Bölcsen

Sike Lajos

Másokkal együtt magam is szorítottam, hogy Tőkés László ne menjen el a gyergyói „nemzettudat erősítő” rendezvényre, még akkor sem, ha olyan székely hazafiak szervezték, mint az EMI fiataljai. Bölcsen tette, hogy távol maradt, mert brüsszeli tevékenységére negatívan hatott volna ki, hogy a Jobbik elnökével parolázik, miközben a magyar nyelvet kalodába záró szlovák szélsőségekkel hadakozik.

A kettő nem megy együtt, hisz külföldi szélsőséges megnyilvánulásokat nem lehet úgy elítélni, hogy közben mi a saját szélsőségeseinkkel egy tálból cseresznyézünk, amivel akaratunk ellenére is bátorítjuk őket. Csak akkor lehet hitelünk az Európai Parlamentben, ha mi nem huncutkodunk, nem kacsintgatunk össze a másokat kirekeszteni akarókkal.

Örülhetünk tehát, hogy Tőkés László felmérte ezt, hisz a már Brüsszelben töltött másfél év tapasztalatából is azt szűrhette le, hogy magyarságvédő ténykedése úgy lehet sikeres (vagy inkább némileg sikeres, ismerve az EU eleddig nem létező nemzetiségi politikáját), ha a többség által elfogadható magatartással és módon nyilvánul meg.

Hogy Szlovákiával eddig fajult az anyaország viszonya, s a pozsonyi parlament olyan könnyen elfogadta a magyar nyelvet durván korlátozó törvénymódosítást, abban bizony a magyar szélsőségeknek is szerepük van. Gondoljunk csak a magyarbotozásról híres érsekújvári futballmérkőzésre, ahol a „mieink” Nagy-Magyarországot ábrázoló térképet és revízióra utaló jelszavakat mutogattak!

Vajon a Ferencváros stadionjában eltűrték volna, hogy szlovák drukkerek a Nagy Morva Birodalom térképét lengessék és Benes vagy Szlota magyarellenes jelszavait skandálják?! Szélsőséget szélsőséges eszközökkel nem lehet leszerelni, csak bátorítani. Úgy látszik, Magyarországon a keserű tapasztalatok ellenére sem eléggé ismert ez.

De az is igaz, hogy Pest nem igazán tudja kezelni a kis szlovák tigris harapásait. Már az első (nyugatiak szerint is szemtelen) megnyilvánuláson, a pozsonyi koronázó templomban magyarul beszélők letartóztatásánál és Marina Hedvig megverésekor is lágy és tanácstalan volt. A puhányság láttán törvényszerűen jött a nyelvkorlátozás.

Markó Béla is ír erről az Élet és Irodalomban megjelent és az Új Magyar Szó által is átvett cikkében, tanácsolva, hogy: Magyarországnak most kellene összeszednie maradék tekintélyét ahhoz, hogy az európai bürokraták közönyét és a politikusok cinizmusát megtörve, felhívja a figyelmet a veszélyre.

S ebben nyilván segíthet Tőkés, Sógor és Winkler is, Schmitt Pál, Tabajdi Csaba és a többiek oldalán – de nem a Jobbik karját fogva.

http://umsz.manna.ro/velemeny/bolcsen_2009_08_14.html

Egy asztalnál?

Szűcs László

Úgy kéttucatnyi fiatalember demonstrált a hét végén Csíkszeredában, a Magyar Köztársaság fõkonzulátusa elõtt. A helyhatóság által húszperces idõtartamra engedélyezett tüntetésen – melynek színvilágában zászlóban, ruházatban a nemzeti radikálisok körében közkedvelt fekete dominált – a jogerõsen feloszlatott Magyar Gárdával, illetve a letartóztatott, terrorcselekmények elõkészítésével megvádolt Budaházy Györggyel vállaltak sorsközösséget. Elõzõleg élénk toborzó munkát folytattak ugyan a szervezõk, végül a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalomhoz szervezetileg csak a magyar jövendõ másik üdvöskéje, az Erdélyi Magyar Ifjak csatlakoztak. Nem mintha e kettõt kevesellném, sõt…

