Multikulti – túl sok vagy túl kevés?

Posted on 2010. október 20. Szerző:

17


A bevándorlóknak nem csak a német nyelvet és kultúrát kell maradéktalanul elsajátítaniuk, de a magukkal hozott közösségi összetartozás tudatáról is le kell mondaniuk. A közösségi integráció explicit elutasítása ugyanis semmi mást nem jelenthet.

Angela Merkel német kancellár pártjának a Keresztény Demokratikus Uniónak és a vele szövetséges Keresztény Szociális Uniónak a fiataljai előtt egy hétvégi tanácskozáson kimondta azt, aminek kimondása a Theo Sarrazin könyve körül folyó vitában már régen ott lappangott:

megbukott az a multukulturális megközelítés,

miszerint egyszerűen csak élünk egymás mellett, és boldogok vagyunk egymástól. Hogy miről is van szó, azt a párt más funkcionáriusai, akiket nem terhel kancellári felelősség (mint Bertram Brossardt például az EinsExtra tévéadó hírműsorában) még világosabban kifejtették: az idegeneknek a német társadalomba egyénenként-egyénekként és nem közösségekként kell „integrálódniuk”. Magyarán a bevándorlóknak nem csak a német nyelvet és kultúrát kell maradéktalanul elsajátítaniuk (amire vonatkozóan nagyjából konszenzus van a német pártok és a török kisebbség képviselői közt is), de a magukkal hozott közösségi összetartozás tudatáról is le kell mondaniuk. A közösségi integráció explicit elutasítása ugyanis semmi mást nem jelenthet. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a német társadalom a kérdésben erősen megosztott. Másként nyilatkozik Wolf köztársasági elnök és másként a jobb- illetve a szélsőjobb képviselői. Sőt, egyéb alkalmakkor maga a kancellár-asszony is. A szocialista Seehofer pedig általában is jóval visszafogottabb. S a vita nem is hiábavaló, hiszen anélkül bizonnyal a török egyetem alapításának ötlete sem merülhetett volna fel. Arról nem is beszélve, hogy a – manapság már integráció gyanánt aposztrofált – asszimiláció-igényt – főként vallási okból – a német állam xenofób képviselőinek is relativizálniuk kell. Abban azonban továbbra is konszenzus uralkodik a pártok közt, hogy

a török emigránsnak hosszabb távon németté kell válnia.

Ez utóbbit, főként ennyire nyersen, legfeljebb a vitaműsorokban fogalmazzák meg, ott is főként jobbról. Mégis egyértelmű, hogy a többség vagy azért, mert nem gondolja végig a dolgot, vagy azért mert túl szenvedélyesen „gondolja végig”, mégis jobbára így érez.

Mindazonáltal Németország még mindig nem tart ott, ahol a liberalizmus minta-állama Franciaország. Kiutasításokról még nincs szó, igaz, kulturális hovatartozáshoz kötött bevándorlási tilalomról (aminek ismét csak egy esetleges közösségi integráció meghiúsítását kell szolgálnia) már igen…

A képlet számunkra, határon túli magyarok számára nem ismeretlen. A román, vagy a szlovák kormányzat hivatalosan ma sem hajlandó elfogadni a közösségi jogok intézményét. Azaz, bár az erőltetett asszimiláció igényét kénytelen volt (legalábbis átmenetileg) feladni, a román állam a romániai magyarság közösségi létét, ma is csak megtűrni hajlandó.

Tételesen kizárólag a román a hivatalos nyelv,

s ezen, lényegileg, az sem változtat, hogy helyileg (elvben mindenütt, gyakorlatilag csupán a Székelyföldön) ma már a magyar is használható. Az állampolgár magyarul is fordulhat az állam központi vagy helyi intézményeihez, igaz, beadványához a szöveg román fordítását is mellékelnie kell. (Akkor meg minek?) A törvény tehát továbbra is különbséget tesz román és nem román állampolgárai közt, épp azzal, hogy a különbözéshez való jogukat nem hajlandó tételes jogként elismerni. Csupán román anyanyelvű és kultúrájú polgárainak nyelvét ismeri el államnyelvnek (azaz „különbözésre jogosultnak”), az utóbbiakét, bár formálisan ők is az állam polgárai, már nem.

A mi helyzetünk azonban, bizonyos – a Romániát egységes nemzeti állam gyanánt definiáló alaptörvénnyel a szó szigorú értelmében ellentétes – 89 utáni törvények miatt, összehasonlíthatatlanul jobb, mint a nyugati bevándorlóké. Ennek oka az, hogy az állam Nyugat Európa bizonyos országaiban különbséget tesz az őshonos és az újabb keletű bevándorlók közt. Az előbbiek számára még az autonómia bizonyos formái is engedélyezettek, miközben ugyanehhez az újabb keletű bevándorlóknak nincs joguk. A megkülönböztetés persze meglehetősen önkényes,

Európában gyakorlatilag mindenki bevándorló,

és az hogy ki, mikor érkezett jogilag mellékes szempontnak tekinthető. Ha nem így lenne, ismét fellángolhatnának a „ki volt itt előbb?” – kérdéséről zajló történelminek álcázott nacionalista polémiák. A megkülönböztetés hatálya alól azonban Románia sem vonhatta ki magát maradéktalanul.

