Az emberek egyénileg többnek érzik magukat csupán annyitól, hogy erős, büszke, dacos, zsarolási potenciállal rendelkező nemzet tagjai lehetnek.

És ezért az illúzióért hajlandóak gyakorlatilag bármekkora árat kifizetni.

Pedig hosszabb távon még az is kifizetődőbb lenne, ha nem a nemzeti giccskormányba, hanem a státusszimbólumként már annyira bevált, több száz lóerős, csillogó városi terepjárók kormányába kapaszkodva villognának…

A nyelvrondítás kultuszának korában akár nevetséges is lenne szóvá tenni holmi nyelvhelyességi gikszereket. Sors iróniája viszont, hogy pont ebben a magvas félreírásban úgy tükröződik a magyarországi véleményformálók rosszindulattal és csúsztatási, ferdítési hajlandósággal spékelt hülyesége, mint cseppben a tenger.

A kifejezés ugyanis eredetileg olyan pártot akarna jelenteni, mely a kommunista párt utódja. (Amúgy még ez sem a legmegtisztelőbb definíció, de együtt lehet élni vele.) Erre a legmagyarabbul hangzó megoldás egy hármas szóösszetétel a kommunista, utód és párt tagok összeragasztásából. A keletkezett összetett szó 7 szótagos lenne (kommunistautódpárt), ez esetben a „gyengébb” összetétel határánál kötőjelet kell használnunk.

Tehát a helyes változat evidens módon a ‘kommunistautód-párt’ – nem a ‘kommunista-utódpárt’, és még kevésbé a ‘kommunista utódpárt’.

Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy a ‘kommunista utódpárt’ írásmód amolyan szívet-lelket melengető módon helytelen. Hülyének (így implicite félanalfabétának) lenni egyébként is alkotmányos jog, s így legalább mindenki számára nyilvánvalóvá válhat a jobboldali néplélek tudatalattijában szunnyadó elképzelés, hogy az utódpárt igenis kommunista.

Az az apróság pedig, hogy néhány markánsan kommunista értéket (EU-szkepticizmus, bank-, tőke- és szabadpiac-ellenesség, zárt gazdaság és társadalom, szociális demagógia, halálbüntetés-pártiság) éppenséggel egy harsányan jobboldali párt képvisel, szóra se érdemes.

Mi se jellemzőbb mioritikus tájainkra (sőt, vén Európánkat szemügyre véve még ennél kevéssé mioritikusakra is), hogy nemzeti kérdések terítékre kerülésekor mindenki roppant hirtelenséggel veszíti el a racionalitás iránti érzékét. Gyengébbek kedvéért: azt a valamit, melyre amúgy az emberi faj képviselőiként annyira büszkék vagyunk.

Különösen érvényes ez a sportban kiélt nemzeti identitásra. Hazánkban elsősorban a foci jöhet szóba ebben a tekintetben, de történetesen a legújabb hokibotrány mutatott rá, hogy látszólag normális emberek is képesek patologikus tüneteket produkálni (vö. kollektív elmebaj), ha nemzeti büszkeség kinyilvánításáról van szó.

Lássuk csak. Román–magyar jégkorongmeccsen a túlnyomórészt magyar nemzetiségű játékosokból álló román csapat összeszorított szájjal hallgatja a román himnuszt, de

néhányan teli torokból éneklik a magyart.

Mindez azt követően, hogy napokkal azelőtt az under 16 keret magyar ajkú játékosai közül hárman vizes törülközőkkel, amolyan jó székelyesen paskolták (és alázták) meg román csapattársukat, mert utóbbi elvárta volna, hogy románul beszéljenek a jelenlétében.

Nos, a nemzetállami koncepció kétszáz éves dühöngése tündöklése meghozta az eredményét: még józan, mértéktartó erdélyi magyar blogok is a “média révén széles tömegek ingerküszöbét elérő megnyilvánulások”-ként jellemezték az esetet, “amelyek a magyarkérdést, az erdélyi magyarok kulturális-etnikai különállásának problémáját élesen, hidegzuhanyszerűen dobják be a köztudatba, a politikától elvileg távol eső dimenziókban is.” Holott mindközönségesen

a hülyeség, a bárdolatlanság és az elemi tisztelet teljes hiánya

lényegesen jobban minősítené a két incidens indítékait.

A nemzeti válogatott kifejezés ugyanis – mindig is jól tudott, de kissé elfeledett módon – állampolgári, azaz politikai nemzetre vonatkozik. Ha nem így lenne, a román válogatottban értelemszerűen nem kaphatna helyet más nemzetiségű játékos, például magyar. Magyarán a román zászlót és a román himnuszt egyaránt Románia minden állampolgárának, pontosabban az ezeket képviselő csapatnak tiszteletére vonják fel illetve szólaltatják meg a válogatott mérkőzésein. Természetesen minden romániai magyar polgár szíve joga az az anomália, hogy ne az őt képviselő csapatnak (érthetőbben: saját csapatának) drukkoljon, de egy játékos részéről ugyanez a gesztus már finoman fogalmazva is különös. Képzeljük csak el a dolog üzenetét:

Számomra hótt közömbös (de inkább gyűlöletes) az a zászló és az a mez, amelyet képviselek, sőt, az ellenfél szimbólumait sokkal inkább a sajátoménak tekintem, de hát tudják, uraim és hölgyeim, a pályafutásomért mindenre képes vagyok. Pontosabban egyetlenegyre nem, nevezetesen: legalább annyi tiszteletet mutassak a nekem szurkolók felé, hogy a reflektorfényben némileg palástolni próbáljam az ábrázatomra kiült undort.

Kedves olvasóink fantáziájára bízom, hogy a legendás székely virtus, karakánság, no meg egyenes gerinc milyen megoldást sugallhatna azon játékosoknak, akik számára a román mez magukra öltése a csömör non plusz ultráját jelenti – a válogatott keretbe bekerülni tudniillik megtiszteltetés, nem kényszer (profi játékosként is van élet harmadosztályú ligában, a pityókaföld mellett). De hát a karrier az karrier…

A törülközős incidensre pedig kár minden kommentár. Ha rajtam múlna, még a hottentotta válogatott szövetségi kapitányaként is úgy vágnám ki a társuk irányába tettlegességhez folyamodó játékosokat a keretből, hogy nemcsak nemzeti zászlót, de

hokiütőt se lássanak többet életükben.

