Közéletünk természetes, sőt lassan elmaradhatatlan kellékévé váltak az olyan írások, melyek úgy tesznek, mintha problémamegoldanának, de valójában csak a másik oldalnak meszelnek be egy jó nagyot.
Hogy mennyire könnyen elfogadtuk ezt a normális aggyal elfogadhatatlan helyzetet, mi sem szemlélteti jobban, minthogy Tempetőfi írását olvasva első gondolatom nekem is a nem kevéssé rosszindulatú iromány szerzőjét illető visszameszelés körül forgott – még keresetlenebb hangnemben, és még nagyobb svunggal lehetőleg. Amit persze a tisztelt olvasótábor pont olyan magától értődőnek tartott volna, mint egy köszönömjólt a hogyszolgálakedvesegészséged után.
Sovány vigasz, ugye, hogy már nemcsak nekünk, íróembereknek ment el teljesen a szép eszünk, hanem kedves olvasóknak is…
Pedig, ha bár néhanapján nem az lenne az első reakciónk, hogy üssünk, mert a másik azzal kezdte, hogy visszaütött, fontos – és fájdalmasan aktuális – problémákról lehetne
civilizáltan és konstruktívan vitatkozni.
Teszem azt, pont arról, ami közvetve bár, de írásra késztette az inkriminált cikk szerzőjét.
Igen, Borboly valóban vitatható (és vitatott) személyiség, az is kérdéses, milyen (hátsó) szándékoktól vezérelve hozta az akkora port kavaró döntését, de egy biztos: nem volt könnyű helyzetben. Terjedhet-e egy megyeitanács-elnök hatásköre addig, hogy ideológiai alapon diszkriminálja az ifjúsági táborokat, precedenslavinát indítva ezzel az amúgy is ellentétektől feszülő közéletünkben? Másrészről, megengedhetjük-e magunknak a liberalizmus és a demokrácia luxusának azon fokát, miszerint köztudottan és veszedelmesen szélsőjobbközeli rendezvényt legitimálunk közpénzeken történő támogatással, vagy valahol meg kell húzni a határokat?
Húsbavágóan fontos kérdések,
melyek kényességét és bonyolultságát illetően elegendő megjegyeznünk, hogy nemhogy az erdélyi magyar közvélemény, de még a Szabadtér szerkesztői között sincs egyértelmű konszenzus arról, mi lett volna a tanács(elnök) legelfogadhatóbb lépése. Úgyhogy akár hálásak is lehetünk Borbolynak és a sorsnak, hogy felszínre hozta a problémát.
Errefel az a Tempetőfi, akinek – ha stílusát, munkamódszerét és korrektségét illetően vannak is némi fenntartásaim – értelmi szintjét és tisztánlátását nem vonom kétségbe, szellemi kapacitását nem a fentebb vázolt kérdés építő jellegű boncolgatásába fekteti, hanem abba, hogy többek között
visszkézből leagresszívbutaságozza és lediliberózza a Szabadteret.
Azt az erdélyi liberális blogot, amely többrendbélileg szembemegy ugyan annak a szekértábornak az ideológiájával és elképzeléseivel, melynek szerzőnk deklaratíve is szolgálatában áll (legyünk szívesek nem pejoratíven érteni), de ahhoz, hogy tényleg komolyan gondolja – és komolyan is írja le! – a butaságnak titulálását, azért masszív, talajközeli butaság szükségeltetik. Márpedig akármennyire is próbálja hitelesen tenni a hülyét, ezt végképp nem hisszük el Tempetőfinek. És legkevésbé azt, hogy nem tudja, hogy mi tudjuk, hogy ő is tudja.
Akkor meg miért ez az egész? Cui prodest?
