tűrhetően boldoguló középszer – bár ez többnyire jellemzően evés-ivásban (és italozásban), rongyrázásban, gyermekcsinálásban (és -verésben), hírességek és szomszédok kipletykálásában, valamint buzgó templombajárásban merül ki. Aki viszont minden új, szokatlan helyzetre, fejlődésre, szemléletváltásra, értékrend-módosulásra józan mérlegelés helyett ösztönszerű, görcsös ellenkezéssel reagál. Quod erat demonstandum.

Vajon ez csak „nemakarom”-ot jelent, vagy tényleges szellemi impotenciát?

Különösen szép – és főleg találó – vizuális hasonlattal próbált rávilágítani a Discovery Channel egyik, fejlődéslélektanról szóló ismeretterjesztő adása a tanulás illetve gondolkozás mechanizmusáról: a dokumentumfilm az emberi elmét homokos tengerparthoz hasonlította, ahol a megismerés folyamata egyre szélesebb és mélyebb ösvényeket vág a homokba. A (rendszerint eleve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösség szűrőjén keresztül érkező) további információk feldolgozása, „lecsapódása” már ezen meglévő ösvények mentén történik – és minél kitaposottabb az unalomig alkalmazott gondolati sablonok mélyítette ösvény, annál nehezebb letérni róla. Magyarul, agyunk még akkor is a beidegződött sémák szerint gondolkozik, reflektál a világ dolgaira és ítélkezik,

ha adott esetben az ésszerű, logikus útvonal sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb lenne.

fotó: Koncsol Tünde (Budapest, Magyarország)

Amennyiben tehát a kutatók igazat beszélnek, nincs is mért csodálkoznunk azon, hogy a saját mediokritásukba süppedt kezdeményezők és ezek követői nemhogy nem fogadják el, de valójában nem is értik, mit jelent a homoszexualitás. Sokkal egyszerűbb nekik egy homályos, szövevényes, ellentmondásokkal teli bibliai történetet előrángatni és vallási előítéleteik alapján bűnösöknek, betegeknek, természetelleneseknek titulálni a melegeket, mert agyukban sajnos csak ebben az irányban vannak kitaposott ösvények. Csoda, ha csecsszopó koruk óta kizárólag ezzel etetik őket? Az, hogy Ádám férfi volt és Éva nő, már elegendő érv számukra, hogy egy párkapcsolat csakis különnemű lehet, de azon kényelmetlen kérdés, hogy

egyetlen emberpár mi módon tudta vérfertőzés bűne nélkül benépesíteni a földet,

már jóval túlmutat szellemi horizontjukon.

Észérvek nyilván nem sokat segítenek. Ha a legelején kezdjük, hogy a homoszexualitás nem betegség, és nemcsak az embernél, de a legtöbb állatfaj-populáció egyedeinek jól meghatározott százalékánál majdhogynem törvényszerűen jelen van, még csak megnéznek – természetesen anélkül, hogy kicsit is mélyebben töprengjenek a hallottakon.

 fotó: Filep Lajos (München, Németország)

De ha már arra terelődik a szó, hogy az egyneműek házassága tulajdonképpen csak alapvető emberi jog szavatolásáról szól, vagy horribile dictu az egynemű párok által nevelt gyermekekre

messze nincs annyira rossz hatással a szülők szexuális orientációja,

mint ahogy a köztudat tartja (és mindenképp nagyságrenddel jobb alternatívát jelent az árvaháznál), már ébredezik a gyanú: ha ennyire bele tudom élni magam a helyzetükbe, nem vagyok-e én is homokos? Hát nem (ez hamar tisztázódik), de akkor miféle globális összeesküvés húzódhat a dolgok mögött, hogy csak úgy ni, pártját fogom valakiknek – anélkül, hogy közvetlen hasznom származna a dologból?
Ha pedig a vehemens homofóbiájukról tanúságot tevő középszerek történetesen belekóstoltak már egyéb – mondjuk, nemzeti – kisebbségi lét viszontagságaiba, vérig sértődnek, hogy holmi „buzijogokat” egy napon merünk emlegetni szentnek és sérthetetlennek tartott nemzeti kisebbségi törekvésekkel.

Summa summárum. Ahol egyik fél számára idegen a gondolkozás, eléggé kétséges, hogy kialakulhat érdemleges párbeszéd. Ennélfogva aláírásosdit játszó nyárspolgárainknak nincs is honnan tudniuk, hogy

az esetenként tényleg a jó ízlés határait súroló melegparádék egyből okafogyottá válnának,

ha a homoszexualitás is végre-valahára normalitásként vonulna be a köztudatba – és nem lenne szükség extrém, kétségbeesett manifesztációkra a jogfosztottságra irányuló figyelem felkeltéséhez.

fotó: Jakab Szilárd (Tamási, Magyarország)

Így hát egyik részről továbbra is tiltakozás, másikról a rendezvény. És a remény, hogy a világ – ha mondjuk nem is máról holnapra virradóan – hátha mégis csak a jó irányba halad.
De addig is maradtunk egy jobb sorsra érdemes kisebbség további exponáltságával, megaláztatásaival, veszélyeztetettségi helyzetével.