És nem feltétlenül megtorlásból, de tisztán racionális indítékokból (már megint ez a fránya racionalitás, ugye). Merthogy gátlástalan törtetőkre, pszichopatákra no meg (esetünkben) agresszív kismalacokra alapozni egy válogatott sikerét, az ugyebár messze nem a legésszerűbb befektetés. Akkor sem, ha az úgynevezett rajongók tekintélyes részének a sport nem játékot jelent, hanem különböző (vélt vagy valós) identitások – néha a szó szoros értelmében – vérre menő hadjáratát. Még a 21. században is.

(Az illusztráció forrása: Realitatea)

A játékosoknak szerencsére volt annyi eszük, hogy idejekorán kiugráljanak az egymásnak száguldó automobilokból, így a tényleges frontális ütközést végül egyedül Ilonka néni szenvedte el az anyósülésen.

Ki hitte volna, hogy bekövetkezik – pedig mindenki pont úgy tette a hülyét, mintha azt hinné, hogy ilyesmi sohasem történhetne meg.

Az persze már sokkal előreláthatóbb volt, hogy a szlovákok pléhpofával végigcsinált, finoman fogalmazva is kegyetlenül rosszindulatú húzását magyar össznemzeti felháborodással fogják honorálni (Stumpf András egyenest a beszédes Férgek címet adta a rimaszombati Szűcs Ilona meghurcoltatásáról szóló Heti Válaszos írásának). Aminthogy az is, hogy – mint már annyiszor – ismét kényelmesebbnek bizonyult a kifakadás, mint higgadt végiggondolása annak, hogy valójában ki is a fő felelős a történtekért.

Orbitális szemétség volt ugyanis megfosztani egy 99 éves asszonyt a szlovák állampolgárságától és ezzel együtt a személyi okmányaitól is, gyakorlatilag ellehetetlenítve az idős hölgy szlovákiai mindennapjait. Ellenben azt az apróságot sem kellene figyelmen kívül hagyni, hogy a szlovákok

saját törvényes előírásaik betartásával cselekedtek.

És ez akkor is így van, ha a törvény rosszakaratú, igazságtalan, sőt – egyáltalán nem mellékesen – véramatőr módon szembemegy a szlovák alkotmánnyal. Az alkotmányellenesség ráadásul Ilonka néni számára teljesen irreleváns. Az alkotmánybírósági vizsgálat időigényes procedúra, a jogerős alkotmánybírósági végzésig a törvény érvényben van, és még ha de jure alkotmányellenesnek is bizonyul, akkor is valószínű, hogy a majdnem 100 éves néni már nem fogja megélni a kedvező ítéletet és az ezzel járó erkölcsi kártérítést. (Nem beszélve arról, ha az alkotmányellenessé nyilvánításhoz esetleg nem lesz elég politikai akarat és Strasbourghoz kell fordulni jogorvoslásért.)

Ennek fényében a magyar hatóságok természetesen nagyon jól tudták, hogy a hatályos szlovák törvények értelmében Ilonka néni simán elveszítheti szlovák állampolgárságát, és a „cserébe” kapott külhoni magyar állampolgárság, mely ezen konkrét esetben aligha jelent többet jelképes gesztusnál, vajmi kevéssé fogja pótolni az állampolgári jogok gyakorlásához és – úgy általában – a mindennapi szlovákiai léthez annyira fontos szlovák személyi okmányokat.

De ez nem akadályozta meg őket abban, hogy simán belemenjenek egy Gyáva nyúl típusú játékba a szlovák hatóságokkal. És blöfföljenek jó nagyot,

hátha a szlovák csak félrerántja a kormányt az utolsó pillanatban.

Hát ez van, nem rántotta félre. A „játékosoknak” szerencsére volt annyi eszük, hogy idejekorán kiugráljanak az egymásnak száguldó automobilokból, így a tényleges frontális ütközést végül egyedül Ilonka néni szenvedte el az anyósülésen. Igaz, még a biztonsági övét is elmulasztották bekapcsolni. Erős kétségeim vannak ugyanis afelől, hogy szakszerűen és idejében felkészítették-e a magyar hatóságok az idős tanító nénit a szimbolikus külhoni magyar állampolgárság szlovák–magyar változatának nagyon is kézzelfogható veszélyeire (az ezzel ellentétes, merőben valószínűtlen feltételezést, miszerint az egész sztori csupán összekacsintás, színjáték lenne a szlovák hatóságok bosszantására és az idős tanítónő valójában busásan kárpótoltatik a „színfalak mögött”, a jóérzésre hivatkozva inkább eleve kizárnám).

Így maradt a sovány elégtétel: Bár járulékos veszteségként Ilonka néni sérelmei számottevőek, legalább roppantul konkrét áldozatot hozhatott a két, nemzeti szimbólumok mentén gondolkodó (de főleg egymást püfölő) hatóság presztízsviadalának oltárán.

Mi lesz itt velünk, ha már egy jó kis kivoltitthamarább ürügyén sem csépelhetjük majd egymást minden román állampolgár nemzeti ünnepén?

Jó ez a nemzeti ünnep.

A nemzet többségi és kisebbségi polgárai koszorúzás és zászlólengetés emelkedett hangulatában, nagy egyet(nem)értésben elmélkedhetnek arról, ami végső soron a legfontosabb: ki volt itt először, gyengébbek kedvéért kit illet meg ez a tejjel-mézzel folyó Kánaán.

Többségi polgártársainknak a kérdés tiszta és világos: dákok és rómaiak, ergo legalább 2100 éve itt vannak.

S ezt elég nehéz megverni, ugye.

Mi, kisebbségi magyar polgártársak ennél szerencsére sokkal józanabbak és értelmesebbek vagyunk. A bunkó nacionalista románoktól eltérően ugyanis pontosan tudjuk, hogy manapság egy adott terület feletti igényt egyenesen nevetséges történelmi érvekkel alátámasztani (érdekes kérdéseket vethetne fel, hogyan juttassuk vissza példának okáért Észak- és Dél-Amerikát az indiánoknak). Így számunkra a dákoromán kérdés kizárólag tudományos jellegű: a történelemtudomány iránti olthatatlan érdeklődésünk folytán tisztában vagyunk azzal, hogy a román nép dák eredete szemenszedett hazugság, azaz nem lehettek itt időszámításunk első évezredében, magyarán Erdély területe nem őket,

hanem kizárólag minket illet meg.

Nos, ha így állnak a dolgok, épp ideje megszívlelni az ezeréves magyar közmondást: az okos enged. Engedjük hát a dákoromán kérdést az illetékesek hatáskörébe: hadd foglalkozzanak vele a román történelemtudósok, elvégre saját történelmükről van szó. A magyar gyerekek pedig nyugodtan tanulhatnának az iskolában valami olyasmit, hogy „bár a kérdést tudományosan még nem sikerült teljes bizonyossággal tisztázni, a hivatalosan elfogadott történetírás szerint a román nép a dák és a római népek keveredéséből alakult ki valamikor az első évezred elején”.