Tartózkodom attól a feltételezéstől, miszerint ez használna valakinek is. Azt sem óhajtom inszinuálni, hogy bizonyos csoportok – jól felfogott érdekből – ún. bértollnokokat uszítanának a másik tábor véleményformálóinak lejáratására. Összeesküvés-elméletek kiagyalása sem kenyerem. Így számomra egyetlen logikus magyarázat marad: ennyire vagyunk képesek, erre van igény, ez az itteni színvonal. Mellékes, hogy anyaországi importról van-e szó vagy éppenséggel ízes, hamisítatlan transylvanicumról.
Ez van, feleim, ezt kell szeretni. Csak nehogy az olvasók unják meg hamarabb…
birobela
kesztió
Tihi
Lolka
(vendégbejegyzés)
Nagy István
2009. augusztus 04.
Néhány kedves, vegytisztán (nem nemzeti!) liberális kiszóláson akadt fenn a butaságom vagy a színvonalam, ahogy tetszik:
– iromány szerzőjét
– köztudottan és veszedelmesen szélsőjobbközeli
– leagresszívbutaságozza és lediliberózza a Szabadteret
ÉS AMIT A SZERZŐ MAGYARRÓL FORDÍTOTT:
három fiatal liberó agresszív butaságukkal folyamatosan lejáratják az eszmét
legyünk szívesek nem pejoratíven érteni
ahhoz, hogy tényleg komolyan gondolja – és komolyan is írja le! – a butaságnak titulálását, azért masszív, talajközeli butaság szükségeltetik
ennyire vagyunk képesek, erre van igény, ez az itteni színvonal. Mellékes, hogy anyaországi importról van-e szó vagy éppenséggel ízes, hamisítatlan transylvanicumról
Nos, szerintem egyáltalán nem mellékes, hogy magyarországi importnak nevezik azt, ami itt terem, de aligha érdemli ki az “ízes, hamisítatlan transylvanicum” megjelölést.
Amúgy, jó egészséget, mert rólam nem kell feltételezze a szerző, hogy hogy nem tudom, hogy Ő (is) tudja, hogy én is tudom.
István
2009. augusztus 04.
Kesztió,
“Ez van, feleim, ezt kell szeretni. Csak nehogy az olvasók unják meg hamarabb…”
A Szabadtér olvasói már rég megunták és meguntak. Ezt mutatja az utóbbi 1-2 hozzászólás az írásaidhoz. Én csak azért kattintok néha néha ide, hogy mosolyogjak azon, hogy itt egy ideje a fű se nő..
Ehhez hozzájárultak többek között az irónikus hangvételed, az agresszív válaszaid a kommentekre, logikád és érveid “ráerőszakolása” másokra. Nem vetted észre, hogy nem az kellene legyen a fontos, hogy mindenki egyetértsen veled, hanem az, hogy konstruktív vita alakuljon ki. De itt nincs vita, mert nincs kivel.
A liberalizmus Erdélyben még gyerekcipőben jár…
kesztió
2009. augusztus 05.
@István:
Idemásolnék egy hozzászólást – arról a blogról, amelyről aztán végképp nem lehet mondani, hogy arrafelé a fű se nő:
Nos, amennyiben tényleg annyira agresszívek a kommentjeim és annyira jellemzően ráerőszakolom másokra a logikámat és érveimet, rendben van, magamra veszem a bírálatot.
De akkor az idézett hozzászólás stílusáról, hangvételéről mi a véleményed? Meg arról a „konstruktív vitáról”, amikor nincs agresszív, erőszakos vita, a kommentelők egymás cseszegetése nélkül, legnagyobb egyetértésben püfölik a liberálisokat, ahol érik? Őszintén, ezt a módszert látod célravezetőnek a nézettségünk növelésére? Vagy csak jólesett észrevenned a szálkát a szemünkben?
kesztió
2009. augusztus 05.
@Nagy István:
Kritikájának jóindulatát illetően nincsenek kétségeim, az viszont már gond, hogy négyen olvastuk végig figyelmesen, és nem tudtuk egyértelműen kihámozni, hogy konkrétan mit is akar mondani a hozzászólása.
