Társadalmi kérdések: ahogy azt két magyar irodalmár látta

Néhány csemege akadt a kezembe. Azokról az évekről (is) szólnak amikor az első világháború után itt is, ott is (Magyarország) feje tetején állt a világ. És azoknak az éveknek üzennek, amikor itt is, de ott is megint feje tetején áll a világ s ez már 20 éve tart.

1. 1925 januárjának vége.

„Semmire se becsülte  azokat a diákszövetségeket, melyek – többnyire szakállas diákvezérek uszítására – jogot formáltak maguknak arra, hogy vallási és világnézeti szempontból nekik nem tetsző hallgatókat kiverjenek az egyetemről. Egyszer megkérdezte az egyik ifjút, hogy az ifjúsági egyesület, amelynek tagja, milyen cél felé vezeti őket.

– Megtanít arra, hogy mit jelent magyarnak lenni! – hangzott a büszke válasz.

– És hogyan teszi ezt? Talán még Dózsa Györgyöt is felmutatja nektek? Vagy csak Werbőczit? – kérdezte gúnyosan.

– Kérlek ez komoly dolog. Már a szervezet fölépítése is ősi, magyaros. A rangsor és a nevek! – Már sorolta is egymás után: – Fővezér, országos fővezér, főíródeák, nádor, hét vezér. Aztán Primus, Secundus, Commandator, Anonymus, Prior, Sub-Prior, Corporatio, Familiák.

– Eijha! – kapta föl fejét Attila. – Ez aztán valóban magyaros. És mondd csak, ezt az ősiségből kiásott korsótokat miféle szellemi kút italából töltitek meg, ti, mai ifjak?

– Micsoda kérdés! Magyar szellemiséggel, külön magyar önismerettel. Érdekösszeütközések vannak.”

(József Jolán: A város peremén. Dacia könyvkiadó, 1972)

2. „Bár lehozhatnád a fiaidat is. Az itteni egyetemen is tanulhatnának eleget. Mindössze 15 gyermek jár az államiba, a többit elhalászta a páter a felekezeti iskolának. Szóval: itt is dühöng az egyetértés. [...] Rengeteg szilvát aszaltunk és -unk, folyton főzik a lekvárt, tenger szilva gyűlt össze pálinkának, mivelhogy ebben a formában szívesebben veszi meg a magyar. [...] A leszegényedés már meg is indult, az erkölcsök  rettenetesen meglazultak, s azt hiszem rajtam s még egy-két emberen kívül mindenki lop. Nem csoda, ha nem kívánkozom ki a faluba.”

(Benedek Elek levele Benedek Marcellhez. Kelt Kisbacon, 1921. szept. 18 – Szabó Zsolt (szerk.): Benedek Elek irodalmi levelezése I. 1921-1925. Kriterion könyvkiadó , 1979)

Mindkét esetben a dőlt betűs szerkesztés nekem köszönhető. Mielőtt rásütnétek az 1-re, hogy jó kis kommunista propaganda könyv (tényleg jórészt az), hadd mazsolázzátok ki belőle ami értékes, érdekes. Mert tetszik, vagy sem, József Attila, a magyar irodalom jelentős alakja meggyőződéses kommunista volt. Akkor is támadták ezért, és ma sem néznék jó szemmel. Pedig nem akármilyen alkotást hagyott maga után.

A 2-ik erdélyi (székelyföldi)  példa. Mi volt akkor is a probléma? Egyházi és állami iskolák viszonya, alkoholizmus, lopás.  No comment.

A guru és a hívek

Dr. Egry Gábor

Történelmi előadásra mentem hétfőn. Önmagában ez nem lenne meglepő, ám nem kis lelki erő kellett ahhoz, hogy tiszteletemet tegyem Raffay Ernő (EMI által szervezett) produkcióján. De a hétfőeste üres volt, nem történt semmi, s arra gondoltam, legalább egyszer jól fogok szórakozni.

Történelmi előadásra indultam, de egészen máshova érkeztem. Egy igazi, frusztrációkat feloldó kollektív pszichológiai tréning közepébe. Persze csak amolyan vidékibe, kissé esetlenül komponáltba. Ahol például a guru előtt a múzeum volt igazgatója, mindenki Ádi bácsija, lelőhetetlenül beszél vagy 25 percet, mert nem múlhat el a nap úgy, hogy ne prezentálná ő is saját nagyszerűségét. S ha már ott van, és éppen Nagyboldogasszony ünnepét ülik a katolikusok, hát elénekelteti a közönséggel a Boldogasszony Anyánkat is – váratlan zenei aláfestés egy történelmi előadáshoz. Hangolódjunk rá, mi is következik.

Nyilván a ráhangolást szolgálja az is, amikor Teleki Pál fotóját lobogtatva dicséri a szervezőket, akik szövetségük jelszavának a „mártír miniszterelnök” szavait választották: „Merjünk magyarok lenni!” (Még most sem tudom, vajon milyen titkos dolgot kell még felvállalnom a magyarságomhoz, ami annyira veszélyes, hogy bátorság kell hozzá?)
És persze megtudhattuk tőle azt is, hogy ma este a történelmi fehér foltokat kell eloszlatni. Mert az agymosás már a mi jó székelyeink közt (az igazibbnál is igazibb magyarok közt!) is hatásos – panaszolja. Lám, legutóbb is mit merészelt egy nagy tudású jogász, miközben az egész zsúfolásig telt terem a Trianonért felelős gaz liberálisok vérét akarta inni! Mentegette Linder Bélát! (Ha nem tudja az olvasó, nevezett kicsoda, ne idegeskedjen. Ennyit ér az egész probléma.)