Az már rég nem újdonság, hogy Erdélyben is masszívan jelen van a magyar szélsõjobb, internetes fórumokon vissza-visszatérõ motívum a Gárda itteni meghonosításának az igénye, lobognak az Árpád-sávos zászlók. A baj az, hogy a külsõségekben a magyarországi masírozókhoz hasonlítani igyekvõ romániai magyar fiatalemberek nemcsak a díszleteket és a jelmezeket importálják, hanem azt a cigányellenes és antiszemita hangnemet is, ami annyira tájidegen ebben a környezetben, mintha székely harisnyás futballhuligánok randalírozásáról kellene beszámolót írni. A romániai magyar labdarúgás ismeretében legfeljebb teremlabdarúgó-huligánokról beszélhetnénk, persze csak a poén kedvéért, Isten õrizz, hogy e mifelénk több városban is szép sikereket elért sportág mûvelõit megbántsam.

S nincs is sok helye a viccelõdésnek, ha belegondolunk abba, hogy mekkora zavart csend fogadja a mérvadó politikusaink részérõl e csörtetéseket. Sõt, a fõkonzulátus elõtti tüntetés egyik részt vevõ szervezete, az EMI mind a mai napig az Erdélyi Magyar Egyeztetõ Fórum tagja, magyarán Markó Bélának és Tõkés Lászlónak semmi kifogása az ellen, hogy jelképesen egy asztalnál üljenek Budaházyval és a feloszlatott Gárdával. Egy asztalnál üljenek azzal a szemlélettel, amelynek erõssége a kirekesztés, mindenféle másság létjogosultságának a tagadása. Nem értem, mi kényszeríti politikusainkat arra, hogy e jelenséget nem létezõnek tekintsék, hiszen aligha kell attól tartaniuk, hogy a gyakran mégoly hangos csoportoknak komolyabb tömegbázisuk lenne. A magyar összefogásnak a szavazatmaximáló szándék mellett erre is oda kellene figyelnie.

Az igazi európai konzervatívok, kereszténydemokraták – aminek az említettek magukat vallják – aligha mutatnák magukat egy ilyen helyzetben közömbösnek, aligha mondhatnák azt, hogy mi közünk ehhez, s aligha lennének képesek saját értékrendjükbe e sötét vonulások jelszavait beépíteni. Ha másutt nem, Brüsszelben e magatartás bizonyosan eltanulható.

http://www.riport.ro/topics.php?op=viewtopic&topic=13#lapzarta

Nappali álom reggeli merevedéssel

Önöket olvasva

óhatatlanul elmúlik az a nappali merevedésem, amelyhez nekem nincs szükségem se Tőkés Lászlóra, se Markó Bélára, tudniillik elemi fizológia, és nappali álom képek ülik meg agyam, pereg a film: Kukkori és Kotkoda meséjének valahányadik epizódja.

Már önmagában a bevezető zeneszám: „nagytaréjú cifra tollas kapirgáló egyedek (…)/kotkodács, kotkodács egy kis jó árulkodás/jól esik ám a zúzánknak jobban, mint a kendermag” sem szorul különösebb átírásra, hogy a jelen helyzetre ráhúzzuk, így nagytotállal folytatódhat az álom.

Nagytotál: valahol a kép közepétől kicsit jobbra, kicsit balra (kinek hogy tetszik) alig kivehető szerencsétlen szemétdomb, rajta két alig kivehető kiskakas (Kukori és Kopasznyakú, avagy…hagyjuk) heves hetvenkedésben, szemétdomb körül alig kivehetően egy rakás baromfi.

Ráközelítés: két kiskakas ugyanazon földigiliszta más-más végét cibálja, giliszta közepe nem látszik, baromfiak szurkolnak, szurkolnak, szurkolnak. Szurkolásnak semmi erdeménye, giliszta kitart, közepe nem látszik, rendezők idegesen forgatják a szövegkönyvet, nézik a borítót, rajta nagy betűkkel VAGY-VAGY, és ehhez még bele se kellett volna lapozni. Pedig ha valaki belelapozott volna a szövegkönyvbe, vagy esetleg a szurkoló baromfiak agytekervényeit venné górcső alá, SEM-SEM helyzetre jönne ki a statisztikai görbe csúcsa.

A kakasok meg dolgoznak, izzadnak keményen a gilisztarángatásban, nem élvezik, de hivatali kötelesség és a hivatal, az HIVATAL, a megrendelő, az MEGRENDELŐ. És mi „Dolgozni fogunk! Dolgozni fogunk!”, adják elő drámaian a munkát, mint Szonya Csehov Ványa bácsi darabjának a végén.