Annyit mindenképp megjegyeznék, hogy az eredeti, Tempetőfi-féle bejegyzésben az agresszív butaság kifejezést egy Szabadtér blogra mutató linkként szerkesztette a szerző, tehát jogosan tekinthetjük a Szabadtér blog közvetlen minősítésének.
Az ízes, hamisítatlan transylvanicum pedig éppn hogy nem nélkülöz minden iróniát, kár, ha ez esetleg nem lett volna egyértelmű.
PS. A köztünk levő korkülönbség és a (remélem) kölcsönös tisztelet nem zárja ki a tegezést; ez internetes közegben (és főleg fórumok, internetes naplók esetén) elfogadott forma és – nem utolsósorban – könnyebbé, fesztelenebbé teszi a kommunikációt, úgyhogy – részemről legalábbis – semmi akadálya.
Nagy István
2009. augusztus 05.
Válasza második bekezdése kapcsán: láttam, hogy a Szabadteret csatolta be Tempefői. Azzal együtt az általam idézett “magyarítás” erőst pontatlan. Azt próbáltam érzékeltetni.
A transylvanicumba rejtett iróniát értettem, de nem élveztem.
Nagy István
2009. augusztus 05.
Szerintem itt a helye:
http://www.nyugatijelen.com/kronika/emi_tabor.php
betamás
2009. augusztus 08.
Habár én több kérdésben nem értek egyet azzal, amit a blog szerkesztői irnak, szerintem ezek nem butaságok és az sem igaz, hogy Erdélyben a liberalizmus gyerekcipőben járna. Ezek igenis a rommagyar társadalmat érintő kérdések és a világszerte aktuális liberális nézőpontot tükrözik
(például esélyegyenlőseg, kisebbségvédelem, bármilyen kisebbségről is legyen szó).
Nagy István
2009. augusztus 09.
http://erdely.ma/publicisztika.php?id=55960&cim=hiabavalo_volt_a_felelem
kesztió
2009. augusztus 09.
Én azért amondó lennék, hogy várjuk ki a legvégét.
Amúgy higgye el, én leszek a legboldogabb, ha az EMI az agresszív szélsőjobb helyett tényleg valamiféle rámenősebb, de távolról sem szélsőséges nemzeti irányba mozdul el.
Só sincs arról amúgy, hogy ne értenék egyet a nemzeti oldal szükséges voltával – jól néznénk ki, ha mindenki liberális lenne, az ideológiai sokszínűség a garancia arra, hogy a társadalom korrekt módon fejlődjön.
Az azért mondjuk jólesne, ha lemondanának arról a rögeszméjükről, hogy nemzeti csakis Árpádsávot, Nagy-Magyarországot meg Magyarország-a-magyaroké-t jelenthet, másképpen nem is lehetsz igazi magyar…
Nagy István
2009. augusztus 09.
Valóban, kivárható a legvége? Attól tartok, hogy a legtisztábban liberálisoknak sem fog sikerülni!
Miből gondolja, hogy az EMI agresszív szélsőjobb, és helyette Ön által korrektnek tartott nemzeti irányba kellene elmozduljon, vagy inkább haladjon?
Tényleg hiszi, hogy az ideológiai sokszínűség bármire is garancia? És azt is, hogy a társadalom korrekt (?) fejlődése több ideológia egyidejű hatásának kérdése?
Rögeszme? Az mi? Liberális értelmezésben.
Ön szerint ki az igazi magyar?
Ön szerint
– miért Nemzeti Liberális Párt a neve az egyik romániai parlamenti pártnak?
A (román) Nemzeti Liberális Párt
– mekkora Romániáról álmodik?
– feddi-e a törökverő románok zászlóit?
– mit adott a romániai magyar nemzetközösségnek megmaradásáért, karbantartásáért?
kesztió
2009. augusztus 11.
