Savanyú a szőlő

Miért nem lehetünk államelnökök?

 

Horvát Zsolt sorozata vitte el Kelemen Hunor választásiplakát-versenyének a legeredetibb alkotásért járó különdíját. Megérdemelten – a grafika és a szellemes megközelítés szempontjából legalábbis. Nem úgy az üzenetet illetően, ahol már igencsak kilóg az Erdélyi Magyar Önsajnáltatás lólába a profi dizájnerre valló, tetszetős csomagolásból.

A plakátsorozaton az RMDSZ-jelölt kollázs-szerű portréi láthatóak, stilizált sapkával meg bajusszal, melyek rendre amerikai, francia illetve német jelleget hivatottak kölcsönözni a magyar jelöltnek – valamint egy román nyelvű kérdés, ami kábé úgy jönne ki, hogy „ha amerikai/német/francia lennék, megkapnám az áldásodat [értsd: szavazatodat]?”

Magyarra fordítva: azért nem sikerülhet nekünk soha semmi – még államelnökök sem lehetünk saját hazánkban – mert kisebbségiek, pontosabban romániai magyarok vagyunk. Agyonrágott sztereotípia, akár a savanyú szőlőn nevelkedett erdélyi magyar közösség bejegyzett védjegye is lehetne. Azt már mondjuk valamivel kényelmetlenebb végiggondolni, hogy valóban

elegendő-e a bajor bajusz és a tollas kalap,

hogy a Cotroceni-i palota automatikusan szélesre tárja kapuit elnökjelöltünk előtt?

Ki kell ábrándítanunk azon olvasóinkat, akik ezen a ponton épp arra gondoltak, hogy bezzeg „normálisabb” helyeken, ahol a bőrszín és a nemzetiség már nem (annyira) számít, Barack Obamának vagy Klaus Johannisnak milyen szépen összejött. A két, unalomig emlegetett sikersztoriban ugyanis nem az a tanulság, hogy az amerikai illetve a nagyszebeni lakosság évről évre nagystílűbb és toleránsabb közfelfogása folytán egy színesbőrű vagy egy szász kisebbségi akár átütő sikereket érhetett el. Hanem éppenséggel az, hogy ehhez a teljesítményhez még ezen körülmények között is legalább Obamának és Johannisnak kellett lenniük. Csakhogy számomra nem teljesen világos,

ki lehetne az a bizonyos Erdélyi Magyar Klaus Johannis.

Melyik is az a romániai város, amelyik az utóbbi évtizedben – társadalmi vagy politikai szempontból – csúcsteljesítménnyel vagy legalábbis kiemelkedő tevékenységgel büszkélkedő erdélyi magyart mondhat magáénak? Neadjisten polgármester formájában? Marosvásárhely, ahol az RMDSZ egyik legjobb szakemberének tartott Borbély László még a botrányairól elhíresült Dorin Floreát is képtelen volt megverni? Vagy annak a Szász Jenőnek az Udvarhelye, akit már lassan saját hívei is nemcsak szalonképtelennek, de egyenesen beszámíthatatlannak tartanak?

Obama csak számunkra, tájékozatlan európaiaknak tűnik úgy, mintha a semmiből bukkant volna elő, valójában lenyűgöző politikai és emberjogi tevékenység áll mögötte, Johannis pedig Románia-szerte irigyelt gyöngyszemmé és Európa egyik kulturális fellegvárává fejlesztette Nagyszebent, ráadásul városában is 5%-nyi kisebbségiként a polgárok több, mint 80%-a biztosítja rendszeresen támogatásáról. Tetszik vagy nem, hasonló kaliberű személyiség

pillanatnyilag abszolút hiánycikk

a romániai magyar politikai elit kínálatában – és értelemszerűen az RMDSZ fiatal elnökjelöltje sem kivétel. Az a néhány – félkézen is megszámlálható – karizmatikus személyiség pedig, akiket esetleg „meg lehetne csinálni” (vagy legalábbis lehetett volna), már meghökkentő amatőrizmussal tékozolták el valamikori bizalmi tőkéjüket – vagy ha nem, saját érdekvédelmi szövetségük csúcsvezetősége szorította le őket (konstruktív belső ellenzék csúfnéven) a pálya szélére.

