A férfiasság kockázatai

Posted on 2010. október 07. Szerző:

2


A magyarországi helyhatósági választások minden demokrata számára komoly tanulságokkal szolgálhatnak. Az a tény, hogy a tavaszi országgyűlési választások nyomán és a Fidesz-KDNP-kormány közel féléves regnálását követően is elsöprő jobboldali győzelem születhetett, csakis a baloldal elmúlt 8 esztendőben nyújtott katasztrofális teljesítményének számlájára írható.

 

A rendszerváltás folyamatában a pártállami baloldal, a békés átmenet eredményeként az állami adminisztrációban, a kultúrában és a gazdaságban egyaránt megőrizhette pozíciói legjavát, s egy választási ciklust követően a politikában is sikerült csaknem mindent visszaszereznie. A józan ész azt diktálta volna, hogy a szocialisták alapvető érdekük gyanánt ismerjék fel, hogy a kialakult demokratikus rendszerben, melynek megszilárdult helyzetüket köszönhették, a jobboldal is a lehető legjobban érezhesse magát.

Sajnos, a felismerés elmaradt.

A szocialisták a jobboldal rövid regnálását, mely a maga kompromisszumos politikájával voltaképpen megteremtette számukra a hatalomba való visszatérést, nem csak frusztrációként élték meg, de valamiféle szégyenletes megaláztatásként is. A szélsőjobboldal mocorgása, ami a demokrácia természetes velejárója volt, a kommunistának és antifasisztának aposztrofált szelekciós mechanizmusok által kialakított értelmiségi elitet és az átmentet kádárista baloldalt közös táborba terelte. A zsidó származású értelmiség túlnyomó része is nem csak beegyezését adta a jobboldal megbélyegzéséhez, de valós vagy képzelt pozícióinak védelmében, sérelmeit is a megbélyegzők rendelkezésére bocsátotta, akik mindezt

saját korrupt ügyeleteik bebiztosítására használták fel.

Üzelmeiket csak a jobboldali törekvések veszélyeztethették. Ezért aztán a jobboldal lehetetlenné tétele vált szinte egyetlen céljukká. Nem csak Antal József (azóta kimondatlanul számos liberális és szocialista értelmiségi által is elhibázottnak tekintett) demonizálásával vagy a taxis-blokád manipulálásával. A nemzeti gondolat legártalmatlanabb megnyilvánulásait, a nemzeti szimbólumok használatát, a magyarság emlegetését is siettek fasizmusnak feltűntetni (miközben a magyarországi zsidóság számára csupán az un. teljes asszimilációt tekintették elfogadhatónak), s a szomszédos országok nacionalizmusát és a balkáni háborúskodásokat is arra használták fel, hogy a magyar közvéleményben apokaliptikussá fokozzák a nemzeti törekvésektől való rettegést. (A Szlovákiával szembeni magyar álláspont kapcsán Bauer Tamás még nemrégen is háborús konfliktussokkal fenyegette olvasóit). A határon túli magyarság kérdésének feszegetését – a kulturálisan semleges állam jegyében – még az egyébként tárgyilagos Beszélő is bújtatott irredentizmus gyanánt bélyegezte meg. (Erre a trendre reagált később Kiss János – híres, „A magyar kérdés nincs végiggondolva” kezdetű – írásában.) A jobboldal újabb hatalomra jutásának lehetőségét szintén apokaliptikus színekben ábrázolták. (A publicisztikák – főként az akkor még SZDSZ-es TGM-éi – fasiszta diktatúráról, Dunába lőtt zsidókról vizionáltak). S nem pusztán periférikus jelenségként, hanem a média egészét átható domináns hangulat gyanánt.

A jobboldal valóban össze is omlott.

A kezdeti szövetséges, a fokozatosan szintén hatalommániássá érett Fidesz azonban – jó érzékkel – felvállalta a gazdátlanul maradt jobboldal érdekképviseletét, s négy év múlva meg is szerezte a hatalmat, amit azonban a ciklus végén, nagyon szoros küzdelemben ugyan, de el is veszített.

S ekkor kezdődött az, ami a baloldal mai megsemmisítőnek tűnő – kudarcához (s egyáltalán nem mellékesen, a Csurka-féle hagyományt „korszerűsítő” Jobbik politikai felértékelődéséhez) vezetett. A mind szorosabban összefonódó szabaddemokraták és szocialisták a szoros küzdelem emlékével a hátuk mögött, minden gondolatukat és cselekedetüket a hatalom megtartásának rendelték alá. Nem érték be többé ideológiai eszközökkel, hiszen azok fokozatosan elkoptak. A gazdasági döntéseket is a választási logikának rendelték alá. A választási kampányok mindkét részről az

osztogatás és a beválthatatlan választási ígéretek évadjaivá váltak.