Ha tehát Angela Merkel megbotránkoztató mondatát alaposan végiggondoljuk, rá kell jönnünk, hogy a kelet-német társadalomban szocializált német kancellárnak, aki a nyugat „fasiszta” tendenciáival szembeállított „internacionalista” kelet álláspontjáról, úgy véli, megengedheti magának, hogy „élesebben” fogalmazzon, voltaképpen igaza van.

Csakhogy nem úgy, ahogyan ő gondolja.

 A multikultinak nevezett teória és társadalmi gyakorlat valóban megbukott, de nem azért mert túlságosan liberális (azaz szabadelvű) lett volna, hanem azért mert egyáltalán nem volt az. Célja szerint sem. Voltaképpen a hamis szabadság és önrendelkezés illúzióját kellett volna keltenie.

És ez az, ami mind látványosabban nem sikerül!

Az a „másság”, melyet a nyugat nemzetállamai a liberalizmus nevében „szépnek” tekintettek (merthogy liberális nézőpontból valóban az), nem a nyelvi-kulturális különbözés volt, hanem ennek egyfajta pótszere csupán. A töröknek csak a német nyelv és kultúra tökéletes ismeretében és elfogadása esetén volt joga „teljes értékű” töröknek, azaz „másnak” maradni. Ha ragaszkodott saját nyelvéhez és kultúrájához is, azaz ha nem egyénként, hanem egy közösség tagjaként szeretett volna a többségi társadalomba integrálódni, arra kellett ébrednie, hogy a többség, törekvéseit, ellenségesség, azaz a manapság mind gyakrabban hangoztatott „németgyűlölet” megnyilvánulása gyanánt bélyegezi meg. Még a vallási szabadság korlátozására is történtek kísérletek, lásd a mecset-építéssel kapcsolatos svájci vagy amerikai tilalmakat.

Félreértés ne essék, az asszimilációhoz (azaz a saját nyelv és kultúra feladásához) való jogot eszemben sincs megkérdőjelezni. Egynyelvű és kultúrájú társadalmaink tele vannak asszimilánsokkal, igaz gyakorta épp ők képviselik a legtürelmetlenebb nyelvi-kulturális nacionalizmust (lásd a Jobbik német származású budapesti főpolgármester jelöltjét!) Úgy érzik ugyanis, hogy echt magyarságukat

csakis vehemens kisebbségellenességükkel demonstrálhatják.

S a dolog még a Nyugat többnyelvű és kultúrájú társadalmaira is érvényes. Nem ártana az angol szociológus, Robert A. Dahl szavait alaposabban megfontolni:

Ahol a nyelvi különbségek a hagyományban gyökereznek, például Kanadában, Belgiumban, Svájcban, vagy Indiában és országok tucatjaiban, a nyelvi kisebbségek jogot formálnak saját nyelvük használatára. E jog megtagadása erőszakot szülhet, s gyakran szül is; az elnyomás könnyen polgárháborúhoz vezethet. Végül is a nyelv mélyen beágyazódik egy személyiség belső rétegeibe; azt mondani, hogy az enyéim nyelve alacsonyabb rendű a másokénál, annyi, mint azt mondani – az enyéim alacsonyabb rendűek másoknál. Mivel az amerikai partokra érkező emigránsok szegények és kiszolgáltatottak voltak, az angolul beszélő többség rájuk tudott kényszeríteni egyfajta nyelvi homogenizációt. Sohasem fogjuk megtudni, hogy önbecsülésüket és gyerekeikét mekkora sérülés érte. (Forradalom után, Osiris Könyvkiadó – Readers International, Budapest, 1995, 21.)

Aki nyitott szemmel és füllel jár Magyarországon, az ma is jól érzékelheti micsoda traumát jelent még a régebben asszimilálódott magyar állampolgárok jelentős részének is a német, cseh, szlovák, szerb, román hangzású név. Tulajdonosa szinte minden esetben kompenzálni kényszerül, vagy úgy, hogy a Jobbik főpolgármester-jelöltjéhez hasonlóan magyarabbá válik a magyaroknál, vagy úgy, hogy a nemzeti gondolat gyakran ártatlan megnyilvánulásaiban is személye elleni merényletet szimatol. Amit aztán a többség értelmez identitása elleni merényletként. Az ember

soha nem önként válik meg identitásától,

nincs természetes, csak természetellenes asszimiláció. Mindazonáltal, adott körülmények közt az asszimiláció, ha természetessé nem is, de racionálissá válhat. Mindaddig ésszerű a többségi társadalomba való beolvadás,

amíg a többség képviselőjeként szerzett előnyeim meghaladják a kisebbségi lét által okozott veszteségeimet”. (I.m., 20. oldal).