Akkor hát mi is lenne az az ok, ami miatt egy, a plakát üzenete által megszólított hipotetikus román szavazó – nem törődvén a jelölt nemzetiségével – egy kvázi noname, ráadásul mindössze egy 6 százalékocskás párt támogatását élvező elnökjelöltre szavazna? Sőt. Úgy általában miért is szavazna bizalmat azon közösség politikai elitjének, ahol – tisztelet a kivételnek – az egyik fő kiválasztódási kritérium éppenséggel az, hogy

ki mennyire magyar?

A jelenlegi politikai konstellációban akkor már nemcsak hogy sokkal „románabb”, de sokkal tapasztaltabb, ismertebb, rátermettebb és – nem utolsósorban – sokkal komolyabb háttérrel illetve támogatással rendelkező jelöltek közül válogathat – és még ezek esetében is kétséges, hogy eljuthatnak-e egyáltalán a második fordulóig.

Úgyhogy felejtsük csak el a „păcat că-i ungur” (rom. milyen kár, hogy magyar) legendáját. Számít ugyan, de messze nem ezen múlik. És ezt nagyon jól tudja mind az RMDSZ, mind az államelnökjelöltje. Persze már csak a meccs szépségéért illene, hogy – jelölését illetően – ugyanazt a komolyságot játssza meg a többségi nemzet szavazói felé is, és ne csak saját potenciális voksolói (romániai magyarok) irányába bizonygassa, hogy „magyar ember is képes lenne vezetni az országot, és az jobban tenné, mint az eddigi jelöltek bármelyike”. Érthetőbben fogalmazva: tegyen úgy, mintha

tényleg új szavazatokat óhajtana szerezni,

nem csak a biztosakat begyűjteni. De Kelemen Hunor főműsoridős szereplése a közszolgálati adó október 22-i esti híradójában másra enged következtetni. Nevezetesen, hogy jelöltünk még a román ajkú földijeit sem méltatja arra a minimális erőfeszítésre, ami a megszólításukhoz lenne szükséges. A félreértések elkerülése végett: azokról a többségi nemzethez tartozó állampolgárokról beszélünk, akik majdan kollégiális egyetértésben ugyanazon autonóm Székelyföldön fognak osztozni székelyeinkkel. Önmagában is elég nagy égés, ha egy (legalábbis formálisan) államelnöki címre aspiráló személynek fogalma nincs mondjuk a caracali választók legfájóbb gondjairól. De ha már a saját székelyföldi (román) polgártársai felé sincs mondanivalója  – pedig bizonyára naponta érintkezik velük –, az már egyértelműen a megengedhetetlen kategóriájába tartozik.

Még akkor is, ha minden valószínűség szerint maguk az érintettek sem igazán tudják, mit akarnak. Mert a politikában is érvényes, hogy mindig a kuncsaftnak van igaza…

Mi is kampányolunk Hunornak!

Ha már mindenki plakátot gyárt, mi sem maradhattunk ki a buliból:

Statiszták főszerepben

A társadalomkutatási iroda (BCS) legfrissebb felmérése nem az Antonescu–Geoană párharc kiegyenlítődése miatt érdekes. Háromesélyes választásnak nézhetünk elébe, ami hazai viszonylatban újdonság – de ezt eddig is sejthettük. Ami viszont annál inkább említésre méltó, hogy a statiszták hada (gyengébbek kedvéért: azon „jelöltekről” beszélünk, akik – jó közelítéssel – kerek nulla százalékos eséllyel pályáznak az elnöki posztra) pont a kiegyenlítődés miatt igencsak beleköphet a nagyágyúk levesébe. Kemény százalékokat fognak (teljesen potyára) elhappolni a nagyok elől, olyan körülmények között, amikor ezrelékeken múlhat a második forduló két játékosának személye – s ennélfogva bizonyára az elnöki poszt várományosáénak is.   

 

Pedig ezek a jelöltek minden valószínűség szerint nem azért neveztek be az elnöki posztért indított harcba, hogy istenesen megkavarják az igazán esélyesek mezőnyét. Mondjuk, azért sem, hogy államelnökök legyenek. Elvileg nem kritérium ugyanis, hogy egy jelölt bár minimális szellemi kapacitással rendelkezzen, de általában véve azért elmondható:

ritka az az annyira gyengeelméjű elnökjelölt,

aki ne lenne képes legalább azt megérteni, hogy Romániában nem volt még példa felmérés-százalékocskáknak – akár második fordulóhoz elegendő – robbanásszerű növekedésére. És ez minden bizonnyal most sem lesz másként. Magyarán, közelébe se juthat a végső megmérettetésnek.

