»Cigánybűnözés«

Posted on 2009. február 12. Szerző:

8


A magyar szélsőjobb kedvelt szókapcsolata lassacskán itthoni terminológiánkba is kezd átszivárogni – mondjuk, nem ez az első kifejezés, amit oly lelkesen importáltunk a higgadtnak és toleránsnak már régóta nem nevezhető anyaországi közbeszédből. A roma nemzetiségű elkövetők késelésében elvérzett, neves román kézilabdázó halála szomorú ürügyet kínál a fogalom – és összefüggései – figyelmesebb körüljárásához.

Ritka eset, hogy a hazai és a magyarországi sajtó ennyire egy húron tudjon pendülni egy, akár román–magyar vonatkozásúnak is felfogható híranyag tekintetében. Valóban, Marian Cozma halála fájdalmas veszteség mind a román, mind a magyar kézilabda számára – előbbiek a válogatott, utóbbiak a nemzeti és európai bajnok klubcsapat alapemberét sirathatják a tragikus esemény következtében. Ámde a tehetséges játékos érdemei és a gyilkosság brutalitása mellett harmadik csomópontja is van azon bizonyos húr által keltett rezgésnek: nevezetesen, hogy a tettesek roma nemzetiségűek.

Kérdés, hogy tényleg szempont az elkövetők cigány nemzetisége?

A konzervatív válasz borítékolhatóan egyszerű: „naná, hogy igen!” Nem kevésbé a liberális, amelyik „a bűnnek nincs nemzetisége” klasszikus szlogennel ütni agyon a dolgot.
A szakmabeli már feltehetően jóval több pragmatizmussal – no meg bölcsességgel – kezelné a kérdést. A vérbeli szociológus ugyanis gyakran egy-két százaléknyi korrelációban is kutatásra, felülvizsgálásra érdemes törvényszerűségeket szimatol – és távolról sem kell briliáns elme ahhoz a megállapításhoz, hogy a cigányság és a bűnözés esetében már nem csupán százalékocskákról van szó. Magyarán, a cigányság körében a bűnözési ráta szignifikánsan magas. Ha nem így lenne, egyszerű diszkriminációnak tekinthetnénk a tettesek hovatartozásának kihangsúlyozását, de így

semmiféle PC (politically correctness) nem seperheti a szőnyeg alá,

hogy húsbavágóan valós, nemcsak kutatásra és felülvizsgálásra, de sürgős megoldásra váró problémák állnak a dolog hátterében.
Mivelhogy konkrét, mellébeszélés nélkül körülírható jelenség esete forog fenn, rasszizmus, magyargárda és társai ide vagy oda, a cigánybűnözés kifejezés – legalábbis terminus technicusként – talán nem is annyira indokolatlan.

A baj ott kezdődik, amikor a ‘cigánybűnözés’ fogalma beszabadul egy olyan köztudatba, mely amúgy is társadalmi, faji, nemzetiségi, vallási meg szexuális előítéletek egész tárházával küszködik – és főleg egy olyan médiaközegbe, ahol majd’ minden előfordulása a

„cigány = bűnözés” alapeszméjű szörnyű egyszerűsítésre játszik rá.

Így az elvileg pusztán szakkifejezésnek – a cigány közösségek sajátos helyzetéből, életkörülményeiből, mentalitásából fakadó bűncselekmények megnevezésére – szánt szintagma egyből határozott rasszista felhangra tesz szert. És az egyesek által „cigánykérdésként” számontartott problémahalmaz méltányos – meg főleg empatikus –  megoldáskísérlete helyett zárul a kör: a köztudat minden cigányban potenciális törvényszegőt lát, erősödik a hátrányos megkülönböztetés, és ezzel a szegénység, iskolázatlanság fokozása, így a kitörés ellehetetlenítése, ami – legyen dacból, frusztráltságból vagy egyszerűen csak a megélhetésért – ideális táptalaj a bűnözés erősödéséhez.

Pedig – ha a tényleges megoldás nehéz, költséges, körülményes és hosszantartó folyamat is – maga a koncepció pofonegyszerű.
A bűnözés kiváltó okainak eredményes kezelése társadalmi probléma, ami a cigányság egészét érinti – legyen szó célzott, hatékony szociális támogatásról (nem holmi odavetett gyerekpénz formájában, ami struccpolitikának elsőrangú ugyan, de tisztességes megélhetést még nem nyújt, a munkakedvet viszont már nagyon nem serkenti), értelemmel átgondolt iskoláztatási programról, vagy akár pozitív diszkriminációról is a munkahelyi elhelyezkedést illetően (a munkáltatók általános és mély előítéleteinek ellensúlyozásaképpen).
Magának a bűnözésnek a kezelése viszont igazságügyi probléma, ami

a büntetés-végrehajtást illetően kizárólag az elkövetőt terheli.

Még akkor is, ha történetesen roma az illető. És – visszautalva a Marian Cozma-ügyre – határozottan rímel erre a magyarországi roma közösség azonnali és kategorikus elhatárolódása a bűncselekménytől. 
Bár evidencia, de külön kihangsúlyozandó, hogy ide tartozik az ártatlanság vélelme is…

Nagyon nem jövök rá, mi annyira megemészthetetlen a fenti gondolatmenetben a hatóságok számára. A cigányprobléma kezelése felsőbb szinteken ugyanis kétkulacsosságban merül ki, amikor is a hatalom szócsövei (lásd bizonyos médiaorgánumok) maximális hangerőn cigányoznak, de „éles helyzetekben”, roma vonatkozású súlyosabb incidensek (bandaháború, maffiózók, vasutak meg autópályák biztonsági berendezéseinek ócskavasként történő értékesítése) esetén a rendőrség illetve csendőrség többnyire tehetetlen; megfelelő apparátus, no meg a politikai akarat híján mondhatni szemérmesen ódzkodnak a határozott, szakszerű, törvényes, közmegelégedésre szolgáló megoldástól.

Éppen ezért lenne szükséges nyíltan, józanul, tabuk nélkül (köz)beszélni a cigányságról és annak problémáiról. Még akkor is, ha sokak szerint jóval könnyebb és kényelmesebb egyszerűen csak cigányozni.

Reklámok