De végre Ádi bácsi is mondandója végére ér (igaz, előtte még „bemutat” három A4-es méretű fénymásolatot meglehetősen közepes fametszetekről, melyek természetesen a magyar tragédiát örökítik meg igazán méltó módon), és következhet a guru. Illetve következhetne, mert a jelenlevők már nevének említésére is akkora tapsban törnek ki, mint egykor a pártgyűléseken, a megyei párttitkár szólásra emelkedésekor. És az igazmondó ember nem is okoz csalódást, s ha eddig volt valami halvány remény, hogy történelmi előadást hallunk, hamar semmivé foszlik.
Néhány földszagú személyes történettel kezd, demonstrálva együvé tartozását a hallgatósággal, no meg azt is, hogy úgy gondolja, a székely, éljen bár évtizedek óta városon, alapvetően mégis csak paraszt, aki legszívesebben kakaskukorékolásra ébred egy trágyaillatú hajnalon. Aztán, rutinosan, mintha csak en passant tenné, belekezd történetébe. A Történetbe. Elmondja mi is történt 1918 ősze és napjaink között.

Döbbenetes, amit mond. Nem történelem ez, hanem valóban egy pszichológiai tréninghez megírt szöveg. Sikerül úgy vázolnia az eseményeket, hogy azokban csak a magyarság és szomszédai jutnak szerephez. Nincsenek nagyhatalmak, nincsenek nemzetközi viszonyok. Nem volt belgrádi katonai konvenció, Vix- és Clemenceau-jegyzék, nem ülésezett a békekonferencia, a revízió pedig egyenesen ellenséges nagyhatalmak közepette elért magyar siker. Az általa berendezett színpadon csak az önmagukra építő magyarok és gonosz ellenségeik vannak. Csak rajtunk múlik, hogy mi történik, üzeni hálás hallgatóságának.

És persze azokon az okkult erőkön, amelyek nemzetünk vesztére törnek. Akik olyan embereket helyeztek az ország élére, mint Károlyi Mihály, aki az előadás szerint 19 napig utazott Szatmárnémetiből Budapestre, 1919 márciusában (na ja, a MÁV-val már akkor sem volt minden rendben), s ez alatt a szociáldemokratáknak sikerült összefeküdniük a kommunistákkal. (Hogy eközben Károlyi miként vehette át Pesten a békekonferencia jegyzékét a kelet-magyarországi semleges övezet megállapításáról, az mostantól rejtély számomra.) Igaz, ezek a kommunisták legalább megpróbáltak fegyverrel visszaszerezni valamit, na de ugyanakkor a régi intézmények felszámolása miatt veszélybe került még az ország léte is! Hiszen a szomszédok alig várták, hogy megszálljanak minden talpalatnyi földet! (A csuda tudja, hogy akkor a később ezt majdnem elérő románok miért akartak mindenáron magyar kormányt alakítani Budapesten. Annyi románt, mint Nagyváradon, ott is találtak volna.)

De amikor már úgy tűnt, hogy végképp nincs tovább, akkor, „mintha a semmiből jönne” (R. E. saját szavai), feltűnt egy igazi férfi. Horthy Miklós. Akinek kormányai aztán sikeresen, önerőből felbomlasztották a békerendszert. Tevékenységük ma is modellként szolgálhat. Meglátni a lehetőséget, szövetségest keresni, és akcióba lépni, pusztán ennyi a siker receptje. Hiszen megmutatták nekünk, Trianon nem örök, ha összeomlott egyszer, össze fog omlani még egyszer. Persze vannak ezek a magyar kommunisták, akik nem nemzetiek. Akik nem élnek a lehetőségekkel.(Bezzeg a szomszéd kommunisták, azok igen! Ja, hogy közben tevékenységük az emberi- és polgári jogok elleni bűncselekmény? Végre egyszer már mi követhetnénk el ezeket mások ellen!)

Aztán belekezd a rendszerváltás utáni lehetőségek ecsetelésébe. Felsorolja, hogy mikor lehetett volna valamit elérni a szomszédoktól. Kedélyesen meséli, hogy honvédelmi államtitkár korában (!) javasolta az akkori miniszterelnöknek, ugyan ne törődjön már azzal, mit mondanak Washingtonban, legalább egyetlen kis falut foglaljunk vissza a szerbektől! A történelem kedvéért. Sajnálkozik azon, hogy Magyarország nem fenyegette meg a frissen megalakult Szlovákiát fegyveres támadással, hogy legalább egy kis autonómiát kizsaroljon tőlük. Én már legszívesebben elbújnék, de a hallgatóság egyre elragadtatottabb. Még az sem tűnt fel nekik, hogy az első elszalasztott lehetőségként a guru 1989 decemberét említette. Keményen megrótta az akkori magyar kormányt, amiért hírszerzési információkkal segítette a román hadsereget a Securitate alakulatai elleni harcban. Ahelyett, hogy hagyta volna, lőjék egymást minél tovább. Itt, Sepsiszentgyörgy utcáin is, a jelenlevők életével játszva. Mert hát mit nekünk az a pár ezer halott! (És különben is, Ádi bácsi milyen szép beszédeket tartana az emlékművüknél, itt, Magyarországon!)

