Kongresszus és hiányérzet

Romániai Magyar Demokrata Szövetségünk kilencedik kongresszusán igazi tét nemigen volt jelen, nagy szavak és még nagyobb személyiségek viszont annál inkább. Az persze már a privát hálátlanságomnak tudható be, hogy a – néhol izgalmasabban pörgő, de rendszerint a protokollszövegek szokásos érdektelenségébe fúló – beszédek és hozzászólások után a (résztvevők és a média által borítékolt) sikerélmény helyett inkább hiányérzettel maradtam.

Hiányoltam többek között, hogy a rendezvény (média)visszhangja gyakorlatilag tudomást sem vett a kongresszus egyik kulcsfontosságú „aranymondásáról”, mely a szabaddemokrata Kovács Kálmán szájából hangzott el: az anyaországban rég zajlott olyan politikai esemény, ahol mind a négy (egymásnak rendszeresen keresztbe tevő) parlamenti párt jeles képviselői önszántukból jelen legyenek és egyik se bojkottálja a rendezvényt – ehhez hasonló csodához ma már határon túli összejövetel szükségeltetik. Keserű humorral jegyezte meg a politikus, hogy az RMDSZ-nek ez sikerült, így a következő kongresszust bizonyára Magyarországon kellene tartani. Megértem, hogy az az anyaországi sajtó, amelyiknek tulajdonképpen

kegyetlenül jó üzlet az összmagyar marakodás,

elereszti a füle mellett a hasonló véleményt, de a spanyolviaszként újra felfedezett magyar összefogás Erdélyében azért elvártam volna, hogy egy ilyen mellbevágó kijelentésre minél többen ráharapjanak. Még akkor is, ha történetesen SZDSZ-es az „elkövető”.

Hiányoltam ezenkívül Markó szájából azt a minimális önbírálatot, ami – a dekoncentrált intézmények politikai indíttatású kádercseréjét lehetővé tevő kormányrendeletet illetően – hitelesebbé tehette volna az RMDSZ-elnök (egyébként jogos) felháborodását. Ahhoz mondjuk nem kell túl sok erkölcsi vagy politikai érzék, sőt, különösebb szellemi képesség sem, hogy valaki észrevegye: a jelenlegi kormány egyet mond a decentralizálás tekintetében és homlokegyenest egyebet tesz. Pontosabban fogalmazva minden erejével azon van, hogy saját embereit gyömöszölhesse az eddigi magyar vezetők helyébe. Csakhogy amíg a szövetség hatalmon volt, és neki is kapóra jött, hogy a magyar ajkú (értsd: RMDSZ-es) intézményvezetőket tömegesen, nem kompetenciájuk szerint (versenyvizsga), hanem politikai alkuval lehetett kinevezni,

valahogy ők sem szorgalmazták az ötletet,

hogy ez a gyakorlat esetleg alapvetően ellentmondana a helyi autonómia szellemének, így sürgősen felülvizsgálandó.

Végül hiányoltam, hogy a Bolíviában kivégzett, illetve letartóztatott magyar fiatalok története nem kapta meg az eset súlyosságát megillető figyelmet. Eckstein-Kovács Péter szóbahozta ugyan az eseményt, azonban ő is csak arra szorítkozott, hogy az incidens kapcsán román és a magyar államnak kötelessége megadni bizonyos, az áldozatokat illető támogatásokat, de szó sincs arról, hogy a kalandorifjakat hősöknek kellene kikiáltani.
Pedig egyébről – sokkal súlyosabb dologról – van itt szó. Igaz, hogy a fiúk finoman szólva ellentmondásos személyiségek voltak, és – amennyiben hinni lehet a Magyarosi Árpádról illetve Tóásó Elődről elszórt médiamorzsáknak – a szélsőjobb felfogás sem volt idegen számukra, de még egy Bin Laden esetében is

megengedhetetlen, sőt felháborítóan jogsértő eljárás lenne,

ha jogerős ítélet nélkül, csak úgy ni, álmában végeznének vele. Nemhogy olyan fiatalok esetében, akikről tényleg nem tudni, mi a fenét kerestek Bolíviában, de az a verzió, miszerint közvetlenül a diktátor-elnök életére törtek volna, az eddigi adatok alapján finoman szólva kétséges.
Elhiszem, hogy például a lassacskán atomhatalom Észak-Koreával senkinek nincs kedve ujjat húzni, de mibe került volna az RMDSZ-nek, hogy kilobbizzon egy erőteljes diplomáciai fellépést olyan harmadrangú banánköztársaság diktatúrája ellen, amelyik gazdasági és katonai potenciálját tekintve igazán nem sokat oszt és szoroz a nemzetközi porondon?