A baromfiak pedig e „sem-sem”-ben, humortalanul, kockavetéssel döntenek, és ez lényegtelen különbség, hisz a nappali álomfilm csak pereg, csak pereg.

[ez az írás a Transindex Wélemény rovatának lett postázva, de a viccesség hiányára hivatkozva közlését nem vállalta a szerkesztő]

Tőkés László a ’80-as évek fogságában

Nagyon élevezetes volt nézni a péntek esti Markó-Tőkés vitát. Jó volt látni most már nyílvánosan is, hogy milyen érvek ütközhettek azokon az egyeztető beszélgetéseken, amelyek végül csak egy „majdnem aláírt” egyezményhez vezettek.

Tőkés László nyelvezete, mentalitása azonban elárulta azt, hogy miért nem sikerült most sem a két félnek megegyezni, és miért lesz ez a jövőben is szinte lehetetlen. Két árulkodó szó, és egy általános hozzállás zavart meg a legjobban.

Az első az „áruló”. Kifejezetten iritál ez a szó a politikában, és főleg a(z erdélyi) magyarban. Tőkés máig nem volt képes felfogni, hogy mi az a pluralista társadalom, bár váltig ennek szükségességét hangoztatja. Nem képes azt megérteni, hogy a választás szabadsága azt is jelenti, hogy a nemzet jövőjét is többféleképpen képzelhetjük el, többféleképpen dolgozhatunk érte. Tőkés abban a nagy orbánista tévedésben él, hogy mindenki, aki nem annyira nacionalista asztaldöngető mint ők, és nem a múlt visszaállításáért küzd, az áruló. Tőkés szerint tehát áruló a magyarság fele (MSZP, SZDSZ szavazok odaát), a liberálisok és kompromisszumkészek az MKP-ben, vagy az RMDSZ-ben. Itt teljesen egyértek Markó válaszával: áruló az, aki azt mondja, hogy itt semmit sem érdemes csinálni, itt nem kell dolgozni, innen el kell menni – de más senki! Színes társadalmunk van, ebben mindenféle jövővíziónak helye kell legyen. Annak is, amely nem a múlt restaurálásáról szól, hanem egy békésebb, együttműködőbb, modernebb jövő építéséről.

A második szó az „elnyomó” volt. Én nem érzem úgy, hogy a románok elnyomóink. Ha a románok elnyomók, akkor minek lehetne nevezni olyan nemzeteket, amelyek a kisebbségeiknek semmiféle jogokat nem adnak meg, sőt akár kiirtásukon is dolgoznak? Hogyhogy elnyomó az a nemzet, amely nyelvhasználati jogokat, kisebbségi oktatást, egyházi autonómiát, politikai részvételt, sőt kormányzást biztosít a kisebbségének? Tőkés úgy látszik nem tudja azt, hogy milyen viszonyok között tengődik a világ és részben Európa kisebbségeink jó része. Persze még bőven van amiért küzdeni, de hogy elnyomva nem vagyunk az teljesen biztos. Egyszerűen nem igaz. Ha 100%-nak vesszük a finnországi svédek helyzetét és 0%-nak a darfúri kiírtás alatt álló feketék helyzetét, akkor az erdélyi magyarság valószínűleg valahol 75% körül van. Ez nem elég, és küzdeni kell még a 100%-ig, de azt állítani 2008-ban, hogy országtársaink elnyomóink egy hatalmas szükenlátást és időből kiesettséget jelent.

A harmadik dolog ami különösen zavart Tőkés László véleményében az az erdélyi magyarság problémáinak megoldására ajánlott „harcos gyógyir”. Tőkés az agresszívebb külpolitikát, és a radikálisabb belpolitikát látja a járhatóbb útnak. Szerinte az erdélyi magyarság kormányzásban való részvétele túl sok kompromisszummal jár, és nem hoz elég eredményt. Én attól félek, hogy az a fajta radikális, konfrontációs, az országodat külföldön állandóan beperelő politika, amit ő képvisel, volt az előszobája minden etnikai konfliktusnak, ami az utóbbi évtízedekben fellobbant kontinensünkön. Az a hozzállás, hogy a kormányomat elnyomónak és nem partnernek tekintem, az a vélemény, hogy az ország, amelyben élek egy fals képződmény, amelyben nekem így nincs helyem, kimondottan hozzájárult a boszniai, koszovói, északír, macedon, dél-oszét, stb polgárháborúk elindulásához, fenntartásához. Ez a fajta mentalitás a gyökere annak az elidegenülési érzésnek, mely szerint ez az ország nem az enyém, ez engem elnyom, nem fogadom el, szembe megyek vele ha kell Brüsszelben, ha kell Washingtonban, ha kell itthon, ha szükség már nem csak a politika porondján, hanem „önvédelmi harcban”. 

