9999999

Posted on 2010. szeptember 20. Szerző:

36


Azaz saccra ennyi lehet Magyarország lélekszáma jelen pillanatban. Igen, a becslések szerint mostanság léphették át másodízben is a tízmilliós pszichológiai határt az anyaországban, ezúttal viszont felülről. Súlyos helyzetről, néhányan egyenesen nemzeti katasztrófáról beszélnek – de tényleg annyira sötét az ördög, mint amilyennek festeni próbálják?

 

A negatív születési rátát kritikus problémaként kezelő mainstream álláspontról a Véleményvezér internetes portált idézzük, mely szerint „a népességfogyásból nagy bajok lesznek”:

Az idősek számának növekedésével egyre emelkednek a nyugdíj- és az egészségügyi kiadások, miközben a csökkenő születésszám miatt egyre kevesebben lesznek, akik munkájukkal el tudják tartani a szociális rendszert. Emiatt, illetve a lakosságszám csökkenése miatt is esni fog a belső kereslet, a beruházások, a gazdasági növekedés. Mindenre, így a szociális kiadásokra is kevesebb fog jutni.

A vázolt forgatókönyv – első látásra legalábbis – tényleg aggasztó. De mielőtt még ennek boncolgatásába kezdenénk, azért tisztességes lenne azt is megemlíteni, hogy magyar politikum – nem kevéssé kétkulacsos módon – inkább a Bikini együttes Lóhere c. slágerjének stílusában viszonyul a kérdéshez:

Mást mondok és mást gondolok,
Féltem, ami nincs, ez benne a vicc!

Azaz kifelé nagyjából a fennebb vázolt álláspontot kommunikálják, de mögötte valójában egyesek a magyar nemzet nagyságát, tekintélyét, világpolitikai befolyását, potenciális „középhatalmi” státusát féltik a negatív demográfiai mutatók kapcsán; mások nem is annyira a magyar állampolgárok számának csökkentése miatt aggódnak, hanem a magyar nemzetiségűek alacsony gyermekvállalási kedve miatt – természetesen a cigányokhoz és a közel- vagy távol-keleti bevándorlókhoz képest, mivelhogy

így Magyarország egyre kevésbé lehet a „Magyarok országa”.

Ezenkívül a „szaporodjatok, sokasodjatok és népesítsétek be a földet” bibliai vezérelv sérülése is ott a panaszlistán, sőt, azt sem tartom kizártnak, hogy megint mások már lázasan számolgatják, vajon a szavazóréteg nyugdíjaskor felé tolódása a jobb- vagy a baloldalnak fog-e kedvezni a következő választásokon.

A fenti, érvnek tekintett valamik elemzése külön megérne egy-egy bejegyzést, de a számunkra izgalmas kérdés inkább az, hogy a „hivatalos”, fősodor-beli álláspont tényleg annyira súlyos képet vetít-e előre – és ha igen, van-e esélyünk vagy egyáltalán érdemes-e hadakozni a jelenség ellen.

Nos, tetszik vagy nem, az elöregedés valójában

éppen annyira kikerülhetetlen jelenség, mint a globalizáció.

Lehet tüntetni, agitálni, kardot csörgetni, de legjobb, ha még idejében felkészülünk az újabb társadalmi és szociális szemléletmód-váltásra. Ugyanis már csak a helyi (tehát magyarországi/európai) kontextusban vizsgálva is problematikusnak tűnik a pozitív szaporodási ráta erőltetésének népességpolitikája, mint megoldáskísérlet: az egészségügyi ellátás látványos javulása érezhetően kitolta már – és még ki fogja tolni – a születéskor várható elhalálozási életkort. A (nyugati stílusú, fogyasztói társadalmak cégérének tekinthető) egyre fokozódó környezetszennyezés, növekvő stressz, egészségtelen életmód és táplálkozás következtében a munkaképes kor határa viszont enyhén szólva nem követte arányosan a megnövekedett élettartamot. Érthetőbben fogalmazva, nem minőségi, csupán mennyiségi változásról – puszta élethosszabbításról – van szó. Olyan idősekről, akiket nem a munka és az életerő, hanem az egyre fejlettebb gyógyszerek és orvosi technika tart életben. Cinikusabban: az adófizetők pénze. Így a rámenős népességnövelési politika valójában

csak a pénz problémáját oldja meg.

