Autonómia vagy grandománia?

Posted on 2009. február 24. Szerző:

4


Sajátos ötlettel rukkolt elő a Limba Cailor blog egyik hozzászólója: a Székelyföld autonómiájáról folyó vita kapcsán azon félelmének adott hangot, hogy Székelyföld „függetlenségét” más, magyarlakta régiók (példának okáért Partium) önrendelkezése követheti, egészen addig, amíg valahogy csak kitriblizi az erdélyi magyarság azt a bizonyos „folyosót” a határig – onnan pedig már csak egy lépés az anyaországhoz való csatlakozás…

Mivelhogy a fenti gyöngyszemhez kapcsolódó észjárás már unalomig ismerős, nem is az az igazán érdekes, hogy juthatott ilyesmi eszébe a tisztelt hozzászólónak, hanem, hogy egyáltalán miért is foglalkoztatja őt – és sokan másokat – oly intenzíven a határrevízió kérdése? 

Hasonló esetekben amúgy a magyar hozzáállás is mondhatni sablonos. Rendszerint kétségbeesett tiltakozásban merül ki, hogy márpedig mi nem vagyunk olyan rosszak, eszünk ágában sincs ártani az ország területi egységének – és érdekes módon maga a naplóbejegyzés szerzője is szemérmesen félreáll a magasra dobott labda útjából. Pedig ha illetékeseink

nem pont ugyanazt csinálnák, mint román ajkú „bosszantóik”,

azaz érzelmileg túlfűtötten, a dolog racionális vonzatait elegánsan szőnyeg alá seperve próbálnának reagálni, hanem saját fejüket használnák, izgalmas nézőpontokra derülhetne fény.

Először lássuk, mi is a helyzet a (határ)revíziót illetően. Magával a revízió szóval a tömbházlakásban élők nap mint nap találkozhatnak, a liftre szerelt kis fémtábla formájában: „data următoarei revizii” (a következő revízió időpontja). Eszerint a karbantartó szakember is egyfajta revizionistának tekinthető: a felvonó időszakos felülvizsgálatát (revízióját) feltétlenül szükségesnek tartja – még akkor is, ha legtöbbször

tulajdonképpen semmi változ(tat)ás nem történik a rendszerben.

Magyarán, önmagában a kifejezésben nincs semmi ördöngős – egy bizonyos helyzet, állapot (időszakos) újragondolását, ellenőrzését jelenti, lehetőséget teremtve az esetleges (tehát távolról sem mindig esedékes!) módosításnak, korrekciónak.

A mai határokat a második világháborút követő békeszerződések alkalmával módosították legutóbb, azóta folyamatosan tabutémának számít nemhogy a döntés megkérdőjelezése, de egyáltalán a probléma felvetése is. Pedig – amint a fentiekben kifejtettük – a puszta újragondolás nem feltételezi a változás szükségességét, sőt. Esetünkben a határok nagyvonalú ide-oda tologatása lehet, hogy maguknak az érintett együttélő nemzetiségeknek sem lenne a legszerencsésebb megoldás. 

Tegyük fel például, hogy a „jótündér” EU egyszer csak leszakítja a többségükben magyarlakta területeket az ország testéről és Magyarországhoz csatolja.

Na bumm és akkor mi van,

kérdezhetnénk hamarosan, a kezdeti eufória(?) lecsengése után. Valóban, miért is akkora pláne az anyaországhoz való csatlakozás?

  • Azontúl nem Bukarestbe ömlene a helyi gazdasági egységek által kitermelt pénz, hanem Budapestre.
  • Az erdélyi magyarság nagyobbik része politikailag, gazdaságilag és társadalmilag részévé válna egy olyan közösségnek, mely
    • döntő többségében magyar ajkú ugyan, de attól még egy szabadeső gazdaság távolról sem boldog tulajdonosának mondhatja magát, és a válságból való kiutat a ország gyakorlatilag kettészakadását eredményező politikai csatározásokban meg egymás kölcsönös gáncsolásában látja. Hab a tortán, hogy a közösség vezetői nemcsak hogy inkompetensek, de már finoman szólva le is járatták magukat, és helyüket az újabb parlamenti ciklusra borítékolhatóan még inkompetensebb és önmagukat finoman szólva még inkább lejárató csapat fogja átvenni;
    • az utóbbi száz évben semmiféle helyi (neadj’isten területi) autonómiára való hajlandóságot nem mutatott, még ezek egykori hagyománya is kiveszőfélben van a köztudatból, kisebbségvédelmi téren pedig még azt a nyavalyás kisebbségenkénti egy parlamenti helyet se hajlandó törvény által szentesíteni.

