A középszer rémuralma

Posted on 2009. február 02. Szerző:

11


gubolakokA címadó szószerkezet egy temesvári író-házaspár tudományos-fantasztikus sorozatának talán legjobb darabjából, a Gubólakókból* származik. Bár kamaszkorom utolsó éveinek kedves olvasmánya valójában a totalitárius diktatúrák (akkori lehetőségekhez mérten) vitriolos szatírája, nekem mégis a hónap elejére beharangozott kolozsvári nemzetközi leszbikus fesztivál ellen indított internetes aláírásgyűjtés kapcsán elevenedett fel a rég olvasott történet. Hiába na, jelek szerint a középszerűség díszpéldányai nemcsak a kommunizmusban diktáltak emberi sorsokról, de napjainkban is…

 Ők a demokratikus „többség”. S bár a könyvbeli utópisztikus rendszerben mindenkit, aki valamilyen módon – főleg képességei tekintetében – kilógott a szürke tömegből, explicit módon, karhatalmilag bélyegeztek abinak (vö. aberráns), a mediokritás hatalma a legnemesebbnek tartott demokrácia keretei között, minden (rendőr)állami szabályozás nélkül is kiválóan működik. Sőt. Az általában vett közösségnek, mely rendszerint megmaradása érdekében mindent megtesz, hogy konzerválja önmagát, nem érdeke, hogy a populáció „gauss-görbéjének” változással, netán az egyensúly felborításával fenyegető „végpontjai” meghatározó szerephez juthassanak a társadalomban.

Sem a selejt, de főleg nem a kiemelkedő egyéniség.

A szürkeállomány nélkül elképzelhetetlen újítások mondjuk létszükségletei a közösségnek – hiszen ki ne szeretne korszerűbb kocsit, nagyobb tévét, trendibb ruhákat meg hatásosabb gyógyszereket –, így a különleges képességű egyéneket is kénytelenek megtűrni, de a középszerre alapuló berendezkedés őreinek azért megvan a gondjuk rá, hogy a zsenik – küldetésük teljesítése közben – nehogy a kelleténél veszélyesebb mértékben bontogathassák szárnyaikat.

A középszerűség ezen önszabályozó mechanizmusa gyakorlatilag már a legszűkebb értelemben vett csoporton (családon) belül, az anyatejjel együtt ivódik az emberpalántába, de első evidens jele a tágabb közösséggel való első találkozáskor, az óvodában mutatkozik. Kinek ne lennének emlékei az első óvodai durva csúfolódásokról, kiközösítésekről, megbélyegzésekről – akár a csúfoló, akár a csúfolt, akár az elfojtott dühével tehetetlenül szemlélő minőségében. Ha szemüveges, vörös hajú vagy balkezes – azért; de ha túl kövér vagy túl sovány, túl hosszú vagy túl rövid hajú, túl magas vagy túl alacsony, túl okos vagy túl buta, akkor azért. Több se kell annál, hogy valamilyen módon kilógj az átlagból! A Középszer már középcsoportos korában is ösztönös félelemérzettel (és az ennek közvetlen folyományakénti agresszivitással) viszonyul a langyosan kényelmes létét potenciálisan veszélyeztető Mássághoz – említeni is fölösleges, hogy

a csúfolódók vajmi ritka esetben kerülnek ki a majdani lángelmék közül.

A mediokritás meghatározó dózisát az iskolai évek alatt adagolják be az óvodában már megfelelőképpen előkészített átlagpolgárjelöltnek. A kiemelkedő képességet lehet ugyan kirakatban mutogatni, de az igazi kedvenc mégiscsak az, aki valahogy megtanulja, de nem tesz fel kényelmetlen kérdéseket és a tanultak továbbgondolásával sem zavarja tanárai nyugalmát. Ez a megfelelő időszak a társadalmi előítéletek, a nyájszellem, az egyéni ízlést mellőző, vakbuzgó divatkövetés – de ezzel együtt a nemzeti és vallási fundamentalizmus megalapozásához is. Legyen az magyar vagy román, katolikus, protestáns vagy ortodox.
Az oktatási folyamat vége fele már bevetésre készen áll a mindennapi életben egész tűrhetően boldoguló középszer – bár ez többnyire jellemzően evés-ivásban (és italozásban), rongyrázásban, gyermekcsinálásban (és -verésben), hírességek és szomszédok kipletykálásában, valamint buzgó templombajárásban merül ki. Aki viszont minden új, szokatlan helyzetre, fejlődésre, szemléletváltásra, értékrend-módosulásra józan mérlegelés helyett ösztönszerű, görcsös ellenkezéssel reagál. Quod erat demonstandum.

Vajon ez csak „nemakarom”-ot jelent, vagy tényleges szellemi impotenciát?