A dörgő tapsot követően aztán jöhet a tréning második része. A jelenlévők kérdezhetnek, előadhatják teóriáikat arról, hogy már nem tarthat sokáig, de legalábbis örökké, ez a nyomorúság, hogy Trianonért a nemzetietlenek és a nem magyarok a felelősek, hogy a békeszerződést egykor feltételekhez kötötték, és azokat Románia nem teljesítette, és persze arról, hogy itt minket elnyomnak. A guru mindent megerősít, mindennel egyetért, mindenkit segít abban, hogy legalább egy percre feloldja frusztrációit.

Én meg hazafelé indulok. Súlyosan nehezedik rám az elnyomás. Hiszen lám, egy igazi revizionista és irredenta gyűlésről jövök. Románia közepén. És sehol egy rendőr, sehol egy csendőr. Csak a bejárat fölött kókadozik egy árva trikolór. Piros-sárga-kék.
…

(2005.augusztus 18.)

Hargita Népe: a fától az erdőt?

A Hargita Népe napilap munkatársai ahelyett, hogy leszűrjék a György Attila lapukban megjelent cikkéért kapott elmarasztalás konzekvenciáit, egyre- másra közölnek olyan cikkeket, amelyekben vagy a korrekt idézés szabályait, vagy éppen az információk korrekt tálalását meglátásom szerint nem tartják be.

Az elsőre példa a minap (2009. augusztus 24. hétfő, Hargita Népe XX. évfolyam 161. szám) megjelent Darva Attila és Mihály László által jegyzett Ajtót mutatnának Strujannak cikk. Ennek végére az alábbi bekezdés került:
“Nemrég a manna.ro internetes portálon jelent még meg a csíki magyarokat sértő írás. Ennek szerzője akkor – a Csíkszentkirályon kirobbant konfliktus után – így fogalmazott: „Miféle szerencsétlen nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb (…) Állatok.”". Nos, az igazság az, hogy a szerző nem úgy fogalmazott,  mert helytelenül idézet szöveg valójában így néz ki (ismétlés a tudás anyja):

“Miféle szerencsétlen nyomorult ember a csíki magyar? Nyomorultak között is a legnyomorultabb. Répáját félti, nem az életét. [...]

A legnagyobb szégyen azonban nem a csíki cigányügyekbe belebukott intézményeké, hanem az ott lakóké, és mindazoké, akik hallgatnak. Előbbiek csak mulasztottak. Utóbbiak cinkosai a bűntettnek, aktív vagy passzív elkövetők. Állatok.” (Parászka Boróka: Nesztek nektek csabakirályfizás ).

Nekem úgy tűnik, hogy igencsak sok minden van, értelemben és szavakban, az “elegánsan” három ponttal eltakart szövegrészben. Olyan részek, amelyek a szöveg értelmezését alapvetően befolyásolják.

Másodikra példa a Szemétre szoktatnak a tévék című, Szondy Zoltán által jegyzett cikk (Hargita Népe, 2009. augusztus 20. csütörtök, XX. évfolyam 159. szám). Ebből idézek:

“A Magyar Nemzet arról számol be, hogy Morvai Krisztina, a Jobbik EP-képviselője levélben tiltakozott a budapesti rendőrfőkapitánynál, mert utóbbi betiltotta a Magyar Gárda szombati eskütételét. „Az lehet, hogy a nyakunkon ülő helytartók feloszlattatják az önvédelmünkre létrejött Magyar Gárdát, és ellehetetlenítik az Új Magyar Gárdát is. De azt nem fogják tudni megakadályozni, hogy ha a szükség úgy hozza, alkalmas időben a magunkfajta magyar emberek kapával és kaszával kergessék el megszállóinkat és helytartóikat a tőlünk ellopott földekről, a mi nemzeti vagyonunkból, a mi hazánkból” – idézi a lap a népszerű politikust.”

Az általam elérhető legfrisebb népszerűségi indexek tanúsága szerint, Morvai Krisztina 41 ponttal áll a népszerűségi listának nem éppen a legelején. Ugyanis őt messze megelőzi a 100 pontos skálán Kósa Lajos (63 pont), Sólyom László (58 pont), Orbán Viktor (56 pont), Schmitt Pál (54 pont), Pokorni Zoltán (51 pont) és Tarlós István (50 pont), de még Szili Katalin (48 pont) is megelőzi. Dávid Ibolyának pedig pont 41 pont, azaz Morvaival megegyező a népszerűségi indexe. Ebből világosan kitűnik, hogy Morvait a lakosság jóval kevesebb, mint fele kedveli. Ami a többi politikai szereplő adatainak a tükrében sem igazán jelent népszerűséget. Ez 8 hely!

