Kongresszus és hiányérzet

Posted on 2009. április 28. Szerző:

2


Romániai Magyar Demokrata Szövetségünk kilencedik kongresszusán igazi tét nemigen volt jelen, nagy szavak és még nagyobb személyiségek viszont annál inkább. Az persze már a privát hálátlanságomnak tudható be, hogy a – néhol izgalmasabban pörgő, de rendszerint a protokollszövegek szokásos érdektelenségébe fúló – beszédek és hozzászólások után a (résztvevők és a média által borítékolt) sikerélmény helyett inkább hiányérzettel maradtam.

Hiányoltam többek között, hogy a rendezvény (média)visszhangja gyakorlatilag tudomást sem vett a kongresszus egyik kulcsfontosságú „aranymondásáról”, mely a szabaddemokrata Kovács Kálmán szájából hangzott el: az anyaországban rég zajlott olyan politikai esemény, ahol mind a négy (egymásnak rendszeresen keresztbe tevő) parlamenti párt jeles képviselői önszántukból jelen legyenek és egyik se bojkottálja a rendezvényt – ehhez hasonló csodához ma már határon túli összejövetel szükségeltetik. Keserű humorral jegyezte meg a politikus, hogy az RMDSZ-nek ez sikerült, így a következő kongresszust bizonyára Magyarországon kellene tartani. Megértem, hogy az az anyaországi sajtó, amelyiknek tulajdonképpen

kegyetlenül jó üzlet az összmagyar marakodás,

elereszti a füle mellett a hasonló véleményt, de a spanyolviaszként újra felfedezett magyar összefogás Erdélyében azért elvártam volna, hogy egy ilyen mellbevágó kijelentésre minél többen ráharapjanak. Még akkor is, ha történetesen SZDSZ-es az „elkövető”.

Hiányoltam ezenkívül Markó szájából azt a minimális önbírálatot, ami – a dekoncentrált intézmények politikai indíttatású kádercseréjét lehetővé tevő kormányrendeletet illetően – hitelesebbé tehette volna az RMDSZ-elnök (egyébként jogos) felháborodását. Ahhoz mondjuk nem kell túl sok erkölcsi vagy politikai érzék, sőt, különösebb szellemi képesség sem, hogy valaki észrevegye: a jelenlegi kormány egyet mond a decentralizálás tekintetében és homlokegyenest egyebet tesz. Pontosabban fogalmazva minden erejével azon van, hogy saját embereit gyömöszölhesse az eddigi magyar vezetők helyébe. Csakhogy amíg a szövetség hatalmon volt, és neki is kapóra jött, hogy a magyar ajkú (értsd: RMDSZ-es) intézményvezetőket tömegesen, nem kompetenciájuk szerint (versenyvizsga), hanem politikai alkuval lehetett kinevezni,

valahogy ők sem szorgalmazták az ötletet,

hogy ez a gyakorlat esetleg alapvetően ellentmondana a helyi autonómia szellemének, így sürgősen felülvizsgálandó.

Végül hiányoltam, hogy a Bolíviában kivégzett, illetve letartóztatott magyar fiatalok története nem kapta meg az eset súlyosságát megillető figyelmet. Eckstein-Kovács Péter szóbahozta ugyan az eseményt, azonban ő is csak arra szorítkozott, hogy az incidens kapcsán román és a magyar államnak kötelessége megadni bizonyos, az áldozatokat illető támogatásokat, de szó sincs arról, hogy a kalandorifjakat hősöknek kellene kikiáltani.
Pedig egyébről – sokkal súlyosabb dologról – van itt szó. Igaz, hogy a fiúk finoman szólva ellentmondásos személyiségek voltak, és – amennyiben hinni lehet a Magyarosi Árpádról illetve Tóásó Elődről elszórt médiamorzsáknak – a szélsőjobb felfogás sem volt idegen számukra, de még egy Bin Laden esetében is

megengedhetetlen, sőt felháborítóan jogsértő eljárás lenne,

ha jogerős ítélet nélkül, csak úgy ni, álmában végeznének vele. Nemhogy olyan fiatalok esetében, akikről tényleg nem tudni, mi a fenét kerestek Bolíviában, de az a verzió, miszerint közvetlenül a diktátor-elnök életére törtek volna, az eddigi adatok alapján finoman szólva kétséges.
Elhiszem, hogy például a lassacskán atomhatalom Észak-Koreával senkinek nincs kedve ujjat húzni, de mibe került volna az RMDSZ-nek, hogy kilobbizzon egy erőteljes diplomáciai fellépést olyan harmadrangú banánköztársaság diktatúrája ellen, amelyik gazdasági és katonai potenciálját tekintve igazán nem sokat oszt és szoroz a nemzetközi porondon?

Az említett apróságok ellenére a kongresszus vezérfonala, a magyar összefogás azért mindenképp üdvözlendő – és az se zavarjon senkit, hogy ez önmagában még távolról sem indokolna ekkora felhajtást. De résztvevő az volt elég (ennélfogva felemelt kéz is, amikor kellett), nagy nevek és rangos meghívottak méginkább, hogy a szövetséget körbeudvarlásokról és az újabb hangzatos ígéretekről ne is beszéljünk. Így a rendezvényt még a cinikusabbja is elsöprő sikerként könyvelhette el. Sőt, ha jól meggondoljuk, kampányeseménynek sem volt utolsó.

De ezt már tessenek inkább elolvasni a napi sajtóból. Esetenként roppantul szép és tartalmas beszámolók láttak napvilágot – amikhez egyúttal jó sok türelmet is kívánok a kedves olvasóknak.

Advertisements