Kedves István,
Ez a társaság szerintem maradéktalanul kimeríti az agresszív szélsőjobb fogalmát, a váradi tojásdobálós sztori pedig már messze túlment a „cei şapte ani de acasă” (akik nem értik: szellemes román szófordulat, a minimális nevelés hiányára utal, jelentése kb. az első 7 otthoni év [hiánya]) kérdéskörén. De azt is érdemes végigbogarászni, hogy a – gondolom, ön számára is – szalonképtelenül szélsőjobb Jobbik és HVIM hány szélsőséges, durva megmozdulásán nem képviseltette magát az EMI. Mert én egyről sem tudok.
Az EMI-nek kétségkívül vannak szimpatikus megmozdulásai is. De a jellemzőbb akciói inkább a bűnrossz Koltay-féle Trianon-dokumentumfilm erdélyi bemutatása (amivel az erdélyi magyarság bőrére botrányosan leszerepeltek és az egész ország előtt nevetségessé tették az egész Trianon-kérdéskört), a nagyváradi akciójuk, amikor a M.kir. (!) utcanevek visszaállítását követelték, s úgy általában, a konstruktív megoldáskeresés helyetti állandó múltbafordulás, siránkozás. Hát százszor inkább az a jobboldaliság, amit pl. az MDF képvisel odaát, mégha szidják is őket rendesen.
Igen. Vagy legalábbis messze ez tűnik eddig a legkisebb rossznak, és az eddigi tapasztalataink alapján ezt tényként kezelem.
Ha valaki(k) már-már betegesen, irracionálisan ragaszkodnak elképzelésükhöz, tehát korrekt vita és észérvek alapján reménytelen vállalkozás meggyőzni őket.
Ide kívánkozik egyik kedvenc szállóigém: Az igazi gondolkodókat (tudósok, művészek, stb.) onnan lehet megkülönböztetni a politikusoktól, hogy előbbiek érvek hatására hajlandóak felülbírálni saját elképzeléseiket.
A kérdés tendenciózus, mert alapvetően (igazi) magyarnak tekintendő mindenki, aki annak tartja magát. A ki a magyarabb, románabb, németebb stb. kérdésből rendszerint azok csináltak programot, akik utána diktatúrát vagy világháborút.
A véleményem szerint helyesebb kérdésre pedig, hogy ki tesz többet a nemzetéért: aki hagyományőrző tábort szervez, az egyféleképpen, aki az erdélyi autópálya munkálatait gyorsítja fel, az másféleképpen. Aki pedig egyszerűen csak becsülettel végzi a munkáját, vigyáz a környezetére és külföldi kirándulásai alkalmával kulturált viselkedésével jó színben tünteti fel a közösségét, az megint másféleképpen. Ki-ki a saját talentuma szerint.
Aki viszont nem átall olcsó politikai tőkét kovácsolni egy ilyen fontos, és máig letárgyalatlan kérdésből, mint hogy mi is volt valójában Trianon, az árt a nemzetének (lásd EMI).
Mert egy azonos nevű, két világháború közötti „történelmi” liberális párt jogutódjának tekinti magát.
Pont akkoráról, amekkora a mostani. Még az erdélyi magyarságnak is több érdeke fűződik Moldávia csatolásához, mint a román liberálisoknak (több nemzetiség lesz az országban, ugye, ez nekünk csak jó). Nem furcsa önnek, mekkora csend van a kérdés körül? Pedig Moldávia nem Erdély…
Nem feddi. Csakhogy a román szélsójobb – az Árpádsávos zászlótól eltérően – nem sajátította ki maganak a szimbólumot.
Ne felejtsük, hogy a horogkereszt (szvasztika) számos kultúrában (hindu, kínai, magyar, amerindián) jelentésel bírt, amíg Hitlerék ki nem sajátították saját céljukra. És emiatt ma már a horogkereszt (sajnos!!!) a fasizmus jelképe. Köszönje a magyar szélsőjobbnak, hogy aprópénzre váltották a magyar nemzet ilyen fontos jelképét.
