Komcsizók rémálmától az alternatíváig

Posted on 2010. szeptember 30. Szerző:

5


„A tervutasításos gazdaságot hajlamosak vagyunk valamiféle irracionális utópiaként, vagy Kelet-Európában: megélt rémálomként szemlélni. Pedig ez a gazdasági rendszer is a racionalizmus vívmánya, elvileg akár csúcsteljesítménye is lehetne.”

 

A fenti idézet Mérő László Mindenki másképp egyforma c. kötetéből származik – és épp azért érdekes, mert ezt így leírni lényegesen normálisabb, racionálisabb hozzáállást feltételez, mint a sokkal kisebb intellektuális erőfeszítést igénylő divatbólkomcsizás, azaz zsigeri elutasítása mindennek, amit a kommunizmus valaha jelentett és jelent.

Valahol nincs is mért csodálkoznunk azon, hogy a kommunizmus témája annyi indulatot és oly kevés ésszerűen végiggondolt érvet eredményezett, hiszen testközelből tapasztalhattuk minden átkos hatását annak, amit a letűnt rendszer ideológusai kommunizmusnak neveztek. De kevesen vágják rá elsőből a helyes választ arra, hogy valójában mi is a gyűlöletük tárgyának kvintesszenciája – azaz

mi teszi annyira egyedivé a kommunizmust?

A kommunista kiáltvány kulcsszavai: össznépi tulajdon, osztályharc, a javak egalitariánus elosztása. Számunkra pedig, akik már túl vagyunk a sztálinista változaton: nyomor, szólásszabadság-korlátozás, indoktrináció, pluralizmus kiiktatása, személyi kultusz.

Csakhogy a fentieket illetően valójában egyik esetben sem a kommunista rendszer találta fel a spanyolviaszt.

Az osztályharc jó bőven megvolt Marx és Engels előtt, éppen csak akkoriban még nem csináltak ideológiát belőle. A köznépi tulajdon és az egalitarianizmus a mai szociálliberális piacgazdaságok számára nem idegenek, nyomorból viszont bőségesen jutott a két világháború között kapitalizmus „élvezőinek” is – a szólásszabadság korlátozása, az indoktrinálás, a pluralizmus megfojtása és személyi kultusz pedig régi ismerősök a legsötétebb szélsőjobb diktatúrákból.

Ami viszont valóban tényleg jellegzetesen kommunista találmány és más társadalmi rendszerektől alapvetően idegen: a gazdasági egyensúly mechanizmusainak ab ovo elvetése és központi irányítással helyettesítése.

Röviden: a tervgazdaság.

Vagyis az az elv, amelyik közvetlenül felelős a kommunizmus eddigi (és borítékolhatóan további) bukásaiért – olyan gyatra teljesítményt voltak képesek produkálni a gyakorlatba ültetői, hogy kommunista országok gazdaságai a diktatórikus erőfeszítések ellenére is a rendre összeomoltak. De az, hogy a kommunizmusnak valójában inherens velejárója-e a pocsék gazdálkodás, és ha igen, miért, nem is olyan egyszerű kérdés, mint amilyennek első látásra tűnik.

Az 1983-as közgazdasági Nobel-díjat Gerard Debreu professzornak ítélték, aki Kenneth Arrow-vel (1972-es közgazdasági Nobel-díj) közösen egzakt módszerekkel igazolta a piacgazdaság atyja, Adam Smith nézeteit: meglehetősen általános feltételek mellett létre tud jönni a gazdaságnak egy olyan állapota (Pareto-optimum), ahol senki nem tudja pusztán saját stratégiájának megváltoztatásával egyoldalúan növelni a nyereségét. Magyarra fordítva,

a láthatatlan kéz diadalmasan létre tudja hozni a mindenki számára elfogadható és stabilan fennmaradó gazdasági egyensúlyt, és ezt immár a matematika kérlelhetetlen szigora is garantálja.

A fenti, általános egyensúlyelméletnek nevezett tétellel viszont két súlyos probléma is van.