Nem biztos, hogy szerencsés a romániai helyzettel összehasonlítani, de a nyolcadik hely érzékeltetéséhez, csak annyit, hogy ez a jövendő romániai elnökválasztás legfrissebb népszerűségi listáján a futottak még kategória.

Lehet, hogy ez az elmúlt pár nap terméséből kimazsolázott két példa szőrszálhasogatásnak tűnik, de sajnos ez csak a jéghegy csúcsa, ahogy mondani szokás. Ugyanis nem az a legnagyobb baj, hogy az idézés például teljesen helytelen, hanem az: így van ez a fejekben, és erre egész skandalumot épített az önkormányzati vezetőktől kezdve mindenki. És az újságíró sem tesz mást, miközben a Strujan nyilatkozata körüli botrányt taglalja. Pedig tehetne, mert egyrészt van sok igencsak könnyen támadható kijelentése: „Magyarországról kapják az üzeneteket, teljesen az ottaniak befolyása alatt állnak, akik az itteni magyar népesség fenntartásában érdekeltek. És a szélsőjobb bizony érdekelt. Könnyen észrevehető, hogy az európai országokban az utóbbi időben történt cigányellenes támadások, a magyarok közösségeiben zajlottak”. Ergo, az szűrhető le, hogy egyrészt hogy ő nem érdekelt a magyarok székelyföldi megmaradásában (de mi ebben az új?), illetve, hogy nem akar tudni például a hadrévi és egyéb román-roma konfliktusokról.

Másrészt, és ez az igazán érdekes, mondott egy-két igencsak érdekes dolgot, például a szélsőségesség terjedéséről, illetve a Magyarországtól való függőségről. És ez az, amit még Demeter Szilárds észrevett:

„Magyarországról importáljuk a hülyeséget (olv. megosztottság, szélsőjobb, fasizmus, nemzetárulás etc.). Nem köll importálni, él az magától is, a kereskedelmi tévék és az internet borították a skanzen-fílinget, Székelyföldön Gyurcsány-Bajnait szidják és nem Emil Bocot, jobban ismerjük Magyarország gazdaságföldrajzát, mint Erdély más régióit (a Regátról nem is beszélve), Ábel kívülről fújja a pesti villamosok menetrendjét. Mivel a mai napig nem tudtunk összerakni egy „új transzszilvanizmust”, erdélyi identitást (benne a románokkal!), nem csoda, ha nálunk is működik a kis magyar logikácska. Egy a nemzet, ja.”

Erre igencsak elegánsan tromfol a már említett Szondy cikk. Mert szépen példázza, hogy nem csak a tévék szoktathatnak szemétre, hanem a romániai magyar újságok is. Mert mi másnak lehetne nevezni a Morvai Krisztinától idézett, uszító, önbíráskodásra buzdító szöveget?

Kinek jó mindez?

Magyarok, romák, Szisz és Csíkszentkirály

Az alcsíki roma-magyar nyílt konfliktusok óta Szilágyi Domokos (Szisz): Magyarok című versének első sorai (Cigány egy nép. Nem, hogy tudatlan,/ Nem ez a baj: nem is akar/ tanulni!) járnak újra és újra a fejemben. Szisz ezt1974-ben írta, Kolozsvárott. Kántor Lajos 1990-ben például beleválogatta az Élnem adjatok című Szisz gyűjteménybe (Amennyit parlag hevertem “ciklus”). Ezért tudtommal sem Kántort, se utólag Szisz emlékét nem érte bántódás.

DE manapság, ha egy újságíró így kezdte volna a cikkét, és mondjuk eme mottóval a székelyföldi eseményekre reflektált volna? Borboly és csapata egészen biztosan Székelynek látta volna a Magyarokat.

DE a sorsnak van fekete humora, mert a vers ott olvasható Csíkszentkirály honlapján. Magam is úgy akadtam rá, hogy bevágtam a Google-be Szilágyi Domokos magyarok és a fenti honlap volt a legelső amit kidobott. Íme hát a vers:

MAGYAROK

…ez örült sár, ez istenarcú fény
(Vörösmarty)
Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába’
Jármot, hátára kancsukát!
(Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! – Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei – míg múlton múlik
az idő – fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy „hajh, a régi szép idők!”,
s hogy aszongya: „így volt megírva”
s hogy aszongya: „hajh, azelőtt” -
és így tovább. -
Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
„az istenadta nép” rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
- mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi – vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért – miért-nemet! ) -
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek – ha élnek – rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellenfélnek;
s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és „tejfoggal kőbe…”
s szánk a másik száját enné meg – -
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez el fogja előbbutóbb.
Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök – rajt, hejjehujja!
Nyomunk a szél porral befújja.
Hát ezek vagyunk, magyarok.

(Kolozsvár, 1974. július 12.)

Béketábor a Hargitán

Székely Ervin

Olvasom Mátyás László csíkszentmártoni tanácsos nyilatkozatát, amely szerint nem volt szerencsés a Romani Criss roma emberjogi szervezet csíkszerdai tüntetése, mert az nem megoldja, hanem elmélyíti az etnikai feszültségeket.