Ez persze még jó tíz-húsz évig okozhat szívfájdalmat azon kisebbségi magyar polgártársaink körében, akik – szigorúan a tudományos precizitás jegyében! – képtelenek lesznek megemészteni a történelemhamisítás ezen fokát.

De nagyon jó hírünk van számukra!

Az, hogy ilyen körülmények között a román eredet körüli nézeteltérések szép lassan el fognak csitulni. Mi több, a magyarok „visszalépésével” a kérdéskör etnikai méregfoga is ügyesen eltávolíttatik, tehát lassanként abban sem lesz semmi poén, hogy a magyarokat (vagy a „magyarabb gondolkozású” románokat) hergeljék vele. Így társaihoz hasonlóan előbb vagy utóbb ez a téma is ott fog majd porosodni a semlegesen unalmas, harmadrangú tudományos kérdések tárházában.

És ezen a ponton kerülhet képbe az a kellemetlen faj, melyet doktorandusznak nevez a tudományos világ. Tudvalevő, hogy ezen faj egyedei nemhogy a nemzetüket, de tulajdon nagymamájukat is eladnák, hogy sikerüljön olyan botrányt kavarniuk a hivatásos tudományszemlélet állóvizébe, mellyel szakmai ázsiójuk a lehető leglátványosabban növekedhetne. Merthogy mi lehet jobb elégtétel – és nem utolsósorban szakmai ajánlólevél – a frissen diplomázott ifjú titánnak, mint a begyepesedett kánonokkal való bátor szembehelyezkedés. Nos, ha a majdani frissen végzett román ajkú történész doktori fokozatra hajt,

kizárt, hogy ne harapjon rá a dákoromán elmélet porlepte iratcsomóira.

És roppant hirtelenséggel újra beindulna a kutatás, ezúttal az érvek/ellenérvek szigorúan szakmai vizsgálatának alapján – érdektelensége mellett ugyanis még túl kockázatos is lenne a fiatal kutató számára, ha továbbra is mítoszok színvonalán közelítene a témához. És bekövetkezne az igazi, Watzlawick-féle másodfokú változás: az alapvetően nemzeti büszkeségi kérdés frappáns módon értékelődne át generáció- és történelemszemlélet-váltás kérdésévé. Tehát nem mi, a sértett fél, hanem

saját vérükből sarjadó történészpalánták

robbantanák ki a gyökeresen új szemléletű román etnogenézis forradalmát!

… … …

Eh, azért nem mennek ilyen egyszerűen a dolgok – vethetné közbe a kedves olvasó.

Szerencsére – fűzhetném hozzá. Mert mi lesz itt velünk, ha már egy jó kis kivoltitthamarább ürügyén sem csépelhetjük majd egymást minden román állampolgár nemzeti ünnepén?

(Illusztráció forrása: coins.ro)

Hát ez a legégetőbb gondja a székelyeknek, hogy magyarok vagy sem?

Ez a fajta „székely szarta a magyart” gőg az amely röhejessé teszi az SZNT tevékenységét. A székely nép, mint modern nemzet amely élhetne a saját önrendelkezési jogával, nem létezik. Sosem létezett. Nincs és valószínűleg soha nem létezett székely nyelv, Székelyföld kulturális, néprajzi, irodalmi öröksége pedig tökéletesen beintegrálódik a magyar kultúrtérbe. Az SZNT nemzetépítő diskurzusa borzasztóan jól beletalálna a XIX. század elejébe, de XXI. elején minimum vicces.

Ma Európában nem a nemzetek építése a trend,

hanem éppen ellenkezőleg a nemzet leépítése, a XIX. század háborúkat gerjesztő nacionalizmusainak a visszaszorítása, a kontinens nemzetek fölötti újraegyesítése. Amit az SZNT próbál kikalapálni – bármiféle valós kulturális, történelmi, nyelvi háttér nélkül – az teljesen anakronisztikus egy olyan közegbe ahol a nemzetállamok és az etnikai nemzetek eltűnőben vannak.

Az önrendelkezés jogra való hivatkozás pedig borzasztóan problematikus. Ez a jog elsősorban az ENSZ égisze alatt 1966-ban elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányából eredeztethető, melynek első cikke kimondja, hogy „Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.” A probléma ott kezdődik, hogy máig nincs egységesen elfogadott definíció a „nép” kifejezésre. A nemzetközi szokásjogot megfigyelve arra a következtetésre juthatunk, hogy ezt a jogot elsősorban gyarmati sorban tartott állam ok függetlenedésére vagy felbomló szövetségi államok egységeinek a függetlenedésére értették, és nagyon kivételes esetékben kisebbségekre. A másik hatalmas gond ezzel a hivatkozással az kommunikációs jellegű, hisz „önrendelkezés” a nemzetközileg használt, ismert értelemben elsősorban függetlenedést jelent.

Ugye akkor az SZNT nem függetlenséget akar Székelyföldnek?

Persze tudjuk, hogy valójában, szívűk mélyén ezt akarják, sőt egy független Erdély sem lenne rossz. Persze ezt nem mondhatják ki, és akkor becsomagolták ebbe a bármit és semmit sem jelentő „önrendelkezési jogba”.

(fotó: Kató Alpár)

Aztán nem maradhatnak el egyetlen gyűlésről sem az irredenta történelmi előadások.  Miért kell egy autonomista gyűlést már megint 1918-al kezdeni? Nem maradhat el a szélsőjobb sem, a gyűlés kapóra jött egy szokásos Jobbikos erdélyi magyarmatosító kiruccanásra, egy jobbik képviselő megkapta azt a dicsőséget, hogy pesti megmentőként  a pártja honlapján díszeleghet „Székelyföld nem Románia” grafitti mellett. Az eddig is tiszta volt, hogy az

SZNT tulajdonképpen az MPP civil oldala,

mondhatnánk akár szakosztálya, hisz a személyi átfedések olyan mértékűek, hogy már nem lehet eldönteni, hogy ilyenkor MPP vagy SZNT találkozóról van éppen szó. Azt azonban nem értem, hogy miért jó újra és újra lejárattatni a Székelyföld területi autonómiájának ügyét szélsőjobboldali revizionista üzenetekkel.

Egy további nemzetközi jogi baki amit az SZNT elkövet az egy másik határozattervezetben fogalmazódott meg  a gyűlésen, mely szerint az SZNT a Lisszaboni szerződés által bevezetett EU szintű polgári kezdeményezés eszközével kívánna élni, és az érvényesítéshez szükséges egymillió aláírás összegyűjtésével elérni, hogy uniós szintű jogi aktus ismerje el az őshonos nemzeti közösségek önrendelkezési jogát, biztosítson sajátos jogállást az általuk lakott régióknak.