Az első, hogy azok a bizonyos, meglehetősen általános feltételek között az is szerepel, hogy ne jelenjenek meg a gazdaságon kívülről eredő és azon túlmutató faktorok – azaz egy csomó olyasmi, ami a következő századok súlyos problémái lehetnek: túlnépesedés ellensúlyozása miatti elöregedés, a fokozott automatizálás miatti aránytalanul sok munkahely fölöslegessé válása (magas munkanélküliség), környezetszennyezés és a nyersanyagok kiapadása. Erről még szó lesz a továbbiakban.

A második, hogy a tétel nem garantálja a Pareto-optimum ténylegesen optimális voltát. Igen, kialakul az egyensúly, de valóban oly módon, hogy

a lehető legjobb legyen a nemzetgazdaság számára?

Ez utóbbit vizsgálandó ismét Mérő Lászlóra hivatkozunk: a gazdasági folyamatokat a matematikus egy végletekig leegyszerűsített modellel szemlélteti, ahol a hipotetikus gazdasági szektor 20 vállalata küzd a konkurenciával a fogyasztók kegyeiért.

Ebben a modellben a gazdasági egységek kétféle stratégiát alkalmazhatnak: versengenek a konkurens vállalatokkal vagy kooperálnak velük. Természetesen az a cég tesz szert maximális nyereségre, amelyik „balekre talál”, azaz versengő stratégiával viszonyul egy kooperálni hajlandó céghez. Ha viszont együttműködés helyett ugyancsak versengéssel szembesül a gazdasági ellenfél részéről, rosszabbul jár, mintha mindketten kooperáltak volna. (A legkedvezőtlenebb eset így értelemszerűen az, amikor a kooperáció versengésre talál). Nos, már ez a – primitívnek és elrugaszkodottnak nevezhető – modell világosan kimutatja, hogy a gazdaság összteljesítménye messze nem akkor alakul a legkedvezőbben, ha mindenki verseng mindenkivel, de még csak nem is akkor, ha mindenki mindenkivel kooperál. Mérő László konkrét példájának számadatai szerint a gazdaság akkor éri el a maximális teljesítőképességét, ha 14 vállalat mindig kooperál és 6 mindig verseng (vagy mindenki 70%-os valószínűséggel kooperál, 30%-ossal verseng, ez matematikailag egyenértékű). A különböző stratégiák gazdasági értékével való játszadozás természetesen más-más számértékekhez vezet, de a meglepő eredmény, hogy általános esetben nemhogy a szabadverseny által diktált versengés, de a jóérzés sugallta

„gentlemanlike” kooperáció sem vezet optimális eredményre!

(Az egzakt indoklást helyhiány miatt mellőzzük, a kötetet fellapozva elemi matematikai ismeretek birtokában követhető). Egy olyan nemzetgazdaság viszont, ahol valamilyen központi szabályozás alapján pont ezt a viselkedést írják elő a gazdaság résztvevőinek, érezhetően nagyobb előnyt élvezhet egy tisztán szabad versenyre alapuló piacgazdasággal szemben. (Ez persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden állampolgár egyformán jól jár, ahogy a magas GDP sem jelent feltétlenül egyenletesen jó életszínvonalat, de minket itt és most a gazdaság összteljesítménye érdekel.)

Ha tényleg így van, miért nem állta ki a kommunizmus a gyakorlat próbáját?

Nos, az csak a kisebbik baj volt, hogy a kontraszelekció következtében a tervgazdaság vezérlőpultjához inkompetensek kerültek. Ide amúgy nem feltétlenül kell kommunizmus: a náci Németországban sem a minőségi káderek szelektálódása volt a jellemző, amikor faji alapon likvidálták a briliáns koponyákat és a rendszer talpnyalóit ültették a helyükbe. Az igazi baj ott kezdődik, amikor a legjobb szakember sem képes arra, hogy

többmilliárd ismeretlenes egyenletrendszereket oldjon meg.