Hasonló szellemben nyilatkozott Gergely András is, Csíkszentmárton polgármestere, aki szintén szívén viseli a nagyközség etnikai békéjének ügyét. A két békebarát elöljáró véleményét osztja vélhetően Borboly Csaba megyei tanácselnök is, aki internetes körlevélben adta tudtomra, hogy maguk a csíkszentmártoni romák is helytelennek tartják a nevükben és érdekükben eljáró nem kormányzati szervezet tüntetését.

Ezen a ponton a véleményük egybecseng annak a hat – jelenleg rendőrségi kivizsgálás alatt álló – „hagyományőrző” és „rakoncátlan” „gyerek” álláspontjával, akik árpádsávos zászlókkal és agresszív romaellenes jelszavak hangoztatásával aggódtak a csíkszentmártoni etnikai béke megbontásának fenyegető lehetősége fölött.

Úgy tetszik tehát, hogy egyfelől ott áll egy okvetetlenkedő civil szervezet, amelyik tüntetget Bukarestben, Csíkszeredában, meg ahol hagyják (merthogy Csíkszentmártonban például az etnikai béke megőrzésének okán nem hagyták), a másik oldalon pedig a béketábor, amelyik csak a békétlenséget meg a romákat utálja (no meg az ellenséges sajtót, de lehet, hogy az idegengyűlöletet is), a rakoncátlan hagyományőrzőkkel viszont a legnagyobb egyetértésben van.

Ha idősebb olvasóinknak „déjà vu” érzésük van, akkor az nem véletlen. Akárcsak a kilencvenes évek idején az Iliescu-féle román kisebbségpolitika, a Hargita megyei közigazgatás is megteremtette a felelősség áthárításának klasszikus eszközeit.

Pro primo. Elsődlegesen nem a kétségtelenül létező konfliktus kezelése, a roma közösség gazdasági, szociális és kulturális problémáinak a megoldására irányuló tevékenység, hanem a békének – pontosabban a béke látszatának – a megőrzése. Aki pedig – demokratikus eszközökkel, tiltakozással sajtóban megjelent elemzeseivel – az érdemi problémákra kívánja terelni a figyelmet, nos, az nem Bagarja, a béke barátja, hanem a népnek ellensége, de legalábbis a széles tenyerű Fejenagy. (A helység kalapácsa – a szerk. megj.)

Pro secundo. Amint akkoron is voltak jó magyarok és rossz magyarok, most is megjelentek a jó romák és a rossz romák. Ettől kezdve a roma-ellenességről már nem, csak béke-ellenességről beszélhetünk. Jó romák azok, akik a többséggel konvergens állásponton vannak, rossz romák pedig azok, akik mindegyre igyekeznek megzavarni az etnikai békét. (Hátra van még a csíkszentmártoni községatyák és Borboly Csaba arra vonatkozó ünnepélyes nyilatkozata, hogy Hargita megyében példaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést, és akinek ez sem elég, az csakis szeparatista, előjogokat követelő, alkotmányt el nem ismerő, etnikai elvű területi autonómiát követelő senkiházi lehet.)

Pro tertio. A béke-ellenes kisebbség tiltakozásaira hivatkozva a többségi képviselet legitimálta a többségi szélsőséget. Mátyás László tanácsos uramnak nem az fájt a csíkszeredai tapstéren, hogy árpádsávos zászlókat lengető alakok uszító, fasisztoid jelszavakat harsogtak, hanem az, hogy a Romani Criss aktivistái előre bejelentett, szervezett és békés tüntetésen vélemenyüket hangoztatták. Ebben az összefüggésben érthetővé válik egy másik mozzanat: a Hargita Megyei Tanács túlzott toleranciája a Jobbik vezetőjével szemben, akinek esetében az etnikai béke megbontásának lehetősége fel sem merült.

Persze, távol áll tőlem, hogy Borboly Csabát, vagy a csíkszentmártoni község-gazdákat szélsőségességgel vagy rasszizmussal vádoljam. Azt azonban jó okom van feltételezni, hogy egyikük sem mert elvszerű maradni, attól való félelmében, hogy veszít népszerűségéből. Márpedig az igazi politikust az különbözteti meg a szélkakastól, hogy véleményét akkor is vállalja, ha azzal kisebbségben marad. A tehetséges politikus pedig még arra is képes, hogy elvszerű magatartása mögé többséget kovácsoljon.

Úgy tetszik, ez most nem sikerült a hargitai béketábornak.

http://umsz.manna.ro/velemeny/beketabor_a_hargitan_2009_08_04.html

Tesszük a hülyét, de – cui prodest?

Közéletünk természetes, sőt lassan elmaradhatatlan kellékévé váltak az olyan írások, melyek úgy tesznek, mintha problémamegoldanának, de valójában csak a másik oldalnak meszelnek be egy jó nagyot.

Hogy mennyire könnyen elfogadtuk ezt a normális aggyal elfogadhatatlan helyzetet, mi sem szemlélteti jobban, minthogy Tempetőfi írását olvasva első gondolatom nekem is a nem kevéssé rosszindulatú iromány szerzőjét illető visszameszelés körül forgott – még keresetlenebb hangnemben, és még nagyobb svunggal lehetőleg. Amit persze a tisztelt olvasótábor pont olyan magától értődőnek tartott volna, mint egy köszönömjólt a hogyszolgálakedvesegészséged után.