Meg a középszerűség rémuralmával.

•

(A leszbikus párokat ábrázoló művészfotókat a Fotózz! fényképészeti szakportál galériájából válogattuk és szerzőik szíves hozzájárulásával közöljük. Hálás köszönet, hogy lehetővé tették munkáik felhasználását!)

_____________________
* Mandics György – M. Veres Zsuzsanna: Gubólakók. Kriterion, Bukarest, 1988

A király(lány) meztelen

Figyelmeztetésben részesítette a Minimax rajzfilmcsatornát az Audiovizuális Tanács (CNA) egy olyan animációs népmese-feldolgozás közvetítéséért, melyben a királylány nyakig emeli a szoknyáját egy disznópásztor kérésére – közszemlére téve mindazt, ami (szerintük legalábbis) nem kívánatos látnivaló egy kisgyermek számára. Amint az várható is volt, azonnal megindult a vita a médiában és az internetes fórumokon arról, hogy elfogadható-e még a meztelenség ezen mértéke, ha kisiskoláskorú nézőkről van szó.
Pedig az a kérdés, hogy általában miért is ne lenne elfogadható a meztelenség, sokkal izgalmasabb…

Óhatatlanul egyik kedvenc viccem ugrik be a médiabotrány kapcsán.

A részeg buzgón keresi kulcscsomóját egy lámpaoszlop alatt.
– Biztos, hogy itt veszítette el? – kérdi az egyik járókelő.
– Á, dehogy. A másik oszlop mellett esett ki a zsebemből – így a részeg.
– Akkor miért nem ott keresi?
– Ott nincs elég fény…

Poén ide vagy oda, a struccpolitika fenti – tökélyre vitt – változatának csapdájába éppen azok esnek leginkább, akiknek felelős munkájuk során a legkevésbé szabadna. Azaz: tanárok, tanítók, lelkészek, szülők, és általában mindazok, akik tekintélyes részt vállalnak az ifjabb nemzedék nevelésében.

Lássuk csak, miről is van szó.
Ha valamilyen okból úgy találtatik, hogy a nebuló szellemi érettsége még nem teszi lehetővé bizonyos dolgok felfogását, akkor

jobb híján blődségekkel ildomos beetetni az áldozatot,

mert tanítani azért csak kell valamit, ugye, és a primitív hülyeség legalább érthető. Teszem azt, egy színvonalas verselemzés már meghaladná a szintet? Sebaj, Petőfit agyon lehet ütni lánglelkű forradalmárként, aki azért esett el Fehéregyházán, mert amúgy is tervben volt neki egy hősi halál – hasonlóképpen József Attilát is, mint a huszadik század nagy költője, de főállásban proletár.

Még fonákabb a dolog, ha már nem az „ártatlan” magyar irodalom, hanem a szexuális felvilágosítás kerül terítékre – értsd kisbabacsinálás mechanizmusa. Ilyenkor már nehezebb a mellébeszélés, mert a gyermek konkrétumokra kíváncsi, de nem lehetetlen; a korlátoltság gyakran párosul figyelemre méltó leleménnyel.

Vagy ha mégsem, még mindig ott a gólyamese.

A fentiek tükrében talán nem is annyira a gyermekek szellemi színvonala itt a probléma, hanem (tisztelet a kivételnek) éppenséggel a szülőké vagy a pedagógusoké. No meg azé az intellektuális tunyaságé, ami az imént említetteket gátolja abban, hogy – elődeik gyakran minősíthetetlenül szakszerűtlen felfogásával szakítva – megfelelő kiállással válaszoljanak a nevelés ilyen szintű kihívásaira.

A változtatás irányába tett első lépésként máris érdekes lenne elgondolkozni azon, hogy tulajdonképpen mi is az a gikszer, ami megakadályozhatja a kisiskolást a meztelen emberi test látványának befogadásában? Vagy mi az, amit képtelen lenne megérteni két felnőtt – horribile dictu – intim együttlétéből? Egy négyéves, háziállatok mellett felnőtt falusi gyermek ugyanis már régóta vágja, hogy mi a helyzet a kakassal és a tyúkkal, de rendszerint ennél sokkal többet is (ha mégsem, lehet gondolkozni a kisegítő iskolán). Netán a szexualitás iránti egészséges érdeklődést (igen, már 6 éves korban, lásd az idevágó szakirodalmat) tekintjük még mindig betegesnek vagy tabutémának? Esetleg oda jutottunk volna, hogy egy elemista ne tudná,

mi fán terem a szeretet, vonzódás, szerelem, testi közelség, testi érintkezés?

Amennyiben – sajnálatos módon – ez utóbbi a jellemző, bizonyára a lassan már „államvallási” babérokra törő – ostobasággal nyakonöntött – prüdéria lenne az utolsó, ami ezen problémát orvosolni tudná. A tézis alátámasztásához kapóra jön a CNA erkölcscsőszködésének szóbanforgó gyöngyszeme: A gyerekek egészséges fejlődésére ártalmasnak találják a népmese-feldolgozások művészi szintű szexuális utalásait, az viszont már abszolút helyénvaló, ha egy rajzfilmfigurát vagy kétdimenziósra püfölnek, vagy a tizedik emelet magasságából zuhanva lapul palacsintává, de az rögtön felpattan és tovább szalad, mintha mi sem történt volna.

