Mindent a szemnek, semmit az észnek!

Posted on 2010. január 21. Szerző:

9



Besöpörte az Arany Glóbuszt az Avatar. Sőt. Némi szerencsével (meg nyomulással) akár az Oscart is elviheti. A rajongók tombolnak, a kritika visszafogott. Nekem pedig egyre csak Karinthy humoreszkjének elhíresült passzusa jár a fejemben.

Oz ember, ho nem todja, mit sinálja o drámoi jellemekkel, omik o fejire nűttek, megfagja üket, és a szájukbo beletümküd az erkülcsi tonolságt, hodha von. De adjonötni… oz is jú! (Karinthy Frigyes: Bródy Sándor – Linolea vagy Agyonütni, az is jó)

Nos, a Karinthy-féle útmutatások szellemében James Cameron biztosra ment az Avatarral. Megvolt az erkölcsi tanulság – és a biztonság kedvéért agyon is ütötte az egészet.

Jó laposra sikeredett.

A látvány háromdimenziós világa előtt természetesen le a kalappal. Egyedülállóan szép, lenyűgöző, mellbevágó. Az effektusok tökéletesek, a színvilág telitalálat, a térhatás annyira meggyőző, hogy a nézők rendesen fogózkodnak a karfába és kapkodják fejüket a különféle ide-oda röpködő tárgyak vagy teremtmények elől. De ezek közül egyik sem nem viheti el a hátán az egész filmet. Inkább az egyre nyilvánvalóbb, de továbbra is szemérmesen elhallgatott tényre hívják fel a figyelmet: nemcsak hogy látvánnyal mindent el lehet adni, de lassan már csak a látvánnyal lehet eladni valamit. No meg arra, hogy a tisztelt publikum ingerküszöbje egyre magasabb. Mármint ahhoz, hogy azt a bizonyos tanulságot (felszínes, sztereotip megközelítésen túlmenően) továbbra is képtelen legyen felfogni.

Pedig az a mondanivaló, amit Cameron a háromdimenziós látvány mélységénél is mélyebbnek szánt, már

régóta ott porosodik a közhelytár polcain:

felsőbbrendűnek hitt civilizációnk vélt vagy valós érdekeiben határtalan disznóságokat vagyunk képesek véghezvinni, és kicsinyes elképzeléseink érvényesítése közben vajmi kevéssé vagyunk tekintettel arra, hogy nemcsak mi élünk egyedül a földgolyón. Csak ott a bibi, hogy eddig is találkozhattunk már a feladvánnyal – kóla, popcorn és 3D-s szemüveg nélküli, jóval prózaibb változatban. És nem egyszer vagy kétszer. Az ún. primitív civilizációk életterének elpusztítása lerágott csont, számtalanszor leírták, bemutatták, tanították, megénekelték, sokaknak (ha épp nyitva volt a szemük a megfelelő pillanatban) akár személyes élményük is fűződhetett hozzá. De nem. A Discovery vagy éppenséggel az esti híradó nem elég izgalmas ahhoz, hogy meghozza az étvágyat egy kis beleérzéshez, önvizsgálathoz. Az istenadtának immár tévéképernyőn lángoló ikertornyokra vagy a szétlőtt és földig perzselt pandorai paradicsom látványára van szüksége ahhoz, hogy

továbbra se jöjjön meg a jobbik esze.

Azaz kizárólag csak a három méteres, karcsú, kék arcú na’vi daliák irányába fejlődjön ki az empátiája (az „igazi”, földi bennszülöttek valamivel alacsonyabbak, na meg esetenként nem is ennyire szépek), és minden csoda három napig tart alapon a következő szuperprodukció vetítése alatt elfogyasztott csipszig tartson a megvilágosodás.

Persze – jól láthatóan – maga Cameron sem hisz a saját meséjében. Ha egy kicsit is érdekelte volna a dolog, bizonyára nem hitelteleníti el a sztorit a moralizáló akciófilmek

csaknem összes kliséjének felvonultatásával

(démonian gonosz ezredes, az unalomig ismert kaptafára húzott harci jelenetek, a Jó és a Rossz tragikomikusra sikeredett végső küzdeleme), ugyanis igazán meglenne az iskolája ahhoz, hogy ennyi pénzből, ilyen technikai háttérrel és főleg ilyen minőségű stábbal ne épp a lényeget herélje ki a filmből. És a bennszülött na’vi közösség elképesztően naiv, sablonos ábrázolásával se nézze hülyének pont azokat, akikról tulajdonképpen szólnia kellett volna az egész felhajtásnak.

Mondjuk, legalábbis a látvány kedvéért mindenkinek kötelező módon meg kell tekintenie az alkotást. Habár helyesebb lenne inkább nézvényről beszélni. Mert a Kis Herceg óta tudjuk, hogy látni azért mégis csak egyebet jelent.

Reklámok