Az említett apróságok ellenére a kongresszus vezérfonala, a magyar összefogás azért mindenképp üdvözlendő – és az se zavarjon senkit, hogy ez önmagában még távolról sem indokolna ekkora felhajtást. De résztvevő az volt elég (ennélfogva felemelt kéz is, amikor kellett), nagy nevek és rangos meghívottak méginkább, hogy a szövetséget körbeudvarlásokról és az újabb hangzatos ígéretekről ne is beszéljünk. Így a rendezvényt még a cinikusabbja is elsöprő sikerként könyvelhette el. Sőt, ha jól meggondoljuk, kampányeseménynek sem volt utolsó.

De ezt már tessenek inkább elolvasni a napi sajtóból. Esetenként roppantul szép és tartalmas beszámolók láttak napvilágot – amikhez egyúttal jó sok türelmet is kívánok a kedves olvasóknak.

Bombahírek árnyékában

A minden nép olyan vezetőket kap, amilyeneket megérdemel mintájára bátran kijelenthetjük: minden népet olyan hírekkel etetnek, amilyeneket megérdemel. A sajtó ugyanis teljes erőbedobással reszeli államelnökünk aranyköpéseit, Sólyom László elügyetlenkedett látogatását, a MPP botrányos tisztújítását, de az igazán jelentős, nagy horderejű hírek egyszerűen elsikkadnak – magyarán a kutya sem tanúsít különösebb érdeklődést irántuk.

Kicsit őszintébben körülnézve blogunk legutóbbi termése között megállapítható, hogy (nyitottabb, szabadelvűbb és kritikusabb hangnemű írások formájában ugyan, de) mi is felültünk a botrány- és szenzációhajhász, olvasottság után szaladgáló „újságírás” divatjának – némiképp elfeledve, hogy valójában nem a vezetőink pikáns ballépései, nem a kis- és nagystílű politikai csatározások, hanem a Manna portál alig tizenöt soros beszámolójából megismert újításokhoz hasonló „kis lépések” azok, amik – túlzás nélkül – megváltoztathatják a világot.

Miról is van szó?

Az amerikai MIT mérnökei másodpercek alatt tölthető akkumulátortípust dolgoztak ki, ezzel egy csapásra megoldván nemcsak a mobiltelefonok és más kisméretű elektronikai fogyasztók, de akár egy villamos meghajtású gépkocsi áramszükségletének gyors pótlását is. A technológia (lítium–vas–foszfát-alapú vegyületek) ráadásul kiválóan alkalmas az olcsó tömegtermelésre.

Mit is jelent ez?

Nem kevesebbet, mint azt, hogy a tisztán villanyárammal működő autók tömeges elterjedésének útjából elhárult az utolsó műszaki akadály! Egy akkumulátorról üzemelő járgány eddig is megtehetett akár több száz kilométert utántöltés nélkül, de a „tankolás” csaknem ugyanannyi időt vett igénybe, mint maga az utazás. Az újítás folytán ez viszont mindössze néhány perc kérdése lehet – pont, mint a hagyományos, benzinüzemű autók esetében.

Nem nehéz belátni, hogy – ideális körülmények között legalábbis – a felfedezés a száz éve lényegében változatlan elven működő robbanómotoros (környezetszennyező, gyenge hatásfokú, még mindig nem elég fiábilis és biztonságos) gépjárműveket alig néhány évtizeden belül teljesen kiszorítaná, azaz a benzin és a gázolaj (a közlekedést illetően legalábbis)

hamarosan rossz emlékké válhatna.

A változás horderejéről pedig (tisztább levegő, élőbb és élhetőbb környezet, olajmaffiák által diktált gazdasági és politikai függés megszűnése, nemzetközi kapcsolatok újraértelmezése és átrendeződése, olajmezőkön terpeszkedő, magukat világ urának képzelő diktátorocskák térvesztése, stb.) talán kár is szót vesztegetni…

De sajnos a helyzet távol áll még az ideálistól. Jól tudjuk, milyen – a legkegyetlenebb eszközöktől sem visszariadó – lobbi áll a kőolaj mögött, amelyik – amíg még lehet – biztosan keresztbe fog tenni az új technológia – sőt, szemlélet – elterjedésének. Ez persze nem a kutatók felelőssége, hanem a globális politikai játszma korrupt, kicsinyes érdekeiken felülemelkedni nem képes manipulátoraié.

És talán a miénk is.