Félreértés ne essék, távolról sem vagyok híve annak, hogy válogatás nélkül bármiféle szexuális töltetű anyag kiskorúak (sőt, kisgyermekek) szeme elé kerülhessen. Még azt sem állítom, hogy a „mit lehet és mit nem” kérdése ökölszabály szintjére egyszerűsíthető. De azt megkockáztatnám, hogy ha például egy vizuális élmény (film, fotó, animáció) feldolgozhatatlan a túl zsenge életkor miatt, azért rendszerint nem az esetleges szexuális tartalom a felelős. Tipikus példa a pornófilm, ami nem önmagában az explicit tartalma miatt tekinthető károsnak, hanem a valóság egyik, nagy fontossággal bíró szeletének

veszélyes mértékben torz ábrázolása miatt,

amit egy kiskorú – megfelelő élettapasztalat hiányában – még képtelen korrigálni. Egy érett, aktív szexuális életet élő személynél ilyen szűrők elvileg már működnek, bár a tévéreklámok a legfőbb példa arra, hogy egy felnőtt is milyen könnyen bedőlhet a sarkítottan, idealizáltan ábrázolt világnak, és ez sokszor nagyon is valóságos önértékelési problémákhoz, sőt, depresszióhoz vezethet. (Ez vajon miért nem zavarja a prüdéria élharcosait?)

Ettől függetlenül a „védjük gyermekeinket a média gonoszaitól” típusú hozzáállás vajmi kevés a boldogsághoz, a tizennyolcaskarikák és gyermekzárak vak hiedelme pedig nem sokban különbözik anekdotabeli részegünk kulcskeresési kísérletétől. Aki olyasmit feltételez, hogy bármilyen, tiltásra alapuló módszerrel távoltartható az ún. nemkívánatos tartalom, az vagy reménytelenül naiv, vagy soha nem volt tizenéves. Az osztály vagy baráti kör hangadó figurája előbb vagy utóbb garantáltan előrukkol egy XXX kategóriás csemegével – és karika ide vagy oda, a tiltott gyümölcs vonzereje lesz az erősebb.

Az értelmesebbnek – és hatékonyabbnak – ígérkező stratégia az egyszerű tiltásnál lényegesen több bátorságot igénylő lépést feltételez: ha már diszkvalifikálni nem lehet a pornográfiának nevezett vizuális hulladék dömpingjét,

nincs mese, be kell szállni a mérkőzésbe.

És ilyen kemény ellenfél ellen csakis „témába vágó”, megfelelő mértékben explicit, de minőségi kivitelezésű, átgondolt, a „célközönség” gondolkozásmódjára és igényeire messzemenően figyelő alkotással lehet indulni.

Érthetőbben: ha alapos a gyanú, hogy a pornófilmmel való első találkozás már megtörtént, vagy mindez csak napok kérdése, nézzünk meg a kiskorúval együtt egy ugyanazon dolgokat ugyanolyan merészen, de igényesen, művészi szinten ábrázoló művet – természetesen részletekbe menő magyarázatok kíséretében. Persze szülő legyen a talpán, aki végig tudja vinni ezt a nem kevéssé kínosnak tartott mutatványt (huszonvalahány kiéhezett kamasz előtt „vizsgázó” osztályfőnökről inkább ne is beszéljünk), de ha valóban a pornográfia hegemóniáját akarjuk megverni és nem – látszatmegoldásként – magát a tizenévest, nincs sok alternatíva.
Hacsak nem feltétlen szándékunk frusztrált, bűntudatvezérelt, vakvilágba gyermekcsináló új generációt nevelni, amelyik

felnőtt korára egy aktfotó-kiállítással sem tud mit kezdeni.

A Minimax ártatlan „meztelenkedése” nyomán – az internetes fórumokon illetve blogokon – kipattant viták sajnos messze nem az általam remélt irányba mutatnak. A véleményezők döntő többsége továbbra sem mer – vagy nem is akar – kitörni a prűdség burkából, és továbbra sem érti, hogy a kényesebb témákhoz való – jószándékúnak képzelt – álszent hozzáállás pont a nem kívánt eredményhez: terhesen maradt tinédzserek tragédiáihoz, tudatlanságból és felületességből elrontott életekhez vezethet.
Szomorú iróniája a sorsnak, hogy a hozzászólások szerzői jól láthatóan a fiatalabb – így értelemszerűen nyíltabb, szabadelvűbb – korosztályt képviselik. És ez még mindig csak a jéghegy csúcsa…
Jelen írást illetően sincsenek illúzióm.

Egy szó mint száz. Ha egy királylány meztelen, mindenki azonnal felkapja fejét, vezérelje bár álszemérem vagy puszta kíváncsiság. De nem látjátuk, feleim, szümtükhel, hogy a király meztelen?