Év(század)ismétlőre magyar történelemből

Posted on 2010. június 11. Szerző:

2


Csaknem száz év telt el Trianon óta – és aggasztóan sok jel utal arra, hogy a magyar nemzet nagy iskolájának nevezhető békediktátum mégsem volt annyira jó iskola. Magyarán több kérdéskört illetően is ismétlőre maradtunk. Lássuk hát ezeket.

 

Országrész mint vagyontárgy

Erdély sohasem volt Magyarországé. Nem mintha közigazgatásilag nem tartozott volna hozzá. De „nemzeti tulajdonként” tekinteni egy országrészt valahogy nem tűnik korrekt, 21. századi mentalitásnak. Mert mi volna akkor, ha (abszurd példával élve) Somogy, Veszprém és Zala úgy gondolná, hogy jobb Budapest nélkül – és egyszer csak Balatonostól leszakadnának?  

Vajon a magyar állam (nemzet?) tulajdonjogi érvekre és nemzetstratégiai érdekekre hivatkozva, börtönőr módjára próbálná visszatartani a régiót?

Vagy talán inkább elfogadná, hogy egy régió sorsáról kizárólag annak lakói dönthetnek – és elgondolkozna, miért is nem jó nekik az ország kötelékében maradni? Esetleg erőszak helyett tárgyalások meg alku útján próbálná meggyőzni a maradásra? Ugye, hogy inkább az utóbbi.

Nos, finoman szólva féligazság, hogy a gonosz Antant veszejtette el Erdélyt. Erdély amúgy is le akart szakadni. Talán annyira nacionalista volt a többségi lakosság (románság)? Ugyan már, ne induljunk ki magunkból. Nemnemsoházás helyett inkább idejében kellett volna őket meggyőzni, visszaédesgetni jogokkal, társnemzeti státussal, széleskörű önrendelkezéssel. De eleink abban a tévhitben ringatták magukat, hogy erővel összetartható egy ország. Hát magukra vessenek.

Nagyhatalomnak lenni az egyedül üdvözítő

Amerika nagyhatalom – és csaknem összeroppant a recesszióban, magával rántva a fél világot. Finnország még csak most kezd gondolkozni arról, hogy esetleg őt is érintheti a recesszió – pedig nem is nagyhatalom. Szerbia még mindig a balkán nagyhatalmának szerepében tetszelegne. Szlovénia pedig a maga „jelentéktelenségében”, észrevehetetlenségében már vissza se néz Szerbiára – épp valahol Európa középmezőnyénél tart, és semmi jelét nem mutatja, hogy beérné ennyivel.

Ennek ellenére a Véleményvezér – amúgy radikálisnak igazán nem nevezhető – magyarországi portál jelezte (pontosabban elszólta), hogy Magyarország még mindig nem óhajt lemondani a régió „középhatalmának” (értsd: nagyhatalmának) státusáról.

De miért is?

Annyira jó hatalmas, büszke nemzet tagja lenni – és akkora baj, ha kicsikként merünk nagyokká válni? Esetleg nem érhetnénk be „csak” annyival, hogy civilizáltan, kulturáltan, szabadon és jólétben éljünk? Ennyire nem volt elég Trianonból?

Kemény fellépésre csakis kemény fellépés lehet a válasz

Szlovákiát láthatóan nem győzte meg, hogy az ún. rendszerváltás óta Magyarország ugyanazon az (általa annyira érthető) nyelven válaszol vissza – nyelvtörvényre kettős állampolgárság, kettős állampolgárság tiltására Trianon-évforduló és Nemzeti Összefogás Napja (a szlovák választási kampány kellős közepén). És láthatóan Magyarország sem veszi észre, hogy Szlovákiát ilyen módon bajos lesz meggyőzni. Hogy is lehetne, ha pontosan, kiszámíthatóan úgy reagál, ahogy a szlovák fél „elvárja” – magyarra fordítva, egyértelműen Szlovákia az, aki irányítja a játszmát.

Paul Watzlavick Változás című híres munkájában hasonló jellegű csapdákra keresi a hatékony megoldást. És arra a következtetésre jut, hogy az „ugyanabból egyre több” stratégiája inkább fenntartja, mintsem érdemben megoldaná a hasonló konfliktusos helyzeteket. Szerinte ilyenkor a helyes megoldás egy olyan – illogikusnak, azaz első látásra a megoldás ellen hatónak tűnő – lépés lehet, amely viszont épp látszólagos ésszerűtlenségével, szokatlanságával képes kibillenteni a feleket a „bevált” válaszlépések spiráljából.     

Mivelhogy Magyarországnak több a veszítenivalója, neki kell arra törekednie, hogy valamilyen csavarral váratlan helyzetbe hozza Szovákiát. Bár a javaslat – a probléma komplexitását tekintve – kissé naivnak tűnhet, jó ötlet lehetne például, ha minden látványos felvidéki kisebbségijog-korlátozásért a megszokott tiltakozás helyett „köszönetet mondana” – például saját szlovák kisebbségének irányába tett még látványosabb jogokkal, még nagyobb engedményekkel.

Csaknem kizártak tartom, hogy a szlovák közvélemény előbb-utóbb ne jöjjön ettől zavarba – a nemzetköziről nem is beszélve.

Ehhez persze félre kellene tenni a magyar nemzeti büszkeséget, no meg az ezeréves gőgöt. Nem egy kellemes és simán vállalható dolog a jellenlegi hatalomnak, de hátha mégiscsak a ráció lesz az erősebb.

Advertisements