Lényegesen többet, mint a többi romániai párt (leszámítva az RMDSZ-t természetesen). Most nincs lehetőségem é s időm visszalapozni de határozottan emlékszem, hogy kisebbségi kérdésben ők voltak a legjózanabbak, legnyitottabbak. És bármennyire nem szeretjük az RMDSZ-t, azért az is mond valamit, hogy partnerek voltak – és azok mai napig.
Bár közvetlenül nem tartozik ide, de azt is érdemes megjegyezni, hogy Koszovó elismerése ügyében tartózkodtak a szavazástól, tehát nem szavaztak ellene, mint a többi ún. román párt. Nem is olyan kicsi dolog.
Amúgy köszönöm a vitalehetőséget, még akkor is, ha esetleg nem tetszettek annyira a válaszaim.
Nagy István
2009. augusztus 11.
Ha esetleg ide találna látogatni az EMI egyik vagy másik tagja, akkor Ön szerint Ő mit mondana Önről? Hogy nem volt gyerekszobája?
Egyébiránt a címkézési technikája kifinomult. Már csak a szélső és a jobb közötti rést szélességén kell dolgozzon.
Névtáblaügyben a Körös folyó tábla nem ugrik be Önnek?
MDF, mint jobboldal? A Tisztelet Társaságával? Bokrossal?
Még az amúgy igen lanyhán jobbos exminiszterelnök Boross Péter is otthagyta őket. Vagy magának ez föl se tűnt?
Szerintem az ideológiai sokszínűség semmire sem garancia. Mert vannak sűrű kabátváltogatók, akik hol jobb, hol bal, hol ilyen-, hol olyanközép színében váltják meg sorsunkat.
Az ideológiák szószólói is emberből vannak. Aki pedig embernek hitvány, az ideológusnak sem kívánatos.
Azon tűnődöm, hogy most engem rögeszmésnek tart-e?
Ha igazi gondolkodókról beszélünk, akkor a tudósokat és a művészeket csak nagyon szőrmentén lehet egy mondatba összerakni. Előbbiek tényekből indulnak ki, vagy tények hatására változtatják meg korábbi, kevesebb tény birtokában kialakított nézőpontjukat, míg utóbbiak megérzéseik mentén alkotnak.
Tudom, hogy vannak művészek, akik megérzéseikkel olykor jóval megelőzik a tudományos felismeréseket, de ők a nagyon ritka kivételek, és sosem jutna eszükbe a tudomány tereiben alkotni.
Szerintem a tudósok tények, és nem érvek hatására válnak meg korábbi álláspontjuktől.
A politikusok álláspont-változtatásának pedig semmi köze a kiismerhetőséghez. Szavazatokért, hatalomért a szüleik eredjét is kiirtják.
Osztom álláspontját arról, hogy ki tesz – nem feltétlenül többet vagy eleget – a magyarságért.
Szerintem azzal, hogy az EMI közbeszéd tárgyává tette Trianont, a magyarságért tett.
Hogy jól-e, vagy rosszul, azon – jobb híján – lehet vitatkozni.
Hogy mi volt Trianon? Szerintem osztozkodás. Aki kapta, marta. A politika csinálóinak merénylete az erőtlenek ellen.
Az oda vezető útnak egyik kikövezője a nemzetben gondolkodni nem képes kezdeti magyar liberalizmus volt. Sajnos ezt a gyermekbetegséget a mai napig nem nőtték ki mindenhonnani a magyar liberálisok.
Szerintem a romániai Nemzeti Liberális Pártnak nem csak azért az a neve, ami, mert volt egy hasonló nevű “történelmi” politikai alakulat, hanem azért mert az egykori, és mai tagjai is előbb voltak nemzetiek, mint liberálisok. És soha sem úgy liberálisok, hogy közben nem lettek volna nemzetiek. És ez a mindenhonnani magyar liberálisokról sajnos nem mondható el.
Moldávia körül egyáltalán nincs csend.