A Németországban is egyre nyilvánvalóbbá váló többségi elutasítás a kisebbségekből – épp a nyugati társadalmak által büszkén hirdetett szabadság jegyében – mind erőteljesebb ellenérzéseket válthat ki, közösségi lényekként mind kevésbé érezhetik valóban szabadnak magukat. S ezt a szabadsághiányt, a jelek szerint, az „egyéniség korlátlan szabadsága” sem képes kompenzálni. Arról nem is beszélve, hogy ha a nyugat korlátozza a közösségi szabadságot, milyen jogon bélyegzi meg azokat a tradicionális társadalmakat, melyek az egyéni szabadsággal teszik ugyanezt. Ha a többségi társadalom arra kényszeríti individuumait (az állampolgárokat), hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban ugyanolyanok legyenek mint „ő”, akkor miért volna a törzsi mentalitás jele, ha a kisebbségi közösségek meg arra kényszerítenék tagjaikat, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban hűségesek maradjanak a közösséghez, azaz ugyanolyanok maradjanak, mint „ő”.

A multikulti ebből a szemszögből nézve voltaképpen csalás.

A Kolozsvári Babeș-Bolyai Egyetem vezetése például hosszú éveken át a multikulturalitás nevében akadályozta és részben ma is akadályozza, hogy a hivatalosan három kultúrájú, azaz román, magyar és német egyetemen magyar felirat is megjelenhessen, hogy a magyar és a német tagozatok épp az anyanyelv szabad használata nevében, relatív önállóságot élvezhessenek.

Igen, a multikulti valóban megbukott. De nem azért, mert túlságosan sok szabadságot engedélyezett a kisebbségeknek, hanem azért mert túl keveset. A kölcsönös többnyelvűség és a szabadon vállalható többes identitások helyett egyoldalú – kötelezően csupán a kisebbségekre vonatkoztatott, mert gyakorlatilag az asszimiláció folyamatát megolajozó – kétnyelvűséget és többes identitásokat kényszerített rá a társadalomra. Tette és teszi ezt annak ellenére, hogy a biológia és a társadalomtudomány minden eredménye arra vall, hogy az egynyelvű és egykultúrájú közösségek jelentékeny intellektuális hátrányban vannak a kisgyerekkortól több nyelv és kultúra ismeretére szocializált közösségekkel szemben. Ezeket az eredményeket a politika nem hajlandó tudomásul venni. Annak ellenére is erőlteti a többségi nyelv és kultúra terjesztését, hogy az a többség szempontjából is komoly hátrányt jelenthet. Pedig eljöhet az idő, amikor

az angolul beszélők is súlyosan megfizetnek egynyelvűségükért.

Nemrégen egy Erdélyben rendezett konferencián azt javasoltam, hogy térjünk vissza – immár a kölcsönös önkéntesség alapján – a kétnyelvű iskolatípushoz, melyben a dolog előnyeit átlátó román szülők is elfogadják, hogy gyerekeik ugyanolyan óraszámban tanulják a magyar nyelvet, mint a magyar gyerekek a románt, a sajtóban is egyfajta nemzetáruló gyanánt jelentem meg. (Annak ellenére is, hogy elismertem: a magyar iskolák szétválasztása a 90-es évek elején szükségszerű fejlemény volt.) Pedig ez a modell nem csak arra teremtene lehetőséget, hogy a magyar gyerekek tisztességesen megtanuljanak románul, hanem arra is, hogy a románok is használható szinten elsajátítsák a magyar nyelvet. Ez esetben mindkét közösség tagjaiban feloldódhatna az asszimilációtól való félelem, hiszen a két nyelv – gyakorlatilag azonos – státuszának elismerése mindkét oldalról eloszlathatná a másik hátsó szándékaitól való, manapság még általános rettegést.

Azt még senkinek nem sikerült megértetnie velem, hogy miben rejlenek az egynyelvűség előnyei? Hogy a kétnyelvűség miért pozitívum, ha az az angol nyelv (az élő nyelvi környezet hiányában sokszor kínkeserves) elsajátítását jelenti és miért nem az, ha a közvetlen szomszédaim nyelvének (ráadásul spontán) elsajátítását jelentheti.

A német integrációs politika – pozitív aspektusai ellenére – bújtatva eddig is a klasszikus nacionalizmus asszimilatív patternjeit szándékozott működtetni. Angela Merkel meggondolatlan nyilatkozatával a német jobboldal

a klasszikus nacionalizmus nyílt vállalásához látszik visszatérni.

Kérdés azonban, lesz-e, lehet-e ereje a mind nagyobb tömegű, s ezért mind öntudatosabb „idegennel” szemben törekvéseit konfliktusmentesen érvényre juttatni?

S mi lesz, ha nem?

(Az illusztráció forrása: AP / Clemens Bilan)

Advertisements