Van, aki szakszerűen szereti

Posted on 2009. május 04. Szerző:

5


Valamiről írni alapvetően két módon lehet. Első módozat, ha megfelelő dokumentálás illetve előtanulmány birtokában nyúlnak a témához, második, ha ez elmarad. A Transindexen kirobbant botrány esetében sors iróniája, hogy az ún. tényfeltáró riporter egy fokkal professzionálisabb hozzáállása esetén még a második módozat is – erkölcsi meg szakmai szempontból egyaránt – kielégítő eredményt nyújtott volna. De ennek hiányában inkább mellényúlás lett a dologból.

Miről is van szó? Dióhéjban mindössze annyiról, hogy Bereznay András történész előadástervvel jelentkezett a Descriptio Transylvaniae térképész-konferenciára, amit a szervezők végül – szakmai érvekre hivatkozva – visszautasítottak. A történész annyira rossz néven vette az esetet, hogy nyomban a sajtóhoz fordult.

És itt kezdődik a dolog pikantériája. Mert tegyük fel, hogy a kisebbfajta botránnyá fajult Bereznay-ügyről tényleg csak annyit tud az újságíró, hogy egy szakkonferencia egyik előadástervét meghatározott okokra hivatkozva visszadobta az elbírálással megbízott testület, és emiatt a szerző a média nyilvánosságához fordult „jogorvoslásért”. Ez tényfeltáró riportnak édeskevés lett volna (vö. felvezetőben említett második módozat), de a tényállás – tudományos berkekben kicsit is jártas szakemberek számára legalábbis – még így is világos. Amennyiben ugyanis egy konferencia szervezői úgy vélik, hogy bizonyos (akár pusztán formai!) elbírálási szempontoknak nem felel meg egy dolgozat,

szívük joga elutasítani,

és mind a döntés, mind az indoklás a szervezők belügyének tekintendő, ehhez az ég kerek világán senkinek semmi köze nem lehet. Lévén, hogy kizárólag ők felelnek azért, hogy saját konferenciájuk tematikája, célja, színvonala, stb. az előre eltervezett keretek között maradhasson. Érzékenyebb lelkületűek itt már diktatúrát kiálthatnak, de az akadémiai világ így működik. Pont. Ha pedig az érintett szerző ennek ellenére még mindig ragaszkodik az előadásához, kereshet egy másik konferenciát, ahol esetleg enyhébbek vagy egyszerűen csak másak az elbírálási szempontok. De semmiképp nem kürtöli világgá a visszautasítást, hiszen egy elutasított dolgozatban még semmi rendkívüli nincs, a legnagyobb nevekkel is megtörténhet, de emiatt nyilvánosan felkapni a vizet – a

boldogból-boldogtalanból mestert és doktort faragó

akadémiai rendszerünkben is – már eléggé zsenáns.
A Transindexes cikk szerzője úgy látszik, nem mérlegelte a fent vázolt, dokumentálatlanságában is elegánsnak mondható megoldás lehetőségét, mert ehelyett a tájékozottság látszatát keltő, az érvek és szempontok tálalását illetően viszont eléggé foghíjas, egyoldalú összefoglalót közölt az eseményről, amire aztán a részleteket mégannyira nem ismerő – de legalább megfelelőképpen elfogult és esetkenként a sajtóetika elemi szabályainak is fittyet hányó – kommentelők rátettek még néhány lapáttal.

Akkor hát lássunk, miről írhatott volna még a Transindex, ha a felvezetőben említett első módozat szellemében (azaz a másik fél álláspontját is tisztességesen körüljárva), minimális utánajárással (nekem ez alig egy órányi kötetlen beszélgetésbe került a botrány exponáltjával, Bartos-Elekes Zsombor szervezővel, na meg egy bűnrossz alkoholmentes sör elfogyasztásába) összeszedett volna egy csokorra valót azokból a tényekből, melyek legalábbis kiegészíthették, esetleg árnyalhatták volna az esetről kialakult egyoldalú képet:

  • Az inkriminált dolgozat elutasítása nem Bartos-Elekes Zsombor döntése volt. Hanem egy testületé. Ráadásul pont Zsombor volt az aki – a nyilvánvaló hibák ellenére – még hajlott is volna arra, hogy a dolgozat mégis csak bemutatásra kerülhessen.
  • a szerzőnek felajánlották a dolgozat – tartalmi részét kevéssé érintő – módosításának lehetőségét, melyhez a szervezők ráadásul világos támpontokat szolgáltattak (gyakorlatilag elvégezték a szaklektor feladatát), ezt a szerző egyértelműen elutasította.
  • a szerző nem szerepelt a meghívottak között, sőt, eleinte csak részvételét jelezte, előadói szándékát nem. Ez utóbbit sikerült az utolsó száz méteren, határidő után, már a kötet betördelésének idején közölnie a szervezőkkel, nem kis galibát okozva a szervezés adminisztratív menetében. A szervezők (többek között az érdekesnek ígérkező cím miatt) még ennek ellenére is vállalták volna a közlést, ha utólag nem derült volna fény a szakmai hiányosságokra.
  • A dolgozat elfogadását, majd utólagos, úgymond politikai okokból történő visszautasítását illetően érdemes idézni a szerző és a szervező elektronikus levelezésének idevágó részleteit.

    Bereznay András mail-je Bartos-Elekes Zsombornak:

    Éppen írtam, de közvetlenül utána kaptam üzenetet a rendszertől, hogy nem ment át egyik küldeményem sem a Cholnoky címre, mert valahogyan nem volt rá hely. Most csak az előadás szövegét csatolom és holnap próbálom majd meg újra elküldeni a Cholnoky címre is a többivel együtt.

    Bartos-Elekes Zsombor válasza Bereznay Andrásnak:

    Köszönöm, ez így rendben lesz. Cikkmellékleteket várjuk, akár erre a címre, akár a descriptio-ra.

    Kiemelés illetve ékezetek tőlem.
    Mi tagadás, kellett némi lelemény ahhoz, hogy a fenti, általam kiemelt részt valaki a szöveg tartalmi elfogadásaként értelmezze, és – szövegkörnyezetéből való kiragadással – még le is nyomja a transindexesek torkán. No comment.

Az előbbiekben pontokba szedett tények tárgyilagos, józan mérlegelését némileg megnehezíti, hogy a dolgozat címe Erdély történetének bemutatása 1920 és 2000 között kiadott román történelmi atlaszokban. És többek között arról is szól, milyen eszközökkel tudta a Trianon utáni mindenkori román hatalom a térképeket és a térképészetet a román nagynemzeti törekvéseket igazolni próbáló, propagandaízű hivatalos történetírás szolgálatába állítani.
Márpedig, aki „nem lát fantáziát” egy ilyen téma tálalásában – a szakszerűségi szempontoktól függetlenül, természetesen – az már

magyarságát illetően mindenképp gyanús.

Sőt, ennél kisebb „bűnökért” is osztogattak nemzetárulói címkéket nálunkfelé (mondjuk, lassan nem is számít hiteles közéleti egyéniségnek az, akit legalább egyszer nem nemzetárulóztak le életében).
Úgyhogy – végigolvasva a Transindexes írásra érkező hozzászólásokat – megállapítható, hogy egy legszigorúbban vett szakmai kérdésből ismét nemzeti (értsd: meghunyászkodási, gerinctelenségi) kérdést fabrikáltak. Ráadásul – a Hantz–Szamosközi konfliktus mintájára – még a

rosszfiú–jófiú sablonját is sikerült ráhúzni

a botrány főszereplőire: a meghunyászkodó, hatalmi érdekeket kiszolgáló egyetemi oktató felülről jövő politikai érdekeknek engedelmeskedve gáncsolja a nemzeti sérelmeinket képviselő és az elnyomó hatalom ellen harcoló történész szent és nemes küzdelmét. Ehhez a teljesítményhez már csak gratulálni lehet – ha sok egyébben nem is, ebben legalább verhetetlenek vagyunk.

Hiába, na. Az mindenképpen tünetértékű, hogy most már nemcsak a közéletben, hanem a szigorúbban vett szakmai berkeken belül is elképzelhetetlen, hogy a minőség és a szakmaiság önálló kritériumokként funkcionáljanak. Mindig fontosabb, hogy melyik oldalról és éppen minek alátámasztására érkezik a kérdéses publicisztika vagy szakmai tanulmány.
Pedig egy (nemzeti) kisebbség vegetálása nem akkor kezdődik, amikor egyre kevesebb a keresztelő, és egyre ritkábban látni népviseletbe öltözött lelkes fiatalokat, hanem akkor, amikor a közösség szellemi képviselői – bizonyára végső kétségbeesésükben – az ún. megmaradásért és vélt vagy valós nemzeti érdekeik érvényesítéséért már minden további nélkül hajlandóak a minőségről és a szakmaiságról lemondani. Voilà.

Reklámok
Posted in: Sajtóbakik