Nem furcsa Önnek, hogy minden moldáviai, aki kérte már rég román állampolgár, miközben Eörsi Mátyás NEMes egyszerűséggel Nagyváradra és Kolozsvárra jött megmagyarázni, hogy fityiszt a határon túlra nyesett magyaroknak, nem kettős állampolgárságot?
Zászló ügyben azért nem vitatkozom Önnel, mert abban sem fogunk megegyezni, hogy hol ki a szélsőjobb. A tegnapi kereszttűzben például Betlen János is kimerítette ezt a jelzőt.
A kisebbségi kérdésben legjózanabb NLP sem vállalta föl a se sava se borsa, langymeleg kisebbségi törvényt. És ez elhomályosít sok minden mást. Nyitottságukat nem vitatom, de az nem elég. Tettek kellenek.
Az RMDSZ mindenkivel partner, akitől kap alamizsnamorzsákat. Az utóbbi 20 évben csak az NRP-vel nem feküdtek össze, de volt, hogy összekacsintottak.
Kedves Öntől, hogy Koszovót referenciaként említi.
Szívesen vitatkozom. Számomra ez nem tetszeni vagy utálni kérdése, hanem érvek és tények ütköztetése.
kesztió
2009. augusztus 11.
Kedves István,
A vita kezd olyan szintre jutni, hogy inkább elfogadom, különbözőek az álláspontjaink, de mindenképp bízom önben, hogy alkalomadtán lényegbevágó nemzeti problémákat illetően tisztességes döntést hozna – még akkor is, ha esetleg én gyökeresen másban látnám a megoldást.
És nagyon remélem, ez azért fordítva is igaz.
Egyetlen kérdésben szeretnék továbbra is vitázni: mi is a helyzet Trianonnal.
Eléggé divatos (mondjam úgy, közhelyes) a kezdeti magyar liberalizmust okolni Trianonért – a Koltay–Raffay páros ezen túl is ment, valamiféle liberális-szabadkőműves összeesküvés legendáját szőtték Trianon köré, ami persze vagy átmegy egy komolyabb, pártatlanabb, szakszerűbb történeti vizsgálat szűrőjén, vagy nem. De inkább az utóbbi.
Arról persze nem esik szó, hogy a „hatvanháromvármegyés” Magyarországot elég nagy jóindulattal lehetett csak magyarnak nevezni, hiszen a magyar nemzetiségűek számaránya az 1910-es népszámlálás alig több, mint fele (a valóságban természetesen még ennél is kisebb hányada) volt az összlakosságnak, és a lakosság 40%-a nem is tudott magyarul (!!!).
Ezzel még nem is lett volna különösebb baj, hiszen laza konföderációs szerkezetben jól megfértek volna a magyarországi nemzetiségek egymással.
Csakhogy a múlt századforduló magyar nacionalizmusa még a huszadik századvéget megért keleteurópai ember számára is gyomorforgatónak tűnik, pedig igazán láttunk már egyet s mást az utóbbi néhány évtizedben. Többek között érdemes utánanézni, milyen is volt a híres-hirhedt 1896-os Milleniumi Világkiállítás hangulata.
Kérdés, hogy ha nem a „mitcsicsereg-akismadár-fönnamagas-ágon Magyarország-legszebbország-ezenavilágon” folyt volna még a csapból is a múlt század első két évtizedében, valóban annyi fantáziát láttak volna-e a magyarországi kisebbségek (főleg az erdélyi románok) a leválásban – illetve a jóval szegényebb és fejletlenebb „anyaországhoz” való csatlakozásban. És azon is lehetne elmélkedni, hogy ha – a liberalizmus szellemében – még idejében valós és széleskörű önrendelkezést kaptak volna a kisebbségek, egyáltalán szétesett volna-e a Magyar Birodalom.
De Koltay mester nem fárasztotta magát azzal, hogy utánanézzen az első világháborús (le)szereplés illetve Trianon valós okaival, 5 percben lezavarta az egészet az összeesküvés-elméleteivel meg a liberalizmus ostorozásával, hogy utána másfél órán keresztül siránkozzon a trianoni tragédián (persze azt is véramatőr módon, messze nem ütvén egy valamirevaló dokumentumfilm szintjét).