Legkevesebb ez szükséges ugyanis ahhoz, hogy érdemben hozzá lehessen szólni az igazán hatékony gazdaságtervezéshez. Ez jelenleg a leggyorsabb számítógépekkel is utópia. És ha nem is lenne az, lehetetlenné tenné a bemeneti adatok összegyűjtése, ami nemcsak, hogy gigászi munka, de a valós adatok beszolgáltatásában maguk a cégek is sokszor ellenérdekeltek. Ezt persze sokkal nehezebb volt beismerni, mint bűnbakot keresni a látványos eredmények elmaradásához, azaz hajtóvadászatot indítani először a rendszer valódi „ellenségei”, majd később azok ellen, akiket bizonyos obskúrus érdekek miatt előnyösebb volt ellenségként feltüntetni. A többi már ismerős.

A tervgazdaság technikai korlátait viszont nagyban átértékelheti a számítógépek rohamos fejlődése. A számítási kapacitás növekedésének egyelőre még nem látjuk a határait, és a világhálón egyre inkább nyomon követhető gazdasági történések – valamint a számítógépes, központosított adminisztráció – következtében is egyre pontosabbá válhat a gazdaság állapotának mintavételezése. Ha évszazadok múlva ténylegesen a legfejlettebb számítástechnikára bízzuk az „ötéves tervet”, és

nem Popescu elvtárs komájára,

az optimálishoz közeli gazdaságtervezés máris nem tűnik annyira abszurdnak. (Az optimálisat persze így sem érhetjük el, mert jónéhány hatást az információszerzés–döntés–piaci cselekvés közti mindenképp véges időintervallum miatt végtelen nagy számítási kapacitás sem tud megfelelőképpen kezelni – de itt végső soron a kézzelfogható eredmény, és nem tökéletességre való törekedés az elsődleges szempont.)

A nagyobbik baj az emberi gyarlóság. A fenti modell értékelésénél átsiklottunk azon a problémán, hogy Mérő László szavaival élve

egy ilyen rendszer hús-vér emberek között aligha maradhat fenn sokáig, hacsak a kormányzat nem veszi kezébe a megtermelt javak elosztását is, azaz nem vezet be tökéletes kommunizmust. De még ekkor is nehéz megakadályozni, hogy a versengésre ítélt gazdasági egységek ne próbálják meg valamiképpen készpénzre váltani előnyös helyzetüket. A rendőri költségek pedig kamatostól felemészthetik az optimum által elért nyereséget.

Azt sem kell azért elfelejteni, hogy az emberi faj viselkedésmintáiban is nagy változások várhatóak. Tény ugyan, hogy sokan hangoztatják azt a divatos nézetet, mely szerint a mai ember pont ugyanaz az agresszív állat, melyről az emberiség történtének legsötétebb lapjai beszélnek – magyarán semmit nem tanultunk a történelemből. Ez viszont nem feltétlenül így van. Való igaz, manapság is sokszor megáll az eszünk, milyen mélységekre képesek lecsúszni egyesek vélt vagy valós érdekeik érvényesítéséért. De példának okáért a 600 évvel ezelőtti gyakorlat, miszerint boszorkánnyá nyilvánítással simán eltehettél valakit láb alól, ha nem tetszett a pofája (a javai viszont annál inkább), ma már azért erős közfelháborodást eredményezne. Ennek alapján én nem csodálkoznék, ha pl. 300 év múlva ük-ükunokánk szemében a köz javát szolgáló tervgazdaság utasításainak megsértése pont akkora blamázs lenne, mint

2010-ben a rabszolga-kereskedés vagy a boszorkányüldözés.

Azok számára, akik szkeptikusan viszonyulnak a fenti fejtegetésekre, visszautalnék egy korábbi írásra, ahol kifejtettem: több tényező együttes hatása akár már száz éven belül is arra fog késztetni, hogy a jelenlegi, folytonos expanzióra alapuló gazdaságpolitikai mechanizmusokat gyökeresen felülvizsgáljuk. Elsősorban az öregedés problémája állíthatja fejre a dolgokat: az egyre fejlődő orvostudomány kitolja az élet határát, de az egyre egészségtelenebb életmód a munkaképességét már kevésbé; a globális pozitív népességszaporulatot sürgősen negatívba kell fordítani (ellenkező esetben literalmente felzabáljuk földünk tartalékait), de ez ugyancsak a demográfiai egyensúly megbillenését eredményezi az idősek javára; a nemdolgozók/dolgozók arányának eltolódására még az is rátesz egy lapáttal, hogy a várhatóan nagyarányú robotizálás még a kevés munkaképes lakosság nagyobbik részét is munkanélküliségbe küldi. Hátra van még a környezetszennyezés és a kiapadó félben levő nyersanyagkészlet, és – utoljára, de nem utolsósorban – az a régóta ismert tény, hogy a növekedésre-terjeszkedésre berendezkedett kapitalista gazdasági rendszer (melyet Fridrich von Weiszäcker volt német köztársasági elnök a kerékpárhoz hasonlított, mely csak addig maradhat egyensúlyban, amíg halad), könnyen összeomolhat az előbbiek következményeként valószínűsíthető, huzamosabb recesszió következtében.