Próbálom megérteni a püspök hozzállását, de ez 2008-ban már nem megy nekem. Inkább 1988-at idézi. Azokat az éveket, amikor tényleg elnyomtak minket, amikor árulók juttatták saját barátaikat a Szeku vallatópincéibe, amikor tényleg az egyetlen küzdelmi tér a nyugati lobbi volt. Csakhogy mindez már sok éve megváltozott. Erdélyben még soha nem tapasztalt magyar kulturális, oktatási, szerveződési, építkezési “reneszánsz” van. Én ma itthon érzem magam Erdélyben, Romániában, és ezzel az én generációm nagy része így van. Tőkés csiszolódott Brüsszelben, de lényegében továbbra is radikális, kiengesztelhetetlen maradt. Az általa kínált út előbb-utóbb konfliktusokhoz vezethet a többséggel, és magunk között is.

Én azt gondolom, Tőkés László egyre jobban elszakadt az utóbbi évek valóságától. Tőkés nem olvasta a kisebbségi jogokat biztosító újabb törvényeket; nem nézett rá kisebbségi oktatási statisztikákra, nem vette észre, hogy már rég nem az a kérdés, hogy vannak-e magyar iskoláink és egyetemeink (sosem volt ennyi), hanem, hogy van-e értelme egy-egy újabbnak tekintve a demográfiai változásokat; nem nézte meg, hogy mekkora mértékű román költségvetési pénzek költődnek el magyar közösségi célokra; nem jár az utcán, nem beszélget az emberekkel, nem vette észre, hogy ez az ország, és ez a közösség is vele együtt megváltozott, fejlődött. Ő egy burokban él, autók, repülök, egyházi tanácstermek, magyarországi múltsirató pártok és intézmények ablakán keresztűl látva csupán az erdélyi való világot. Ő ma is abban a Romániában él, ahol a magyarság az üldözött, a románok az elnyomók, a kormány egyházellenes, a politikai hatalmat a kommunista párt képviseli. Tőkés még mindig úgy viselkedik, úgy gondolkodik, mintha a Szeku ki akarná lakoltatni, mintha a magyarság szenvedő hősökre és a hatalommal együttműködő árulókra oszlana. Attól félek EP képviselőnk leragadt a 80-as évek barikádoló, védekező, sértett világába, és láthatóan onnan kilépni nem tud.

Ez sajnálatos, hisz ilyen felfogás mellett szinte lehetetlennek látom a progresszív, modernizáció-párti oldallal, az RMDSZ-el való kiegyezését. Pedig jobb lenne együtt dolgozni a megmaradt 25%-ért is. Tényleg.

Annak aki pénteken nem látta, a Duna TV-s vita megtekinthető ezen a linken.

Szűklátókörüség vagy valami más?

A Magyar Nemzet-ben olvastam az imént: “Tőkés László református püspök 2007 novembere óta a romániai magyarság európai parlamenti képviselője.” És azon gondolkodom, hogy is van ez? Ugyanis az EU parlamenti képviselő Tőkés László magát a saját hivatalos honlapján “az erdélyi magyarok európai képviselőjeként” hírdeti. Természtesen mindezt annak az 17425 szavazatnak a fényében, amelyeket Erdélyen kívűli régiókban adtak le rá az európai parlamenti választások idején, és amelyek az összes általa gyűjtött szavazatok 9,78%-át képviselik. Gyanítom, hogy sokat nem is magyar ajkú szavazók adtak le. Végülis minek ezeket a szavazatokat emlegetni, hiszen a 3,10% (a 3,44 helyett), azaz a mandátum ezek nélkül is összejött volna.

Vajon mit szólna a Magyar Nemzet, avagy Tőkés László, ha a romániai magyarság alig 6,6%-os népességen belüli arányára való tekintettel mindenki megfeledkezne erről a kissebségről?