Pedig az erdélyi magyar kisebbségnek – szerintem legalábbis – inkább a következőkre lenne szüksége:

  • helyi erőforrások helyi szinten való menedzselése;
  • közösséget érintő kérdésekben közösségi szinten történő döntés;
  • törvényes keret arra nézve, hogy – a prefektusi tisztséget leszámítva – minden állami költségvetésű vezető pozíciót csakis helyi szavazás útján vagy versenyvizsgával lehessen elnyerni – különös tekintettel például a rendőrségre;
  • anyanyelvhasználat garantálása a közügyekben illetve igazságszolgáltatásban;
  • kisebbség nyelvén értő hivatalnokok;
  • feliratok kisebbség nyelvén, közpénzből való finanszírozással;
  • teljes oktatási hálózat magyar nyelven, önálló magyar egyetemet ideértve;
  • anyanyelvű kultúra arányos, közpénzen történő támogatása.

Nos, a fenti pontok mindegyikére a területi autonómia (nem etnikai alapú, hiszen a kettő együtt fából vaskarika: nemcsak településeket, de hálószobákat is kettévágna) bőven elégséges – sőt, optimális – megoldásnak számítana. Anélkül, hogy határmódosításokkal piszkálnánk a hazai és nemzetközi kedélyeket.

És ezzel mindkét fél felelős gondolkodói nagyon is tisztában vannak,

valamint azzal is, hogy ez a szemlélet Románia területi integritását vajmi kevéssé csorbítaná.
Akkor pedig miért annyira lerághtatatlan csont a Romániától való elszakadás illetve a Magyarországhoz való csatlakozás – egyik részről támadó, másikról védekező pozícióból?

Amilyen meglepő a válasz, pont olyan egyszerű. Mindkét fél – tudat alatt legalábbis – továbbra is impozáns, erős, befolyásos, büszke országban gondolkozik. Elvégre jó érzés „nagy” nép fiának lenni, nemdebár?

Az már csak a senkit és semmit nem tisztelő cinizmusomnak tudható be, hogy a nemzeti grandomániáról az Amerikai Egyesült Államok jut eszembe. Hatalmas, büszke ország,

még a disznóólakon is nemzeti lobogó lengedez,

éppen csak egy összeomlás-közeli gazdasággal, bolygószerte alig leplezett közutálattal, keresztény fundamentalizmussal, össznemzeti paranoiával, ebből kifolyóan emberi jogok durva megerőszakolásával, valamint eszement háborúk csillagászati költségvetésével küszködik – és jöhet Obama vagy akárki, igazán nem az a hely, ahol szívesen élne az ember az elkövetkezendő néhány évben.

Másik póluson pedig ott van Európa két sikersztorija: Finnország és Szlovénia. Mindkettő jelentéktelenül kis nép, a finnekről legfeljebb a Nokia, a szauna és esetleg Sibelius juthatna eszünkbe – a szlovénekről még ennyi sem. Egyik alig emberöltő alatt, nyomorból, orosz fennhatóság(!) alól küszködte fel magát az Európai civilizáció, demokrácia, emberi jogok és jólét bástyájává, másik szinte észrevétlenül, néhány év alatt suhant át az egykori véres Jugoszláviából az EU középmezőnyébe. Pedig egyiknek sincsenek Nobel-díjas tudósai, nagy költői, világszerte olvasott írói, nemzetközi hírű sportolói,

urambocsá’ Attila- vagy Burebista-kaliberű történelmi személyiségei,

még csak (több)ezeréves múlttal sem büszkélkedhetnek. Jelenük és jövőjük van mindössze, de az nem akármilyen. És – nem utolsósorban – náluk nacionalista hőzöngés helyett inkább a legjobb értelemben vett szerénység, illetve alázat dívik, na meg persze az ésszerű, hatékony munka, ami nélkül nem is tudtak volna országot építeni.

Mért nem vagyunk képesek abbahagyni mi is a nemzeti rongyrázást „şi de o parte, şi de alta”*, levetkőzni a – párbeszédet és cselekvést bénító – tudatalatti nacionalista beidegződéseinket, és végre-valahára nekilátni a nem feltétlenül hatalmas és dicsőséges, inkább egyszerűen csak élhető – és pont emiatt szerethető – haza megteremtésének?

________________
* a.m. Mindkét részről egyaránt (rom.) – udvariasan semmitmondó médiasablon
Advertisements