Ez úgy ahogy van EU-jogi nonszensz.

Ha alaposabban elolvasták volna a polgári kezdeményezési jogot részletező 211/2011/EU számú rendeletet akkor abból tudnák, hogy polgári kezdeményezést csak olyan kérdésről lehet indítani, amiről a Bizottságnak már most is hatásköre volna jogalkotást kezdeményezni, de valamiért nem teszi; esetleg tette, de a Tanács vagy a Parlament valamiért leszavazta. Kifejezetten nem lehet olyan kérdésről kezdeményezést indítani, ami kizárólag a tagállamok hatáskörében van. Jelen pillanatban az Európai Bizottságnak semmiféle hatásköre nincs „őshonos nemzeti kisebbségek önrendelkezését” biztosító, vagy az ezek által lakott régiók „sajátos jogállását biztosító” jogi aktus kezdeményezésére. Egy beadvány elbírálásánál a Bizottságnak két alapvető szempontot kell figyelembe vennie: a kezdeményezésnek olyan ügyet kell érintenie „amelyben a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktus elfogadására lehet szükség” és „az Európai Bizottság hatáskörén belül terjesszen elő javaslatot” – a rendelet 8. cikkének megfelelően. Nos „az őshonos nemzeti közösségek önrendelkezése” (bármit is jelentsen ez) egyszerűen nem uniós hatáskör, egy ilyen kezdeményezést már az iktatásánál visszautasítana a Bizottság. Ez egy

újabb jogi félremagyarázáson alapuló politikai porhintés.

Minimális esélye csak egy olyan kezdeményezésnek volna, amely kisebbségi nyelvi jogok tiszteletben tartását biztosító jogi aktus kezdeményezést kérné a Bizottságtól, hisz a soknyelvűség, a nyelvek mint Európa kulturális örökségének a védelmére valóban van alapszerződési hatáskör, amely kis jóindulattal ráhúzható a kisebbségi nyelvek védelmére is. De még egy ilyen kezdeményezés regisztrációja sem lehet biztos.

Polgári engedetlenséggel fenyegetőzni pedig egyenesen felelőtlenség. No nem mintha pár száz „nincs más dolgom” emberen kívül bárki székelyföldi hirtelen megtagadná az adók kifizetést, az állami munkába menést, a gyülekezések engedélyeztetését, stb. ha éppen nem lenne székely régió. Az egységes székely régió fontos kérdés, szükséges dolog, de abban teljesen biztos vagyok, hogy

ez a székelyföldi polgárok tizenhetedik gondja

a munkanélküliség, a szegénység, a feljelenten infrastruktúra, az önkormányzati és állami hivatali korrupció, a „komás-munkahelyhez jutás”, vagy éppen a roma-kérdés után. Hányan fognak tényleg engedetlenséghez folyamodni? Ugyan már. Székely régióért egyetlen helyen lehet és érdemes harcolni: a román parlamentben.

Az SZNT és a mindenféle széki tanácsai persze könnyen kijelenthetnek bármit, hisz nem indulván választásokon, még jogi személlyel sem rendelkezvén, nem kell soha felmérniük saját támogatottságukat, senki sem tudja valójában, hogy egy széki tanács mögött van-e egy baráti körön túli támogatottság.

Az SZNT-sek semmit sem tanultak

a többi európai kisebbség sikeres autonomista küzdelmeiből.  Továbbra sem értik meg, hogy az autonomista mozgalomnak az irredentizmus a halál csókja, továbbra sem fogják fel, hogy a kisebbségi nyelven folytatott autonómiázás legfeljebb önmaszturbációra jó, hisz ha bármilyenféle eredményt el akarunk élni, ahhoz a többség nyelvén kéne kommunikálni. Kezdem azt hinni, hogy

a tanácsos autonomisták valójában nem is akarnak a XIX. századi gittegylet

szintjén túllépni. Nekik es így pontosan megfelel. Havonta bedobnak a magyar sajtóba valami bombasztikus, de amúgy alátámaszthatatlan és többnyire időből kiesett nyilatkozatot, ezt meg néhány kisebbségi jogok területén járatlan erdmagyar sajtóorgánum ünnepélyesen lehozza (már hányadikszor). És itt a vége, ezzel mindenki meg van elégedve. Letudtuk (a totál eredménytelen) ehavi autonómiázást is. A román közélet, sajtó és politikum meg éli a párhuzamos életet, esetleg néha beleakad valami (újra magyarul) elszottyantott irredenta mondatba, letudván az ehavi székely ijesztgetést is.

És így keleten a helyzet továbbra is változatlan. Maradna. Szerencsére az autonomista ligában mások is fociznak.

Bulvárhírnek az se semmi, ha a hírszerkesztő épp azon csámcsog, mit dob ki a Google a ‘Romanians are’ kifejezés különböző nyelvű változataira.

Nos, ismervén a többségi nemzet képviselőinek fizikai és mentális hiányosságait, aligha lepődhetünk meg az eredményeken. A keresőmotor valósággal kényeztet a nem éppen hízelgő minősítések kavalkádjával: ‘tetvesek’, ‘mocskosak’, ‘hülyék’, ‘koldusok’, ‘színesbőrűek’ és ‘csúnyák’ gazdag választékából szemelgethetnénk, ha éppenséggel jellemezni óhajtanánk román ajkú állampolgártársainkat.

Miután megfelelőképpen kiszórakoztam magam, azért csak furdalni kezdett a kíváncsiság, vajon milyennek láthat minket, magyarokat a nagyvilág.

A „Hungarians are” első találata mondhatni kötelező módon a wikipédiás szócikk, a közvetlenül a második viszont annál érdekesebb:

Hungarians are dirty ghoulies who wash in peanut oil. Heil healthcare!

Aki esetleg nem tudná, mit kezdjen a szótárban sem található ‘ghoul[ies]’ kifejezéssel:

A ghoulok zombiszerű teremtmények, akik az őket létrehozó vámpír parancsait követik. Szánalomra méltó teremtmények: gondolkodásuk, mozgásuk, reakcióidejük gyakorlatilag retardált, bár ha erőről van szó minden gond nélkül képesek darabokra tépni egy embert, és ellenálló-képességük is óriási (csak akkor halnak meg ha a szívüket vagy a még „agyként” funkcionáló szervüket megsemmisítik). Ráadásul harapásukkal magukhoz hasonlóvá teszik a megsebesített áldozatot, így lakott területen zombikhoz hasonlóan szaporodhatnak.

