Helységnévtáblán, reloaded

Posted on 2010. március 25. Szerző:

14


Sanyarú kisebbségi létünk felhők közt kék eget csak néhanapján lát. Ilyen néha(ünnep)nap volt a pillanat, amikor végeláthatatlan huzavona után mégis megjelent az annyira várt háromnyelvű tábla Aranyosgyéres bejáratánál. Sajnos szépséghiba is becsúszott – a szó legszorosabb értelmében.



Magyarul: a tábla köpedelem.

Az az úgynevezett szaki, aki a helységnévtáblát tipográfiailag és grafikailag megszerkesztette, bizonyára tisztességes pénzösszeget tett zsebre ezért a kontármunkáért, de az eredmény sem a mesterség elemi ismeretéről, sem minimális jóindulatról illetve a szakma iránti alázatról nem árulkodik – ami ilyen horderejű munkánál azért mégis elvárandó, elegendő csak arra gondolnunk, hogy Erdély (egyelőre) legforgalmasabb útszakaszán áthaladók

gyönyörködhetnek a kompozícióban.

A betűtípusok összeválogatása unesztétikus, szerencsétlen; a sorokat egymásra nyomorították; a betűköz hullámzik; a három helységnév nincs optikailag középre egyengetve; ugyanazon betűváltozatot használták ugyanazon kontextusban, de más-más méretben; zsúfolt az egész, „nincs levegője”, a szöveg helyenként éri a keretet; az aláhúzás úgy általában nem mutatós, nemhogy ebben a megoldásban; tilde-ékezetes ‘ã’ nem használatos a román nyelvben; a testvérvárosokról lefelejtették az ékezeteket; nem egyértelmű, melyik zászlóhoz melyik városnév tartozik; a kilométerek nincsenek sem egymáshoz egyengetve (függőlegesen), sem a városnevekhez (vízszintesen); és még sorolhatnánk. Röviden: az összhatás még nem kiforrott szem számára is visszataszító.

Erdélyi magyarjaink persze nem bírnak az eufóriájukkal. Magyar szót látnak maguk előtt, ráadásul ott, ahol „nem kellene lennie” – igaz, olyan tálalásban, amiről egy olasz vagy osztrák turistának

hamarább ugrik be a nyereg alatt puhított hús,

mint egy uniós ország európai autóútjának jólétet, igényességet és civilizációt sugárzó közlekedési táblája.

Kedves olvasóik itt felháborodhatnak – első látásra jogosan. Hogy is jut eszembe igényességi csomót keresni azon a kákán, ami megmaradásunkért vívott állandó harcunkat jelképezi, és főleg hogy jönnek ide vizuális kultúrát illető érvek, amikor kemény, áldozatos és főleg professzionális kisebbségi lobbimunka valóban nagy eredménye ez a tábla?

Lássuk akkor, mi a helyzet a vizuális kultúrával,

amihez nemcsak – főleg nem mindenek előtt – a képzőművészeti tárlatok anyaga tartozik, de ízlésesen megválasztott használati/lakberendezési tárgyaink, sőt, épületeink és településeink, illetve országutaink összes vizuális kommunikációs eszközei is, függetlenül attól, milyen célt szolgálnak: reklámoznak vagy hirdetnek, tájékoztatnak vagy – uram bocsá’ – csak szemet gyönyörködtetnek. És gondoljuk csak el: az országhatárunkat átlépő látogatónak lehet, hogy csak kilométerek után adatik meg az első igazi „bemutatkozás” – teszem azt, bömbölő manele vagy egy öreg néni ledudálása az átkelőhelyen. De a hevenyészett vizuális elemek – legyenek azok rikítóra vagy minden tudatosság nélkül össze-vissza festegetett házfalak, ordináré cégtáblák, elemi tipográfiai szabályokat nélkülöző feliratok – már az első percben tudatják (a pupilláján keresztül) vendégünkkel:

vigyázz, nagyon más országba érkeztél!

Az, hogy még közterületen is, ahol erre kiképzett szakember felel a település arculatáért, botrányosan igénytelenül tervezzük meg a környezetünket és ez – néhány megvilágosodottabb polgárt leszámítva – senkinek fel sem tűnik, érthető, mert lényegesen silányabb örökséggel sáfárkodhatunk, mint nyugatabbra élő társaink. De pont úgy nem bocsánatos, ahogy a csúszópénz-kultusz sem az, amit ugyancsak szüleinktől, nagyszüleinktől tanultunk el!

Sokak számára egy minősíthetetlen helységnévtábla még a fentiek ellenére is megbocsátható, mert nemzeti jelképet – magyar helységnevet – helyeztek el rajta.

Akkor hát engedjük szabadra fantáziánkat.

Aranyosgyéres, 2015. Az RMDSZ hathatós politikai alkujának eredményeképpen – bizonyos alkalomból (vagy egyszerűen csak a magyar lakosság tiszteletére) előadják a Magyar Himnuszt, nagyzenekari változatban. Csakhogy a hangszereket nem hangolják fel rendesen, a belépések pontatlanok és bizonytalanok, a kórus fülsértően hamis, a borzalmas kiejtés miatt érthetetlen a szöveg. De mindenki ujjong, mert milyen hatalmas lépés, hogy Aranyosgyéresen elhangozhatott nemzeti jelképünk, a Magyar Himnusz. Egy arcátlan zenekritikus persze csak odaveti, hogy ilyen lázítóan botrányos előadást életében nem hallott, de lehurrogják: hogy lehet ilyen áldozatos lobbimunkát szembeköpni efféle kritikával, nem beszélve arról, hogy román vendégzenészek adták elő, tehát az RMDSZ-nek semmi beleszólása nem lehetett az előadás minőségébe.

Ismerős?

Mit lehet erre mondani? Ilyesfajta kompromisszumokkal az erdmagyar elit helyében én semmiképp nem játszanék. Főleg nem a megmaradás egyre inkább kiüresedő fogalma mögé bújva. Mert egy nemzet fennmaradásának záloga nem a táblák, a szoborállítások, a koszorúzások, a zászlólengetések és más szimbolikus térfoglalási gesztusok. Hanem a minőséghez, az önmagával és másokkal szembeni igényességhez való feltétlen ragaszkodás. Annak a kisebbségnek ugyanis, amelyik számára ezek már csak üres szavak, meg vannak számlálva a napjai. Gyengébbek kedvéért: a „pocsék, de mégis szeretjük, mert magyar” ma még „csak” egy minősíthetetlenül kivitelezett helységnévtábla, holnap már egy falcs himnusz, holnapután pedig – teszem azt – csapnivaló színházi előadás. És holnapután-és-azután tulajdonképpen nincs is, mert erről a pontról már lőttek a visszaútnak. Azt az állapotot, amikor már rég nem érdekes a színvonal, csak az, hogy egyáltalán anyanyelven szóljon, még csak

nem is megmaradásnak hívják, hanem vegetálásnak.

Mintha mindannyian egyre csak azt várnánk, hogy legyen már egyszer vége az egésznek…

Advertisements