Nem, ezek az emberek tényleg nem lehetnek ennyire hülyék. Persze mindenki tudja, valójában mit keresnek statisztáink a választási kampányban: olcsó népszerűséget.

Magyarán, gátlástalan törtetők.

Mert elvileg egy politikus kihasznál minden kapaszkodót, amivel népszerűségi tőkét tud harácsolni magának, de – ha egy kicsit is ad arra, hogy (jó esetben) egy közösséget képvisel – talán kétszer is meggondolja, hogy hajlandó-e az általa képviselt emberek akaratát – a tőlük begyűjtött (értsd: elpocsékolt) szavazatok formájában – nemes egyszerűséggel kivonni a forgalomból az elnökválasztás erejéig. Naná, hogy esze ágában sem lesz ezen morfondírozni – neadjisten még idejében visszalépni –, amikor ilyen jó ugródeszkát jó esetben ötévente egyszer tolnak a lába alá. Így válhat a statiszta

az elnökválasztás főszereplőjévé

– olyan kontextusban persze, amivel jobb helyeken nemigen szokás dicsekedni.

Ennyire szigorúak azért ne legyünk a „leszázalékolt” társaság épp minden tagjával, hiszen magyarok vagyunk és tudjuk, hogy Kelemen Hunor a fentiek alól természetesen kivétel. Ő is a néhányszázalékocskás esélytelenek mezőnyében fut ugyan, de nemes eszmékért (kisebbségi magyar értékeink népszerűsítéséért, kisebbségi magyar üzenetünk eljuttatásáért és kisebbségi magyar önbizalmunk növeléséért) vállalta a jelöltség hálátlan feladatát – és még véletlenül sem azért, mert esetleg bolond lenne kihagyni

a politikai karrierjéhez annyira szükséges ingyenreklámot

(pontosítsunk, a látszólag ingyenreklámot, mert puszta indulásával jelentős mennyiségű rommagyar szavazat pancsikolódik el), no meg a nagy lehetőséget, hogy a jelenlegi RMDSZ-elnök utódjának szánt arc minél élesebben vésődhessen be a kongresszus majdani választóinak emlékezetébe.

És ezen nemes eszmék képviseletéért igazán fel lehet áldozni egy államelnök-választást. 5 év nem a világ, és különben is, tökmindegy, kivel kerül a jelenlegi elnök a második fordulóba.

Annyira egyformák. Igaz, egyik ‘-escu’, a másik kevésbé, de mindkettő román… 

EU választás: régi pártaktivista idők és újkori egoizmus

Készülök választani, nézegetem a híreket stb., mert az EVZ “leszállitja nekünk azt amit kell”.

Onnan idézek:

1. Premierul Emil Boc a votat în această dimineaţă la Cluj-Napoca, afirmând că a mers la urne “în primul rând pentru partid, în al doilea rând pentru România şi în al treilea rând pentru Europa”.

azaz

Ma reggel Kolozsvárott szavazott Boc Emil kormányfő, aki kijelentette: “első sorban a pártért, másodsorban az országért, harmadsorban pedig Európáért” jelent meg az urnáknál.

Puff neki, EU-s szavazás van nemdebár, és ebben maga az EU a kormányfőnk szerint csak a harmadik helyet érdemli. Harmadranguként döntenek róla. Szép kis sorrend, és logika.  DE a Párt, a Párt mindenek, ország és  Európa felett. Ahogy Szisz írta még az 1960-as évek legelején: “a kérges kezek munkájának egy a célja,/tizennyolc millió kéz tevékenységét/hangolja egybe/az okos agy:/a párt.”

2. Elena Băsescu, fiica cea mică a şefului statului, candidat independent pentru PE, a declarat că s-a votat pe sine.”Am votat pentru mine”, a afirmat EBA.

azaz

Băsescu Elena, az államelnök kisebbik lánya, aki az EU parlamenti választáson független jelöltként idult, azt nyilatkozta, hogy önmagára szavazott. “Önmagamért adtam le voksomat”, jelentette ki EBA.

Hol vannak azok az idők, amikor legalább a “gentlemen agreement” miatt, saját magadra, de főként önmagadért nem szavazol, vagy ha megteszed, legalább nem mondod el? Ez lenne az új generáció vagy EBA tényleg ennyire no comment.