De önmagában ettől még – finoman fogalmazva – nem lesz több erdő vagy legalább zöldövezet, több ivóvíz, kevesebb kipufogógáz, nem lesznek élhetőbb körülmények. Sőt. Az egyre népesebb ország éppen hogy egyre több erőforrást fog felzabálni, egyre egészségtelenebb környezetben – és bezárul a kör.

Ha pedig globális összefüggésben nézzük a dolgokat, kiderül, hogy a minél több fiatal, annál több munkáskéz sem éppen olyan egyértelmű összefüggés. Egész iparágak komplett robotizálására is lenne már technológia, de minek, ha nyugati szemmel nevetséges órabérért a harmadikvilág-beli munkás megcsinálja mindezt két kezével. Csakhogy a gazdasági növekedéssel és a technika fejlődésével a harmadik világ polgárainak számára (főképp Indiára és Kínára gondolunk) is egyre elérhetőbbé válnak a „civilizált” életet jelentő erőforrások. Azaz egyre többen engedhetik meg maguknak a

fenntartható fejlődéssel köszönő viszonyba se kerülő,

pazarló nyugati életmódot, újabb érvágásként a bolygó amúgy is ingatag ökológiai egyensúlyának. És azt a luxust is, hogy ne vállaljanak többé éhbérért végzendő munkát. Így lehet a „mégharmadikvilágabb” munkaerő után futni (Afrika), vállalva az immár sokkal nagyobb biztonsági/egészségügyi kockázatot, vagy átállni az immár kifizetődőbb, humánusabb, de végső soron masszív munkanélküliséget generáló automata gépsorokra. Hát evidens, melyik megoldás bizonyul majd ésszerűbbnek és gazdaságosabbnak. És egyszer csak arra ébredtünk, hogy nem csak távol-keleten, de lassan nálunk is egyre több a munkás és egyre kevesebb a munka…

Így hamar kiderül, hogy valójában nem is az alacsony népességszaporulat lesz az, ami a jelenlegi társadalmi-szociális berendezkedés alapos újragondolására fog kényszeríteni, hanem az ennél sokkal nagyobb horderejú, globális tényezők.

Azon persze sok vita nincs, hogy a Földet majdhogynem kilátástalan mértékben népesítettük túl, legfeljebb az arányok tekintetében van némi egyet nem értés. Egyes források szerint jóval egymilliárd alatt keresendő a fenntartható fejlődés tekintetében még elfogadható emberiség-lélekszám, azaz legalább tízes(!) nagyságrenddel vagyunk máris többen, de a jóval reálisabbnak tűnő

másfél földnyi ökolábnyom is eléggé ijesztően hangzik.

Azaz még ez utóbbi esetben is pengeélen táncolunk, mert az egyre népesebb indiaiak csak negyede álljon át a civilizált életmód egyik fontos kellékének, a toalettpapírnak használatára, roppant hirtelenséggel tűnnének el az erdők a földgolyóról. És hol vagyunk még a családonként legalább egy tévét, egy kocsit stb. jelentő életmodelltől, amitől az indiait – a begyűrűzött nyugati modell hatására – már nem is inkább a princípiumok, hanem csupán az egyre kisebb akadályt jelentő pénz választ el? Így globális szinten legalábbis a negatív népességszaporulat vitán felül kívánatos.

Arról viszont már annál inkább megoszlanak a vélemények, hogy azért a negatív népesedési rátájú kontinensünk ettől még „lokálisan” miért nem szorgalmazná a magasabb születésszámot, elejébe szaladván annak a szélsőjobb(?) félelemnek, hogy fejkendők, sötét arcok és

„mecseterdő” jellemezze a jövő Európáját.