Zombi? Az nem-nem! Végülis tetvesnek, mocskosnak, hülyének lenni sem lehet épp olyan borzalmas…

Érdekes hely ez a Marosvásárhely. Papíron legalábbis a rövidlátóan nacionalista, bunkó balkáni elemek (vö. románok) országos viszonylatban mélyen alulreprezentáltak az európaiasodást, nyugati szemléletet képviselő faktorral szemben (vö. magyarok). Azok számára viszont, akiket zavarhat a fenti anomália, jó hír, hogy négyévenként Székelyföld fővárosában is szépen helyretevődik minden.

Kompetenciaaalapú vezetés? Hatékony kommunikáció? Szakavatott menedzsment? Élhető, szerethető város? Tiszta levegő? Infrastruktúra? Kultúra? Pályázatok? Zéró bürokrácia? Ugyan már. Más kérdés tartja izgalomban a kedélyeket:

sikerül-e a magyaroknak visszafoglalniuk a várost,

vagy az továbbra is román kezekben marad. Nemhogy Románia, de az egész Balkán úgy tükröződik vissza a vásárhelyi polgármester-választás mentalitásában, mint cseppben a tenger!

Igazság szerint körvonalazódott-forma egy kísérlet az etnikai szavazás spiráljából való kitörésre. Az européer gondolkozású, toleráns, empatikus, ráadásul (nem mellesleg) kiváló szervezési és kommunikációs képességekkel megáldott emberjogi aktivista, Smaranda Enache személye vonzó alternatíva lehetett volna mind a magyarok, mind a románok számára – ez utóbbiak esetében nyilvánvalóan nem azokra az agyhalottakra gondolunk, akiknek még egy echte román polgármesterjelölt magyarság-szimpátiája is eleve kizáró tényező, hanem akik elvileg vevők lennének a nyitásra, de rosszul értelmezett nemzeti büszkeségi okokból hallani sem akarnának arról, hogy Vásárhelynek ne úgymond román polgármestere legyen.

Igen ám, de a normalitás fenyegetésének súlya alatt egy bizonyos érdekvédelmi szövetségnél idejében leesett a tantusz, hogy a saját kádereik érdekvédelme mégis csak előbb való dolog. És az újbóli etnikai szavazás megakadályozásának még a lehetőségét is sietve elkúrták.

Nem kicsit és nem nagyon. Irdatlanul.

Nem mintha az új (mellesleg merőben igazságtalan) egyfordulós választási rendszerrel ne lennének komoly esélyeik Vass Leventét ültetni a polgármesteri székbe. Ez persze azon esetben érvényes, ha a “románok” egynél több ellenjelöltet indítanak, de ha ekkora a tét – Vásárhely magyar kezekbe kerülése! – roppant hirtelenséggel szorulhatnak háttérbe a pártközi ellentétek. De tegyük fel, hogy mégsem tudnak megegyezni az ellenfelek és oszlani fognak a szavazatok: Vass Levente – meglovagolva a konjunktúrát – polgármester lesz. Csakhogy az már nehezen fér magyar érdekeink önjelölt képviselőinek fejébe, hogy a lakosság (és természetesen a tanácsosok) nagyobbik részének szimpátiáját nem élvező polgármester csak egyféleképpen tudja vezetni a várost:

rosszul (de legalább nemzeti színekben).

Sem térben, sem időben nem kell túl messzire menni a beszédes példához: Gheorghe Funar utolsó, akkor már rég “kisebbségi” támogatású, állandó konfrontációk fémjelezte ámokfutása még mindig intenzíven él a kolozsvári polgárok emlékezetében.

A valósághoz mondjuk hozzátartozik, hogy Vass Levente azért mégsem Funar – vagy ha az is, legfeljebb egy-két figyelemre méltó megmondása erejéig:

Marosvásárhelyen a magyar érdeknek csakis egy győztes magyar jelölt tekintélye tudna érvényt szerezni a döntéshozók zsákfenéknyi mélységéig. […] tényként kell tudomásul venni, hogy a marosvásárhelyi magyarság önbecsülését, társadalmi tekintélyének helyreállítását, a székely-magyar Vass Levente megválasztása szavatolná!

Kitalálták: a királyi többes számot helyettesítő szerény polgármesteri harmadik személy mögött senki más nem húzódik meg, mint maga Vass Levente. Mármint nem a menedzser Vass Levente, nem a szakember Vass Levente, még csak nem is a kommunikátor Vass Levente.

Hanem a székely-magyar.

Nesze neked, marosvásárhelyi magyarság önbecsülése, ha számodra immár a polgármester székelymagyarsága a legfontosabb magyar érdek kulcsa. Valóban, kinek is juthatna eszébe olyan elképzelés, miszerint nem csupán nemzetiszín tromfot lobogtató polgármesterjelöltek lehetnek a magyar vágyak és álmok kizárólagos vásárhelyi letéteményesei? Vagy – horribile dictu! – ki is gondolna arra, hogy a 21. századi vásárhelyi magyar még a “magyar világnál” is kívánatosabbnak tarthatná egyszerűen csak a jólét, a békesség, a normalitás világát?

Show must go on. Ma román színekben, holnap talán magyarban. Holnapután és azután esetleg a sokszínűség mezében is. Privát nyomorunk, ha addigra már mindannyian színvakok leszünk…

(Megjelent a Transindexen)

Hülyebal és hülyejobb között egyetlen dologban teljes az egyetértés: akasztani márpedig kell.

Sok ismerős megkérdezte már tőlem, hogy mit jelent Wittner Mária neve után az ’56-os halálraítélt’ jelző. Most tehát közkívánatra megválaszolnám. Az egy primitív, köztörvényes, randalírozó és lincselő prosti megérdemelt jelzője. Nem több és nem is kevesebb. Ennyit jelent.

A fenti idézet Dániel Péter ügyvéd billentyűzetéről látott napvilágot a facebook közösségi portálon, és mondhatni papírforma szerint hatalmas botrány is lett belőle. A Mandiner hírportál szerint a sértett fideszes képviselő az ügyvédi kamaránál már kezdeményezte is az etikai eljárást az őt „köztörvényes prostinak” nevező ügyvéd ellen.

Nos, függetlenül attól, hogy Wittner Mária finoman szólva is ellentmondásos figurája az 56-os eseményeknek, elképzelni nem tudom, hogyan is gondolta a baloldali ügyvéd, hogy a magyarországi nyilvánosság akármelyik komolyan vehető kulcsfigurája majd vállon fogja veregetni egy ilyen stílusú és hangnemű kijelentésért.