A 7 legjobb európai liberális kampányvideó

Egyszerre dübörög a kampány 27 európai órszágban. Ilyen sem volt még. És olyan sem volt, hogy ilyen sok liberális párt egyszerre kampányoljon egy nyitottabban gondolkodó, egy szabadabban élő Európért. A liberális pártok kampányszpotjai hagyományosan a legjobbak, legérdekesebbek, legmerészebbek szoktak lenni. Lássuk az idei EP választások termését. Lássuk a legjobb 7 európai liberális kampányklippet (a sorrend teljesen véletlen):

1. Német liberálisok: Freie Demokratische Partei

Az EU egy liberális vívmány, Európa egyesülése nem kevésbé. A legszebb szőke politikusoknők meg németek:

2. Dán liberálisok: Det Radikale Venstre

Nem sokat értek meg belőle azon kívűl, hogy több Európa = jobb egészségügyi ellátás. Egy biztos: Dániában a liberalizmusnak nincsenek korlátai:

3. Finn liberálisok: Suomen Keskusta

Énekelni tudnak a finnek, ezt tudtuk. Nem véletlenül vannak a libik kormányon, ha ilyen profi kampányvideókat tudnak gyártani. Óda a szabad életnek:

4. Magyar liberálisok: Szabad Demokraták Szövetsége

Sokszínűség az érték. A sokszínűség megkérdőjelezése már nem. Egy vagy, de nem vagy egyedül. Mozgosítóvideó azoknak akik megunták a jobboldali kirekesztősdit:

5. Holland liberálisok: Democraten 66

Az unió ad meleg vizet, vigyáz arra, hogy a szalámid ne állatkínzás eredménye legyen és hogy az étel biztonságosan készüljön. A szép időt már nem garantálhatjuk:

6. Katalán liberálisok: Convergència Democràtica Catalunya

Van olyan is, hogy a liberalizmus megfér egy adag nacionalizmussal. Amennyi éppen csak kell, ahhoz, hogy Madrid ne szóljon bele dolgainkba:

7. Svéd liberálisok: Centerpartiet

Egységben az erő. Ezt a svédek is nagyon jól tudják:

Ez a lista egy alaposabb válogatás eredményeként jött létre, ahol még egy ennyi videót vágtunk ki. Neked melyik jött be a legjobban a döntős 7 közül?

Számítástudók felelőssége

A kormányalakítási láz (mely e sorok írásának pillanatában még javában tart) mintha mindenkit elfeledtetett volna arról, mennyi bosszúságot, felfordulást és fejfájást okozott ez a hibrid egyéni választókörzetes választási rendszer – gyakorlatilag minden szóbajöhető politikai alakulatnak, így magának a leglelkesebb támogatójának, a PD-L-nek is.
Meggyőződésem ugyan, hogy a parlamenti százalékok a hagyományos, listás rendszerrel sem különböznének lényegesen a mostaniaktól (a két szélsőjobb például pont úgy kiesett volna), az egyéni választókerületekből kikerült „győztesek” személye viszont sok esetben – mindenki legnagyobb megdöbbenésére – még köszönő viszonyba sem került az ún. népakarattal. Pedig mintha pont erre ment volna ki a játék – legalábbis az új rendszer apostolai szerint…

A nagy vesztesek közül számunkra érthető módon az RMDSZ az igazán érdekes. Az új rendszer amúgy pont a szövetségnél produkálta a legmeghökkentőbb anomáliákat, például Benedek Imre vásárhelyi képviselőjelölt csaknem 13 ezer szavazatával a mindössze 34(!) voksot szerzett Kötő Józsefnek kellett átadnia helyét a képviselőházban (be is perelte ezért a központi választási irodát). A legfájdalmasabb veszteség természetesen Eckstein Kovács Péter elveszített mandátuma: talán minden idők lehitelesebb, legkorrektebb, legkompetensebb RMDSZ politikusa hullott ki – magától értődően jelentős számú szavazattal – az új rendszer rostáján, míg más politikusok, esetenként egy évtizedet meghaladó, sikersztorinak nem nevezhető polgármesterkedés után, időszerű visszavonulás helyett „első körből” a szenátusba jutottak!

Hogyan – és főleg, miért – történhetett meg mindez?

És itt lép be az érdekes kérdés azzal a bizonyos szavazópolgári felelősséggel.
Eddig a dolog mindenki számára érthetően és roppant egyszerűen működödött: az öntudatos és felelős szavazópolgár mérlegelte a politikai ajánlatokat, döntött, majd elment szavazni.
Most viszont a – jelek szerint – nemhogy az állampolgárok kilencvenvalahány százaléka nem értette, milyen következményekkel jár a szavazólapra pecsételés, de maguk a kampány összehangolói, sőt alanyai sem fogták fel igazán, min áll vagy éppenséggel bukik a parlamenti hely megszerzése.