Képzeljük lelki szemeink elé azt a jövőbeli társadalmat, ahol a gazdaságnak már egyszerűen nincs hova növekednie és nem mellesleg minden tíz emberből objektív okok miatt csak egy élvezheti a munka örömét (vagy nyűgét?) – s mindjárt fogalmat alkothatunk arról, mennyire lesz képes a kapitalizmus (főleg a mai formája) érdemben kezelni a fennebb vázolt kihívásokat. Előfordulhat, hogy ükunokáink számára mégis csak az annyira gyűlölt kommunizmus maradhat

az egyedüli ésszerű lehetőség?

Akkor hát ideje megválaszolnunk azt a kérdést is, hogy a kommunizmusnak – ha lefejtjük róla a megélt, kellemetlen tapasztalatokat és csupán úgy fogjuk fel, mint az egyetlen, alapvetően tervgazdaságra épülő gazdasági rendszer – ténylegesen velejáró, sőt, benne rejlő tulajdonságai-e azok a negatívumok, amiért mindannyian vehemensen elutasítjuk.

Hát aligha. A fentiekben vázolt – lényegileg kommunista! – gazdaságmodell semmiképp nem feltételezi egyetlen párt vezető szerepét, csupán egy központi gazdaságtervező szerv meglétét – példának okáért, bár lényegileg más a koncepciója, a gazdasági minisztérium is hasonlóképpen központosított. Ahogy pedig a mai piacgazdaságokban még sohasem fordult elő, hogy demokratikus úton áttérjenek egy alapvetően más gazdasági rendszerre, ez a veszély a jövő kommunizmusát sem fogja fenyegetni. A parlament soraiban annyi párt ülhet, ahány akar, épp csak nem a szabad piac szabályozásáról, hanem az egyre kifonomultabb tervgazdasági mechanizmusokról fognak vitatkozni – pluralizmus problémája ezzel kipipálva. Ennek fényében a személyi kultusznak, a véleményterrornak, a csapból is folyó dogmatikus ideológiának rémképei már komolytalan lehetőségeknek tűnnek. Horribile dictu,

még a termelőeszközök magántulajdona sem lenne ördögtől való,

ha a vállalatok betartanák a tervutasítást és alávetnék magukat a megtermelt javak optimális elosztásának – pont úgy, ahogy normális közgazdásznak sem jutna eszébe 2010-ben az adórendszer eltörlése, maximum a finomhangolása.

Igen, egyelőre mindez utópia. A számítástechnika jelenlegi állását, de főleg a mai nyugati, ún. keresztény civilizáció szellemében nevelkedett embertípust tekintve belátható ideig valóban a liberális piacgazdaság a létező legjobb alternatíva. Sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy a mai agyammmal egyáltalán jobban kívánnék egy efféle tervgazdálkodó rendszert, mint púpot a hátam közepére. De a bolygó túlnépesedési és szennyezettségi fokát – na meg az egyre apadó nyersanyagkészleteket – tekintve előfordulhat, hogy szép lassacskán meg kell barátkoznunk a gondolattal. Na meg azzal is, hogy egyes jobboldali körök által nemcsak szitok-, de lassan kötőszóként használt komcsi kifejezést is alaposan átértékelheti az a bizonyos, talán nem is olyan távoli jövendő.

(A kiemelt idézetek forrása: Mérő László – Mindenki másképp egyforma, Tercium, Bp., 1996.)

Reklámok