Miért bátorítjuk a magyar fasizmus eszméit Romániában?

Posted on 2008. március 19. Szerző:

9


Március 15-én megvertek egy magyar fiatalembert Kolozsváron, és ezen mindannyian – értelemszerűen – mélyen felháborodtunk. Március 15-én Árpád-sávos lobogóval fekete inges magyar fiatalok ünnepelték a magyar szabadságharc szabadságról, egyenlőségről és testvériségről szóló ünnepét Marosvásárhelyen. Saját nemzeti, szellemi, politikai lejáratásunkon, fasizálódásunkon nem háborodott fel az erdélyi magyar politikai, szellemi és kulturális élet egyik, magát felelősnek mondó szereplője sem. Miért?!

Tizennyolc évvel a szégyenletes marosvásárhelyi események után különös, és az erdélyi magyar közösség számára végzetesen tragikus fordulat tanúi lehetünk. Tizennyolc évvel ezelőtt törzsi háború dúlt ebben a városban, amelyet morálisan azok vesztettek el, akik a román nemzet nevében vetemedtek erőszakra, akik meghirdették és képviselték a történelmi gyökerekkel rendelkező,  román neofasizmust. És akiknek a politikai tőkéje úgy tűnt: több évtizedre elegendő.

A csatát akkor nem lehetett és nem is kellett megnyerni. Győztessé az vált, aki belátta, hogy itt nemhogy összecsapásnak, etnikai háborúnak, de még csak vetélkedésnek sincs helye. A túlélő az lett, akiben volt elég nyitottság és taktikus előrelátás fölülemelkedni a konfliktusokon. Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy a magyar nemzetközösség a túlélők táborát szaporítja. Ha nehezen is, de megérti és felismeri az etnopolitika reménytelen végét. Az egykori „győztesek” helyzeti előnye elolvadt, az akkori román jobboldal valamikor félelmetes figuráira ma már alig emlékszik valaki.A magyar érdekképviselet pedig azóta több ciklust maga mögött tudó, kormányzati tényező, inkább több, mint kevesebb sikert magának tudó intézményhálózat. Hibái ellenére is erénye: hogy van.

Mit mondhatunk a román újjobboldalról, az egykori marosvásárhelyi lincselők mai örököseiről? Lássuk be: csökött, erőtlen és nevetséges társaság. Hány tucat „magyarellenes” tüntetőt sikerült összeverbuválni Funar egykori városában? Öt? Alig száz főnyi, szedett-vedett, rosszul öltözött, rendezetlenül és ügyetlenül kóválygó társaság. Hozzájuk képest Budaházy György és csapata Budapesten professzionális hadsereg. Továbbképzésre sajnos a mai román fasisztákat a legnagyobb eséllyel Magyarországra lehetne küldeni. Fájdalom, de ott tudnának hatékonyságot tanulni.

És mit mondhatunk az egykor higgadt túlélőkről? Tizennyolc évvel a marosvásárhelyi események után, (nem messze az egykori náci gettó helyszínétől) Árpád-sávos lobogók alatt tüntetett és ünnepelt a reményteli magyar fiatalság, a fekete ing is előkerült ama történelmi fiókból. Az a fiatalság, akiknek a nemzeti esélyegyenlőség, a diszkriminációellenesség nevében kér és követel egyetemet, anyanyelvi oktatást és biztos jövőt a magyar érdekképviselet. Generációs szerepzavar? Történelmi tudatlanság? Mondhatnánk ezt is. Ne legyünk ennyire jóhiszeműek.

Az Árpád-sávos ünnep szemlélői és résztvevői voltak a Székely Nemzeti Tanács, a Magyar Polgári Párt politikusai csakúgy, mint az RMDSZ politikusai, mint a „történelmi” egyházak képviselői, mint a marosvásárhelyi gimnáziumok és egyetemek oktatói. És nem akadt egyetlen ember, aki az 1848-as eszme tisztaságának nevében, az erdélyi magyar lelkiismeret és történelmi tisztánlátás jegyében tiltakozott volna. Aki helyretette volna ezt a végzetes generációs kisiklást. Hallgatásukkal mind közös erővel felvonultak az Árpád-sávos lobogó alá: ez lett hát az egykori toleráns Erdély új és szégyenletes nemzeti szimbóluma.

Ez a március 15 volt az, amelyen végleg  és visszavonhatatlanul elvesztettük az 199O-ben felhalmozott erkölcsi tőkét. Ez az a március 15, amely után már nem képviselhejük ugyanazzal a magabiztossággal kisebbségi jogainkat, és nem foglalhatjuk el azt a tárgyalási pozíciót, amelyet több évtized alatt harcolt ki magának az erdélyi magyar közösség. Azért nem, mert alul maradtunk nemzeti önismeretből, lelkiismeretességből, mert a magyar történelem legsötétebb korszakába araszolunk vissza.

Kelemen Hunor és Tőkés László egyaránt a román törvényhozást figyelmezteti a fasizálódás veszélyére. Ugyanúgy érvel emberi jogi érvekkel, Martin Luther Kingre hivatkozva Székely Nemzeti Tanács elnöke és az RMDSZ ügyvezető elnöke a magyar kisebbségi jogokra hivatkozva március 15-én, miközben ugyanúgy hallgatólagosan támogatják a erdélyi magyar fasizálódás megnyilvánulásait. Az emberi jogi védelem helyett az erdélyi magyar politika teljes egésze a szimbolikus emberjogsértést választottal. Túl a szimbólumokon mi a következő lépés?

És meddig hasonul egymáshoz az RMDSZ és saját ellenzéke? Mikor válik Markó Béla és a mögötte álló RMDSZ vezérkar Tőkés László és az általa képviselt politikai eszmék árnyékává? Mi az a végső kompromisszum, amelyet a szavazatok megszerzése érdekében még vállalni lehet? A körvonalazódni látszó erdélyi magyar politikai egység, és a mögötte felsejlő fekete inges politikai kultúra még adhat esélyt egyetlen választási csata megnyerésére. De 1990-ben már láttuk: jaj az ilyen győzteseknek.

Parászka Boróka

http://ahet.ro/content/view/3605/102/

Reklámok
Posted in: Nacionalizmus