Mert ha véleményformáló minőségünkben érzékenyebbek lennénk nem csak a bombahírekből és a visszásságok ostorozásából nyerhető népszerűségi tőkére, hanem a sokkal kevésbé látványos, de pozitív változások ígéreteire is, valószínűleg jóval könnyebb lenne az ügy mellé állítani egy, a piszkos érdekek képviselőinél is erősebb játékost – a közvéleményt.

A hitelválság – közérthetően

Ez a videó azoknak szól, akik nem pénzügyi szakemberek és meg szeretnék érteni, hogy miért jutott ide a világ ahol most van. Vagyis mindanyiunknak, kik laikusok vagyunk a témában. Jonathan Jarvis kisfilmje a Crisisofcredit.com – ról:

A lényeg 2 szóban: kapzsi bankárok felelőtlen módon adtak kölcsönöket felelőtlen embereknek a gyors meggazdagodás ábrándjában. Aztán egyszer csak a felelőtlen emberek nem kezdték visszafizetni a kölcsön-részleteket. Ez a pénzhiány aztán végigment az egész rendszeren, megbuktatva azt.

Gáz van, nincs gáz!

Parádés előadást nézhettünk végig a napokban: két rosszfiú (egy nagy és egy kicsi) sikeresen megszívatja egész Európát – no persze rosszindulatról szó sincs, mindez csak holmi egymásközti zsörtölődés kellemetlen mellékhatása. A produkció felhőtlen élvezetének sajnos két, nagyon is kézzelfogható tény tett némileg keresztbe: egyrészt, hogy mi, európai állampolgárok nemhogy páholyból, de egyenesen a színpadról izgulhattuk végig az események pörgését; másrészt, hogy az előadás sajnos még e sorok írása közben is javában tart még.

Részemről ez az egész oroszgázos sztori mondjuk nem is annyira a geo-, világ-, meg egyéb politikai vonzata miatt igazán érdekes. Természetesen izgalmas kérdés, hogy tényleg csak egy rosszul fizető (és esetenként fűtőanyaglopástól sem tartózkodó) fogyasztó legkézenfekvőbb szankcionálásáról beszélhetünk-e, vagy alig várták már az oroszok, hogy ismét megmutathassák, milyen nagy legények ők még mindig a gáton. De ami számomra még izgalmasabb: hogyhogy nem jutott valakinek eszébe, hogy ha van egy csap (pontosítanék: egy csap van), azt a csapot el is lehet zárni.

Tulajdonképpen mindegy, hogy ki zárná el, és hogy miért.

Lényeg, hogy a gazdasági válság mechanizmusát sikerült röpke két hónap alatt kétszer is működésbe hozni: egyszer, amikor azt gondoltuk, hogy ha vannak bankok és van hitel, akkor pénz is csak úgy van, most pedig, ha vannak szép, sárgára festett gázcsövek a (tömb)ház oldalán, akkor gáz is csak úgy van. Pedig – a jelek szerint – bizonyos nem túl szerencsés világgazdasági/világpolitikai konstellációkban inkább csak pofáraesés van, de az nem kicsit. Nagyon.

Annakidején, a kommunizmusban egyszer már elhittük, hogy az energiával időnként a válság is együtt jár, ezért kell este 6 után petróleumlámpa fénye mellett tanulni, meg csak éjjel egy után főzni, amikor nyomása is van a gáznak. Aztán jött a demokrácia, megtudtuk, hogy nincs is akkora energiaválság, Európában ugyanis mindenki villanyfény mellett tanul, és nappal is használja a gázt, ráadásul nemcsak főzésre, hanem fűtésre is. Így vérszemet kapva attól, hogy valójában csak az öreg korlátozta az energiafogyasztást (vö. racionalizálás, azaz hadd nyomorogjon a nép), ennélfogva villany és gáz is van bőven,

folytattuk a legszebb csausiszta hagyományokat,

és építettük tovább az pazarlásra alapuló energiarendszert.
Nem tetszett a lakosságnak, hogy elavult hőközpontoktól függ a fűtése és a melegvize? Nosza, hőközpontokat nem korszerűsíteni, hanem inkább pénzt nem kímélni, méregdrága gázüzemű falikazánokat megvenni (ha lehet, hitelből, ugye), lecsatlakozni a távfűtésről és végre élvezni a nagyszerű érzést, hogy oda és akkor csavarhatom a termosztát gombját, ahova és amikor akarom.