E sorok írója is keserűen vallhatja be magának, hogy a közszolgálati TV esti híradója alatt rendszeresen végigunatkozta azokat a perceket, amikor a bemondó inkább kevesebb, mint több sikerrel próbálta elmagyarázni a nézőknek az új rendszer mechanizmusát.
Jobb híján abban bízva, hogy választottjaink azért csak tudják, mit tesznek.
Csakhogy, ha tényleg tudták volna – értsd: legalább ők tisztességesen végiggondolták volna a rendszert – most értelemszerűen nem lenne ekkora meglepetés, na meg siránkozás a helyek elosztását illetően.

Pedig nem is lett volna olyan nagy dolog eső előtt köpönyeg alapon, előre végigkalkulálni, sőt, virtuális terheléspróba alá vetni az egészet. Harminc évvel ezelőtt az egyéni választókörzetes rendszer számítógépes modellezése egy megyeszékhely számítóközpontjának jelentős kapacitását vette volna igénybe a több hetes előzetes kutató- és implementálási munkálatokat is ideértve. Most viszont a szükséges számolásokat egyetlen nap alatt elvégezte volna a kereskedelemben kapható akár legolcsóbb asztali számítógép, így idejében kiderült volna, hogy az elképzelés kiforratlan, tökéletlen, ennélfogva – ha nem változtatnak rajta – a végén majd’mindenkinek fájni fog. Természetesen, ha az írás- illetve „számítástudók” kasztjának bár néhány képviselője vette volna a fáradságot, hogy leüljön a gép, de főleg a probléma mellé…

De nem vettük, s az eredmények beszédesek. Kolozs megye magyarsága elveszített egy szenátusi mandátumot. És igazán nem akárki személyében!

Így jobb híján mea culpa – és csak remélni tudom, hogy mindannyian tanultunk az esetből.

Sikerek és aggodalmak

Bíró Béla

A választásoknak a magyar közösség számára – a nagymérvű távolmaradás ellenére is – van két rendkívül fontos hozadéka. Az egyik az, hogy a Nagy-Románia Párt kiesett, Gigi Becali „új nemzedéke” pedig be sem jutott a román parlamentbe. Mindkettő az RMDSZ-kormányzás eredményességét jelzi.

Az már önmagában is óriási teljesítmény, hogy a leköszönő kormányban már-már aggályosan túlreprezentált RMDSZ a kormánytagok és a szövetségi képviselők állásfoglalásainak, politikai attitűdjének, érzelmi reakcióinak köszönhetően nem fokozta, hanem mérsékelte a román közvélemény lappangó magyarellenes reflexeit.

Ez a teljesítmény főként akkor bizonyul rendkívüli jelentőségűnek, ha a szlovákiai helyzettel hasonlítjuk össze. Az RMDSZ-t nem csak a politikai paletta pártjai fogadják el virtuális koalíciós partnernek, olyan párt is akad, amely kormányzati feladatvállalását is az RMDSZ kormányzati részvételéhez kötné.

A liberálisokkal kialakított jó viszony még abban az esetben is meghatározó fontosságú lehet, ha – a legkevésbé valószínű forgatókönyv szerint – nagykoalíció alakul, s így a kormányalakításhoz sem a liberálisokra, sem miránk nem lesz majd szükség. Ebben az esetben is lesz egy olyan román pártalakulat, amely az RMDSZ politikai és nem utolsósorban kulturális törekvéseinek támogatójaként léphet fel a román törvényhozásban.

Azaz: a szlovákiaihoz hasonló helyzet akkor sem alakulhat ki, ha az RMDSZ kiszorul a hatalomból. Mert egészen másként hangzik az, ha egy kisebbségi követelést pusztán mi fogalmazunk meg, mint az, ha törekvéseinkhez egy román párt következetes támogatását is megnyerhetjük.

S ez még akkor is igaz, ha tekintetbe vesszük, hogy a Nagy-Románia Párt parlamentből való kiesése nagyrészt annak a következménye, hogy a párt politikusainak egy része a szocialistákhoz, illetve a demokrata-liberálisokhoz szivárgott át, a továbbiakban tehát e pártok presztízsével a háta mögött próbálkozhat a nacionalista hangulatkeltéssel.

