Magyarok, romák, Szisz és Csíkszentkirály

Posted on 2009. augusztus 21. Szerző:

1


Az alcsíki roma-magyar nyílt konfliktusok óta Szilágyi Domokos (Szisz): Magyarok című versének első sorai (Cigány egy nép. Nem, hogy tudatlan,/ Nem ez a baj: nem is akar/ tanulni!) járnak újra és újra a fejemben. Szisz ezt1974-ben írta, Kolozsvárott. Kántor Lajos 1990-ben például beleválogatta az Élnem adjatok című Szisz gyűjteménybe (Amennyit parlag hevertem “ciklus”). Ezért tudtommal sem Kántort, se utólag Szisz emlékét nem érte bántódás.

DE manapság, ha egy újságíró így kezdte volna a cikkét, és mondjuk eme mottóval a székelyföldi eseményekre reflektált volna? Borboly és csapata egészen biztosan Székelynek látta volna a Magyarokat.

DE a sorsnak van fekete humora, mert a vers ott olvasható Csíkszentkirály honlapján. Magam is úgy akadtam rá, hogy bevágtam a Google-be Szilágyi Domokos magyarok és a fenti honlap volt a legelső amit kidobott. Íme hát a vers:

MAGYAROK

…ez örült sár, ez istenarcú fény
(Vörösmarty)
Isten, küldd e helóta népre
Földed legszörnyűbb zsarnokát,
Hadd kapjon érdeme díjába’
Jármot, hátára kancsukát!

(Petőfi)

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! – Bárgyú zsibbadatban,
másfélezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei – míg múlton múlik
az idő – fölvonítanak
olykor; a jobb nép vigad sírva,
hogy „hajh, a régi szép idők!”,
s hogy aszongya: „így volt megírva”
s hogy aszongya: „hajh, azelőtt” –
és így tovább. –
Melyik úristen
írta meg így? mikor? hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
„az istenadta nép” rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
– mit néki más, mit néki másik -,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi – vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért – miért-nemet! ) –
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek – ha élnek – rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellenfélnek;
s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és „tejfoggal kőbe…”
s szánk a másik száját enné meg – –
cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,
hogy ez s az eladta magát,
és az s ez el fogja előbbutóbb.
Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök – rajt, hejjehujja!
Nyomunk a szél porral befújja.
Hát ezek vagyunk, magyarok.

(Kolozsvár, 1974. július 12.)

Advertisements