Humortalanság

Posted on 2008. október 22. Szerző:

7


Október 6-án Bayer Zsoltnak egy újabb, Magyar Hírlapban közölt írása erejéig ismét alkalma nyílt szélsőséges nézeteinek kifejtésére, természetesen a tőle megszokott stílusban és színvonalon. A zsidóságot ezúttal nem kevesebbel vádolja, mint a nemzetközi pénzügyi válság kirobbantásának közvetlen felelősségével, de egyúttal azt sem feledteti az olvasóval, hogy a magyar antiszemitizmus kismiska a nyugat-európaihoz, de főleg a tengeretúlihoz képest, azaz „az igazi, mély, tőrőlmetszett antiszemitizmust mi idehaza [ti. Magyarországon. A szerk.] még csak meg sem közelítjük”.


Ez eddig önmagában még híranyagként sem túl érdekes, a liberális- meg zsidóellenességéről híres szélsőjobb tollnok nem először és bizonyára nem utoljára publikál hasonló szemléletű cikkeket. A történet akkor kezdett izgalmassá válni, amikor az Index.hu Pulitzer-emlékdíjas újságírója, Tóta W. Árpád sajátos módon reagálta le az inkriminált írást közéleti blogjában.
A Zsidó álma című bejegyzés az alábbi linken teljes terjedelemben olvasható, de álljon itt ízelítőül néhány kiragadott bekezdés:
„ (…)Ám a világot, sajnos, nem egy lepke álmodja.
Hanem egy zsidó.
Egy csöpögő orrú, medencébe turházó zsidó. És az ő romlott fantáziájának minden perverz vágya beteljesül e világon. Gondol egyet a koszos zsidó, és spekulálni támad kedve. Alászáll azért, és öltönyös, sötét hajú üzletemberré változik. Brooklynban. Zsidul, tekergőzik és spekulál, hogy a föld népeit eleméssze. (…) Füvet, fát és megváltást ígér, és a Szűz hisz neki. S felveszi az olcsó hitelt, beleéli magát, gyanútlan hajtja álomra szép fejét. Így üzekedik a zsidó az ártatlan szűzzel. A világgal (…) Mit érdekli őt a megesett szűz sivalkodása a kereszt alatt? Mit érdeklik a bedőlt hitelek, az utcára került családok? (…) A zsidó nyálkás röhögése kíséri a nyomorba süppedő családok útját. A zsidó röhög.
S a Kárpátok fölött csillagtalan az ég…”

Az idézett bejegyzés talán nem tartozik Tóta legjobbjai közé (tegyük hozzá, nem volt könnyű helyzetben, Bayert olvasva sokszor csuklani is nehéz, nemhogy igazán frappáns választ kiötölni), de egy közepes képességű ötödikes tanuló szövegértésével felvértezve könnyen ráhöjet a kedves olvasó, hogy paródia esete forog fenn.
Nem úgy egy tisztes, magát zsidó származásúnak valló polgár, aki, szó szerint értelmezvén a szöveget, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének címzett levelében adott hangot felháborodásának: „Zsidó származású lévén mélységesen megalázott, ugyanakkor fokozott félelmet ébreszt bennem, hogy a gazdasági válság miatt felelőssé teszi a zsidóságot, ezzel is katalizátorként erősíti az antiszemitizmus terjedését, ami a mai politikai és társadalmi közegben különösen veszélyes és üldözendő…” És – az olvasni tudók jelek szerint eléggé szűk táborának megdöbbenésére – egy bolond százat csinált, azaz a MUOSZ etikai bizottsága is állásfoglalásban marasztalta el Tóta bejegyzését, többek között arra hivatkozva, hogy „(…) nincs olyan újságírói műfaj, amelyben »a vélemény kinyilvánításáért való felelősség« lehetővé tenné az inkriminált írásokban kifejtetteket.” Úgy látszik, a bizottság csúcsértelmiségijei hiányozhattak arról a magyaróráról, amikor paródiáról mint műfajról, illetve iróniáról mint stíluseszközről esett szó…

Eddig tart a sztori, legalábbis egyelőre, mert jelen pillanatig nem úgy tűnik, mintha a MUOSZ valami pontosításfélével vagy – horribile dictu! – nyilvános bocsánatkéréssel beismerte volna, mekkora hülyét csinált magából. Megesik. A történetnek van viszont egy sokkal szomorúbb, az intellektuális bakin jóval túlmutató tanulsága.