Erre ugyanis ez idő szerint – s ez az RMDSZ-kormányzás legjelentősebb vívmánya – nem sok esély van. Az RTV1 vasárnap esti választási műsorában is tapasztalhattuk, hogy bár az egyik meghívott kísérletet tett az ingerült-nacionalista hangvétel bevetésére, a politikai elemző, Cristian Pârvulescu néhány – a konszociatív demokráciára vonatkozó – mondata is elegendő volt ahhoz, hogy az illető látványos visszavonulásra kényszerüljön.

A nacionalizmus ugyanis társasjáték, csak az azonnali, maradéktalan siker esetén működőképes, a kétellyel, a racionális érvekkel, a fenntartásokkal szemben tehetetlen. Elegendő egyetlen józan hang, amely román szájból hangzik fel, hogy a vita a nacionalista eufória fellegeiből az együttélés valóságába szálljon alá.

Az RMDSZ igazi gondjai a közeljövőben sem a román–magyar viszony, sokkal inkább a magyar–magyar viszony problémáiból adódnak majd. Az RMDSZ választói bázisa ugyanis jól érzékelhetően apad. És nem azért, mert a szavazók a román pártokhoz áramlanak át (elvben lehetne, kihez, hiszen a liberálisok valóban kiérdemelték rokonszenvünket), hanem azért, mert nem is járulnak az urnák elé.

A válság legtisztább jelei a Székelyföldön, különösképpen Háromszéken érzékelhetőek, ahol voltak jelöltek, akik a virtuális választók alig több mint 15 százalékának szavazataival kerülhettek be a parlamentbe. A szórvány és az ütközőzónának tekinthető megyék (Szatmár, Bihar és Maros) szavazói voltak azok, akik megmentették a helyzetet.

A szövetség és a szavazóbázis közti kapcsolat lazulásának – az ünneplés elmúltával – mindenképpen el kell gondolkodtatnia a szövetség vezetőit. Háromszéken súlyos hiba volna a viszonylagos sikertelenségért a Háromszék című napilapot felelőssé tenni.

A lap ugyanis még annyira sem volt képes a jobboldali szavazókat mozgósítani, mint az RMDSZ a sajátjait. Háromszéken sajnos két – az idő által ideológiailag és morálisan meghaladott – érdekcsoport, a lap közvetlen támogatóinak és az RMDSZ klientúrájának küzdelme rontotta le a magyar politizálás esélyeit.

Ezen a helyzeten a felnövekvő fiatalabb nemzedéknek mihamarabb túl kell lépnie.

http://umsz.manna.ro/velemeny/sikerek_es_aggodalmak__2008_12_04.html

Inter-nacionalizmus

Bíró Béla

Magyarországi ismerősöm hív telefonon. Lelkes hangulatban. Hallotta a tévében, hogy a Spanyolországba látogató Băsescu elnök az ott élő román kolónia tagjai elé minket, romániai magyarokat állított példaképül.

Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy az élet bonyolultabb, mint ahogy első látásra tűnik. Választási kampányban vagyunk, Băsescu elnök korántsem megnyugtatni szeretné a Spanyolországban élő román kisebbség tagjait, hanem éppen ellenkezőleg, szorongást szeretne ébreszteni bennük.

Ha nem lesznek egységesek (azaz nem állnak egy emberként a román nemzetet megtestesítő elnök és pártja, a Demokrata-Liberális Párt mögé!), a megosztott román nemzetet előbb-utóbb sarokba fogja szorítani az érdekeit széthúzás nélkül képviselő romániai magyar kisebbség.

Mindezt még csak nem is kell részleteznie. Sapienti sat, ahogy a római ősök mondták volna. Elég pusztán a magyarokra utalni, a jó román, akit az oktatási rendszer, az egyház, a család másfél évszázada virulens magyarellenes érzelmekre szocializál, ért a szóból.

Az elnök látszatra lefegyverző argumentumai tehát valójában felfegyvereznek. Legalábbis szándék szerint. A nacionalista (természetesen a magyar is) mindig előszeretettel keltette azt a látszatot, hogy az ellenség egységes, egyénei öntudatosan és fegyelmezetten követik vezéreiket, miközben saját közösségének tagjai széthúznak, közismert és eléggé el nem ítélhető individualizmusukkal és vezéreik iránti bizalmatlanságukkal megosztják, következésképp végveszélybe sodorják a nemzeti közösséget.

Az érv az egyesült Európába is lényegi változtatások nélkül emelhető át. Látszatra ugyanis semmi köze a nacionalista elfogultsághoz, elvégre a kisebbségi közösséget dicséri, a többségit ostorozza.