Sovány vigasz, ugye, hogy már nemcsak nekünk, íróembereknek ment el teljesen a szép eszünk, hanem kedves olvasóknak is…

Pedig, ha bár néhanapján nem az lenne az első reakciónk, hogy üssünk, mert a másik azzal kezdte, hogy visszaütött, fontos – és fájdalmasan aktuális – problémákról lehetne

civilizáltan és konstruktívan vitatkozni.

Teszem azt, pont arról, ami közvetve bár, de írásra késztette az inkriminált cikk szerzőjét.

Igen, Borboly valóban vitatható (és vitatott) személyiség, az is kérdéses, milyen (hátsó) szándékoktól vezérelve hozta az akkora port kavaró döntését, de egy biztos: nem volt könnyű helyzetben. Terjedhet-e egy megyeitanács-elnök hatásköre addig, hogy ideológiai alapon diszkriminálja az ifjúsági táborokat, precedenslavinát indítva ezzel az amúgy is ellentétektől feszülő közéletünkben? Másrészről, megengedhetjük-e magunknak a liberalizmus és a demokrácia luxusának azon fokát, miszerint köztudottan és veszedelmesen szélsőjobbközeli rendezvényt legitimálunk közpénzeken történő támogatással, vagy valahol meg kell húzni a határokat?

Húsbavágóan fontos kérdések,

melyek kényességét és bonyolultságát illetően elegendő megjegyeznünk, hogy nemhogy az erdélyi magyar közvélemény, de még a Szabadtér szerkesztői között sincs egyértelmű konszenzus arról, mi lett volna a tanács(elnök) legelfogadhatóbb lépése. Úgyhogy akár hálásak is lehetünk Borbolynak és a sorsnak, hogy felszínre hozta a problémát.

Errefel az a Tempetőfi, akinek – ha stílusát, munkamódszerét és korrektségét illetően vannak is némi fenntartásaim – értelmi szintjét és tisztánlátását nem vonom kétségbe, szellemi kapacitását nem a fentebb vázolt kérdés építő jellegű boncolgatásába fekteti, hanem abba, hogy többek között

visszkézből leagresszívbutaságozza és lediliberózza a Szabadteret.

Azt az erdélyi liberális blogot, amely többrendbélileg szembemegy ugyan annak a szekértábornak az ideológiájával és elképzeléseivel, melynek szerzőnk deklaratíve is szolgálatában áll (legyünk szívesek nem pejoratíven érteni), de ahhoz, hogy tényleg komolyan gondolja – és komolyan is írja le! – a butaságnak titulálását, azért masszív, talajközeli butaság szükségeltetik. Márpedig akármennyire is próbálja hitelesen tenni a hülyét, ezt végképp nem hisszük el Tempetőfinek. És legkevésbé azt, hogy nem tudja, hogy mi tudjuk, hogy ő is tudja.

Akkor meg miért ez az egész? Cui prodest?

Tartózkodom attól a feltételezéstől, miszerint ez használna valakinek is. Azt sem óhajtom inszinuálni, hogy bizonyos csoportok – jól felfogott érdekből – ún. bértollnokokat uszítanának a másik tábor véleményformálóinak lejáratására. Összeesküvés-elméletek kiagyalása sem kenyerem. Így számomra egyetlen logikus magyarázat marad: ennyire vagyunk képesek, erre van igény, ez az itteni színvonal. Mellékes, hogy anyaországi importról van-e szó vagy éppenséggel ízes, hamisítatlan transylvanicumról.

Ez van, feleim, ezt kell szeretni. Csak nehogy az olvasók unják meg hamarabb…

Roma polgármestert Csíknak!

Az utóbbi hetek alcsíki eseményei és annak lezárásaként született hírhedt 11 pont, valamint a gyergyószentmiklósi EMI tábor kapcsán kialakult disputa rávilágított valami nagyon egyszerűen érthetőre: a másik szemében a szálkát/gerendát, a magadéban a gerendát/szálkát egyaránt vedd észre. Azt hiszem ezt a jó tanácsot még mindig ismerik Csíkban.

Mert hogyan is lehetne frappánsabban megfogni annak a 11 pontnak a lényegét, amelyek között jó néhány olyan akad, amelyeket igencsak meglepődnék, ha a „rendteremtő” székely települések székely lakósai közül, mindannyian teljesítenének. Gondolok itt elsősorban a „Kutyákat megkötni, megkötve tartani és beoltani”, vagy a „Civilizált viselkedés mindenkor”, és a „Lopásokat befejezni, mindenkorra” parancsolatokra. Ugyanis ha valaki ismeri a székelyföldi viszonyokat, és azt a Székelyföldön élők előszeretettel hangoztatják, hogy ők ismerik a legjobban, annak nem kell magyarázni, hogy a székely portákon is található elég beoltatlan kutya, nálunk is áthágják sajnos sokszor a civilizált viselkedés szabályait, és uram isten, a székelyek közt is van, aki lop. Bizony, lehet, hogy gyakran.