Nem tudom, hogy a kínos incidenst nyílt levelével kiprovokáló zsidó olvasó mennyire tekinthető egyedi esetnek, de az anyaországi közélet számos megnyilvánulása utal arra, hogy a magyarországi szélsőjobb piszkosul jó mukát végzett. Ráadásul pont ott, ahol a legkevésbé számították volna. Ők a leplezetlenül antiszemita kampánnyal az erkölcsi és – ha rajtuk múlt volna, akár – fizikai megsemmisítésre hajtottak, és nem esett le a tantusz, hogy a masszív sortűzzel nem is annyira a zsidóság szó szoros értelmében vett létét, de a kollektív humorérzékét, az önreflexióra, önbírálatra és öniróniára való hajlamát sikerült veszélybe sodorniuk – az extermináció határáig. Márpedig jaj annak a népnek, amelyik annyira beleszürkült már az egyre inkább támadásba forduló szüntelen védekezésbe, hogy már nem képes humorral, (ön)iróniával szemlélni önmagát…

Megkeseredett, lassan minden(ki)ben osztilitást feltételező, minden kicsit is bíráló megnyilvánulásra antiszemitizmust kiáltó közösséget nevelt ki az állandó vádaskodás, piszkálódás, a zsidókérdést folyton nagylángon tartó magyarországi közélet. (Apropó, mi is az? Tamási Áron elhíresült megjegyzése szerint inkább keresztény kérdésről lehetne beszélni.) Kisebbség legyen a talpán, mely ilyen körülmények között is hosszabb távon bírná cérnával – főleg ún. demokráciában, mert háború vagy diktatúra idején bizonyos dolgok paradox módon könnyebben átvészelhetőek –, úgyhogy igazán nem csodálkozhatunk, ha a zsidó (meg jiddis) vonatkozású humoros, legjobb értelemben vett önironikus irodalom hagyománya (Sólem Aléchem, Heine, Malamud, stb.) mintha a semmibe veszett volna. Mint ahogy a Radu Mihăileanu zseniális filmjében, az Életvonatban megismert, néha megmosolyogtató, de annál kedvesebb és szimpatikusabb, csavarokkal teli zsidó mentalitás is.

Oda jutottunk, hogy egy zsidó polgártárs nemhogy teljesen félreért egy – amúgy teljesen jóindulatú, sőt, filoszemita! – paródiát, de még zsidóügyet is csinál belőle. A józanság, valamint a mérsékeltebb, empatikusabb hozzáállás elkötelezettjei legfeljebb fogukat szívhatják a nem kevéssé zsenáns helyzet miatt, a szélsőjobb viszont elégedetten dörzsölheti a kezét, hiszen láthatóan egyre könnyebb a dolguk. Páholyból nézhetik végig, ahogy a magyarországi zsidóság önszántából belesétál az általuk állított csapdába.

Hangsúlyoznám, hogy állított, és nem kiagyalt. Mert ha valahol igen, akkor aztán szélsőjobbéknál a humortalanság, a bármiféle önbírálat vagy önirónia merev elutasítása, valamint az ugyanarról a tőről fakadó sovinizmus és xenofóbia tényleg zsigeri szintről erednek. Gyengébbek kedvéért: nem szükségeltetik hozzájuk agyműködés…

Ui.
Mindennemű valós vagy vélt hasonlóság az erdélyi magyar közfelfogás akut humordeficitjét, az állandó siránkozást, nacionalizmust, önmagát derűs iróniával való szemlélés képtelenségét illetően kizárólag a szándékosság műve.

Reklámok