Băsescu elnök azonban nemcsak ravasz, hanem következetes is. Hiszen ha az összefogás, az egyéni törekvéseket felfüggesztő kollektivizmus érték, akkor azt az ellenség táborában minden eszközzel alá kell aknázni. Az elnök ezért karolja föl a Székely Nemzeti Tanácsot és a Magyar Polgári Pártot.

Ráadásul mindeközben és az elvek szintjén azokra a demokratikus értékekre apellálhat, amelyeket saját közösségében gyakorlatilag fel szeretne számolni. Még az ellen az autonómia ellen sincs kivetnivalója, amelytől minden jó románnak hivatásszerűen agyára fut a vér. Legfeljebb azt köti ki, hogy a székelyudvarhelyi autonómia nem lehet szélesebb körű, mint a tulceai. Értse ki ahogy tudja!

S láss csodát, a nacionalista román közvélemény, amely a demokráciáért (főként ha abba mi, kisebbségiek is beletartozunk) nem rajong különösebben, s az autonómia emlegetésétől is rögvest bepánikol, valóban érti: hisztérikus tiltakozás helyett csöndes megértéssel fogadja az elnök székelyföldi idilljeit, sőt a parlamenti felfüggesztést követően is lelkesen rá adja a szavazatát. Mellesleg a magyar nacionalistákkal egyetemben! (Lásd: inter-nacionalizmus!)

A telefonvonal másik végén kelletlen hallgatás. Ismerősöm jól érezhetően nem lelkesedik azért, amit mondok.

Tovább próbálkozom. Választási kampányban vagyunk. A Spanyolországban élő románok szavazati joggal rendelkeznek. És nagy-nagy veszélyben vannak. A spanyol demokrácia kisebbségekkel szembeni toleranciája könnyen megfertőzheti őket, s akkor fennáll a veszély, hogy nem a nemzetvető ambíciókat dédelgető elnök pártjára, hanem a magyarokkal együtt kormányzó (a nemzeti erkölcs tekintetében tehát jócskán elfajzott) liberálisokra adják értékes szavazataikat.

A vonal végén továbbra is csend. Feladom. Igaz, aznap a Kossuth rádió is hív. A riporternő érti az érveimet, bár rajta is érződik, hogy nem igazán olvasott Caragialét. Az előző hívás azonban nem hagy nyugodni. Félek, hogy a hallgatók többsége ugyanúgy gondolkodik. Akkor pedig tényleg nehéz megérteni Băsescu elnököt vagy akár a velünk rokonszenvező román értelmiséget.

Előbb egymást kellene valahogy megértenünk.

http://umsz.manna.ro/velemeny/inter_nacionalizmus_2008_10_09.html

Melléfogás

Chirmiciu András

Nem politikai pártként indul az MPP az őszi választáson, hanem függetlenként indítja embereit azokban a körzetekben, ahol esélyesnek véli.

Az MPP elnökségének minapi döntése komoly elégedetlenséget okozott a párton belül: a kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi szervezet is bírálta a döntést, a pártként való indulást javasolva alternatívaként.

Jóllehet a belső széthúzás tükrében a döntés korántsem tekinthető véglegesnek, a polgáriak válsága felszínre tört. A Tőkés László tavaly novemberi sikerén felbátorodó polgáriakat hideg zuhany érte a júniusi helyhatósági választásokon. A vártnál szerényebb eredmény azonban lényegesen meggyengítette alkuerejét az RMDSZ-el folytatott tárgyalások során. Amelyek nem vezettek semmilyen eredményre. Nem is vezethettek, mivel az RMDSZ országos vezetősége nem hajlandó semmilyen engedményre: különben az alternatív irányzatok nem szorultak volna ki a szövetségen kívül. Engedményre csupán a polgáriak támogatottsága kényszeríthette volna.

Az MPP gyötrelme tehát folytatódik. S a minapi döntés aligha jelent megoldást. Legfeljebb rövid távon. Egy-két független jelölt talán besurranhat a parlamentbe, mindenesetre könnyebben, mint az MPP az alternatív küszöb által, azaz 3 szenátori és 6 képviselői körzet megnyerésével. Viszont éppen a párt jogosultsága válik kérdésesé: miért is volt akkora csinnadratta az MPP bejegyzése körül, ha emberei ugyanúgy függetlenként indulnak, mint azelőtt?