De a meglepetésnek ez még csak a kisebbik fele. Számomra legalábbis. Ugyanis a magyar közélet szószólói közül érdekes módon már senkinek sem tűnt annyira meglepőnek, hogy a biztosítékot a ‘primitív’, ‘köztörvényes’, ‘randalírozó’, ‘lincselő’ és – nem utolsósorban – a ‘prosti’ jelzők verték ki.

Még véletlenül sem a megérdemelt.

Hát igen. Ha szigorúan munkahipotézisként abból indulnánk ki, hogy Wittner Mária valóban primitív volt, köztörvényes bűntetteket követett el, randalírozott, lincselésben vett részt és – úristen, kegyelmezz! – még kurválkodott is, magától értődő módon ki is jelenthetnénk ugyebár, hogy meg is érdemelte a halálos ítéletet. Ez szóra sem érdemes. Úgyhogy hajrá, magyarországi sajtó, lehet osztani és szorozni hosszú hetekig, hogy mennyire csúnyák a kifejezések és mennyire megalapozottak a gyanúsítgatások.

Az pedig ne zavarjon senkit, hogy – 2011 egyik EU-s tagállamában! – az egymást akár felfalni is képes hülyebal és hülyejobb között egyetlen dologban azért teljes az egyetértés: akasztani márpedig kell.

A józan ítélőképesség csakis egy megoldást sugallhat azoknak, akik szívükön viselik Románia sorsát: népszámláláskor valljuk magunkat mindannyian romának!

Jó ideje a csapból is az folyik, hogy a népszámláláson magyarnak kell vallanunk magunkat. Bezzeg a vallást illetően már visszafogottabbak romániai magyar pártjaink – arról például szó sem esik, hogy ugyanolyan bátran vállaljuk világnézeti meggyőződésünket is,

a vallásnélküliséget illetve az ateizmust is ideértve.

De hát ez valahol természetes. Történelmi magyar egyházainknak kell a költségvetési pénz, mint fuldoklónak a levegő, s a hagymakupolás honfoglalás korszakában magyar templomaink építése is fontosabb, mint az iskoláké, a kórházaké vagy – Uram, irgalmazz! – az autópályáké. Így senki sem hal bele, ha legalább a népszámlálás napján

félreteszi egyéni, önző lelkiismereti szabadságát

és nemzeti megmaradásunk tartópilléreit (anyagilag) megerősítendő, kötelező módon valamelyik szimpatikus történelmi magyar egyház mellett teszi le a garast.

Lássuk csak, a fentihez hasonló logika milyen – még ennél is önzetlenebb – lépésre sarkallhatja azokat, akik tényleg komolyan veszik a köz érdekét. Jól tudjuk például, hogy hazánk országunk gazdasági és civilizációs felemelkedésének legkonokabb kerékkötője a romaprobléma. És az is ismeretes, hogy a cigányság felzárkóztatására előirányozott költségvetési keret még a romák deklarált számarányához képest is elképesztően kevés, nemhogy a valódi lélekszámot tekintve, mely becslések szerint még a magyarokénál is jóval magasabb.

Nos, a józan ítélőképesség ilyesformán csakis egy megoldást sugallhat azoknak, akik szívükön viselik Románia sorsát:

valljuk magunkat mindannyian romának!

Tessenek végiggondolni. Mivelhogy amúgy is esélytelen, hogy például Kolozsváron újra 20% fölé nőjön a magyarság lélekszáma, altruista gesztusunk következményeképpen legalább a cigányság integrálására szánt pénzösszegek mértéke növekedhet nagyságrendekkel, így – a romaintegrációval együtt – az ország valódi európai integrációjának esélye is. Nemcsak hogy összejöhet a schengeni csatlakozás, de a tévéhez még távirányítót is kaphatunk majd a barcelonai szállodákban! (Mármint magyar útlevél nélkül is.)

A Szabadtér pofonegyszerű tippje tehát

Nemzetiség: roma
Vallás: római katolikus

Megjegyzés: lelketlen, individualista, közösségi szempontokat figyelmen hagyó olvasók esetében a válaszadást továbbra is a szabad, egyéni belátásra bízzuk.

Az illusztráció forrása: Magyar Kurír

Az idei őszi divatkollekció elmaradhatatlan tartozéka az identitás.

Az RMDSZ, az EMNP, a történelmi egyházak, de még az ateista szervezetek is szívügyüknek tekintik, milyen identitást öltünk magunkra bár azon a bizonyos napon. Mármint amikor népszámlálási biztos fog kopogtatni az ajtónkon. Ritka pillanat, hogy magyarok és romák, katolikusok és protestánsok, pogányok és ateisták mindenféle hátrányos megkülönböztetés nélkül, ennyire egyformán lelkesedhetnek az identitásbiznisz felemelő eszméjéért.

Azért hoppá, mert van egy kis differencia.

A romániai magyar rivális pártok nagy egyetértésben szólítanak fel, hogy „népszámláláskor mindannyian valljuk magunkat magyarnak”. Ugye, milyen logikus. Mert hát ha mindannyian képesek vagyunk megérteni azt az öt szót, akkor bizonyára mindannyian ismerjük a magyar nyelvet, tehát tényleg mindannyian magyarnak kell vallanunk magunkat.

Természetesen akkor is, ha közülünk egyesek

• anyanyelve ugyan magyar, de apanyelve már kevésbé;
• az úgynevezett magyar kultúrán nevelkedtek, de romák;
• a székely–magyar szótár szócikkeit ízlelgetve szimpatikusabbnak találják a székely identitást;
• saját szabad akaratukból a renegátok illetve a nemzetárulók útját választották;
• csak úgy ni, kívülről teljesen magyaroknak néznek ki, de belülről valamiért mégsem azok.

A Romániai Szekuláris-Humanista Egyesület is kampányol az ateizmus/vallásnélküliség vállalásáért a népszámlálás idején, de felhívásuk azokhoz szól, akik ateistának vagy vallásnélkülinek tartják magukat.

Na, kitalálta már valaki, mi a különbség?

A Mandiner konzervatív hírportált jó ideje nem az általa képviselt szemlélet, szerkesztői koncepció teszi egyedivé az internetes sajtó egyre népesebb tömegében, hanem a cikkekhez, sajtószemlékhez hozzászólók esetenként

minősíthetetlenül színvonaltalan hangneme.

Így elvileg rangon aluli lenne külön bejegyzést áldozni egy, az említett portálról származó és fenti leírásnak maradéktalanul eleget tevő komment boncolgatásának, de keresve se találnánk jobb állatorvosi lovat a „harcos” jobboldaliság mögött meghúzódó naivitás szemléltetésére.

