Tőkés László a ’80-as évek fogságában

Posted on 2008. szeptember 14. Szerző:

5


Nagyon élevezetes volt nézni a péntek esti Markó-Tőkés vitát. Jó volt látni most már nyílvánosan is, hogy milyen érvek ütközhettek azokon az egyeztető beszélgetéseken, amelyek végül csak egy „majdnem aláírt” egyezményhez vezettek.

Tőkés László nyelvezete, mentalitása azonban elárulta azt, hogy miért nem sikerült most sem a két félnek megegyezni, és miért lesz ez a jövőben is szinte lehetetlen. Két árulkodó szó, és egy általános hozzállás zavart meg a legjobban.

Az első az „áruló”. Kifejezetten iritál ez a szó a politikában, és főleg a(z erdélyi) magyarban. Tőkés máig nem volt képes felfogni, hogy mi az a pluralista társadalom, bár váltig ennek szükségességét hangoztatja. Nem képes azt megérteni, hogy a választás szabadsága azt is jelenti, hogy a nemzet jövőjét is többféleképpen képzelhetjük el, többféleképpen dolgozhatunk érte. Tőkés abban a nagy orbánista tévedésben él, hogy mindenki, aki nem annyira nacionalista asztaldöngető mint ők, és nem a múlt visszaállításáért küzd, az áruló. Tőkés szerint tehát áruló a magyarság fele (MSZP, SZDSZ szavazok odaát), a liberálisok és kompromisszumkészek az MKP-ben, vagy az RMDSZ-ben. Itt teljesen egyértek Markó válaszával: áruló az, aki azt mondja, hogy itt semmit sem érdemes csinálni, itt nem kell dolgozni, innen el kell menni – de más senki! Színes társadalmunk van, ebben mindenféle jövővíziónak helye kell legyen. Annak is, amely nem a múlt restaurálásáról szól, hanem egy békésebb, együttműködőbb, modernebb jövő építéséről.

A második szó az „elnyomó” volt. Én nem érzem úgy, hogy a románok elnyomóink. Ha a románok elnyomók, akkor minek lehetne nevezni olyan nemzeteket, amelyek a kisebbségeiknek semmiféle jogokat nem adnak meg, sőt akár kiirtásukon is dolgoznak? Hogyhogy elnyomó az a nemzet, amely nyelvhasználati jogokat, kisebbségi oktatást, egyházi autonómiát, politikai részvételt, sőt kormányzást biztosít a kisebbségének? Tőkés úgy látszik nem tudja azt, hogy milyen viszonyok között tengődik a világ és részben Európa kisebbségeink jó része. Persze még bőven van amiért küzdeni, de hogy elnyomva nem vagyunk az teljesen biztos. Egyszerűen nem igaz. Ha 100%-nak vesszük a finnországi svédek helyzetét és 0%-nak a darfúri kiírtás alatt álló feketék helyzetét, akkor az erdélyi magyarság valószínűleg valahol 75% körül van. Ez nem elég, és küzdeni kell még a 100%-ig, de azt állítani 2008-ban, hogy országtársaink elnyomóink egy hatalmas szükenlátást és időből kiesettséget jelent.

A harmadik dolog ami különösen zavart Tőkés László véleményében az az erdélyi magyarság problémáinak megoldására ajánlott „harcos gyógyir”. Tőkés az agresszívebb külpolitikát, és a radikálisabb belpolitikát látja a járhatóbb útnak. Szerinte az erdélyi magyarság kormányzásban való részvétele túl sok kompromisszummal jár, és nem hoz elég eredményt. Én attól félek, hogy az a fajta radikális, konfrontációs, az országodat külföldön állandóan beperelő politika, amit ő képvisel, volt az előszobája minden etnikai konfliktusnak, ami az utóbbi évtízedekben fellobbant kontinensünkön. Az a hozzállás, hogy a kormányomat elnyomónak és nem partnernek tekintem, az a vélemény, hogy az ország, amelyben élek egy fals képződmény, amelyben nekem így nincs helyem, kimondottan hozzájárult a boszniai, koszovói, északír, macedon, dél-oszét, stb polgárháborúk elindulásához, fenntartásához. Ez a fajta mentalitás a gyökere annak az elidegenülési érzésnek, mely szerint ez az ország nem az enyém, ez engem elnyom, nem fogadom el, szembe megyek vele ha kell Brüsszelben, ha kell Washingtonban, ha kell itthon, ha szükség már nem csak a politika porondján, hanem „önvédelmi harcban”. 

Próbálom megérteni a püspök hozzállását, de ez 2008-ban már nem megy nekem. Inkább 1988-at idézi. Azokat az éveket, amikor tényleg elnyomtak minket, amikor árulók juttatták saját barátaikat a Szeku vallatópincéibe, amikor tényleg az egyetlen küzdelmi tér a nyugati lobbi volt. Csakhogy mindez már sok éve megváltozott. Erdélyben még soha nem tapasztalt magyar kulturális, oktatási, szerveződési, építkezési “reneszánsz” van. Én ma itthon érzem magam Erdélyben, Romániában, és ezzel az én generációm nagy része így van. Tőkés csiszolódott Brüsszelben, de lényegében továbbra is radikális, kiengesztelhetetlen maradt. Az általa kínált út előbb-utóbb konfliktusokhoz vezethet a többséggel, és magunk között is.

Én azt gondolom, Tőkés László egyre jobban elszakadt az utóbbi évek valóságától. Tőkés nem olvasta a kisebbségi jogokat biztosító újabb törvényeket; nem nézett rá kisebbségi oktatási statisztikákra, nem vette észre, hogy már rég nem az a kérdés, hogy vannak-e magyar iskoláink és egyetemeink (sosem volt ennyi), hanem, hogy van-e értelme egy-egy újabbnak tekintve a demográfiai változásokat; nem nézte meg, hogy mekkora mértékű román költségvetési pénzek költődnek el magyar közösségi célokra; nem jár az utcán, nem beszélget az emberekkel, nem vette észre, hogy ez az ország, és ez a közösség is vele együtt megváltozott, fejlődött. Ő egy burokban él, autók, repülök, egyházi tanácstermek, magyarországi múltsirató pártok és intézmények ablakán keresztűl látva csupán az erdélyi való világot. Ő ma is abban a Romániában él, ahol a magyarság az üldözött, a románok az elnyomók, a kormány egyházellenes, a politikai hatalmat a kommunista párt képviseli. Tőkés még mindig úgy viselkedik, úgy gondolkodik, mintha a Szeku ki akarná lakoltatni, mintha a magyarság szenvedő hősökre és a hatalommal együttműködő árulókra oszlana. Attól félek EP képviselőnk leragadt a 80-as évek barikádoló, védekező, sértett világába, és láthatóan onnan kilépni nem tud.

Ez sajnálatos, hisz ilyen felfogás mellett szinte lehetetlennek látom a progresszív, modernizáció-párti oldallal, az RMDSZ-el való kiegyezését. Pedig jobb lenne együtt dolgozni a megmaradt 25%-ért is. Tényleg.

Annak aki pénteken nem látta, a Duna TV-s vita megtekinthető ezen a linken.

Reklámok