Azzal természetesen nem törődött senki, hogy az a tömbházlakásonkénti egy kazán már befektetés szempontjából is lényegesen drágább, így gazdaságtalanabb is, de lényegesen kisebb hatásfokkal dolgozik, ennélfogva lényegesen többet fogyaszt, lényegesen jobban szennyezi a környezetet, és a lényegesen bonyolultabb felépítése ellenére határozottan megbízhatatlanabb, hiszen szakképzetlen „személyzet” (maguk a lakók) kezében van a karbantartás felelőssége. Ellentétben mondjuk egy olyan megoldástól, ahogy teszem azt, lépcsőházanként egyetlen, nagy teljesítményű kazán dolgozik az alagsorban, lényegesen jobb hatásfokkal, ésszerűbb (valamint környezetkímélőbb) üzemeltetéssel, és biztonságosabban, hiszen erre fizetett szaki felel az üzembiztos működésért. De kinek van kedve ugye – jó hazai szokás szerint – havonta azon marakodni a szomszédokkal, hogy ki mennyit fogyasztott a „közösből”.

A kazánok importőrei és forgalmazói – szakemberek lévén – naná, hogy

tisztában voltak a falikazán-őrület hosszú távú következményeivel,

de bolondok lettek volna szólni. Nehogy már azon bukjanak, hogy egyetlen nagy kazán fogyjon húsz kicsi helyett. Pedig a nagy teljesítményű, professzionális kazánok a fentiek mellett még egy – ezúttal überelhetetlen – adut is fel tudnak mutatni: felkészíthetőek alternatív, újratermelhető üzemanyaggal való működtetésre is, ráadásul az alternatív üzemeltetés busásan megtérítheti a plusz költségeket. Ha drága a gáz (vagy éppen nincs), lehet fűteni az egyre divatosabb pellettel (préselt fűrészkorpa), repceolajjal, de különféle mezőgazdasági hulladékkal is, mint például dió, olajbogyó, stb. feldolgozásakor ingyen keletkező melléktermékek – nem úgy az ominózus gázüzemű falikazánok esetében, melyek értelemszerűen csak gázzal működhetnek…
A történet folytatása az esti híradókból (vagy jelen cikk felvezetőjéhez visszalapozva) már mindenki számára ismerős.

Ha úgy vesszük, akár hálásak is lehetnénk az oroszoknak,

hogy felnyitották a szemünket. De a hazai mentalitás ismeretében a nagy reveláció nem fog túl sokat tartani. Merthogy az oroszoknak sincs azért éppen jégcsapból a szívük, a zord idő ellenére hamar felenged majd a vacogó Európa látványára, és minden bizonnyal egy-két héten belül újra áramlani kezd a gáz sokat szenvedett országunk felé.
És – mint már annyiszor – ismét fellélegezhetünk, elfelejthetjük az egészet, mint egy rossz álmot, s maradhat minden a régiben…

Humortalanság reloaded

Közvetlenül Barack Obama elnökké választása után Európa megint szívhatta a fogát: Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök oroszországi látogatása idején tartott sajtótájékoztatón fiatalnak, jóképűnek és napbarnítottnak (sic!) nevezte az újdonsült afroamerikai elnököt, nem kis felháborodás- és tiltakozáshullámot váltva ki nemcsak Olaszországban, de az egész kontinensen – annak rendje és módja szerint, ahogy már ilyenkor a civilizált, demokratikus világban szokás. Az olasz ellenzék egyenesen otrombának és szerencsétlennek titulálta a megjegyzést, amire Berlusconinak nem maradt jobb replikája, mint az, hogy ő tulajdonképpen bókolni akart, az ellenzéknek pedig nincs humorérzéke.

Horribile dictu, Berlusconi – nézeteit, nyilatkozatait és aranyköpéseit illetően koránsem makulátlan – előélete ellenére én még hiszek is neki.

Mert lássuk csak, vicc(es) volt-e az olasz miniszterelnök kijelentése.

Nos, a pszichológia ma is nehéz helyezben van, ha a humor mibenlétéről kell számot adnia, de abban azért nagyjából egyetértenek a szakemberek, hogy a viccek zöme azért mulatságos, mert a csattanó hirtelen más megvilágításba fordítja át az addigiakat illetve a vicc folyamán a befogadó(k) által hallgatólagosan elfogadott szemléletet, konvenciókat homlokegyenest más szempont szerint értelmez, ami végül a tréfa közönségének nevetésében oldódik fel.