Akkor hát vállalom a felelősséget a liberalizmusra eső részt illetően Trianon megtörténtében, de mikor jön már el a pillanat, hogy elismerjük: Trianon döntő módon a korabeli magyar nacionalizmus hibája (ne mondjuk azt, bűne)?
Nagy István
2009. augusztus 11.
Köszönöm a bizalmát!
Talán jobb is, hogy igen ritkák az ideológiailag tiszta testületek, amelyek döntést hivatottak hozni.
Szomorú viszont, hogy annál gyakoribbak az ideológiailag annyira kavartak, hogy egyetlen döntésükben sem lelhető föl valamely doktriner ideológia. Romániában ennek isszuk a levét most, és még jó ideig.
Sajnos ebben olykor társtettes az RMDSZ is.
Trianonra nekem nincsenek referenciáim.
Benyomásaim vannak csupán, ide sorolom Koltay művét is. Ami lehet, hogy nem tökéletes, de legalább megpróbálta. Míg mások addig sem merészkedtek.
Mindennek oka van.
Ebben Trianon sem kivétel.
És, hogy ki vétett döntő módon?
A császárság-e az 1848-1867-es vonalvezetésével?
Az 1867-1900 közötti kormányok?
Talán az azt 1920-ig követők?
Bizonyára mindenik valamennyire.
De azt azért ne felejtsük el, hogy a mindenhonnani nemzeti nacionalizmusok egyformán virágkorukat élték.
Végezetül egy kortárs levele, ha még nem ismerné:
Kós Károly: Levél a balázsfalvi gyűlésről
Kalotaszeg, 1911. szeptember 4.
Mélyen Tisztelt Szerkesztő Uram!
Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: „Uram, mily nagyon megsokasodtak az én ellenségeim! Mily sokan vannak az ellenem támadók.” (3. zsoltár, 2. vers)
Mert én láttam az Astra gyűlését, és erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról. Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az ott Erdély oláhságának győzelme volt rajtunk. Beszélnek az ellenségeinkről az én népemnek, de nem szidnám őket, és nem kicsinyelném az ő munkájukat. Mert láttam Balázsfalván seregleni hatezer romániai urakat és asszonyokat, és országunk minden szegletéből főpapokat, tanárokat, birtokosokat, ügyvédeket és képviselőket, szegény prédikátorokat és dászkeleket, iparost, kiskereskedőt és pórnépet; egy egész társadalmat.
Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak tanulni, vezéreit meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való munkakedvet, nemzeti gondolatot vihessen haza az otthon maradtaknak.
Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!! Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa. De fontos az ott mostan, hogy piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság szentségének védelme alatt vagy sem.
A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűlésről (igaz, hogy egyrészüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra.
És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat az oláhoktól…
Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság.
Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyuval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság.
Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan.
És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás. Ez a harmadik tanulság.
Néhai nagy újságírónk, magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron – nem is olyan régen – hogy mihelyst az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte. Ma, az Astra gyűlése után tudhatjuk – ha csak el nem fedtünk szemünket, be nem dugtuk fülünket -, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és idealista. Ez a társadalom: nemzet.
Olvasom a zsoltárokat: „A mi útjainkban most körülvettek minket és csak azt figyelik, mikor teperhessenek a földre.” „Hasonlóak a prédaleső oroszlánhoz és a barlangban ülő oroszlánkölykökhöz.” (Dávid 17. zsoltár 11-12. vers)
Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem tudhatjuk. Amit állam és társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és erőpocsékolás. Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A magyar nyelv megtanulására sincsen szüksége – hiszen nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. Inkább francia és német nyelvekre tanítják gyermekeiket. De a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta tőszomszédunk a szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia.
Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom.
A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.
