Szomorúság az ünnep minálunk

Posted on 2008. március 14. Szerző:

0


Meg lehet újítani egy nemzeti ünnepet? Egyáltalán a patriotizmus updatelhető? Vagy örökre el vagyunk ítélve szomorú sirató versekre és operaáriákra? Esetleg nem is kell updatelni, inkább hagyjuk kihalni?

Tudunk mi magyarok egyáltalán ünnepelni? Lássuk mi volt a tavaly Kolozsváron.

Az elmaradt Gyurcsány kifütyülés

A szokásos, utcalezárásos koszorúzás a Biasini szállónál. Ebben talán az egyetlen igazi boldogság, hogy ekkora magyar tömeget látsz együtt. Mert ennyi magyar Kolozsváron máskor nem igazán gyűl össze. Aztán ki lehet fütyülni végre nyilvánosan Ferikét is. Az ünnepség fénypontja már egy pár éve (úgysincs semmi új soha).

A tavaly azonban megfosztották ettől az örömtől a kolozsvári, vagy ide exportált székely nemzetieket azzal, hogy a magyar kormány üzenetét bent a templomban olvasták fel. Ott aztán ciki lett volna fütyörészni. A tavalyelőtt annál jobban rászolgáltak szégyenükre a nagymagyar református és unitárius teológusaink, akik a zászlóikat leengedve, azoknak a rúdjait a földhöz ütögetve, hátat fordítva hallgatták azt végig. A tavaly sajnos szegényeknek csak a szövegre való ráéneklésre tellett. A templomban mégis elég gáz lett volna dübörögni. Nem tetszik a magyar miniszterelnök, fiúk? Őszintén, annyira nekem sem. De azért nem kellene a fogunk fehérjét ilyen paraszt módon kimutatni. Ez a cirkusz minden évben egyre szomorúbb.

Nyugdíjasbérlet-műsor az operában

Este a kolozsvári operában fennkölt műsor volt, ami egy nemzeti ünnepnél talán normális is. Csakhogy unalmas és ódon. Tele műízű beszédekkel, számomra és talán mások számára is ismeretlen, olykor elkínlódott opera részletekkelVan köztük néhány vidámabb, de a legtöbb szomorkás. Sehol egy modern hangszer, sehol valami új zene, új színek, új hangok. Nyugdíjas bérletre készült a műsor. És a fiatalok?

Aztán ott volt a Bíró József (egyébként egyik kedvenc színészem) által előadott vers. Szép vers, megható. Csak újra halálian szomorú. Vonagló sáros honvédekről szólt, akik tolták az ágyút. És sok-sok sor szomorúság benne. De a végén…a végén! Mégis…mégis a miénk a győzelem! Mert a szabadságot nem vehetik el, még akkor sem, ha mi mind elvesztünk…

Nem akarok több ilyen siratós verset. A fenébe is! Miért kell 40 soron át gyászolni magunkat, hogy aztán 3 sorral a végén elintézzük, hogy mégis miénk az erkölcsi győzelem?

A koszorúzás, a templomi és az operaműsor ugyanazzal jellemezhető: szomorúság, panaszkodás és unalom.

Mióta jelent az „ünnep” szó szomorúságot?

Miért nem lehet ezt az ünnepet annak ünnepelni, ami: mi 1848-ban megcsináltuk azt, amit mások nem: Európa legkomolyabb forradalmát. A semmiből egy hadsereget hoztunk létre, nekimentünk sikeresen egy birodalomnak, létrehoztunk egy államot, frissítettünk a jogrendent, megerősítettük a nemzeti identitást. Most az egyszer tényleg nagyot alkottunk. És szerencsére van egy árva nemzeti ünnepünk, ami valami pozitívról szól. Nekünk sikerül azt is elsiratni.

Azt hiszem, hogy nekünk, magyaroknak teljesen mindegy, milyen ünnepet ülünk meg, sikeresen el tudjuk mindeniket szomorítani. Ha a történelmi megemlékezéseinket nézi az ember, akkor azt hinné, hogy a magyar történelem csupa tragédiák sorozata. Pedig nem így van. Finomvegyes az is, mint a másoké.

Rebranding needed

Rebrandingelni kellene a nemzeti ünnepet. Legalábbis itt, Erdélyben. Mert amíg Budapesten vidám szabadéri színjátékkal ünnepeltek, addig nálunk ugyanaz megy már 18 éve: az egyházzal túlságosan átitatott többnyire siránkozó, panaszkodó, idusi közhelyekkel teli unalmas protokollünnep. Jó kérdés, hogy miért az egyházak a főszereplői ennek az ünnepnek is (csak) nálunk?

Nemzeti ünnepünknek nálunk elhangzó üzenete elfér kb. ennyiben:

„Annyit szenvedtünk teee, de annyit itt, mi, Erdélyben, és ezután is szenvedünk, csak az isten segítsen minket, és a megtartó egyház. Március idusán, idusán, idus, iduska. a márciusi fiatalok elindították a nemzetet. A nemzetet, aki aztán a túlerővel szemben… de az erkölcsi győzelem a miénk! És szabadok voltunk, még ha nem is voltunk azok… De most, az Európai Unióban… Na majd az EU megoldja… Egyesültünk az Unni jóban…Egységben az erő, a szabadság, és panaszkodjunk továbbra is, együtt, testvéreim jövőre is…”

Mikor lesz már valami megújulás?

Érdekes, állandóan megújuló, kreatív, alternatív, pozitív töltetű, bizalomgerjesztő nemzeti ünnepet akarok!

Unom már a közhelyes „március idusát”, az egységdumát, az orcátlan teológusokat, a mindent egyházi ünnepé csavaró papokat, a dédnagymamám operáit. Unom a túl magasan lévő Petőfi táblát, és az idétlen létráramászást is. Mi a fenéért nem lehet már kicserélni, és lejjebb tenni? Olyan ez a tábla, mint az ünneplésünk. Túlságosan magasan van, régi és kopott.

Vajon az idén más lesz?

Erre tudja mindenki a választ. Na de egy kicsit lehet, hogy mégis más lesz. Ott lesz a Noua Dreaptă román fasiszta szervezet. Pontosan ez hiányzott még. A tökéletes időutazás.

http://www.manna.ro/bedaralo/marcius_15_Kolozsvar_nemzeti_unnep

Advertisements
Posted in: Nemzetsiratás