Ennek ellenére a derék székely igencsak elvárja, hogy mások, akik etnikailag különböznek tőle, betartsák a parancsolatalkotók által sem maradéktalanul tisztelt szabályokat. Csíkban manapság bevett szokás a másként gondolkodókba belefojtani a szót, önkormányzatilag támogatni (a burkoltan szélsőjobb) politikai táborokat – ez is elüt az európai (vö. civilizált) jómodortól.

De jó lenne egy kicsit számolni: az erdélyi magyarság jelentős hányada, de mindenképpen majd, mint fele, olyan területeken él, ahol a számarányuk a székelyföldi kisebbségek körüli. Ma Kolozsvárott a magyarok aránya körülbelül megegyezik a románok csíkszeredai arányával. Ez a jelentős hányad megtanult, így vagy úgy, együtt élni a más nyelvet beszélőkkel, és nem mellesleg jelentősen is függ tőlük. Mi lenne, ha egyik napról a másikra, a kolozsvári románság olyan 11 ponttal állna elő a magyarokra nézve, amelyeknek valamelyike kikötné: ha nem civilizáltan viselkednek, akkor fel is út, le is út? Félreértés ne essék, nem a rongálást, bűnözés megvédése a szándékom, csupán többek között arra szeretnék rávilágítani, hogy ami a székelyföldi magyarok számára nagyon is normálisnak tűnhet, az ugyanolyan normálisnak tűnhetne például a románság számára Kolozsvárott. Csakhogy az utóbbi esetben nem romák, hanem éppen erdélyi magyarok, azaz a székelyek testvérei, sőt Székelyföldről elszármazottak lennének a szenvedő alanyok. És vajon mit gondolnának a székelyföldiek, ha a lopáson kapott székely Péter miatt, a kollektív bűnösség jegyében kitennék Kolozsvárról a Székelyföldről ide települt Zsófiát, Lórándot, Mártont, de még Évát és Csengét is? Minden bizonnyal etnikai tisztogatást emlegetne a csíki székely.

Ideje lenne tehát, végre valahára, az autonómia szócska kiáltozása és a nacionalizmus szítása helyett, leülni, és egyenlő partnerként elbeszélgetni a helyi kisebbségekkel, és megtalálni azokat a közös nevezőket, amelyek a közös együttélést segítik elő. Ideje, nagyon ideje lenne annak, hogy ne csak Kolozsvár, Nagyvárad, vagy Bukarest esetében várjuk el, hogy polgármester választáskor, kinevezésekkor, alkalmazásokkor, ne az etnikai, vallási hovatartozást, vagy bőrszínt vegyék alapul, hanem a rátermettséget és a hozzáértést. Miért ne lehetne Csíkszeredának, nem az etnikai arányból kifolyólag, hanem rátermettsége okán, roma vagy román nemzetiségű polgármestere? Mert amíg a jó példákat e tekintetben szeretjük, ha román többségű helységekről van szó, lásd. Zsombolya, Szászrégen, Szeben, hajlamosak vagyunk megfeledkezni a mai Székelyföldön eléggé általános jelenségnek tekinthető választási nacionalizmusról. Márpedig, amíg a rátermett Ioan, és Lali nem indulhat egy csíki választáson egyenrangú ellenfélként a szintén rátermett Jánossal, addig a székelyföldiek is eléggé kétséges módon várhatják el, hogy Jánosnak bármilyen esélye legyen Ioan-nal szemben Kolozsvárott. Nem mellesleg, ameddig a tisztességes Ioan és Lali nem részesül a megfelelő tiszteletben, és elfogadásban, Csíkban, addig igencsak nehéz lesz Jánosnak Dsida nevéről lemosni a SIDA-t Kolozsvárott.

Megjelent a csíkszeredai Hargita Népe megyei napilap 2009 július 30. számának Fórum rovatában. Köszönet a szerkesztőknek, hogy teret engedtek az írás megjelenésének.

Milyen Európában élünk?

Pontosabban Európa melyik sötét szegletébe dugott minket a sors? Erdély szép, romantikus stb., de a mindennapokban lassan nem ez kezd lejönni nekem. Hanem valami egészen más.

Barátaimat azért fenyegetik, mert olyan véleményeket képviselnek, melyek liberálisak és európaiak. Igen kedves fenyegetők: EURÓPAIAK. Önök, akik felszólítanak, vagy aki igaztalan kijelentéseket ír le valakiről, Önök, gondolom nem tudják elképzelni, hogy vannak Európának, ennek a már nem gyönyörű, hanem öreg és beteg kontinensnek olyan helyei még, ahol az ilyen felszólító, vagy rágalmazás gyanús kijelentésektől  sem mentes megnyilvánulások, nemhogy nevetségesnek, de közmegvetés tárgyának örvendenek, míg a hamis információkat terjesztők jó kis becsületsértési eljárások következtében súlyos kártérítéseket fizetnek.

És akkor azokról a kedves tettlegességgel fenyegetőzőkről még nem is beszéltem,  akik gondolom ott virítanak minden március 15-én az első sorokban, és igaz kereszténynek képzelik magukat, de közben megfojtanák egy kanál vízbe a más véleményt képviselőket. Lassan a magyarok nyilaitól kell megmentsd azokat Uram, akik soha se szóval,  se tettel nem kívántak verést, vagy halált a az ellenvéleményt képviselőknek.

