István király, a monokulturális

Posted on 2010. augusztus 25. Szerző:

8


István, a király-t vetítettek a Kolozsvári Magyar Napok keretében, Varga Miklós és Vikidál Gyula hangjának 2 × 9000 wattjától visszhangzott a város főtere. Ráadásul államalapító Szent István napján, a városháza engedélyével, sőt támogatásával. Ki gondolta volna mindezt 27 éve, az ősbemutatón, de 17, vagy akár 7 évvel ezelőtt is! Csak hát – mint már annyiszor – ismét sikerült összehozni, hogy ilyen kaliberű esemény után is felemás érzéssel vegyüljön az emelkedett hangulat.

Igen, már megint az a sokat emlegetett multikulturalitás kavart bele a dologba.

Ami a városháza számára csupán diplomatikus megfogalmazása annak, hogy kellemetlen-de-muszáj alapon tenni kell valamit a kirakatba. Úgynevezett magyar részről viszont annál kínosabb, ha multikult címen ugyanazzal a tessék-lássék hozzáállással szembesülünk – egy elvileg mindenkihez szóló szabadtéri rendezvényen. Az operafilmre ugyanis már-már úgy tűnt volna, hogy szívesen vártak román nézőket is, hiszen volt feliratozás. És nem is akármilyen. Talán egy-két kevésbé szerencsés megoldást leszámítva várakozáson felüli minőségűnek bizonyult a fordítás: László Noémi költőnő mértékkel archaizáló, helyenként líraiba hajló román szövege egész ügyesen visszaadta a mű hangulatát. Kérdés viszont, hogy a románra való átültetés mennyire történt meggyőződésből s mennyire csak kötelességből, mert

a kábé húsz soros felvezető lefordítása egyszerűen elmaradt.

Arra a (film elején gördülő) szövegre gondoljon a kedves olvasó, amelyben a jobb érthetőség kedvéért tömören összefoglalták a rockopera történelmi hátterét, s amely nélkül még a cselekményt is elég nehéz lett volna követni – olyasvalakinek legalábbis, aki először látja/hallja a művet. Magyarán, pusztán a szövegkönyv feliratozásával vajmi keveset kezdhetett az, aki nemhogy most találkozott először az István, a király-jal, de önhibáján kívül (vö. hazai történelemoktatás) még az

adott kor magyar vonatkozású történetét sem ismerhette.

Ez még játékfilmnél is alaposan megnehezítette volna az alkotás befogadását, nemhogy eleve szokatlanabb operatőri/vágási trükkökre épülő (rock)operafilm esetében. Úgyhogy igencsak megátalkodott lehetett az a román ajkú néző, aki a feliratozatlan felvezető és a hosszú percekig tartó – ugyancsak felirat nélküli! – stáblista után is türelmesen kivárta a Mondd, te kit választanál-t…

Persze már önmagában ahhoz, hogy mezei románként csak úgy, ni leülj István, a király-t nézni, szükségeltetett bizonyos fokú bátorság. Hiszen a vetítést megelőző ragtime-dixieland koncerten is kizárólag magyarul konferáltak a Hot Jazz Band előadóművészei. Ami talán érthető is lenne, lévén hogy magyarországi zenekarról beszélünk, de egy rendesebb kiállású, mindkét nyelvet jól ismerő műsorvezető gázsiját igazán

ki lehetett volna szorítani a rendezvény költségvetéséből.

Vagy ha nem, legalább egy olyasvalakiét, aki képes lett volna két-három épkézláb román mondatban valami háttér-információt is tolmácsolni az együttesről és zenéjükről, mert a muzsika nyelve univerzális ugyebár, de lehet, hogy azért nem épp ennyire. Így viszont jogosan érezhette a román, hogy ez van, ezt kell szeretni, a mai napon biza

kizárólag a magyaroké itt a tér. 

Hozzávetőleg sem tudnám megsaccolni, hány négyzetméter lehet a felújított főtér kockaköves burkolata. Nem mondom, jó érzés volt birtokolni (kisajátítani?) egy este erejéig, de ki tudja, mikor adatik még egyszer ekkora reklámfelület magyar kultúrának itt, Romániában. Hála a fentebb vázolt malőröknek, elszúrtuk a nagy lehetőséget, hogy igazi szimpátiatőkét kovácsoljunk belőle – és ha nem ignorancia tehet az incidensről, csak amatőrizmus,

talán még súlyosabb a mulasztás.

Azért jó kérdés: mekkora „Matyi-tér” kellene ennek a városnak, hogy románok és magyarok egyszerre is elférjünk rajta, azaz ne kelljen állandóan ma-az-enyém-holnap-(sem-)a-tiéd társasjátékot játszanunk?

(A cikk a Szabadság napilapban is megjelent)

Advertisements