A fentiek értelmében a zsidó, cigány, magyar, román, skót, homoszexuális stb. viccek – amellett, hogy a sokak tudatalattijában szunnyadó másság iránti ellenszenvre hajtanak – pont emiatt a más megvilágítás miatt olyan érdekesek. Hiszen a kulturális, civilizációs, nyelvi, vallási vagy akár testi különbségek mintegy tálcán nyújtják a sztereotípiák átfordításának lehetőségét, mely – legalábbis az igazán jó viccek esetén – garantáltan komikus megközelítést eredményez. Tetszik vagy nem, ez a tézis aligha vitatható.

A napbarnítottság esetünkben evidens módon arra a kettősségre játszik rá, hogy egyrészt a szolárium látogatására vagy tengerparti nyaralásra (tehát pénzre és szabadidőre) utaló barna bőr státusszimbólum, hiszen a közember számára ritkábban adatnak meg a felső tízezer életformájának fenti kellékei, másrészt viszont pont az az embercsoport tekintheti ab ovo sajátos jegyének, amelyik nemcsak a közfelfogás, hanem – sajnos – a valóság szintjén is nehezen férhet hozzá a wellness-szalonok, egzotikus üdülések luxusához (aki járt Amerikában, főleg abban az Illinois államban, ahol Obama szenátor volt, tudja, miről beszélek). Így, ezzel a „csavarral” Berlusconi tréfáját úgy is lehet értelmezni, hogy a fiatal-jóképű-napbarnított hármasról, mint a társadalmi siker nem minden sznobériától mentes szimbólumáról rántja le a leplet.
Egy szó mint száz, kellemetlen a viccelemzés (elegáns kifejezés a viccmagyarázásra, ugyebár), Berlusconinak igaza volt: aki nem ért(ékel)i a poént, az magára vessen. Tehát az előbbiek alapján a válasz egyértelmű igen. Ám gondolom az is evidens a kedves olvasónak, hogy viccről ugyan, de a rosszabbik fajtáról beszélhetünk.

Vajon miért is?

Az, hogy mennyire jó illetve rossz egy vicc, rendszerint kettőn áll vagy bukik. Egyrészt magának a viccnek a minőségén (friss, szellemes, találó, stb.), másrészt a befogadó közönségen.
Márpedig az elmúlt száz év legnagyobb tanulsága, hogy minden lehetséges, minden megtörténhet. Nem viccelt a század az emlékezetessé vált tragikus eseményekkor, sem a szónak szoros, sem átvitt értelmében. Nem vicceltek a szélsőjobb-nemzetállami mozgalmak, nem viccelt sem a gazdasági válság, sem a háború, sem a fasizmus, sem a kommunizmus. Nem vicceltek a másság üldözésével és az emberi jogok lábbal tiprásával. De még a századvégi, egyre gátlástalanabb terrorizmus meg az újjáéledő népirtás sem volt vicc, hanem fájdalmas valóság. És csoda, hogy a múlt század szülöttjei olyan tökélyre fejlesztették a paranoját, hogy az ártatlan (esetenként vicces) kijelentések mögött is fenyegetést, hátsó gondolatokat sejtenek? A félelem korának szomorú precedensei megölték a humort.

Az újabb humortalan időszak hajnalán, melyet ezúttal a kultúrák globális összecsapásának századaként emlegetnek, a humortalanság sajátos védekezési mechanizmus szerepét tölti be. Ahelyett, hogy a vicc és nevetés által felszabadultabban, nyitottabban, empatikusabban tudnánk viszonyulni mások – de főleg sajátmagunk – görbe dolgaihoz, inkább a PC (politically correctness) túlzásba vitt gyakorlatára támaszkodunk. Nem szól szád, nem fáj fejed, hadd maradjanak csak tudat alatt a feldolgozatlan indulatok. Pedig normálisabb világban, ahol a négernek nem kell faji megkülönböztetéstől, a zsidónak antiszemitizmustól, a cigánynak pogromoktól, a homoszexuálisnak pedig garázdálkodóktól tartania, bizonyára nem lenne gond egy-egy sikamlósabb vagy rázósabb vicc elsütése sem – akárkinek számlájára is történjen. Sőt, maga a túlzásba vitt, álszent, igazi tartalom nélküli „tapintatoskodás” válna nevetségessé – ahogy velem is történt, amikor frappáns zsidóviccet meséltem kedves zsidó barátomnak, de a PC kedvéért indiánokra és törzsfőnökre átkomponálva. Mire ő, hogy hát ennek az eredetijét ismeri, sőt, egyik kedvenc zsidóvicce!
De hol vagyunk mi még ettől.

Ha valaki megkérdezné, milyen korban szereték élni, bizonyára azt válaszolnám: olyanban, ahol minden házban lehet kötélről beszélni. Mert már nem akasztanak embereket…