És valóban, milyen Európában élünk, ahol a választott elöljárók nem  felkérik, vagy arra kérik a vélt, vagy valós sérelmeik okozóját, hogy kérjen elnézést, hanem FELSZÓLÍTJÁK. Így, parancsoló módban. És milyen az az Európa ahol valaki mindenféle ismeret nélkül, hamis dolgokat írhat le egy embertársáról, hogy statuálja: ő jó magyar? Milyen az az Európa, ahol vannak jó és rossz magyarok? Öreg, betegségekkel teli, és egyre utálatosabb.

A Spiru Haret botrány margójára

Dagad a bukaresti Spiru Haret magánegyetem körüli botrány. Miközben az intézmény nagyon erős médi kampányba kezdett (lásd. például az EVZ 2009 július 24. számának 2. és 3. oldalait betöltő reklámokat), a romániai értelmiségiek egyik csoportja állást foglalt.

Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy vizsgáljam meg, hogyan is áll tudományos kutatás terén a Spiru Haret. Persze, hogy egy egyetem, mennyire kitűnő intézmény, az nem csak az ott dolgozók tudományos eredményeitől, azaz szabadalmainak, publikációinak a számától függ, hanem az oktatás színvonalától is, de manapság elsősorban, és kb. 70%-ban a kutatási eredmények minősége és mennyisége számít. Természetesen nem véletlenül, hiszen éppen azok az egyetemek ahol csúcskutatásokat végeznek, azok tartoznak a legjobb, úgynevezett elit intézmények közé az oktatás területén is.

Kutakodásomat a előfizetős  Scopus adatbázisra alapoztam, amely sok más funkciói mellett összesíti egy adott intézménynél egyes években nemzetközileg elismert, főként hatástényezővel ( impakt faktor) rendelkező lapokban publikált cikkek, és persze a szabadalmak számát is. Három intézményt, a BBTE, a Sapientia EMTE és a Spiru Haret került összehasonlításra a tetszőlegesen kiválasztott 2007-2009-es időszakban. Azért vizsgáltam majd három éves periódust, hogy legyen egy kicsit súlyozott az eredmény,  de nem mellesleg egy egyetem oktatóinak a teljesítménye évente változó lehet, így érdemes hosszabb periódust vizsgálni az átlagolás végett. Ugyanakkor olyan nem mellékes okok is közrejátszódtak, hogy a vizsgált magánegyetemek egyike kevesebb, mint tíz (EMTE) éves múltra tekint csak vissza.

Az eredmények:

a, BBTE

Cikkek száma 2007-2009: 1.374. Oktatók száma jelenleg: 1.321. Cikk/ oktató: 1,04.

b, Sapientia EMTE

Cikkek száma 2007-2009: 76. Oktatók száma jelenleg(2006-os adat a legfrissebb amit találtam): 339. Cikk/ oktató: 0,22.

c, Spiru Haret

Cikkek száma 2007-2009: 12. Oktatók száma jelenleg: 775. Cikk/ oktató: 0,015.

Ehhez hasonló rangsor, és adatok nyilvánosan is elérhetőek a 2007-es évre vonatkozólag itt.

A fenti adatok tükrében bármilyen kommentár hozzáfűzését fölöslegesnek tartom, így mindenki vonja le a saját maga következtetését, úgy a kérdéses intézményen folyó munka minőségére, mint általában a romániai egyetemek közötti különbségekre vonatkozóan.

EU választás: régi pártaktivista idők és újkori egoizmus

Készülök választani, nézegetem a híreket stb., mert az EVZ “leszállitja nekünk azt amit kell”.

Onnan idézek:

1. Premierul Emil Boc a votat în această dimineaţă la Cluj-Napoca, afirmând că a mers la urne “în primul rând pentru partid, în al doilea rând pentru România şi în al treilea rând pentru Europa”.

azaz

Ma reggel Kolozsvárott szavazott Boc Emil kormányfő, aki kijelentette: “első sorban a pártért, másodsorban az országért, harmadsorban pedig Európáért” jelent meg az urnáknál.

Puff neki, EU-s szavazás van nemdebár, és ebben maga az EU a kormányfőnk szerint csak a harmadik helyet érdemli. Harmadranguként döntenek róla. Szép kis sorrend, és logika.  DE a Párt, a Párt mindenek, ország és  Európa felett. Ahogy Szisz írta még az 1960-as évek legelején: “a kérges kezek munkájának egy a célja,/tizennyolc millió kéz tevékenységét/hangolja egybe/az okos agy:/a párt.”

2. Elena Băsescu, fiica cea mică a şefului statului, candidat independent pentru PE, a declarat că s-a votat pe sine.”Am votat pentru mine”, a afirmat EBA.

azaz

Băsescu Elena, az államelnök kisebbik lánya, aki az EU parlamenti választáson független jelöltként idult, azt nyilatkozta, hogy önmagára szavazott. “Önmagamért adtam le voksomat”, jelentette ki EBA.

Hol vannak azok az idők, amikor legalább a “gentlemen agreement” miatt, saját magadra, de főként önmagadért nem szavazol, vagy ha megteszed, legalább nem mondod el? Ez lenne az új generáció vagy EBA tényleg ennyire no comment.