De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet. Kötelessége volna minden eszközt, minden fegyvert a mi részünkre szolgáltatni és oláhjainktól minden eszközt és minden fegyvert elvenni, mellyel nekünk árthat. Ezt nevezhetjük jogtalanságnak, nevezhetjük embertelenségnek, jogállamban nincsen is ez helyén. De az orvos is megöli a magzatot, tehát gyilkol, amikor arról van szó, hogy vagy az anya vagy a gyermek maradjon életben. És lássuk vajon a külföld nemzeti államai milyen eszközökkel védekeznek nemzetiségeik ellen, illetőleg hogyan védelmezik nemzetüket:
1. Pózenben tilos a lengyeleknek német birtokot vásárolniok.
2. Romániában tilos iskolákban (nyilvános iskolákban), sőt templomokban más nyelven, mint oláhul beszélni és tanítani.
3. A szabad Amerika csak azt ismeri el állama polgárául, aki szóban és írásban bírja az angol nyelvet, és tisztában van az alkotmány főbb elveivel: szavazati joga pedig csak állampolgárnak van.
Mi sok törvényt, elvet vettünk át idegenből, sokszor ránk károsat vagy legalább is problematikusat; vajon mért nem vettünk át ilyenforma törvényeket is? Pedig ilyen törvényeknek sikerük van és – nem kerülnek pénzbe.
E helyett évekig tartó válságokba visszük országunkat a problematikus egyenlő, általános, titkos választójogért való küzdelemmel és a nemzeti hadseregért való harccal (ez utóbbi – elismerem – nagy dolog, de bajosabb megcsinálni, mint egy új nemzetiségi törvényt).
De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam – méltányosság címén…
… E héten Kolozsvárott ünnepi közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol helyezze el ezt a sok embert. Balázsfalván – a 2500 lakosú faluban – 6000 embert láttak szívesen vendégül három napig – a román kultúra nevében.
Kolozsvárott – a 60.000 ezer lakosú városban – 600 vendég gondot okoz – a magyar kultúra nevében. Ehhez – úgy gondolom – nem kell kommentárt fűznöm!!!
Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített „Hitelbank” akár be is csukhatja a boltját – semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albia meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz. És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter asszisztenciája mellett, – az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár.
Hát tessék Kolozsvárra jönni EMKE gyűlésre. De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.
Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék prédikációt: „A szívem remeg, elhagyott az erőm és az én szememnek világa kialszik.” „Barátaim és szeretteim elfordultak tőlem az én csapásomban, és az én rokonaim is elhúzódnak tőlem.” (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers).
Hazafias tisztelettel: Kós Károly
kesztió
2009. augusztus 11.
Kós Károly akkor még nagyon fiatal volt, de írását illetően már akkor tisztán látott – sokkal tisztábban, mint kortársai.
A román (vagy akkori szóhasználattal: oláh) kultúrát is nagyon jól ismerte – ellentétben azoktól, aki Budapestről, rövidlátó, de annál gőgösebb felsőbbrendűségi tudatukkal akarták irányítani erdély sorsát.
Ha kóskárolyok kezében lett volna 11-ben az erdélyi politika, minden bizonnyal fel lehetett volna adni a magas lóról való pökhendi megközelítést, és olyan megegyezést kialkudni az oláhokkal és a szászokkal, aminek nyomására máshogy alakultak volna az események. Ideális esetben laza államszövetségként – egyfajta „Közép-Európai Unióként” megmaradhatott volna a Monarhia, vagy legalább a Magyar Birodalom, de végső esetben egy autonóm Erdély is szóbajöhetett volna. (Az oláhoknak is jobb, ugye, egyenrangú partnerként egy autonóm vagy független Erdélyben, mint Budapest kiszipolyozó fennhatóságát a bukarestire cserélni.)
De ezt – befolyásos kóskárolyok híján – nem ismerte fel senki se Budapesten, illetve csak akkor, amikor már semmit nem lehetett tenni.
És a legszomorúbb, hogy 90 év eltelt és semmit nem tanultunk az esetből…