A szocialistáknak és a liberálisoknak sikerült is két egymást követő alkalommal hatalmon maradni. A másodszori, ismét hajszálon múlt választási győzelembe azonban az ország egyébként is túlliberalizált, s – nem minden hatalomtechnikai megfontolás nélkül – a nyugatnak kiszolgáltatott gazdasága a szó szoros értelmében belerokkant. A tényt a szocialisták az utolsó pillanatig megpróbálták szőnyeg alá söpörni, az Unió azonban felmondta a Magyarországgal kötött paktumot, nem volt hajlandó tovább tolerálni a hamis jelentéseket, s a gazdasági egyensúly vészes felborulását is kezdte az egész közösség számára veszedelmes fejlemény gyanánt érzékelni.

A szocialisták, akik közben a provokatív attitűdöktől sem mentes Orbán Viktorral – Gyurcsány Ferenc személyében – egy hasonló kaliberű heccmájsztert és debattőrt állítottak szembe, arra kényszerültek, hogy beismerjék, a korábbi politika – legalábbis gazdasági vonatkozásban – nem tartható fenn: az osztogatást – a jobboldal által lelkesen fosztogatásnak bélyegzett – megszorításoknak kell követniük. A szocialisták népszerűsége a mélybe zuhant, s a trendet – a szabaddemokrata-szocialista szakértelem mítoszának összeomlását követően – többé semmiféle manipulációval nem sikerült visszájára fordítaniuk.

Választás elé kerültek.

Vállalják a kudarc konzekvenciáit, beismerik, hogy engedték megszédíteni magukat a hatalomtól, bocsánatot kérnek választóiktól és a megtisztított morális arculatra és a demokráciába vetett hitre és elkötelezettségre alapozva, előrehozott választásokat írnak ki. Vagy – s végül ezt a variánst választották – fittyet hánynak a közhangulatnak, s a ciklust a demokrácia formális szabályait betartó, de annak lényegével élesen szembenálló (hellyel közel az illegitim erőszaktól sem visszariadó) eszközökkel végigkormányozzák. Valódi reformokra már nem lehetett erejük, hiszen azok – egy erőteljesen haszonelvű attitűdökre szocializált népességgel a hátuk mögött – csupán az elégedetlenséget növelhették, sőt a mind intenzívebb ellenszenv háttere előtt a maradék presztízst is erodálták.

S ráadásul beütött a gazdasági válság is.

A cselekvésképtelen, és továbbra is a hatalom megtartásának rögeszméjétől gúzsba kötött kormányzat fokozatosan a demokráciába vetett maradék hitet is aláásta. A helyzetet a mind sűrűbbé váló korrupciós botrányok is súlyosbították.

A tavaszi választási győzelmet követően a hatalomból kicsöppent és a Szabad Demokraták Szövetségének megszűnésével végképp magukra maradt szocialisták már hiába apelláltak a politikai ellensúly szükségességére, a végveszélybe került demokráciára, érveiket a választók hiteltelennek érzékelték. Alig szépíthettek valamit a korábbi kudarcon.

Így aztán a helyhatósági választások várható, de mindenképpen elképesztő eredményt hoztak. Minden megyei közgyűlésben Fidesz-KDNP többség alakult ki, s

Budapesten is megtörtént a hatalomváltás.

Nem csak jobboldali főpolgármestere van a fővárosnak, de a közgyűlésben is jobboldali a többség.

A Fidesz-KDNP a kétharmados parlamenti többség mellé a helyhatóságokban is megszerezte az abszolút hatalmat. Mától kezdve gyakorlatilag azt tehetnek majd – kétségtelenül a magyar népesség elsöprő többségének az akaratából –, amit akarnak.

Ezzel azonban a Fidesz-KDNP is választás elé került. Vagy vállalja a siker konzekvenciáit és ön- illetve közveszélyes túl-hatalmát az ország és nem pusztán a rájuk szavazó (de a szocialisták és a liberálisok által összekovácsolt) „többség” érdekében kamatoztatja, vagy a szocialisták nyomdokába lép és minden ellenfél agyagba döngölésének férfias, de amint azt a szocialisták mai helyzete is mutatja, távlatilag a totális vereség perspektívájával „kecsegtető” – stratégiáját választja.

Az ember szeretne reménykedni…

A magyarországi helyzet ugyanis korántsem annyira sajátos, mint amilyennek tűnik. Magyarország éppenséggel a kelet-közép európai demokráciák állatorvosi lovának szerepét látszik betölteni. E szerep azonban – egyfajta elrettentő példa gyanánt – akár hasznos is lehet. Főként, ha maguk a szereplők is képessé válnak tanulni belőle.

Ha előbb most már nem is, legalább utóbb.

Advertisements
Posted in: Hunpolitika