Különösen szép – és főleg találó – vizuális hasonlattal próbált rávilágítani a Discovery Channel egyik, fejlődéslélektanról szóló ismeretterjesztő adása a tanulás illetve gondolkozás mechanizmusáról: a dokumentumfilm az emberi elmét homokos tengerparthoz hasonlította, ahol a megismerés folyamata egyre szélesebb és mélyebb ösvényeket vág a homokba. A (rendszerint eleve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösség szűrőjén keresztül érkező) további információk feldolgozása, „lecsapódása” már ezen meglévő ösvények mentén történik – és minél kitaposottabb az unalomig alkalmazott gondolati sablonok mélyítette ösvény, annál nehezebb letérni róla. Magyarul, agyunk még akkor is a beidegződött sémák szerint gondolkozik, reflektál a világ dolgaira és ítélkezik,

ha adott esetben az ésszerű, logikus útvonal sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb lenne.

Cim nélkül I.fotó: Koncsol Tünde (Budapest, Magyarország)

Amennyiben tehát a kutatók igazat beszélnek, nincs is mért csodálkoznunk azon, hogy a saját mediokritásukba süppedt kezdeményezők és ezek követői nemhogy nem fogadják el, de valójában nem is értik, mit jelent a homoszexualitás. Sokkal egyszerűbb nekik egy homályos, szövevényes, ellentmondásokkal teli bibliai történetet előrángatni és vallási előítéleteik alapján bűnösöknek, betegeknek, természetelleneseknek titulálni a melegeket, mert agyukban sajnos csak ebben az irányban vannak kitaposott ösvények. Csoda, ha csecsszopó koruk óta kizárólag ezzel etetik őket? Az, hogy Ádám férfi volt és Éva nő, már elegendő érv számukra, hogy egy párkapcsolat csakis különnemű lehet, de azon kényelmetlen kérdés, hogy

egyetlen emberpár mi módon tudta vérfertőzés bűne nélkül benépesíteni a földet,

már jóval túlmutat szellemi horizontjukon.

Észérvek nyilván nem sokat segítenek. Ha a legelején kezdjük, hogy a homoszexualitás nem betegség, és nemcsak az embernél, de a legtöbb állatfaj-populáció egyedeinek jól meghatározott százalékánál majdhogynem törvényszerűen jelen van, még csak megnéznek – természetesen anélkül, hogy kicsit is mélyebben töprengjenek a hallottakon.

Dark room fotó: Filep Lajos (München, Németország)

De ha már arra terelődik a szó, hogy az egyneműek házassága tulajdonképpen csak alapvető emberi jog szavatolásáról szól, vagy horribile dictu az egynemű párok által nevelt gyermekekre

messze nincs annyira rossz hatással a szülők szexuális orientációja,

mint ahogy a köztudat tartja (és mindenképp nagyságrenddel jobb alternatívát jelent az árvaháznál), már ébredezik a gyanú: ha ennyire bele tudom élni magam a helyzetükbe, nem vagyok-e én is homokos? Hát nem (ez hamar tisztázódik), de akkor miféle globális összeesküvés húzódhat a dolgok mögött, hogy csak úgy ni, pártját fogom valakiknek – anélkül, hogy közvetlen hasznom származna a dologból?
Ha pedig a vehemens homofóbiájukról tanúságot tevő középszerek történetesen belekóstoltak már egyéb – mondjuk, nemzeti – kisebbségi lét viszontagságaiba, vérig sértődnek, hogy holmi „buzijogokat” egy napon merünk emlegetni szentnek és sérthetetlennek tartott nemzeti kisebbségi törekvésekkel.

Summa summárum. Ahol egyik fél számára idegen a gondolkozás, eléggé kétséges, hogy kialakulhat érdemleges párbeszéd. Ennélfogva aláírásosdit játszó nyárspolgárainknak nincs is honnan tudniuk, hogy

az esetenként tényleg a jó ízlés határait súroló melegparádék egyből okafogyottá válnának,

ha a homoszexualitás is végre-valahára normalitásként vonulna be a köztudatba – és nem lenne szükség extrém, kétségbeesett manifesztációkra a jogfosztottságra irányuló figyelem felkeltéséhez.

–
fotó: Jakab Szilárd (Tamási, Magyarország)

Így hát egyik részről továbbra is tiltakozás, másikról a rendezvény. És a remény, hogy a világ – ha mondjuk nem is máról holnapra virradóan – hátha mégis csak a jó irányba halad.
De addig is maradtunk egy jobb sorsra érdemes kisebbség további exponáltságával, megaláztatásaival, veszélyeztetettségi helyzetével.

Meg a középszerűség rémuralmával.

(A leszbikus párokat ábrázoló művészfotókat a Fotózz! fényképészeti szakportál galériájából válogattuk és szerzőik szíves hozzájárulásával közöljük. Hálás köszönet, hogy lehetővé tették munkáik felhasználását!)

_____________________
* Mandics György – M. Veres Zsuzsanna: Gubólakók. Kriterion, Bukarest, 1988

Reklámok