Lássuk csak, miről is van szó:

Óriási mázlija Árpádnak, hogy a kereszténység mára eljutott a vallásfejlődésnek abba a szakaszába, amikor már nem harcias, militáns mint az iszlám, sokkal inkább a buddhizmushoz hasonlóan befogadó, megbocsátó, elnéző az ellenségeivel szemben is. Pedig amikor TótaW-t olvasom, visszasírom az inkvizíciót, egy pár keményen bepipázott Opus Dei-st, hogy dolgozzák meg itt ezt a hédert! Feszítővassal, hegesztőpisztollyal! [kiemelés, stilizálás tőlem]

Nos, tekintsünk el attól, hogy Tóta W. Árpád szóban forgó írása ez esetben nem is annyira egyházellenes, mint amilyennek első látásra kinézne az idézett hozzászólás alapján.

Nem, a dolog más szempont miatt érdekes.

A komment elkövetőjének ugyanis meggyőződése, hogy az inkvizícióhoz hasonló, valamilyen eszme úgymond védelmére kitalált kegyetlen, diktatórikus intézmény csakis azok ellen fordulhat, akik az eszmének – vélt vagy valós – ellenségei. Pedig ha venné a fáradságot és felütné a történelemkönyvet – s itt nem feltétlenül a Katolikus Egyház históriájának sötétebb lapjaira gondolok, de a náci, kommunista stb. diktatúrák történetére is – hamar rájöhetne, hogy egy önkényen alapuló, magyarán mindenféle ellenőrzés alól könnyen kiszabaduló hatalom éhségét korántsem csillapítja a klasszikus értelemben vett ellenfelek kigittelése.

Hogy ne mindig a (szélső)jobb ikonok legyenek a mumusok, lássuk csak, kiket nyírt ki (vagy tett hosszú időre hűvösre) Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártjának egykori főtitkára, Sztálin elvtárs leghűségesebb csatlósa. Aligha meglepő, hogy az első áldozatok a rendszer „természetes” ellenségeinek – nyilasok, iparmágnások, földbirtokosok – soraiból kerültek ki, majd a módosabb parasztság képviselőit (vö. kulákok) hurcolták el „ismeretlen helyre”. Ami viszont ezután következett, még

a legpesszimistábbak rémálmait is sokszorosan felülmúlta.

Rákosi féktelen hatalomvágyában és féltékenységében közvetlen kollégáinak (azaz – okkal – riválisainak feltételezett elvtársaknak) rontott neki, koncepciós perek eredményeképpen meggyőződéses kommunisták tucatjaira sütötték az ellenség, áruló, szabotőr stb. halálos bélyegét. Sokan közülük utolsó pillanatig nem értették, mi történik velük: hamarább elhitték az ellenük koholt vádakat, minthogy „a nép legszeretettebb fiának” bölcsességében és ítélőképességében kételkedjenek.

A fentiek értemében tehát idézett hozzászólónk joggal félhetne attól, hogy nem csak az ún. Tóta-félék nyernék el „méltó büntetésüket” a visszasírt inkvizíciónak általa – a hatalomtól megrészegült inkvizítorok előbb-utóbb mindenkin találhatnak biztos fogást,

ha megfelelő motiváció párosul hozzá.

És balgaság abban reménykedni, hogy önkényuralmi körülmények között is olyan könnyű ama bizonyos testrész kellemesebbik végén maradni. Egészen érthetően fogalmazva: nemcsak az „osztályellenségre” vár a hegesztőpisztoly és a feszítővas, ha már olyan hülyék vagyunk, hogy zöld utat adunk valamilyen totalitárius elképzelés lelkes gyakorlatbaültetőinek.

Ki tudja, hány inkvizíció, nemzetiszocializmus vagy kommunizmus szükséges még ahhoz, hogy egyesek megtanulják: az önkény nem játék – legfeljebb azoknak lehet az, akik éppen művelik. De nekik is csak ideig-óráig…

(az illusztráció forrása: Mortem Aeternus alternatív ismeretterjesztő magazin)

Ha egyszer csak ‘emlékezés’ címszó alatt valóban emlékezni fognak, és nem az ellentábor orra alá dörgölni a történelem viselt dolgait – nos, akkor majd tényleg elő lehet kapni a prakkert a továbbra is akadékoskodó szőnyeg(es liberálisok) kiporolására.

A szőnyeges liberalizmus című blogbejegyzésében Demény Péter – dicséretes módon – régóta kibeszélésre váró témát feszeget: a (mások által elkövetett) történelmi bűnök felejtésének kérdését. A megközelítés mondjuk már nem ennyire szerencsés. A bejegyzés szerzője ugyanis abból indul ki, hogy a liberálisok nemhogy elfeledni akarnák a sérelmeket, hanem a nemzetinek titulált oldalt is a sérelmek mihamarabbi elfelejtésére buzdítanák.

Ami kissé paradoxon-ízű.

Konkrétabban, a lélektan már-már közhelyszerű megállapítása szerint a felejtés alapvetően spontán folyamat – felejteni próbálni vagy felejtésre buzdítani valakit alapvetően nonszensz. Az akaratlagos felejtéshez ugyanis tudati kontroll alatt kell tartanunk az illető emléket, ami ugyebár legjobb módszer annak állandó észben tartására, magyarán a felejtés megakadályozására. Tehát az a bizonyos liberális eleve nem vonhat felelősségre egy spontán folyamat elmaradásáért, itt alapvetően egyébről van szó.

Lássuk csak:

Mintha azért vontak volna felelősségre, mert nem vagyok képes feledni, hogy a dédnagyapám házát a román kommunisták rombolták a földig, vagy hogy a nagyszüleim legszörnyűbb élménye a román bevonulás volt.

Nem is kell túl sok sütnivaló ahhoz, hogy észrevegyük: a fenti idézet kulcsszava csak látszólag a feledés. Ha csupán semmiképp sem elfelejtendő tragikus eseményekről beszélnénk, nem lenne ennyire fontos a kommunisták románságának kihangsúlyozása – ráadásul Kolozsvár korabeli etnikai összetételét tekintve nehezen hihető, hogy a ház lerombolásában ne segítettek volna szorgos és lelkes magyar kezek is. Mint ahogy ugyancsak töprengésre ad okot,

miért pont a román bevonulás

volt a nagyszülők legszörnyűbb élménye – hacsak nem a Holdon éltek a második világháború véres borzalmai alatt. Többek között épp akkor, amikor az orruk elől deportálták biztos halálba magyar ajkú zsidó polgártársaikat. (Amúgy élek a gyanúperrel, hogy ilyen alapon ugyanezen bevonulás a legkedvesebbek élmények egyikeként maradt volna meg nekik, ha történetesen a barikád másik oldalára osztotta volna őket a sors.)

