Habgier macht mächtig*

Posted on 2010. szeptember 01. Szerző:

33


„Pár pillanatig nagyok mertünk lenni a vég előtt” – írja a magyarországi Mandiner internetes portál a második bécsi döntés hetvenedik évfordulójának apropóján. Úgy tűnik, a kortárs magyar nemzeti jobb szemében még egy Hitler oldalán megvívott háború is bagatellnek számít, ha épp a legújabb direktíva, a merjünknagyoklenni oltáránál mutatják be az áldozatot.

A történészek pont a legizgalmasabb kérdéseket – a „mi lett volna, ha…” kezdetűeket – tartják a leghaszontalanabbaknak és legtudománytalanabbaknak. Valóban meddő gondolatkísérlet azt reszelgetni, mi lett volna, ha visszautasítjuk a kegyes hitleri ajándékot és nem ugrunk fejest a második világháborúba. (Amúgy bizonyára naivitás lenne feltételezni, hogy megúsztuk volna a megszállást, sőt, a világégés ránk eső részét, de kötve hiszem, hogy – számunkra legalábbis – egyáltalán lehetett volna ennél is rosszabb mérlege a háborúnak.)

Nem is ezzel van a baj. Hanem azzal, hogy a cikk írója – a megszokott jobboldali vezérelv, a cél szentesíti az eszközt alapján – nem átallja erkölcsi magasságokba emelni azt a kapzsiságot, amely Magyarországot úgymond belekergette a háborúba. Mert hát Magyarország ugyebár nem önvédelemből szállt harcba, hanem (micsoda iróniája a sorsnak) éppenséggel az annyit kárhoztatott, de olyan jól bevált,

három évtizeddel korábbi román recept alapján

üzent hadat. (Gyengébbek kedvéért: amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek.) Az egyáltalán nem mellékes különbség: ezúttal olyan szövetséges csatlósaként, melyről már akkor világosan lehetett tudni, hogy minden idők egyik legvéresebb diktatúrája. Hát ezen nincs sokat mit szépíteni…

Persze érvként elmegy, hogy valójában a határain kívül rekedt nemzettársak védelme volt a magasztos cél. Csakhogy ezt nem kissé árnyékolta be az a másik cél, aminek nevében viszont saját határain belül „rekedt” nemzettársaikat irtották, németes alapossággal. Mindazonáltal imbecillis módon, tegyük hozzá: kincses városunk etnikai arányainak megváltoztatásához nemcsak a nacionálkommunista homogenizációs politika, de paradox módon a

bőszmagyar zsidóüldöztetés is hozzájárult.

Lehet, hogy pont az a néhány százalék bukott a – döntő többségében magyar ajkú! – zsidó lakosság csaknem teljes megsemmisítésén, ami miatt nincs kétnyelvű helységnévtáblánk és közigazgatásunk Kolozsváron.

Kíváncsi vagyok, hány világégés szükséges azok számára, akik még mindig nagy- (vagy legalábbis közép)hatalmi aspirációban, esetenként nem a legkorrektebb módon bekebelezett területek méretében, világpolitikai és katonai befolyásban látják a nemzet nagyságát. És miért olyan nehéz észrevenni, hogy manapság a legélhetőbb, legszerethetőbb országok

távolról sem a világhatalmak

(Egyesült Államok, Oroszország, Kína) közül kerülnek ki, hanem éppen hogy Európa csaknem észrevehetetlen, szürke eminenciásai (Finnország, Norvégia, Dánia, Luxemburg, vagy akár Szlovénia) állítják be a civilizáció és az életszínvonal annyira áhított standardjait.

És jaj a mai Magyarországnak, ha legbefolyásosabb hangadói – még két világháború keserű tanulságai után is! – reflektorfénybe repülő bogarak bölcsességével követnék a „nagynak lenni” ideáját: porrá égnének egy pillanatnyi csillogásért.

__________________________________________
* a kapzsiság naggyá tesz (németül)

Advertisements