A romániai magyar civil szervezetek esete az EU-s pályázatokkal

Posted on 2009. január 07. Szerző:

10


Elcsépeltnek számít lassan a romániai magyar civil szervezetek elemzése, hiszen az elmúlt években fórumokon, internetes portálokon, cikkekben és számtalan magánbeszélgetésben közelítették meg a témát, főként azok a személyek, akik valamilyen formában érintettek a civil társadalom fejlődésében.

Románia Európai Uniós csatlakozásával sokkal nagyobb szerepet kap ez az elemzés, hiszen nem telik el úgy nap, hogy ne lenne az orrunk alá dörgölve, mennyi lehetőség áll rendelkezésünkre és mennyi millió eurót költhetünk el 2013-ig. Természetesen egy ilyen beszélgetésben nem lehet kihagyni a mindenkori kormány szerepét sem, hiszen az első rendű felelősség a lakosság tájékoztatását illetően őket terheli. Kiadványok és karavánok ellenére úgy érzem, nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy az a kormány, amelynek vezetése alatt Románia csatlakozott az Unióhoz tizedannyit sem tett a lakosság tájékoztatása érdekében, mint amennyi lehetőségében állt. Képességét nem tudom. Ugyanakkor azt is szeretném hangsúlyozni, hogy nem politikai pártokról beszélek és főként nem politikai szervezetek felelősségét vagy érdemét kívánom taglalni, csupán az ország vezetéséért felelős intézményi rendszer egyik elemét marasztalnám el.

A romániai magyar civil szervezetek helyzete, kisebbségi jellegükből kifolyólag még kényesebb, hiszen létrejöttük elsősorban nemzetfenntartó szerepüknek és céljuknak volt köszönhető, megalakulásuk jelentette azt a legális formát, amelyen keresztül megvalósulhattak olyan projektek, amelyek elsősorban az asszimilálódást, a nemzeti identitás elvesztését kívánták megelőzni. Kezdetekben ez a törekvés több mint üdvös volt, hiszen Romániában nem sok útját ismertük a kisközösségek kialakulásának és arról végképp semmi elképzelésünk nem volt, hogy mit jelent a civil társadalom megléte egy jól működő demokráciában. A jól működő demokrácia fogalmával sem voltunk tisztában. A különböző forrásokból, de főként a magyar állam támogatásának köszönhetően, helyi segítséggel (közvetítő szervezeteken keresztül) létrejöttek azok az alapítványok, melyek megpróbáltak anyagi segítéget nyújtani bármiféle magyar kezdeményezésnek és erre a legjobb forma a civil szervezet volt. Az Illyés Alapítvány, Apáczai Közalapítvány, Új Kézfogás Közalapítvány, Szülőföld Alap, Communitas, újabban Eurotrans, stb. alapítványokon keresztül számtalan romániai magyar civil szervezet részesült támogatásban. Bár ez jó volt eleinte, hosszú távon nem hozott hasznot, hiszen elsősorban azt segítette elő, hogy minden településen, ahol maroknyi magyar ember lakott, létrejöjjön egy civil szervezet, amely mindenféle képzés, képzettség, tudás és tapasztalat nélkül elkezdett pályázgatni a fenn említettek valamelyikénél és bagó pénzekből bagó projekteket valósítottak meg. Ismétlem, ez az elv nagyon is működőképes volt a romániai magyar civil társadalom ébredésekor, ám most sok hasznot nem hoz. Ugyanis ez a rendszer, amely pont méretéből és célcsoportjából adódóan egyre belterjesebb lett, megakadályozta ezen civil szervezetek kitörését, megújulását, nyitásást és fejlődését. Sokat segített és segít abban, hogy valamennyi tapasztalatot szerezzen az illető szervezet (bár ez inkább papíron, gazdagítja a szervezet CV-jét), ám ugyanakkor annyira elkényelmesíti a civil szervezeteket, hogy most, amikor az úgymond korlátlan lehetőségek korszakába léptünk, képtelenek élni az új lehetőségekkel. Nyilván ezek a lehetőségek korántsem korlátlanok, ám annyiban talán mégis találó a kifejezés, hogy olyan összegek lehívására van esély, amelyről eddig még csak álmodni sem mertünk. Az igazán nagy változás abban rejlik, hogy ezek az összegek már feltételezik a nagy projekteket, a társadalmi hasznot, a partnerséget, az újítást, a hozzáadott értéket, a tapasztalatot és a valamilyen célért való kiállást. Ebben a kritériumrendszerben pedig a 15 embert érintő, két számítógépet vásárló, 3 fölösleges kiadványt készítő projektekhez szokott civil szervezetek labdába sem rúgnak.