Nem. Az idézett passzus, ha explicit módon nem is, de egyértelműen a sérelmekként számon tartott múltbeli események jelenbeli vonatkozásaira játszik rá a nem-felejtés apropóján. S ugyebár milyen nehéz kitalálni, melyik itt a legkézenfekvőbb jelenbeli vonatkozás:

a román–magyar kérdés.

Nos, ezen a ponton derül ki a bírált liberális álláspontról, hogy éppenséggel nem a „nem-felejtést” helyteleníti (eléggé valószínű, hogy példának okáért Alföldi Róbert nem amiatt döntött a román nemzeti ünnep Nemzeti Színházas megrendezésének gesztusa mellett, mert esetleg „megfeledkezett” volna arról, mi is történt 1918. december elsején). Hanem a múltbeli sérelmek eszközzé alacsonyítását – az úgynevezett nem-felejtés, de valójában a fájdalom folyamatos átélésének ürügyén – abból az alig leplezett célból, hogy a jelenbeli kisebb-nagyobb nemzeti csetepatékban munícióként szolgálhassanak.

Valóban, a sajnálatos módon még mindig agyonterhelt nemzeti(ségi) viszonyainknak pont erre a ballasztra van szükségük!

Az már külön pikantériája a dolognak, hogy a bevonuláshoz hasonló szomorú eseményekből nemhogy nekünk, de még a kortársaknak sem lett volna ildomos román-magyar problémát – vagy neadjisten egyenesen nemzetiidentitás-kérdést – faragniuk:

Valamiféle acsarkodó szabadgondolkodás (!) nevében feledjem el mindazt, ami voltam?
És ami vagyok, azt is.

Nem hiszek Illyés Gyula elhíresült megállapításában, miszerint „magyar az, akinek fáj Trianon”. Egyrészt a magyarságomat illetően sokkal józanabb és értelmesebb kritériumokkal rendelkezem, másrészt pedig már 1920-ban is sokan lehettek magyarok (és nemcsak az ún. hazaárulók), akik pontosan tudták, hogy Trianon igazságtalan ugyan, de a Kákániának csúfolt, fenntarthatatlan valami sem volt sokkal igazságosabb: Nagy-Magyarország esetleges egyben maradása borítékolhatóan

sokkal véresebb, szégyenletesebb és csúfosabb véget ért volna,

mint maga a bevonulás, csak évtizedekkel később (házi olvasmány: Jugoszlávia szétesése és a balkáni háború). Ahogy a románok között is sokan lehettek már akkor olyanok, akik egy katonai lerohanást (s az azt követő jogfosztást és erőszakos asszimilációt) barbár, gusztustalan dolognak tartották, függetlenül attól, hogy kiknek a – valós vagy vélt – igazságát szolgálták.

Kíváncsian várom hát, mikor fogja visszanyerni a felejtés/emlékezés megszokott, értelmező szótárból ismert jelentését a nemzeti(eskedő) közbeszédben. S ha egyszer csak ‘emlékezés’ címszó alatt valóban emlékezni fognak, és nem az ellentábor orra alá dörgölni a történelem viselt dolgait – nos, akkor majd tényleg elő lehet kapni a prakkert a továbbra is akadékoskodó szőnyeg(es liberálisok) kiporolására.

(Az illusztráció forrása: Újszamizdat blog. Köszönet érte!)

A magyar valóban „genetikusan alattvaló”. Amúgy genetikusan ostoba és genetikusan birkaszellemű is. Mentségünkre szolgálhat, hogy ez nagyjából a földkerekség minden nemzetére igaz.

„Az Amerikai Népszavához című publicisztikámban szereplő mondatot: »A magyar genetikusan alattvaló« – ezúttal helyreigazítom. Helyesen ilyen mondat nincs.” – nyilatkozta, mintegy bocsánatkérésként Kertész Ákos az Amerikai Népszavához címzett helyreigazításában.

Lám-lám, milyen hamar leesett a Kossuth-díjas írónak, mekkora ostobaságot követett el. Ugyanis nem csak a magyarországi jobboldal robbant – melynél ilyen esetekben mondhatni borítékolt reakciónak számít a sértődött felháborodás –, de még a baloldali sajtó fajsúlyosabb felében is jókora elképedést váltott ki Kertész pamfletje. És el kell ismernünk, hogy ilyesmit nyilatkozni valóban nem ildomos. A genetikázás ráadásul pont a – főleg liberális körökben annyit szajkózott – politikai korrektség jegyében nem tekinthető úriemberi gesztusnak.

Pedig – az inkriminált mondatot illetően legalábbis – igazán kár volt megdöbbenni vagy akár felkapni a vizet.

Helyesen ilyen mondat sajnos van.

Magyarán: a magyar valóban „genetikusan alattvaló”. Amúgy genetikusan ostoba és genetikusan birkaszellemű is, ami még sajnálatosabb. Mentségünkre (bár korántsem megnyugvásunkra) szolgálhat, hogy ez úgy általában az emberi fajra, azaz

nagyjából a földkerekség minden nemzetére igaz.

Mivelhogy nem óhajtunk közhelyszerű fejtegetésekbe bonyolódni, ez utóbbi alátámasztását az olvasóra bízzuk: javasolnánk a demagógia és populizmus, ingyenebédbe–ingyensörbe vetett töretlen hit, túlköltekezés és gazdasági válság, nacionalizmus és xenofóbia témák mentén keresgélni – ezúttal mellőzvén mindennemű faji, nemzeti és kulturális megkülönböztetést. Valamint elgondolkozni azon, hogy a civilizációk összecsapásának csúfolt valami, melybe szarvasmarhacsordát megszégyenítve hergelhető bele csaknem akármelyik nép, valóban a nemzetek illetve a kultúrkör megmaradásának nemes eszméjéért vívott harc jegyében zajlik-e.

Vagy inkább csak ürügy.

Mondvacsinált indok saját múlt-, és jelenbeli felelőtlen hülyeségeinkkel – és ezek következményeivel – való szembenézésünk elodázására, végveszélybe került bolygónk (és vele együtt fajtánk) utolsó óráiban.

Kérdés persze, hogy mennyire etikus mindezeket pont a kicsi, jelentéktelen magyar nemzeten elverni. Bizonyára nem az. De ettől – a felsoroltak tükrében – akár még mélyen hallgathatnánk is, vagy legalább eltekinthetnénk a színpadias felháborodástól.

Kertész Ákossal szemben ennyi erkölcsi fölény „még nekünk is jár”!