Nos – túl azon, hogy mennyire természetes vagy sem a lakosság egyre hangsúlyozottabb bolygószintű keveredésének folyamata (és ezzel együtt értelemszerűen a masszív európai bevándorlás), a válasz eléggé hasonló ahhoz, hogy miért kell szelektíven hulladékot gyűjteni, erdősíteni, környezetbarát gépkocsikat tervezni, ha a világ más részein amúgy is szeméthegyek tornyosulnak, esőerdőket irtanak, és olajkatasztrófákkal szennyezik az óceánt. És az is kérdés, hogy ha valamilyen csoda folytán hirtelen negatívba fordulna a globális szaporulat, Magyarország akkor is a saját negatív rátája miatt keseregne, vagy esetleg partner lenne a végre-valahára fenntartható fejlődési irányba forduló új paradigma implementálásában. Mert ha igen,

tulajdonképpen miért is kellene várni a „csodára”?

Természetesen az is egy elképzelés, hogy – bár addig, amíg lehet – erőltetett szaporulattal próbáljuk védeni a civilizált Európa őshonos lakosságát és egyre szigorúbb bevándorlási politikával és a földgolyó fejletlenebbik részének gátlástalan kizsákmányolását (sic!) folytatva kíséreljük meg továbbra is gettóként elszigetelni a harmadik világot a nyugati országok fémjelezte életszínvonaltól. Közönségesebben fogalmazva hagyni, hogy megsüljenek saját zsírjukban, a keresztény civilizáció védelmének szent nevében. De ha már évtizedek kérdése, hogy egy Iszlámábád–Budapest repülő(?)út ne legyen nagyobb ügy, mint egy Marosvásárhely–Kolozsvár átruccanás manapság, ez a felfogás lassan nemcsak etikai meggondolásokból, de pusztán

technikai szempontból is erőst kérdéses.

Úgyhogy, amíg nem késő, érdemes lenne elgondolkozni, hogy beérjük-e az önző, rövidlátó, globális kihívásokat szőnyeg alá seprő magyar anyák, alkossatok minél több magyar gyermeket látszatmegoldásával, vagy inkább a lassú, biztonságos népességfogyást eredményező kétgyermekes családmodellt választjuk és megpróbálunk az elöregedés amúgy is elodázhatatlan kérdéséhez érdemben új társadalmi és szociális modellt kidolgozni – még akkor is, ha a túlnépesedésért leginkább felelős távol-keleti országok egyelőre legalábbis nem partnerek ebben. (Mert ugye elég furcsa bolygószintű túlnépesedési katasztrófáról papolni, s ugyanakkor kárhoztatni az egyedüli fennartható megoldást: a népességszám – természetes, vagy akár szabályozott – csökkenését.) És ennyitől még természetesen nem fognak visszatérni a paleolitikus paradicsomi állapotok, de hogy a mostani globális népességszaporulattal nem érjük meg a jövő századot, az hétszentség.

Nem szándékunk azt állítani, hogy a fenti gondolatmenet ne lenne vitatható, esetleg az egyedüli helyes utat jelentené a kérdéskör megközelítésében. Arról sincsenek illúzióink, hogy az emberiség egészére vonatkozó ellenőrzött népességcsökkenést össze lehetne hozni a jelenlegi,

folytonos terjeszkedésre alapuló 

gazdaságpolitikai mechanizmusok akár gyökeres felülvizsgálata nélkül. De alaposan megfontolandó érveket jelenthet azok számára, akik nemcsak minden abortuszban, de minden elhasznált óvszerben is egy-egy fekete bejegyzést látnak a magyar nemzet gyarapodásának statisztikájában. Na meg minden újszülött magyar gyermekben nem annyira a család örömét, mint csupán egy újabb ágyútölteléket – a rivális népcsoportok és nemzetek ellen vívott demográfiai háborúba.

Reklámok