A romániai magyar civil szervezetek megújulásának egyik legfőbb lépése lenne az, hogy merjünk nagyot álmodni, ami esetünkben azt is feltételezné, hogy végre megpróbálunk leszakadni a magyar állam által biztosított, szinte jövedelemszerű, felaprózott támogatási rendszerről. Nem a teljes szakításról beszélek, természetesen, hiszen számtalan olyan település van, ahol ezek az apró kis projektek és befektetések mai napig az egyetlen lehetőséget jelentik bármilyen magyar jellegű fejlődésnek. Ám azok a civil szervezetek, amelyek elsősorban kényelmi szempontból élnek ezekkel a lehetőségekkel talán rávehetnék magukat, hogy nagyobb, merészebb és lényegesen nagyobb költségvetésű projektekkel próbálkozzanak.

Nem hagyom figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy az elmúlt tíz év alatt nem sok minden történt annak érdekében, hogy felkészülten nézzünk elébe bárminemű változásnak és ennek a felkészületlenségnek talán most látjuk leginkább kárát. Nagyon kevés olyan országos projekt volt, sajnos, amely konkrétan azt a célt tűzte ki, hogy a civil társadalmat erősíti, segít nekik felkészülni az európai pályázati rendszerre (előcsatlakozási alapokra is), elmagyarázza a társadalmi felelősség jelentését és szerepét, bevezeti az aktív állampolgár fogalmát, közelebb hozza a fundraising értelmét, stb. Egyértelmű, hogy ilyen tudás nélkül borzasztó nehéz hirtelen több tízezer, vagy százezer eurós nagyságrendű projekteket kitalálni és véghezvinni. Az eddigi bevált és bejáratott rendszer arról szólt, hogy bármilyen kiírás jelent meg, azt megpályáztuk, mindenféle cél, koherencia, stratégia, távlati terv nélkül. Nem számított, hogy már van 50 székünk, ha megjelent egy kiírás, amelyben lehetett nyerni 100.000 forintot, vagy 20 millió régi lejt újabb székek vásárlására, hát beadtuk a pályázatot. Jó esetben megvettük a székeket, nem csak elszámoltuk. Ez a mentalitás egyértelműen nem segít, sőt hátráltat, amikor országos, vagy nemzetközi pályázatokról beszélünk.

Létezik nem is egy olyan romániai magyar civil szervezet, amely évekkel ezelőtt túlépett ezen a saját maga által felállított, kényelmes határon és már a ’90-es évek közepétől aktívan részt vett az előcsatlakozási alapok lehívásában. Ezek a szervezetek olyan projekteket valósítottak meg, melyek túlmutattak egy település vagy egy szervezet rövid távú céljain, fenntarthatók voltak, társadalmi hasznot produkáltak. Miért nem tudunk róluk többet? Miért nincs meg az átjárás az ezer kis szervezet és a tíz nagy szervezet között? Miért nem tanulunk tőlük?

A pillanatnyi lemaradás másik oka a román szervezetekkel való kapcsolat szinte teljes hiánya. Szintén az eredeti cél görcsös és néha felesleges követése miatt sokunkban nem fogalmazódott meg az az igény, hogy nagy román szervezetekkel partnerségbe lépjünk, közösen valósítsunk meg valamit. Nagyrészünk nem is tudja, hogy vannak, kik azok, van-e ernyőszervezetük, milyen akcióik vannak. Pedig érdemes lenne odafigyelni, mert a román civil szféra most kezd kibontakozni, részt vállani a döntéshozatalban, pontosabban olyan akciókat kezdeményezni, melyek megerősítik a szerepüket, jelentőségüket. Csakhogy ha a magyar szervezetek nem zárkóznak fel melléjük, akkor az elszigetelődés és a szakadék még nagyobb lesz.

Nem próbálom azt bizonygatni, hogy milyen egyszerű Uniós pályázatokat nyerni, mert nem az. Elsősorban az újféle gondolkodás miatt nem, amelyet szabályok formájában követel meg, amivel gyakran nem értünk egyet, nem tetszik, elutasítjuk. És valószínűleg nekünk van igazunk, de nekik van pénzük. És ez egy olyan helyzetbe kényszerít minket, amelyben csak akkor beszélhetünk hatásos és hatékony romániai magyar civil szféráról, ha képesek vagyunk ezen a nemtetszésen túllépni és az uniós standardoknak megfelelő projekteket kitalálni, amelyek nem a kiírás függvényében jönnek létre, hanem egy reális és felmért problémára adnak választ.

Veres Tímea

Köszönjük a Pályázatok.ro-nak:

http://www.palyazatok.ro/hirek/eurovat/a-romaniai-magyar-civil-szervezetek-esete-az-eu-s-palyazatokkal-15723.html

Reklámok