Humortalanság reloaded

Posted on 2008. november 10. Szerző:

0


Közvetlenül Barack Obama elnökké választása után Európa megint szívhatta a fogát: Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök oroszországi látogatása idején tartott sajtótájékoztatón fiatalnak, jóképűnek és napbarnítottnak (sic!) nevezte az újdonsült afroamerikai elnököt, nem kis felháborodás- és tiltakozáshullámot váltva ki nemcsak Olaszországban, de az egész kontinensen – annak rendje és módja szerint, ahogy már ilyenkor a civilizált, demokratikus világban szokás. Az olasz ellenzék egyenesen otrombának és szerencsétlennek titulálta a megjegyzést, amire Berlusconinak nem maradt jobb replikája, mint az, hogy ő tulajdonképpen bókolni akart, az ellenzéknek pedig nincs humorérzéke.

Horribile dictu, Berlusconi – nézeteit, nyilatkozatait és aranyköpéseit illetően koránsem makulátlan – előélete ellenére én még hiszek is neki.

Mert lássuk csak, vicc(es) volt-e az olasz miniszterelnök kijelentése.

Nos, a pszichológia ma is nehéz helyezben van, ha a humor mibenlétéről kell számot adnia, de abban azért nagyjából egyetértenek a szakemberek, hogy a viccek zöme azért mulatságos, mert a csattanó hirtelen más megvilágításba fordítja át az addigiakat illetve a vicc folyamán a befogadó(k) által hallgatólagosan elfogadott szemléletet, konvenciókat homlokegyenest más szempont szerint értelmez, ami végül a tréfa közönségének nevetésében oldódik fel.

A fentiek értelmében a zsidó, cigány, magyar, román, skót, homoszexuális stb. viccek – amellett, hogy a sokak tudatalattijában szunnyadó másság iránti ellenszenvre hajtanak – pont emiatt a más megvilágítás miatt olyan érdekesek. Hiszen a kulturális, civilizációs, nyelvi, vallási vagy akár testi különbségek mintegy tálcán nyújtják a sztereotípiák átfordításának lehetőségét, mely – legalábbis az igazán jó viccek esetén – garantáltan komikus megközelítést eredményez. Tetszik vagy nem, ez a tézis aligha vitatható.

A napbarnítottság esetünkben evidens módon arra a kettősségre játszik rá, hogy egyrészt a szolárium látogatására vagy tengerparti nyaralásra (tehát pénzre és szabadidőre) utaló barna bőr státusszimbólum, hiszen a közember számára ritkábban adatnak meg a felső tízezer életformájának fenti kellékei, másrészt viszont pont az az embercsoport tekintheti ab ovo sajátos jegyének, amelyik nemcsak a közfelfogás, hanem – sajnos – a valóság szintjén is nehezen férhet hozzá a wellness-szalonok, egzotikus üdülések luxusához (aki járt Amerikában, főleg abban az Illinois államban, ahol Obama szenátor volt, tudja, miről beszélek). Így, ezzel a „csavarral” Berlusconi tréfáját úgy is lehet értelmezni, hogy a fiatal-jóképű-napbarnított hármasról, mint a társadalmi siker nem minden sznobériától mentes szimbólumáról rántja le a leplet.
Egy szó mint száz, kellemetlen a viccelemzés (elegáns kifejezés a viccmagyarázásra, ugyebár), Berlusconinak igaza volt: aki nem ért(ékel)i a poént, az magára vessen. Tehát az előbbiek alapján a válasz egyértelmű igen. Ám gondolom az is evidens a kedves olvasónak, hogy viccről ugyan, de a rosszabbik fajtáról beszélhetünk.

Vajon miért is?

Az, hogy mennyire jó illetve rossz egy vicc, rendszerint kettőn áll vagy bukik. Egyrészt magának a viccnek a minőségén (friss, szellemes, találó, stb.), másrészt a befogadó közönségen.
Márpedig az elmúlt száz év legnagyobb tanulsága, hogy minden lehetséges, minden megtörténhet. Nem viccelt a század az emlékezetessé vált tragikus eseményekkor, sem a szónak szoros, sem átvitt értelmében. Nem vicceltek a szélsőjobb-nemzetállami mozgalmak, nem viccelt sem a gazdasági válság, sem a háború, sem a fasizmus, sem a kommunizmus. Nem vicceltek a másság üldözésével és az emberi jogok lábbal tiprásával. De még a századvégi, egyre gátlástalanabb terrorizmus meg az újjáéledő népirtás sem volt vicc, hanem fájdalmas valóság. És csoda, hogy a múlt század szülöttjei olyan tökélyre fejlesztették a paranoját, hogy az ártatlan (esetenként vicces) kijelentések mögött is fenyegetést, hátsó gondolatokat sejtenek? A félelem korának szomorú precedensei megölték a humort.

Az újabb humortalan időszak hajnalán, melyet ezúttal a kultúrák globális összecsapásának századaként emlegetnek, a humortalanság sajátos védekezési mechanizmus szerepét tölti be. Ahelyett, hogy a vicc és nevetés által felszabadultabban, nyitottabban, empatikusabban tudnánk viszonyulni mások – de főleg sajátmagunk – görbe dolgaihoz, inkább a PC (politically correctness) túlzásba vitt gyakorlatára támaszkodunk. Nem szól szád, nem fáj fejed, hadd maradjanak csak tudat alatt a feldolgozatlan indulatok. Pedig normálisabb világban, ahol a négernek nem kell faji megkülönböztetéstől, a zsidónak antiszemitizmustól, a cigánynak pogromoktól, a homoszexuálisnak pedig garázdálkodóktól tartania, bizonyára nem lenne gond egy-egy sikamlósabb vagy rázósabb vicc elsütése sem – akárkinek számlájára is történjen. Sőt, maga a túlzásba vitt, álszent, igazi tartalom nélküli „tapintatoskodás” válna nevetségessé – ahogy velem is történt, amikor frappáns zsidóviccet meséltem kedves zsidó barátomnak, de a PC kedvéért indiánokra és törzsfőnökre átkomponálva. Mire ő, hogy hát ennek az eredetijét ismeri, sőt, egyik kedvenc zsidóvicce!
De hol vagyunk mi még ettől.

Ha valaki megkérdezné, milyen korban szereték élni, bizonyára azt válaszolnám: olyanban, ahol minden házban lehet kötélről beszélni. Mert már nem akasztanak embereket…

Advertisements