Felvetődik azonban a felelősség kérdése is: míg Szászék nem győzték említeni Markóék felelősségét az államelnök menesztésére kiírt tavaly májusi népszavazáson való leégésért, saját maguk sem hajlandók vállalni az MPP valószínű kudarcának következményeit.

Az agónia azonban mindenekelőtt a legérzékenyebb kérdésre is fényt derít: a polgáriak tehetetlenségére. Az MPP-nek sem konkrétan megfogalmazott politikai credója, sem szervezeti háttere, sem erős emberi gárdája sincsen. A székely autonómia szlogenje, valamint Tőkés László, Orbán Viktor vagy Traian Băsescu karizmatikus személységére való hivatkozás nem elég az RMDSZ-el szembeni reális alternatívához. Amelyet az erdélyi magyarság jelentős része továbbá is szükségesnek tart.

http://www.nyugatijelen.com/allaspont/mellefogas.php

Magyar manna

Kis Tibor

Markó Béla szerint mostantól megy egyedül is. Hirtelen hangulatváltásának kétségkívül van alapja, még akkor is, ha ugyanő a legutóbbi hónapokban, ha nem is épp nemzethalált, de kollektív politikai öngyilkosságot vizionált a helyi választásokat követő időkre.

Mármint ha a magyar ellenlábas Szász Jenő-csapat jól szerepelne. A végeredmény láthatóan nagyon megnyugtatta Markóékat – talán túlságosan is. Tény persze, az RMDSZ már-már kiütéssel felérő győzelmet aratott az MPP felett. Olyannyira, hogy ennek arányát Markó döntő fölénynek érzékeli. E benyomást egyébként józan számok támasztják alá: ötször több megszerzett RMDSZ-szavazat, mint MPP-voks. S a hab a tortán: Szász Jenő személyes megszégyenülése – a saját fellegvárában. Ha úgy vesszük tehát, Markóéknak jó okuk van az örömre. Egyértelműen kiderült: a vele szemben fellépett MPP könnyűnek bizonyult. Az RMDSZ szinte mindent vitt.

Mégis az lenne most a legnagyobb tévedése az RMDSZ-nek, ha beleélnék magukat, hogy megint egyedül ők az urak az erdélyi magyar politikai porondon. Ha ez az érzés végképp eluralkodna rajtuk, az politikai farkasvaksággal érne fel. Mert bármennyire totálisnak állítja is be sikerét a nagyobbik magyar párt, ez azért nem volt az. Az MPP ugyanis megszerzett hídfőállásokat a Székelyföldön. Annyit persze nem, hogy önálló erőként bekerülhetne ősszel az újjáalakuló bukaresti törvényhozásba. Ettől függetlenül Székelyföldön megkeseríthetik Markóék életét a kampányidőszakban, hiszen ott jelöltjeik többnyire hajszállal maradtak le. Ugyanígy szerezhet álmatlan éjszakákat Markóéknak a helyi szavazás iránti magyar érdektelenség. Először fordult elő, hogy a magyar megyék alulmúlták választási kedvben a román régiókat. Ráadásul soha még ilyen kevés magyar nemzetiségű polgár nem adta voksát magyar pártokra. A magyar közöny és a tömeges átszavazás önmagában olyan pofon mind az RMDSZ-vezetés, mind pedig Szászék számára, amelynek hosszú távú hatásai akár végzetesnek is bizonyulhatnak egy (vagy két) etnikai párt szempontjából.

A magyar voksolók bölcsebbek. Előbb vették észre, hogy pártjaik előtt új és fontos kihívások állnak. Egyrészt elvárják tőlük, hogy főleg az ő napi gondjaikkal törődjenek. De azt is jó néven vennék, ha valóságtól elrugaszkodott programjaik bűvöletében észrevennék a Romániába bezúduló modernizációs vihart, amelynek gyümölcseiből a magyar közösség is részesedni akar. Ha nem Markóékkal vagy Szászékkal, akkor a román szociáldemokraták vagy demokraták révén. A küzdő felekről viszont e pillanatban nehéz elképzelni, hogy alapvető dolgokban képesek lennének megegyezni a parlamenti megméretésig. Egyik túlságos gyengesége, a másik túlnyerése csapdájában vergődik. Marad számukra valószínűleg a különállás. Vele pedig az MPP-nél a teljes eljelentéktelenedés kockázata, az RMDSZ-nél pedig a balettozás az 5 százalékos küszöbön.

http://www.nol.hu/cikk/496140/